december 1
Délután folytattam a lakásszépítő projektet és ennek keretében vettem két napraforgós tányéralátétet és néhány narisárga mécsest. Azután az Astoriánál találkoztunk és legyalogoltunk a Ferenciekig, majd a kivilágított Váci után át a Vörösmarty térig, a karácsonyi vásárig. Ott kaptam kürtöskalácsot meg forralt bort, ami mellé járt néhány szelet vöröshagymás zsíroskenyér is és miután két-három percet ámuldoztam az árak színvonalán, lesétáltunk a Duna partra. Itt már problémáink voltak, de ezeket most nem részletezném... Elég az hozzá, hogy a partról a Deákig gyalogoltunk, ahol dúlva-fúlva felszálltunk a metróra és nagy mérgesen hazajöttünk.
A problémát mondom, inkább nem írom le, mert hülyeség az egész, utólag tudom, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek és ezért súrlódások vannak ezerrel, de ott és akkor megsértve, duzzogva az ember erre nem tud gondolni... Nehéz az élet.
december 3
A szombat csak egy szombat, a vasárnap jelzőt se kap...
Elég régóta a vasárnap a legnemkedveltebb napom. Talán a közelgő hétfő kavar be, talán az, hogy annak idején gyerekkorom rémálma vasárnap kezdődöt... Furcsa, vannak az életemben olyan dolgok (vagyis inkább olyan élményekhez kötődő érzések, gondolatok), amikről még soha, senkinek sem beszéltem... Délelőtt fotózással egybekötött sétánkon például 8 év után árultam el egy titkot AV-nek, amire eddig még csak nem is utaltam, ami eddig, 2006. december 3-ig várt azzal, hogy előjöjjön és most, mikor napvilágra került, úgy böktem ki, mintha csak azt mondtam volna, hogy borús az idő. Nademindegyis.
Szóval délelőtt szédelegve elmentünk a Városligetbe, megnéztük az október 23-i emlékoszlopokat, kicsit törtük a fejünket, mi is ez az egész, mi is ez a betonba szurkált rozsdás vascsorda, aztán feladtuk és inkább körbesétáltuk a tavat, bámultuk a korizókat, meghánytuk-vetettük, mi lenne, ha egy-egy korival lepnénk meg egymást karácsonykor, ittunk forralt bort meg teát majd elmentünk a Zobiba szigetelőanyagért. Ebédre szörnyűpizzát ettünk, délután pedig a szigetelőanyag felhasználásával múlattuk az időt, úgyhogy most nagyon reméljük, hogy ezentúl nem arra fogunk ébredni, hogy nem látunk ki az ablakon a párától. Nnnna.
Mellesleg az előbb eszembe jutott, hogy AV-t sosem emlegetném úgy, hogy a pasim és sosem szólítanám úgy, hogy kicsim. Ez van.
És különben ha holnap nem veszek adventi koszorút, inkább felakasztom magam. A régit ugyanis valahová elhánytuk. Viszont a Zobiban vettünk mikulásvirágot és hozzá illő vörös kaspót. Tökjó. Lassan elárasztanak minket a növények és a narancssárga mécsesek. Ez nem tökjó. Mint ahogy az sem, hogy néhány napja alig tudok enni... Most épp egy pénteki kakaóscsigán nyammogok, amit még tegnap este kezdtem el enni, láthatóan azonban nem túl sok sikerrel...
Most pedig megyek és előkeresem a Mikulásos cuccokat, ajtódísz, szalvétatartó, miegymás.
december 5
Bár nem vettem adventi koszorút, a látszattal ellentétben még nem is akasztottam fel magam. Tulajdonképpen nem is kell nekem új adventi koszorú, nekem az a régi, jól bevált esne jól, de ő meg nincs meg... Nyaff.
A változatosság kedvéért hétfőn az Alföldre megyek ugyanazt csinálni, mint a múlt héten. Izgi, várom már, csak épp a két óra oda, két óra vissza kocsikázás riaszt meg kissé; mert hogy francról fogok beszélni négy órán keresztül egy szinte idegen nővel... Picsába. Mert a hallgatás olyan kínos... Rá kell, hogy döbbenjek, hogy azokat az embereket szeretem igazán, azok állnak hozzám igazán közel, akik mellett merek hallgatni... Igazság szerint nincs túl sok ilyen... Mondjuk négy. Talán. A többiek mellett mindig úgy érzem, pofáznom kell. Az időjárásról, az aktuális helyzetről, a munkanélküliségről, a bármiről. Szörnyű. A legdurvább, hogy néha nem is csak böcsületből beszélek, hanem mert valóban azt szeretném, ha meghallgatnák, mit gondolok ezzel azzal amazzal kapcsolatban. Mintha azt hinném, érdekel valakit, mi a véleményem. Pedig nem hiszem. Csak úgy érzem, el kell mondanom, mi jár a fejemben... Hogy érdekel-e valakit, az meg nagyon le van szarva. Önző dög vagyok, ez van.
Különben, ha valaki kitöltötte a kérdőívemet anno és írt, hogy szeretne visszajelzést, DE még nem írtam neki vissza semmit, legyen szíves jelezzen, mert akkor valószínűleg nem az e-mail címemre küldte a visszajelzést kérő levelet.
Szóval: HA töltöttél ki nekem tesztet és HA kértél visszajelzést, DE még nem kaptál; AKKOR írj az e-mail címemre (munkacim@yahoo.com) egy levcit a jelszavaddal együtt és néhány óra múlva repüla, repüla... visszajelzés.
Hülye Karácsony, hülye Miki.
A karácsonyi turnénk fellépéseit január óta nem sikerült összeegyeztetnünk, a Mikulás meg csak holnap jön, mióta új családom van.
Pedig nálunk otthon mindig december 5-én jött a Miki, nem 6-án reggel... Micsoda hülyeség ez már, csipás szemmel, fogmosás előtt bontogatni a csokikat... Pf...
december 8
Most értem haza ebéd után. Tudom, lassan 6 óra. Hát ez van. Mi megadjuk a módját a kajálásnak.
Pár napja láttuk a Keletinél, hogy két csirkeszendvics menü 999 Ft. Wáú, teljesen beindultam, mostmostmostmost csirkeszendvics menüt, ide nekem azonnal kettőt.
Ma, miután AV-nek közel arra volt dolga, megbeszéltük, hogy odamegyek a Keletihez, jól megebédelünk és együtt 3-ra haza is érünk, vagyis ő az irodába, én pedig ide, itthonra. A 3/4 2-es megbeszélt találkozó idejére hiperpontosan odaértem, jött a telefon, késik negyed órát, jó, bementem a tömött Rossmannba, mert nem éreztem magam túlságosan biztonságban egy szeméttelep (= Keleti környéke) kellős közepén, gondoltam simán elütök negyed órát. 2-re újra kiálltam a Burger King elé, vártam negyed órát és miután meguntam, hogy az arrajárók vagy kurvának néztek vagy pénzt kunyerbáltak, hívtam, hogy most mi van, ha nem tud parkolni, hagyjuk az egészet a francba, majd máskor és máshol ebédelünk, így jártunk, utálom ezt a környéket, húzzunk a pitlibe. De hiába, kinyomott, mert akkor már állítólag 2 centire volt tőlem. Megérkezett, dúlva-fúlva, hogy micsoda gettó ez a hely, de azért bementünk, vettünk két csirkeszenvics menüt, amit kissé feszkósan meg is kajoltunk kb 10 perc alatt.
3/4 3-kor visszaindultunk a kocsihoz, 2.55-kor pedig már rezignáltan vettük tudomásul, hogy egy köcsög lebilincselte a kocsit azzal a szar piros szarral. Csekk. 14.400 Ft. Indoklás: 5 méteren belül volt egy gyalogátkelőhely. Baszki. Vissza a Keletihez, postát keres, leperkál 14.400 Ft-ot, Kertész utcát keres, elgyalogol félig, eszébe jut, hogy a parkolócédula lejárt, visszamegy a kocsihoz, vesz a lebilincselt kocsinak bilétát, visszagyalogol Kertész utcáig, bemutatja a csekket, visszasétál a kocsihoz, bemegy pisilni a Péterfy Sándor utcai kórházba, szörnyülködik, kivonul, lebilincselős megjön, lebilincsel, kocsiba beszáll, hazajön.
Asszem kezdek bekattanni a három napja a fülembe duruzsoló idegőrlő, commodore jellegű Mario zenécskétől. A monoton, csilingelő dallamot időnként megtöri egy-két kemény asztalra csapás, elfojtott vagy éppen hangos szitkozódás, illetve ha valami nagy szörny jön, valami bosszantóan riasztó, egészen más jellegű és ritmusú zene... Őrület.
Esetenkénti kifakadásomra AV reakciója: Te nem érzed ezt a kínt, nem Márióztál soha...
Felajánlottam egy Sherlockot, de semmi hatása nincs... Jeremy Brett kifútt. A wiwet percenként nézem át újabb ismik után kutatva... Az e-mailjeimet másodpercenként csekkolom, hátha valaki hasonló mértékben unatkozik, mint én... A linkelt blogokra folyamatosan kattintok és már a porontyon is elolvastam minden kommentet... Micsinájjak, micsinájjak, micsinájjak?
Olvasni, munkálkodni nem tudok a percenként feltörő jaaaaj, de sokan jönneeeek, naaaa, köszönöm, ez nagyon jól esett, a saját seggedbe harapj te szemét felkiáltásoktól. Mert a jó játékos olyan, mint a jó fogorvos: folyton magyarázza épp mit csinál.
december 10
Tegnap este csináltam popcornt-t, pucoltunk mandarint és banánt, meggyújtottunk egy mécsest és megnéztük az Elveszett jelentést végre, amit valami furcsa sugallatra asszem tavaly karácsonyra kaptam magamtól.
(Időközben a Márió nóta és a csapkodás átváltott a Cuki, cuki vagyok-ra...)
A film jó volt, bár Scarlett Johansson csámpás szájától biggyed az enyém is. Nem az esetem, na. Bill Murray-t imádom, már a Kutyám Jerry Lee-ben is megvesztem érte, nem az a tipikusan szép férfi, de a sokszor unott arca ellenére mindig van valami kis játékra kész huncutság a szemeiben, ami vonzóvá teszi. A sztori itt-ott döcögött és a címet sem értem (Lost in translation - ez oké, de hogy jön ide az Elveszett jelentés?), de a film összességében jó kis estét szerzett a puskaporos hangulatú délelőtt után, szóval thank you Sofia Coppola.
Tiszta ideg vagyok. Még délután jött rám, egyik pillanatról a másikra, szét tudnék durranni, nem tudom, mitől, már ittam nyugtató teát is, de nem segít, éhes is vagyok meg szomjas, a karácsony már csak két hét, még senkinek nem vettem semmit, azt sem tudom, mit fogok, azt sem tudom, hol, január 17-én államvizsga, kettő, a tételek még sehol, jövő vasárnap megint elmegyek, már így is tartoznak, nem tudom, kifizetnek-e valaha, persze biztos, de nem szeretek utazni egyedül, kettőt is ott kell aludni, marad 3 napom a kari előkészületekre, nincs adventi koszorúnk, áh...
.. délután voltunk a Városliget - Hősök tere kombó járatunkon.
Bámultuk a korizókat (a karácsonyi koriajándéknak tegnapelőtt lőttek, lett belőle kerékbilincs juhúúú), ittunk forralt bort, sétáltunk a tó közelében, hallgatóztunk, temetik-e már Puskás Öcsit és természetesen fotóztunk. (Ez nálunk annyit tesz, hogy én tipegek-topogok, dalolgatok; AV meg exponál. Percekig.)
Aztán hazajöttünk, egyikünk cipőjén egy óriási, lifegős kutyaszar röhögött, másikunk nadrágján pedig elöl, combnál figyelt egy termetes madárszar. Éljen a természet.
Sokakhoz hasonlóan a mi közelünkben is van egy Coop, amit egy ideje - angol kiejtésnek megfelelően - Kúpnak ejtünk. Egy esti villámvásárlás során a potenciálisan kutyaszaros (tudom, ezen a hétvégén ez a fixa ideám) füvön szlalomozva AV csak úgy foghegyről odaveti: Te, tök jó, hogy itt a Kúp a seggünkben...
december 11
Szemeim default állapota napok óta a csukott.
Napi 12-13 órát alszom, ennek ellenére, ha nem lenne este a Topmodell, komolyan már most összekucorodnék és húnynék reggel 8-ig. Pléd alatt, álom nélkül.
Egyébként egész nap annyi izgi volt, hogy miután direkt 3-kor mentem a Sparba, hogy kikerüljem a sok nyannyanatot, tele volt az egész bolt járókeretes, botos, tipegő, suhanó, toporgó nyugdíjassal, akik közül az egyik igen szemfüles példány laza mozdulattal megelőzött a fagyasztókig kígyózó sorban. Hja. Aki siet...
Ez meg csak úgy, hogy jellemezzen:
Joliot Curie téri, ötödik emeleti, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.
december 12
Őszintén, csak nekünk tűnt fel, hogy a piac egyetlen (ezeddig) ehető virslije (~ Füstli) mostanság elég erőteljes állagmetamorfózison esett át? Teljesen mindegy, hogy Tescoból, Auchanból, Coopból, Kaiser's-ből, Sparból, Pluszból származik-e, szegény pára olyan ragadós, nyúlós, kemény, izzadt, mintha legalább két éves kényszermunkát húzott volna le valahol Oroszországban...
Persze az is lehet, hogy ezeket a csóri virslákat is egyszerűen csak átcimkézték...
Mondjuk hozzá kell tennem, hogy szegények még akkor sem voltak ilyen ramaty állapotban, amikor a lejárati idejük után hét-nyolc nappal főztem meg őket... Persze én nem szaroztam átcimkézéssel, laza mozdulattal a kukába dobtam a bizonyítékként szolgáló zacskót.
Mit nekem ÁNTSZ.
... ma, amikor felemelődtem a hónom aljánál fogva és befájdultak a bordáim, hirtelen beugrott, amikor két éve az emlékezetes hátfájásom alkalmával elmentem a körzetihez, hogy nem tudok levegőt venni és különben is folyik a könnyem, ha esetleg tüsszentek egy felet, úgy fájnak a bordáim, a nő úgy nézett rám, mint aki tudja, de nem mondja, hogy engem bizony otthon vernek... Háromszor rákérdezett, mi lehet az oka, hogy majd' meghalok (éntuggyamb*szod?) és mikor harmadszorra is azt mondtam, hogy fogalmam sincs, azt mondta jöjjek vissza egy hét múlva, hátha addig elmúlik. Magától.
december 13
Először is, ma elaludtam, mint a szar. Mint két szar. Negyed 10-kor keltem és még most sem vagyok magamnál.
Az volt, hogy zöld egy panoptikumban megpróbált kezet fogni valami amcsi admirálissal, de hozzáragadt, mire a viaszmúzeum bölcs vezetői azt találták ki, hogy ezerszer leíratják vele, hogy XY admirálissal nem fogok többet kezet és hogy háromszor bemondatják ugyanezt a szöveget a hangosbemondóba. Elrettentésképpen. Egy snitt után már a régi albérletünkben voltunk, ahol egy óriási cserépben egy óriási növény himbálózott, ha a közelébe mentem. Próbáltam nyugtatgatni, hogy ne félj növény, nem bántalak, csak megöntözlek, de az egyre hevesebben próbált meg tőlem minél távolabb kerülni, míg meguntam és mielőtt leimbolyogta volna magát az asztalról, rákiabáltam, hogy állítson már magán, különben meghal. Erre megszeppent és leállt. Odamentem hozzá és kiderült, hogy ő egy vak lány, aki nagyon szeretne elmenni egy buliba, de fél, hogy nem engedem el. Én megöleltem, de már csak egy láb nélküli, deréktól kezdődő babát tudtam a kezeim között tartani, cérnahajjal meg minden, a háttérben viszont ismét feltűnt a cserepes növény. Na itt lett elegem az egészből, mondtam, hogy mennem kell németezni, de közben arra gondoltam, sosem leszek életvezetési tanácsadó, mert a lelkem mélyén félek ezektől az emberektől. Aztán egy kunyhóban találtam magam, ahol egy betétet próbáltam eldugni a kiváncsi szemek elöl, persze sikertelenül, ráadásul egy vöröshangyaraj tartott felém, mire felálltam, felhívtam a némettanárt, hogy ma nem megyek és vettem egy kólát ötszázér' a kunyhó előtt áruló fogatlan, koszos bácsitól.
Mi jöhet még mára?
Tegnap este nem tudtam aludni és míg mint a gésák azon a kis pöcökszerű szaron, én egy törölközővel felfegyverkezett párnán feküdtem, hogy a hajam jól száradjon meg, azon filóztattam magunkat, hogyan is fogják majd hívni a leendő gyermekeinket.
A fiúnév már megvan jó rég óta, becézhető, kedves, nem túl gyerekes, nem túl felnőttes, okés. Remélem nem szőke lesz a gyermek, mert akkor nem fog hozzá annyira illeni ez a név... Nem mintha olyan óriási esélye lenne a gyerkőcnek a sárga hajkoronára, de ki tudja...
A lánynév viszont...
Javasoltam a Sárát, a Rozit, a Nórát, de ezek egyértelmű elutasításban részesültek. Valahonnan előbányásztam egy Emmát, de ő sem aratott kirobbanó sikert... Régebben tetszett az Anna és az Eszter, de most már egyikért sem vagyok oda, bár az Annát lehet Panninak becézni, az meg olyan vicces.
No félreértés ne essék, nem várok gyereket.
Amikor kicsi voltam, Anyu néha Lujzinak hívott, a tesóm meg Sárának. Mondván, olyan Lujzi / Sára fejem van... Én a tesómat nemes egyszerűséggel csak hájpacniztam; illetve miután láttam a Marco Polot, annyit vetettem neki oda, hogy szamuráj... Rajtuk kívül különben mindenki Rékának néz.
Egyébiránt asszem megoldódott a lánykanév kérdése. Az előbb, amikor a Westendben egy hosszúszoknyás, irhakabátos nő utána szólt egy ötéves forma csajénak, megvilágosodtam: Sánel-nek fogják hívni a gyerkőcöt.
De mi előkelően Chanel-nek fogjuk írni.
december 14
- Te, József Attila? Mikor született?
- Ezernyolcszáááááz...
- Hülye.
- Ezerkilencszáááááz... Te meg azt nem tudod, mikor halt meg.
- De tudom. Ne terelj, mikor született?
- F*szt érdekel, az az érdekes hány évesen halt meg. Akkor tudnám, mikor született...
- Miért, azt tudod, mikor halt meg?
- Nem.
2 perc alvás
- Akkor a punok. Mikor voltak?
- Ezernégyszááááz...
- Ezernégyszáááz?! Akkor Hunyadi volt már meg ilyesmik.
- Hülye, azt hiszed a hunok akkor voltak, mert hun Hunyadi?
- Nem. A hunok Attila.
- Honfoglalás.
- A punoknál tartottunk... Mikor voltak? Ezt már én sem tudom...
Alvás
Esetenként köcsög gimis órákat tartunk egymásnak éjjel fél kettőkor.
december 15
Miközben az ágyon térdelek, a fejem egy párnán pihen, magyarul feltűnően pucsítok, a tavaly karácsonyra kapott vajszínű S-es adidas gatyóm cimkéje pedig tudtom nélkül kilifeg, mert kettőt hajtanom kell a derekán, különben leesik és felsöpröm vele a lakást, kapok egy kopogtatást a fenekemre és egy jééé, méd in grísz, tudtad?-ot, mire foghegyről odavetem, hogy ezt vajon honnan? azt mondja Papadimitriu Athina? netán Thessaloniki?
Márpedig szerintem ez vicces.
december 17
Evanescene. My immortal. Spirálozom a szemem, AV a porszívó fejét szereli össze.
- Szar ez a szám. Sosem indul be.
Evanescene. Everybody's fool. Spirálozom a szemem, AV a porszívó fejét szereli össze.
- Ez is szar. Ez meg beindulva indul.
Aztán berakja az Adj helyet magad mellett-et, amit nem bírok megállni és Adj helyet Marci mellett-nek danolok, erről viszont beugrik, hogy anno, mikor még vidéken laktunk, voltunk egy Bikini koncerten, Üllőn. A koncertnél lényegesen nagyobb élmény volt, hogy előtte felgyújtottuk a több hektáros kertünket, mert AV elhatározta, hogy tüzet rak a kert közepén, én pedig hiába ágáltam, hogy te, Anyu nem szokott ilyen nagy halmot rakni, ő hajthatatlan maradt és meggyújtotta a kb embermagasságú halmot. Az persze belobbant, mint a szar, én meg rohantam a slaghoz, amit persze a nyomás levetett a csapról, ezért két kézzel próbáltam meg odaszorítani, sikertelenül, már csurogtam, a víz spriccelt szerteszét, csak oda nem, ahová kellett volna, a száraz fű lángolt a halomban, fostunk, mire AV-nek végső kétségbeesésében eszébe jutott, hogy a homok oltja a tüzet, ezért a hónapok óta ott álló, haszontalan zsákokat sorra felvágta és a homokot ezerrel ráöntötte a lángokra, mire azok zsarátnokká szelídülve úgy döntöttek, nem égetik le a házunkat.
december 22
Aztán most este próbáltam hason fekve, beszéd nélkül a szememmel elmutogatni kinek mit vettem eddig karira, de miután AV a biciklivillogót reprezentáló sűrű majd ritkásabb pislogást, illetve merev előrebámulást sem találta túl érzékletesnek, feladtam.
A férfiak olyan fantáziátlanok. Fogadjunk, hogy a szobafenyőt sem találta volna ki.
1: IKEA-ban persze nem volt az, amit szerettünk volna, ellenben voltak semmitől roskadozó, üres polcok, állványok, zsákok.
2: Két napja van egy fehér morzsaporszívó az ágyon és ha fél szemmel odapillantok, mindig azt hiszem, a Marci fekszik ott.
3: A tengerpart keresőszóra a gúgölön az első oldalra bejön ez a blog. Tökjó.
4: Jubilál a fogam helye. Egy éve húzták ki kínkeservesen. Ilyenkor 9 tájban mondjuk még bőven vártam remegve a rendelőben, de hamarost... AV azt mondta, a jubileum alkalmából kipróbáljuk, hány tictac fér a tátongó lyuk helyére (ami állítólag néhány nap alatt igazodik, összehúzódik), de szerintem simán csak beveszek egy selyencukrot és hajrá. Ünnepeljen a hely.
A Metróban sorban állva egy bácsi folyamatosan tolt a kocsijával, ami alaposan bosszantott, de miután megkérdezte, nem akarom-e belepakolni az öt darab árucikkemet az ő narancsfacsarója és hosszabbítója mellé, egész elérzékenyültem és igent mondtam neki.
A sorban állás húsz perce alatt végigfutott az agyamon, hogy vajon miért nem lehet kinyitni az összes pénztárat, ha egyszer a raktárokig kanyarog az embertömeg, majd felmerült bennem, hogy ha ez nem lehetséges, akkor miért nem lehet itt is olyan rendszert kialakítani, hogy akinek öt árunál kevesebbje van, álljon külön kasszához, hogy ne kelljen már végigvárni, amíg a többiek, akik közül jónéhány két kocsit is telepakolt (szegények vagyúúúúúnk) végeznek.
Ugyancsak a sorban elgondolkodtam azon, hogy vajon mit ér, ha a bankkártyára írják rá, hogy milyen számot kell hívni, ha ellopják a kártyát és szeretnénk letiltani.
Hát ennyi.
- Miért ilyen szomorú a hangod?
- Áh, utálok fát venni.
- ???
- Kicsik, drágák és megszidnak, hogy néz ki.
december 23
Nem értem, az emberekben miért nincs meg az az alapvető anticsordaszellemellenesség, hogy ha már huszan kívántak az üzenőfalon békés boldog karácsonyt, sok ajándékot és nem mellesleg sikeres új évet minden kedves ismerősüknek, akkor nem ők lesznek a huszonegyedikek, akik ugyanezt megjátszák.
Írjanak sms-t, küldjenek hagyományos vagy online képeslapot, vessenek oda egy e-mailt, telefonáljanak, jöjjenek el, fessék fel a járdára, bármi...
Amúgy vettünk fenyőfát. A közelünkben mindenhol a nordmann rémséget árulják, aminek nem is annyira a kinézete, hanem inkább az ára rémisztő. Egy töpszli (=akkora, mint én) fácskáért képesek lettek volna elkérni 6-7000 Ft-ot a fagyoskodó árusok... Persze, hogy utána meg a tiltás ellenére kidobjuk az ablakon, mi? Inkább egy aranyos kis lucfenyőt vettünk (iszonyatra benne vagyok már, melyik fa melyik), mert annak az illata már méterekről hívogatott és különben is, olyan kis formás volt a kicsike. Most kinn áll a lépcsőházban. Azért kicsit aggódom, hogy lenyúlják. Olyan formás. A kicsike.
december
Egy éve...
... reggel 9-re jött a gázszerelő, hogy eltűntesse az átható gázszagot a konyhából és legomboljon 15 ezret egy csőcsatlakozás kócozásáért...
... két széjjel csúszott matracon ébredtünk...
... dobozok és félig kész bútorok vettek körül rengeteg csavarral és kisszöggel megspékelve...
... a ruháink bőröndökben és táskákban figyeltek a rumlibbszobában (=mostani háló)
... nem volt TV-nk, netünk, vezetékes telefonunk
... a karácsonyi zene (=5 szám körbekörbe) a laptopról szólt
... a műfenyőt az egyik szobából áttoltuk a másikba, mert azt hittük, ott jobban mutat
... a második éjszakát töltöttük ebben a lakásban...
december 25
Persze, hogy a karácsony a szeretet, a megbékélés, a nyugalom ünnepe, de azért valljuk be, rejt némi stresszt is magában... És itt most nem is az extra nehézségekről beszélek, amik csak úgy elénk gördülnek, váratlanul (foghúzás, hitelfelvétel, költözködés, ilyesmik), hanem a karácsonnyal általánosságban együtt járó, szokásos kis problémákkal...
Példának okáért: Pénteken sütöttem, de az utolsó tojást, ami egy zacsiban figyelt az asztalon és arra szolgált volna, hogy megkenjem vele a süti tetejét, AV jaaaj, itt van még egy gömböc, de jó felkiáltással ripityomra törte, abban a hitben, hogy talált még egy kis nyers tésztát. Aztán a zacskó alján úszó tojáshéjakat véres kardként felemelte és akkor már tudtuk, itt már csak a Nagyi segíthet...
Aztán... Amikor a Marci egy jól irányzott (?) ugrással elvágyódását minimalizálandó megpróbált a padlásfeljáróról átjutni a spejzablakba, repültében csak két lekvárosüveget suhintott le, amiknek a tartalma lassan folyt végig az ásványvizes palackok oldalasán, meghatározva ezzel, milyen lekvár nem kerül idén a karácsonyi sütik töltelékébe...
Ezen kívül... Csütörtök este a TV nemes egyszerűséggel nem kapcsolt be többet. Szocotthonban töltött 3/4 élete és három, nálunk eltöltött boldog év után úgy döntött, hűséges katódcsöveivel, sík képernyőjével és 72 centijével örök álomba szenderül... (Ezzel mondjuk megkönnyítette a döntésünket, hová kerüljön a fa, mert némi nézgelődés és téblábolás után, Sztálin szobrot megszégyenítő módon döntöttük le őt a TV állványról, hogy helyébe állíthassuk a karifát. Hja. Az élet kegyetlen.)
Viszont még a Szörny Rt-ig is van idő...
Tegnap reggel egy elmés ötlettől vezérelve, lezuhanyoztuk a fát, hadd érezzen utoljára egy kis lágy erdei esőt... Kinyitottuk neki a fürdőszoba ablakot is, meg minden... Tíz perces száradozás után megpróbáltuk a helyére cincálni szegényt, de kiderült, hogy a talpa teljesentökéletesen megtelt vízzel, úgyhogy az egész folyosó úszott a vízben és a fenyőtűben, miközben a fa beékelődött a két fal közé, aminek köszönhetően én a fürdőszoba-háló, AV meg a konyha-nappali kettősébe ragadt... Ekkor még nem röhögtem annyira, mint amikor némi lötykölés után egy szívószállal próbáltuk kiszívni a felesleges vizet a talpból... Miután ez is csak hiú igyekezetnek bizonyult, a kíméletes megoldásokat félredobva, egyszerűen vízszintesközelbe fordítottuk a fát és leöntöttük róla az összes vizet, ami brutálisnak tűnt ugyan, de végre hasznosnak... Innentől hálistennek sínen volt az ügy, a fát, üres talppal, háromra átemeltük a TV szekrénykére és kész. Jöhetett a kari.
Gyors kaja után egykor elindultam "haza", ahol egy kis díszítés után eszembe jutott, hogy bár Anyuék ajándékait gondosan összekészítettem és AV lelkére kötögettem, hogy hozza utánam négy óra tájban, az ő ajándéka (= A+A engem bízott meg azzal, hogy szerezzek be neki két dolgot) bizony kimaradt a szórásból és otthon maradt... Nem emlékszem, Anyu mikor kiabált velem úgy utoljára, mint amikor ezt bevallottam neki. Talán soha. Apu már készült, hogy nincs mese, akkor visszamegyünk, nem sok az a két rövid, amit bevágott a megérkezésem örömére, de még hátra volt a másik vallomásom, nevezetesen, hogy lakáskulcsot sem hoztam, úgyhogy nem tudunk elmenni az ajikért, max. ha AV megjön... Ekkor Anyu még hangosabbra kapcsolt, én még mélyebbre húztam a fejem a vállaim közé és felhívtam AV-t, hogy válogasson már ki két ilyen meg ilyen csomagot az éjjeli szekrényem előtt lévő IKEAs zacsiból, különben sem ajándéka, sem nője nem lesz estére... Duzzogva bár, de vállalta a megbízást, úgyhogy megoldódni látszott a dolog, ekkor viszont megjött a tesóm, aki meghallva a Sztárkarácsony dallamait (ami tényleg ultrabrutálszargáz, de akkor is) felháborodottan betett egy CD-t, amin viszont erdélyiek énekeltek karácsonyi ősmagyar nótákat, amit meghallva biztosra vettem, hogyha AV ezt meghallja, ha nem is nyílt színen, de nekem mindenképpen kiveri a palávert, hogy ez azért már mégis mi, úgyhogy jóelőre kezdett kicsit elegem lenni a közös karácsonyozásból, már majdnem beindítottam a hisztit, de érdekes módon végül minden, de minden megoldódott...
AV megjött, nem késett, a kezei tele voltak az ajándékokkal (a sajátjával is) és bár a zenét egy az egyben hanyagoltuk, ami miatt Apu egy kicsit sértődősködött nekem, tök jó csoportképeket csináltunk, óriásit ettünk, nevetgélve beszélgettünk és sztoriztunk, majd boldogan bontogattuk az ajándékainkat egészen fél 9-ig, amikor is összeszedelőzködtünk és hazaindultunk, hogy kettesben is ünnepelgessünk egy kicsit, ahol ugyancsak csináltunk néhány fotót, ugyancsak megajándékoztuk egymást és ugyancsak örültünk.
Konklúzió: Tök jó volt ez a Szenteste.
Jön a Szörny Rt.
december 26
Ez a nap is megvolt. Ma ismét két helyen karácsonyoztunk. Na igen. Nagy a család. Francokat. Inkább szétszabdalt.
Estefelé, ahogy hazaértünk, talán amiatt, hogy két napja nem kapok levegőt az orromon, csak a szájamon át, aminek köszönhetően a lélegzésem már igencsak Darth Vaderes, hatalmába kerített valami nagy világfájdalom, valami nagynagy magányosság érzés, ami még most is lenyomva tart...
Telefonáltam A legjobb barátnőmmel, ott még jó is volt, kicsit; együtt jártunk gimibe és bár 98-ban érettségiztünk, még mindig ő az, aki a legtöbbet tudja rólam, rólunk (AV után persze)... Aztán felhívtam egy másik volt barátnőmet, akivel négy éven át padtársak voltunk és aki most külföldön él és állítólag hazajött az ünnepekre; aki matekórán odaköttetett a cipőfűzőmnél fogva az előttem ülő székéhez; aki olyanokat mondott, hogy hú, de elb*sztam ezt a dogát... fogadjunk, lesz vagy négyes...; aki hatodikban felírta a táblára, hogy p*nci; aki időnként a mondd miért szeretsz te mást és én csak téget-et énekelte - iszonyú hamisan és az Anyukája azt mondta, hogy nincs itthon, mert xy-al (közös gimis osztálytársnőnk) elment vz-hez (ugyancsak közös barátnőnk)... Ezzel nincs is semmi baj, menjen, persze, de már harmadszor van úgy itthon, hogy nem szól, hogy nem hív, hogy találkozzunk, hogy fussunk össze valahol... Utoljára több, mint egy éve beszéltünk, ugyanolyan sulit végeztünk és azt, hogy két hónapja is itthon volt, csak véletlenül tudtam meg, mert Anyuval összefutott egy boltban... Jó, tudom, túlérzékeny vagyok, épp úgy, ahogy én nem tudom a mobilját, ő sem tudja az enyémet, de azért rosszul esik, hogy bárkivel összetalálkozom, mindenki elújságolja, hogy hallod, találkoztam Sz-szel, beültünk valahová, tök jó volt, én meg csak pislogok, hogy ja, aha, persze, igen, király.
december 27
Tegnap este állítólag szokásomhoz híven beizzítottam AV-t, hogy nézzünk meg egy filmet, nevezetesen a Zongoraleckét, mert tök jó lesz, majd kb 20 perc után feladtam, hogy áh, ez mégsem izgi, inkább ne is nézzük... A 20 perc viszont AV-nál már kritikus időnek számít, ő akkor már nem tud abbahagyni egy filmet, ezért bár én négy Vibrocil cseppel az orromban összegömbölyödtem és húnytam egy jót, ő becsülettel végignézte és csak kicsit morgott, hogy jó, hogy én akartam mindenáron nézni ezt a filmet és erre ő nem tudja abbahagyni... Kiegészítjük egymást, hiába, no.
Aztán valszeg ha nem sikerül rábeszélnie az Aranyoskámra, ma este újra próbálkozunk egy Almodovar filmmel...
A Kit ismerhetek? az előbb kiadott egy lányt, akivel még egyetem elsőben jártunk egy szemináriumra és aki akkor azt mondta, hogy ő még sosem hallott arról, hogy E/1 személyben az -ikes igék alanyi ragozásban is -m-re végződnek és különben is, AV-nek kicsit tetszett anno, ami miatt eleve ferde szemmel néztem rá, mármint erre a lányra, pedig akkor még nem is jártunk, mármint AV-vel és erre tessék, most megláttam, hogy idén már 30 múlt a csaj és ez most kicsit megvígasztalt, hogy ezek szerint 22 évesen kezdte az egyetemet és ezért éreztem magam mindig olyan kis kicsinek mellette.
Azért lássuk be, számomra nagy trauma volt az, hogy 18 évesen kezdtem egyetemre járni. Tök egyedül bekerülni egy óriási rendszerbe, ráadásul egy olyan jó kis biztonságos helyről, mint egy gimi, ahol te vagy a nagy, te vagy a sztár, ahol mindenki ismer, ahol vagy valaki, borzasztó volt... Senkit nem ismertem, senki sem szólt hozzám, ha én szóltam, lerítt rólam, hogy most érettségiztem és amikor valaki, akihez egy kicsit odacsapódtam és akiről azt hittem, jó barátnőm lesz, elfordult és egy sráccal kezdett el beszélgetni, mikor megkérdeztem tőle, kik voltak azok a szabadkőművesek, végképp elvesztettem az illúziómat, hogy az egyetemi éveim lesznek életem legszebb évei...
Senyvedtem, utáltam a bizonytalanságot, hogy mindent (szó szerint mindent) magunknak kellett intézni, hogy innen-onnan összelopkodott információfoszlányokon éltem, mikor mit kell csinálni, nem tudtam, hogy működik A rend, nem szerettem senkit és senki sem szeretett, órák között egyedül ültem a büfében, teázgattam, úgy tettem, mintha jól elvolnék, de közben irigykedtem a többiekre, akik egy suliból jöttek, akik már ismerték egymást valahonnan, akik egy kolesz szobában éltek, akik olyan jól érezték magukat...
Aztán megszoktam mindent... 21 évesen nagy öregként felvételiztem a másik szakomra. És félig újra királynak érezhettem magam... A bizonytalanság már ismerős volt, a bürokrácia már agressziót és nem félelmet váltott ki belőlem, megszoktam a rendetlenséget, azt, hogy minden változik, hogy nem bízhatsz senkiben és végre újra beszélgettem. Már nem akartam barátnőket, már nem keresgéltem, egyszerűen elvoltam...
Az első szakommal nagyjából készen voltam, alig kellett bejárnom, de nem is bántam, mert senkit sem ismertem onnan és így senki sem hiányzott... Ráadásul a fél várost végig kellett utaznom odáig. Utáltam azt a helyet.
És most kiderült, hogy eladták azt az épületet. AZT az épületet... A földig fogják rombolni szenvelgéseim színhelyét. Lakópark lesz a helyén. Eltűnik a könyvtár, a könyvesbolt, a kajálda, a nyomda, a főépület, a penészes, vizes falak, a számítógépterem... Furcsa.
KICSIT sajnálom. De csak kicsit.
december 29
Nagy baj történt.
Nem tudtam, hogy kezdjem ezt a bejegyzést, ez az igazán frappáns bevezetés AV (alias Zeusz haha) agyából pattant ki... Az úgy volt, hogy tegnapelőtt este még csak fejfájásra panaszkodott, majd miután lefeküdtünk, hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy nincs mellettem senki, ellenben a konyhában ég a villany... Ez már eleve gyanús volt, kissé emlékeztetett arra a fílingre, amit akkor éreztem, amikor 5-6 éves koromban hajnalban felriadva tudtam, hogy azért sürög-forog kinn mindenki, mert bizony disznóvágás van rendesen, csak most még azt sem tudtam, mi van...
Kibotorkálva a konyhába, az asztal mellett egy zöld fej ült kétségbeesetten és közölte, hogy fos(ik). Hajnali kettőkor. Tíz perces intervallumokban jött a probléma, majd utána már csak óránként ébredtem fel arra, hogy megint sehol senki mellettem... 7 órás forgolódás után végül AV feladta és felkelt, Hupikék törpikék rulz, én viszont még 8-ig húztam a lóbőrt, majd egy jajj-félreismerhetetlen hányáshang kombóra ébredtem...
Innentől kezdve mit volt mit tenni, felkeltem és lázat mértünk... 37-38-38,8-39,3-39,8 volt a sorrend; mondjuk 38,8-nál még itt volt egy barátunk, aki zenélni jött volna, de 39,3-nál már ő is inkább elment... Feladta. Aranyos volt egyébként, az sem zavarta, hogy 38,8-ig néha azért előfordult egy-egy akkor most teszek egy kétbetűs kitérőt, rádiót felteker-felteker; jól elbeszélgetett velem, egész megszerettem én is, komolyan.
Aztán az esti hűtőfürdő és a 39,8 már rémálomszerű volt (a Rubophen egy nagy lószar, egy óra után egész 39,5-öt varázsolt a 39,8-ból) a helyzet hangulatához viszont remekül illett a Mulholland Drive - amit már csak a helyzet komolyságából adódóan sem hagyhattam ki...
Anyu a nap fénypontjaként telefonált, hogy Apu összetörte a kocsit, megpördült a jeges úton, szóval január elejéig nókár és különben is lesz ezermillió, mire megcsinálják.
Sirály volt a nap, na.
Itt voltunk - itt nem voltunk. Mik történtek - mik nem történtek. Mit csináltunk - mit nem csináltunk. Ilyesmik.
2006. december 31., vasárnap
2006. december 28., csütörtök
december 1
Délután folytattam a lakásszépítő projektet és ennek keretében vettem két napraforgós tányéralátétet és néhány narisárga mécsest. Azután az Astoriánál találkoztunk és legyalogoltunk a Ferenciekig, majd a kivilágított Váci után át a Vörösmarty térig, a karácsonyi vásárig. Ott kaptam kürtöskalácsot meg forralt bort, ami mellé járt néhány szelet vöröshagymás zsíroskenyér is és miután két-három percet ámuldoztam az árak színvonalán, lesétáltunk a Duna partra. Itt már problémáink voltak, de ezeket most nem részletezném... Elég az hozzá, hogy a partról a Deákig gyalogoltunk, ahol dúlva-fúlva felszálltunk a metróra és nagy mérgesen hazajöttünk.
A problémát mondom, inkább nem írom le, mert hülyeség az egész, utólag tudom, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek és ezért súrlódások vannak ezerrel, de ott és akkor megsértve, duzzogva az ember erre nem tud gondolni... Nehéz az élet.
december 3
A szombat csak egy szombat, a vasárnap jelzőt se kap...
Elég régóta a vasárnap a legnemkedveltebb napom. Talán a közelgő hétfő kavar be, talán az, hogy annak idején gyerekkorom rémálma vasárnap kezdődöt... Furcsa, vannak az életemben olyan dolgok (vagyis inkább olyan élményekhez kötődő érzések, gondolatok), amikről még soha, senkinek sem beszéltem... Délelőtt fotózással egybekötött sétánkon például 8 év után árultam el egy titkot AV-nek, amire eddig még csak nem is utaltam, ami eddig, 2006. december 3-ig várt azzal, hogy előjöjjön és most, mikor napvilágra került, úgy böktem ki, mintha csak azt mondtam volna, hogy borús az idő. Nademindegyis.
Szóval délelőtt szédelegve elmentünk a Városligetbe, megnéztük az október 23-i emlékoszlopokat, kicsit törtük a fejünket, mi is ez az egész, mi is ez a betonba szurkált rozsdás vascsorda, aztán feladtuk és inkább körbesétáltuk a tavat, bámultuk a korizókat, meghánytuk-vetettük, mi lenne, ha egy-egy korival lepnénk meg egymást karácsonykor, ittunk forralt bort meg teát majd elmentünk a Zobiba szigetelőanyagért. Ebédre szörnyűpizzát ettünk, délután pedig a szigetelőanyag felhasználásával múlattuk az időt, úgyhogy most nagyon reméljük, hogy ezentúl nem arra fogunk ébredni, hogy nem látunk ki az ablakon a párától. Nnnna.
Mellesleg az előbb eszembe jutott, hogy AV-t sosem emlegetném úgy, hogy a pasim és sosem szólítanám úgy, hogy kicsim. Ez van.
És különben ha holnap nem veszek adventi koszorút, inkább felakasztom magam. A régit ugyanis valahová elhánytuk. Viszont a Zobiban vettünk mikulásvirágot és hozzá illő vörös kaspót. Tökjó. Lassan elárasztanak minket a növények és a narancssárga mécsesek. Ez nem tökjó. Mint ahogy az sem, hogy néhány napja alig tudok enni... Most épp egy pénteki kakaóscsigán nyammogok, amit még tegnap este kezdtem el enni, láthatóan azonban nem túl sok sikerrel...
Most pedig megyek és előkeresem a Mikulásos cuccokat, ajtódísz, szalvétatartó, miegymás.
Délután folytattam a lakásszépítő projektet és ennek keretében vettem két napraforgós tányéralátétet és néhány narisárga mécsest. Azután az Astoriánál találkoztunk és legyalogoltunk a Ferenciekig, majd a kivilágított Váci után át a Vörösmarty térig, a karácsonyi vásárig. Ott kaptam kürtöskalácsot meg forralt bort, ami mellé járt néhány szelet vöröshagymás zsíroskenyér is és miután két-három percet ámuldoztam az árak színvonalán, lesétáltunk a Duna partra. Itt már problémáink voltak, de ezeket most nem részletezném... Elég az hozzá, hogy a partról a Deákig gyalogoltunk, ahol dúlva-fúlva felszálltunk a metróra és nagy mérgesen hazajöttünk.
A problémát mondom, inkább nem írom le, mert hülyeség az egész, utólag tudom, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek és ezért súrlódások vannak ezerrel, de ott és akkor megsértve, duzzogva az ember erre nem tud gondolni... Nehéz az élet.
december 3
A szombat csak egy szombat, a vasárnap jelzőt se kap...
Elég régóta a vasárnap a legnemkedveltebb napom. Talán a közelgő hétfő kavar be, talán az, hogy annak idején gyerekkorom rémálma vasárnap kezdődöt... Furcsa, vannak az életemben olyan dolgok (vagyis inkább olyan élményekhez kötődő érzések, gondolatok), amikről még soha, senkinek sem beszéltem... Délelőtt fotózással egybekötött sétánkon például 8 év után árultam el egy titkot AV-nek, amire eddig még csak nem is utaltam, ami eddig, 2006. december 3-ig várt azzal, hogy előjöjjön és most, mikor napvilágra került, úgy böktem ki, mintha csak azt mondtam volna, hogy borús az idő. Nademindegyis.
Szóval délelőtt szédelegve elmentünk a Városligetbe, megnéztük az október 23-i emlékoszlopokat, kicsit törtük a fejünket, mi is ez az egész, mi is ez a betonba szurkált rozsdás vascsorda, aztán feladtuk és inkább körbesétáltuk a tavat, bámultuk a korizókat, meghánytuk-vetettük, mi lenne, ha egy-egy korival lepnénk meg egymást karácsonykor, ittunk forralt bort meg teát majd elmentünk a Zobiba szigetelőanyagért. Ebédre szörnyűpizzát ettünk, délután pedig a szigetelőanyag felhasználásával múlattuk az időt, úgyhogy most nagyon reméljük, hogy ezentúl nem arra fogunk ébredni, hogy nem látunk ki az ablakon a párától. Nnnna.
Mellesleg az előbb eszembe jutott, hogy AV-t sosem emlegetném úgy, hogy a pasim és sosem szólítanám úgy, hogy kicsim. Ez van.
És különben ha holnap nem veszek adventi koszorút, inkább felakasztom magam. A régit ugyanis valahová elhánytuk. Viszont a Zobiban vettünk mikulásvirágot és hozzá illő vörös kaspót. Tökjó. Lassan elárasztanak minket a növények és a narancssárga mécsesek. Ez nem tökjó. Mint ahogy az sem, hogy néhány napja alig tudok enni... Most épp egy pénteki kakaóscsigán nyammogok, amit még tegnap este kezdtem el enni, láthatóan azonban nem túl sok sikerrel...
Most pedig megyek és előkeresem a Mikulásos cuccokat, ajtódísz, szalvétatartó, miegymás.
2006. november 28., kedd
november 4
Bár reggel alig kaptam levegőt, ma 11-kor elmentünk ládázni.
Voltunk a Wekerlén, ott megnéztük a Wekerle kaput, a Pannónia utcai iskolát, egy jó kis útelágazást, majd onnan továbbmentünk Kőbányára, ahol körbejártunk egy kis tavat (talán EZT, de ez nem biztos). Onnan a Csősztoronyhoz, majd a Csajkovszkij parkba mentünk, ami állítólag Budapest mértani közepe. Utunkat Pesterzsébeten fejeztük be, ahol van sok szobor, egy szép templom és egy széles sétálóutca. Úgy érzem, sosem leszek képes teljesen feltérképezni Pestet sem, nem hogy Budapestet...
november 6
Már régen akartam írni, hogy amúgy szemétség ez a wiwes felfutás, mert nekem már kb 12 éves koromban eszembe jutott ez az összegyűjtöm-az-ismerőseimet őrület... Mondjuk az is igaz, hogy nem jutottam tovább annál, hogy egy gyűrött, kockás négyzetrácsos papírlapra odafirkantottam néhány nevet és betettem egy cipősdobozba a többi feledhetetlen fecnim közé, hogyaszongya kik szerezték a magyar aranyérmeket az aktuális olimpián meg milyen könyveket olvastam idén.
Ez különben közvetlenül azután volt, hogy végrendeletet írtam, hogy ha valami miatt egyszer csak hirtelen elpatkolnék, nehogy szétkapkodja a vagyonomat a rokonság, szóval nehogy úgy osztozzanak meg a 400 Ft-omon, a Barbiemon (a hozzá tartozó kerti parti készlettel és egy nem hozzáillő autóval) meg a többi babámon, a sok puzzle-n, ahogy én nem szeretném.
Főztem zöldbabfőzeléket, kimostam a rötyit, a csapot, a kádat és közben azon gondolkodtam, hogy addig jó nekünk, amíg a lépcsőházat takarító néni Ajax Floral Fiestával mossa fel mind a négy emeletet. Úriház ez, vagymi.
Egyébként pedig ha huzamosabb ideig hordom a szemüvegem, egy idő után olyan, mintha aludnék a lencsék mögött. Nyitott szemmel persze. Ilyenkor, ha elengedem magam és nem koncentrálok a látásra, egy fehér bot is elkelne a kezembe, mert úgy érzem, valahogy összekuszálódnak a látóidegeim és rossz helyre viszik az infot, minek következtében a fejem egész váratlan helyeken kezd el sajogni, a látásélességem pedig hasonlatos lesz egy kígyóéhoz. Ilyenkor hangok és hőjelek alapján tájékozódom. Nem egyszerű.
november 8
Október 17 után november 8.
Kevesebb, mint egy hónappal élte túl öreg barátját, Fricit, a világ egyik legnagyobb egyéniségű, pajkos, szeszélyes fekete-fehér bohóca, Seti.
Ez a kép október 31-én készült róla. Az utolsó fotója.
Ősztől tavaszig mindig itt, a konvektor tetején aludt, bóbiskolt, és bár utolsó hónapjára kapott egy nagy, fonott macskakosarat, azt már nem nagyon tudta kiélvezni...
Eszemet sem tudtam még, amikor hozzánk került ez a folyton földhöz lapuló, osonó kis jószág. Fiatalkorában gyakran verhették, bánthatták, talán ezért volt mindig olyan óvatos, olyan jó lelkű... Ölben sosem tarthattuk, három simogatásnál többet sosem tűrt és elkezdett harapni, de ennek ellenére nagyon szerettünk mindnyájan, mert olyan játékos, olyan vicces, olyan egyedi volt...
Seti, sosem fogjuk elfelejteni azt a kis fekete foltot a hasadon. Vigyázz magadra és a habókos Fricire is ott, a Mennyországban.
november 14
Merthogy a hétvégén annyi élményben volt részünk, hogy csak na.
A dolog úgy kezdődött, hogy miután tavaly ősszel voltunk Hévízen, úgy döntöttünk, hogy mintegy hagyományteremtendő, idén is elmegyünk valahová őszölni. A lehetséges helyek között idén Sopron és Hajdúszoboszló szerepelt, majd rövid tanakodás után maradt a kelet. Mert a Kelet az Kelet. Szombat reggel fél 9-kor elindultunk itthonról és 11 körül már Hortobágyon pózoltam a vízhordó asszonyságok fémszobrainak sorában. Megnéztük a kilenclikú hidat, kemény 190 forintért bementünk a Pásztormúzeumba, sétáltunk A pusztában, belelógattam a kezem a forrásba, ami csak úgy a nádasban folik és gőzölög, mert forró, vicces. A Madárkórházba sajnos nem mentünk be, mert már szétfagytunk és éhen haltunk és különben is várt Debrecen, a végállomás.
Délután kettő körül megérkeztünk a Szív panzióba, amit 2006-ban adtak át, szóval zsírúj volt az egész és csillivilli. Emellett ez a panzió a legolcsóbb Debrecenben, abszolút megéri a pénzét, klíma, járólap, új ágyak, nagy fürdőszoba, TV... Tényleg mák volt a hely. Délután beültünk pizzázni, majd fotóztuk a Nagytemplomot és felkerestük a Csokonaival átitatott helyeket meg a líceum fát. Este még kártyáztunk egy rakatot meg tervezgettük a maradék két napot.
Vasárnap reggel esett az eső, így a program adott volt, elmentünk az Aquaticumba. Először hisztiztem kicsit és csak a termál részbe vágytam, aztán beadtam a derekam és boldogan száguldottunk mindnyájan a csúzdákon. Utolsónak a Kamikazenak sikerült levennie a lábamról, de utólag visszanézve, asszem az volt a legjobb csuszi.
Öt óra fürdés után jól kiázva hiába kerestünk éttermet a városban, úgyhogy megint maradt a pizza, vagyis valami öntetes tészta valami levessel.
Este megint kártyáztunk, majd jól összevesztünk, de hétfőre kibékültünk, úgyhogy elmentünk az állatkertbe, amit feltétlen meg kell néznie minden arra járónak, mert rengeteg állat van ott, a park nagyon szépen rendben van tartva, van WC, papírral meg minden, a zsiráfok, a majmok, a tevék, az albínó szamár meg a többiek nagyon aranyosak, szóval személy szerint nekem ez a debreceni "kis" állatkert ezerszer jobban tetszett, mint a pesti. Az állatkert után sétáltunk egy nagyot a Nagyerdőben, elmentünk az Egyetemig, begyalogoltunk a Botanikus kertbe, majd egy gyors meki után 8-ra már itthon is voltunk.
Összefoglalásképp: Debrecen mindenképpen megér néhány napot.
Mondjuk azt még mindig nem tudom pontosan, mit jelent a cívis szó...
november 17
- Egyébiránt ma voltam megint A CÉGnél, ahol már múlt héten is. Továbbra is szimpik az ott dolgozók, persze kérdés, hogy három nap összezártság után is ezt fogom-e mondani...
- A konzulensem még mindig el sem olvasta a dolgozatom, de döntöttem, hétfőn akkor is leadom, ha addig sem reagál, mert szerintem ez a szakdoga úgy tökéletes, ahogy van.
Mellesleg pedig egy fillért sincs kedvem az egyetem feneketlen kis vödrébe dobni. - Ma a Kaiser's-ben sétálva, valami perverz vágy kerített hatalmába és vettem egy fél kilós spenótot. És ami még durvább - hazaérve meg is csináltam a parajt és már meg is kajáltam.
november 19
Szóval tegnap némi igazítgatás után úgy döntöttem, hogy kész a szakdolgozatom. De tényleg. Ez úgy fél 2 körül történt. Az utána következő négy óra kínszenvedéssel telt. Vártam, vártam, hátha lesz valami, elmenni itthonról nem volt merszem, hátha eszembe jut még valami fontos, tébláboltam az üres lakásban, kimostam a csapot, fel-alá járkáltam, lementem a Coopba, pizzát rágicsáltam, próbáltam TV-t nézni, ahol persze minden rühes adón sport ment, ami ebben az idegállapotomban végzetesnek tűnt, mivel normál állapotomban is utálom a sportközvetítéseket, szenvelegtem-nyavalyogtam, telefonáltam és véééégre eljött a fél 6, amikor is elkezdhettem azon agyalni, hogy mibe is menjek moziba meg utána a koncira és ez már kellőképpen lekötött ahhoz hogy egy kicsit jobban legyek.
A Kék mélységet az Európában néztük meg... Valakinek ez sokat mond, valakinek semmit. Én most ezt inkább nem részletezném...
Szóval nem arról van szó, hogy szar a hely, csak valahogy olyan, mint a Seti volt még két hete... Mint ami véletlenül maradt itt a múltból... Mint amit itt felejtettek egy békésebb korszakból... Ha WC-re akarsz menni - fizetsz; ha leejtesz egy szem popcorn-t, a jegyszedő bácsi azonnal melletted terem és gyilkos pillantásokat lövellve, tüntetőleg ciccegve felkapja azt és kidobja...
Mindazonáltal a helynek hangulata van... A plázák puha bársonyülései után szinte felemelő beülni a durva tapintású, kemény, piros székekbe, amikben talán még az Elfújta a szél premierjét nézte egy kiccsalád pereccel a kezében anno.
Nyögvenyelős felkelés.
Bedagadt szemű gépelés.
Négy évszak pizza.
Unatkozás.
Idegeskedés.
Mozi.
Koncert.
Szombat.
november 22
Tegnap voltunk a Nagyi palizójában és kb azóta egy nagy rohanás az élet. Ma voltam megint A CÉGnél, vagyis inkább A CÉGgel egy gyárban. Még mindig nem volt rossz, kaptunk mensa kaját is meg minden. A holnap hasonlóan izgőmozgó lesz, mint a tegnap és a ma, viszont holnap az is lesz, hogy holnap leszünk pontosan 8 évesek... Hogy miért pont holnap, azt nem tudnám megmondani, mert 1998. november 23. már eléggé a múlt és a jelen ködébe vész.
Mondjak egy jó szót? Söntés. Ezen tegnap fél órát röhögtem, eskü.
Talán ez is válasz Léna kérdésére... A humor. AV humora frenetikus, ízes, meglepő, én meg nagyon vevő vagyok rá, ami kettős előny: egyrészről ő örül, hogy néha annyira fetrengek a mókáitól, hogy hasizomlázam lesz; másrészről én meg imádok röhögni a huncut szemeimmel. Ma pl, ahogy jöttünk egy szűk kis utcácskában, aminek mind a két szélén autók parkoltak persze, hirtelen elengedte a kormányt, hogy most vezessek én, de helyet természetesen nem cseréltünk, úgyhogy miközben mozgatgattam a kormányt, ezerrel sikongattam, mint a hullámvasúton, hogy húúúú, de izgi, júúúúj, de félelmetes, ő meg rálépett a gázra, hogy tudunk ám gyorsabban is menni... Hááát, ilyenkor kész vagyok.
november 24
Szóval az volt, hogy tegnap voltunk 8 évesek, ezért "szokás szerint" elmentünk a Kakasba. Érdekes egy hely, egy lakótelep közepén áll, ennek ellenére nem lepukkant, sőt, elég elegánsos, további jellemzője pedig, hogy csak akkor lehet ott vacsizni, ha jó előre foglalsz asztalt, ádörvájz tuti nincs hely, mert mindig rogyásig van emberrel. A kaja nagyon jó volt, különösen a francia hagymakrémleves, de a Sárkány meglepetés névre hallgató áfonyaöntetes, banánnal töltött miegymás sem volt rossz, sőt, jó volt...
Aztán kaptam róóóóóóózsááááát, parfümőőőőőt, meg egy csomó egyéb kozmetikai cikket, amiből nem azt szűröm le, hogy halad felettem az idő, hanem hogy AV ismeri az ízlésem és tudja, hogy szeretem az ilyen dolgokat...
Aztán eltörtem az egyik pezsgőspoharunkat.
Aztán ma voltunk Ikeában és vettem egy szőnyeget az előszobába (kettőt kellett volna, de nem voltam biztos benne, hogy menni fog-e színben a helyiséghez... már a villamoson jutott eszembe, hogy talán egy kéket is kellett volna venni az egyik szobába...), ilyen kis egyszerű képkereteket, (igazság szerint szerettem volna a keretekhez illő kis tükröt is, de MD lebeszélt, de szerintem még visszamegyek érte...) meg egy karácsonyi kaktuszt sok bimbajjal, de arról nincs kép a neten.
A Jokkmokk még mindig nagyon jó lenne, de az drága, szóval összefoglalásképpen ha valami jótündér elrepítene holnap is, tuti vennék még egy piros szőnyeget, egy kéket, egy karácsonyi kaktuszt Anyunak és egy olyan kis fakeretes tükröt. Jajj.
Ezen kívül úgy érzem december végéig még szükségünk lenne egy kis függönyre a konyhába, egy kis terítőre a konyhaasztalra, egy kis normális faliórára, egy kis konyhaasztalra, egy nagy íróasztalra, egy kis keretezett képre a konyhába, egy kis éjjeli szekrényre, két kis éjjeli lámpára és két kis bújtatott konzolos polcra. Ilyen kevés kéne egy tökéletes lakáshoz. Szóval el is kezdem dörzsölni a lámpácskát...
november 30
Tegnap este fél 11-re értünk haza, ennek ellenére ma már buzgón kóboroltam karácsonyi zenét dúdolgatva az IKEÁban. Ilyenkor felmerül bennem, hogy bizonyos szempontból mégis hasznos lett volna az Örs közelébe költözni.
Vettem egy kék szőnyeget, egy kék és egy narisárga mécsestartót és egy szürke kaspót. Karácsonyi kaktusz már nincs, szóval aki ezért menne oda, ne menjen. Mert már nincs. Karácsonyi kaktusz.
A kék szőnyeg jó lett, színben nagyon passzentos a nappalihoz, ráadásul ugyanolyan, mint az előszobai szőnyeg, csak az ugye narisárga. Aztán. A kaspó is tetszik még, a kari kaktusz virít benne, amit amúgy egy hete még bimbajokkal tele hoztam, de tegnapra kivirágzott. Tökjó. A narisárga mécsestartó elég kicsi, a cipősszekrény tetején szinte eltörpül, de veszek még kettőt és szerintem akkor jobb lesz az összhatás. A kék mécsestartó meg... Hát igen. Ő az előbb elpattant. Pedig rendeltetésszerűen használtam volna. Annyát.
Az Árkádban vettem egy napraforgós asztalterítőt is a konyhába, szerintem a szőnyegekhez hasonlóan az is frenetikusan néz ki. Szóval a kék mécsestartótól eltekintve jó vásárokat csináltam ma, na. Meg vagyok magammal elégedve.
Holnap még szeretném beszerezni a két nari mécsestartót és szeretnék venni a WC elé egy olyan kis C alakú szőnyeget meg két bambusz tányéralátétet. Az utóbbit nem a WC elé. Hanem a zsírúj napraforgós kis asztalkaterítőre. Ugye.
2006. október 31., kedd
Too sings és társai
Nem, most nem Marci hányószövege jön ide, hanem kifakadok, hogy itt már mindenki terhes?!
Kezdődött MD-vel, aki ugyan csak aszitte, hogy terhes, de aztán mégsem (kéne, de aztán nem); aztán írt O., hogy ő tényleg az, olyannyira, hogy márciusban szül; telefonált P, hogy a kisP is a harmadik hónapban van; én azóta rákattantam a Porontyra és mindenféle szülésen készült képeket nézegetek, szüléstörténeteket kommentálok, kisgyerekes anyukák blogjai között kapkodom a fejem és mindenhol azt látom, hogy mindenki terhes van, volt, lesz, így lassan úgy érzem, biztos én is az vagyok, voltam, leszek.
Még hogy izé... Fogy a magyar... Nem is.
2006.10.30 - ápdét 1: Régi közös ismerősünk wiw-es képe alatti cím: XY (ő a régi közös ismerős) a 9. hónapban...
2006.10.31 - ápdét 2: Anyu tegnap mondta, hogy a másik O. is túl van a 15. héten.
Komolyan, ez már valódi beszarás.
Ja. Olyan hideg lett egyetlen éjszaka alatt, hogy konkrétan a sz*r is belémfagy. Éjjel vagy 3x arra ébredtem, hogy borzasztóan zúg a szél, félálomban attól féltem, hogy egyszerűen elfújja a házat és egy új pisai ferdetorony születik itt a Ferencváros szívében, de aztán hálistennek semmi ilyesmi nem történt, szép, napsütéses reggelre ébredtünk.
Este az volt még, hogy voltunk egy kiállításmegnyitón meg minden, műanyagpohárból ittam pezsgőt, igen, én és igen, ittam, amitől kissé szédültem, annyira nem vagyok hozzászokva, de összességében örültem, hogy elmentünk, sosem voltam még ilyen helyen meg különben is, az Erzsébet hídért bármikor érdemes kimozdulni.
1: Utálom azokat a kiscsajokat, akik húsz évesen különböző menedzsereknek nevezik magukat egy szimpla érettségivel és úgy dobálják a nagy seggüket, mintha az egész világ a márkás bőgatyájuk zsebében lenne. Az ilyenek mindent félrefordítanak, de ami a legszörnyűbb, ha rájövök, hogy háttezhülye, nem is az van odaírva és szólok nekik, hogy nézzék már meg még egyszer a mondatot, darabonként végigtagolom, sejtetve mi-mihez tartozik, akkor sem tudják értelmezni, mert bele vannak ragadva egy elképzelésbe és az istennek nem lehet őket kihúzni abból a vályúból, amit ők előre lefixáltak magukban. Én tanárnak türelmes vagyok, de tényleg, az életben előforduló türelmetlenségem a tanításban megnyilvánuló türelmemmel képez equilibriumot, de ha már nem bírom tovább és elmondom a megfejtést egy-egy ilyen libának, aki meghallva a jó megoldást, elismétli a saját hülye verzióját, na akkor feladom. És ráhagyom. Igen, azt jelenti. Igazad van.
2: Tűz a nap, de állítólag olyan hideg van, hogy az ember orra likaMalvin benő.
Kezdődött MD-vel, aki ugyan csak aszitte, hogy terhes, de aztán mégsem (kéne, de aztán nem); aztán írt O., hogy ő tényleg az, olyannyira, hogy márciusban szül; telefonált P, hogy a kisP is a harmadik hónapban van; én azóta rákattantam a Porontyra és mindenféle szülésen készült képeket nézegetek, szüléstörténeteket kommentálok, kisgyerekes anyukák blogjai között kapkodom a fejem és mindenhol azt látom, hogy mindenki terhes van, volt, lesz, így lassan úgy érzem, biztos én is az vagyok, voltam, leszek.
Még hogy izé... Fogy a magyar... Nem is.
2006.10.30 - ápdét 1: Régi közös ismerősünk wiw-es képe alatti cím: XY (ő a régi közös ismerős) a 9. hónapban...
2006.10.31 - ápdét 2: Anyu tegnap mondta, hogy a másik O. is túl van a 15. héten.
Komolyan, ez már valódi beszarás.
Ja. Olyan hideg lett egyetlen éjszaka alatt, hogy konkrétan a sz*r is belémfagy. Éjjel vagy 3x arra ébredtem, hogy borzasztóan zúg a szél, félálomban attól féltem, hogy egyszerűen elfújja a házat és egy új pisai ferdetorony születik itt a Ferencváros szívében, de aztán hálistennek semmi ilyesmi nem történt, szép, napsütéses reggelre ébredtünk.
Este az volt még, hogy voltunk egy kiállításmegnyitón meg minden, műanyagpohárból ittam pezsgőt, igen, én és igen, ittam, amitől kissé szédültem, annyira nem vagyok hozzászokva, de összességében örültem, hogy elmentünk, sosem voltam még ilyen helyen meg különben is, az Erzsébet hídért bármikor érdemes kimozdulni.
1: Utálom azokat a kiscsajokat, akik húsz évesen különböző menedzsereknek nevezik magukat egy szimpla érettségivel és úgy dobálják a nagy seggüket, mintha az egész világ a márkás bőgatyájuk zsebében lenne. Az ilyenek mindent félrefordítanak, de ami a legszörnyűbb, ha rájövök, hogy háttezhülye, nem is az van odaírva és szólok nekik, hogy nézzék már meg még egyszer a mondatot, darabonként végigtagolom, sejtetve mi-mihez tartozik, akkor sem tudják értelmezni, mert bele vannak ragadva egy elképzelésbe és az istennek nem lehet őket kihúzni abból a vályúból, amit ők előre lefixáltak magukban. Én tanárnak türelmes vagyok, de tényleg, az életben előforduló türelmetlenségem a tanításban megnyilvánuló türelmemmel képez equilibriumot, de ha már nem bírom tovább és elmondom a megfejtést egy-egy ilyen libának, aki meghallva a jó megoldást, elismétli a saját hülye verzióját, na akkor feladom. És ráhagyom. Igen, azt jelenti. Igazad van.
2: Tűz a nap, de állítólag olyan hideg van, hogy az ember orra lika
2006. október 29., vasárnap
Minden
Becherovkát kortyolok egy kávéspohárból, még mindig a rohadt patológiás internethasználat részletezésénél tartok, éhes vagyok, mint a szar, pedig körülöttem egy fahéjas győri édes keksz, egy mogyorókrémes olvadt Milka és egy Pluszos töménycukorízű aprósütemény figyel némi földimogyoró társaságában, az előbb megfigyeltem, hogy szemüvegben nem lehet WC-re menni, tegnap este óta szemezek a heti Exittel, hogy majd átnézem, de még nem szántam rá magam, nem tudom, hogy lesz a hétvége meg a Halottaknak a napja, tegnap letört egy újabb darab a jobb felső hármas fogamból, ezért most rendesen csiszatolódik a nyelvem, sütnék is palit meg nem is, tegnap este végül elmentünk a Duna partra sétálni egy-egy gyrossal felfegyverkezve, elsétáltunk az Országnak a házáig, tüntetőket nem láttunk, én ettem egy csupacsoki Boci jégkrémet, beszélgettünk, ilyesmi, az előbb kínomban kimostan a mosogatót Domestossal meg a puszta két kezemmel, csak keményen, nézni kéne valami filmet este, anyjukat már, hogy a Kék mélység csak az Urániában megy ráadásul negyed 6-kor pff, kényszeresen szeretnék két kislámpát az új polc alá és így tovább és így tovább...
Úgy volt, hogy ma cangázunk végre a lehullott barna meg sárga falevelek között, erre ez a szar eső hajnal óta esik. Oké, egész ősszel nagyon szép idő volt, nem panaszkodhattunk, de egy napot azért még igazán várhatott volna ez a beborulás. Francegyemeg.
Ezért most EZT nézzük, de valami halálos. Főtér ma nem tudom, miért nincs, majd szerdán.
Amúgy tegnap MD-vel voltunk egy volt osztálytársunknál, aki egy nagy házban él a férjével Pest közelében. Kaptunk gyümölcssalátát, de a rágcsát nem nagyon mertem enni, mert ők sem ettek és hülyén éreztem volna magam, ha kimutatom a fogam fehérjét és egyedül felzabálok fél kiló krékert meg vaníliáskarikát. Úgyhogy éheztem. Jó meleg volt náluk, néztünk fényképeket, beszélgettünk és igaziból kicsit irigykedtem rájuk, mert olyan boldognak tűntek.
Különben pedig tegnap a buszútra vettem egy Dzsojt, de miután kiszedtem belőle az új Labello termékmintát (tkp. ezért vettem meg), bár a vonat (thx. MÁV) 15 percet késett, inkább eldugtam az újságot, annyira idegesített, hogy mindenhol azt hallani, hogy legyél természetes, legyél olyan, amilyen vagy, ne játszd meg magad soha; de közben ezzel párhuzamosan minden azt sugallja, hogy még akkor is legyél topon, akkor is legyél szexi, ha épp két hete szorulásod van vagy mittudomén, ha meghalt az aranyhörcsögöd és a metrón rádjön a pityergés...
Lehet, hogy nem vagyok ízig-vérig nő, meg amúgy is, biztos trampli is vagyok; de egyszerűen utálom, hogy azt sulykolják belénk, hogy addig vagyunk nők, amíg télen dugni is térdig érő csizmában dugunk, amíg fel sem merül bennünk, hogy a fiúnk jelenlétében szedjük ki a szemöldökünket vagy amíg egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy boriznánk ott.
Ha valami forrót viszel fül nélküli pohárban és sietsz, mert az égeti az ujjaid mintállat, igyekezetedben biztosan kilöttyen a forró valami és akkurátusan csorog végig az összes ujjadon egészen a padlóig, hogy onnan röhögjön fell, hogy te hülye, megint sokáig mikróztál valamit...
Amúgy ma egy kvikk főzés után (parileves és töltött pali) kimentünk egy világvégi temetőbe, meglátogattunk egy darab sírt, hazajöttünk, ebédeltünk és elmentünk cangázni itt a telepen meg a Wekerlén meg a Népligetben.
A szél boldogan fútta a sárga meg a piros faleveleket az orcánkba, mi meg boldogan tekertünk végre az őszi avaron és egészen addig ámuldoztunk a színeken, hogy némmá, mintha festett lenne minden, amíg, mint a magyar népmesékben, egyik pillanatról a másikra kerekedett egy óriási, szó szerint fekete, felleg, ami, mint egy horrorfilmben egy perc alatt fölénkcsúszott, én meg jól befostam és hazafelé vettük az irányt.
Komolyan mondom, soha nem láttam még ilyen furcsának az eget, az egyik oldalon enyhén borús volt, világoskék égígérettel, a másikon tiszta rózsaszín meg narancssárga úgy, hogy közben mindezek alá bemászott egy sötétszürke, már-már fekete, szinte megfoghatóan sűrű, iszonyú sebességgel haladó felhőréteg, ami, mint a Végtelen történetben a Semmi, mindent magába olvasztott... A szél annyira nem fújt, de azért iprikeltünk rendesen hazafelé, mert elég ijesztő volt, hogy két perc alatt töksötét lett... És aki már egyszer túlélte augusztus 20-át, annak azt mondom, ne kísértse a sorsot.
Úgy volt, hogy ma cangázunk végre a lehullott barna meg sárga falevelek között, erre ez a szar eső hajnal óta esik. Oké, egész ősszel nagyon szép idő volt, nem panaszkodhattunk, de egy napot azért még igazán várhatott volna ez a beborulás. Francegyemeg.
Ezért most EZT nézzük, de valami halálos. Főtér ma nem tudom, miért nincs, majd szerdán.
Amúgy tegnap MD-vel voltunk egy volt osztálytársunknál, aki egy nagy házban él a férjével Pest közelében. Kaptunk gyümölcssalátát, de a rágcsát nem nagyon mertem enni, mert ők sem ettek és hülyén éreztem volna magam, ha kimutatom a fogam fehérjét és egyedül felzabálok fél kiló krékert meg vaníliáskarikát. Úgyhogy éheztem. Jó meleg volt náluk, néztünk fényképeket, beszélgettünk és igaziból kicsit irigykedtem rájuk, mert olyan boldognak tűntek.
Különben pedig tegnap a buszútra vettem egy Dzsojt, de miután kiszedtem belőle az új Labello termékmintát (tkp. ezért vettem meg), bár a vonat (thx. MÁV) 15 percet késett, inkább eldugtam az újságot, annyira idegesített, hogy mindenhol azt hallani, hogy legyél természetes, legyél olyan, amilyen vagy, ne játszd meg magad soha; de közben ezzel párhuzamosan minden azt sugallja, hogy még akkor is legyél topon, akkor is legyél szexi, ha épp két hete szorulásod van vagy mittudomén, ha meghalt az aranyhörcsögöd és a metrón rádjön a pityergés...
Lehet, hogy nem vagyok ízig-vérig nő, meg amúgy is, biztos trampli is vagyok; de egyszerűen utálom, hogy azt sulykolják belénk, hogy addig vagyunk nők, amíg télen dugni is térdig érő csizmában dugunk, amíg fel sem merül bennünk, hogy a fiúnk jelenlétében szedjük ki a szemöldökünket vagy amíg egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy boriznánk ott.
Ha valami forrót viszel fül nélküli pohárban és sietsz, mert az égeti az ujjaid mintállat, igyekezetedben biztosan kilöttyen a forró valami és akkurátusan csorog végig az összes ujjadon egészen a padlóig, hogy onnan röhögjön fell, hogy te hülye, megint sokáig mikróztál valamit...
Amúgy ma egy kvikk főzés után (parileves és töltött pali) kimentünk egy világvégi temetőbe, meglátogattunk egy darab sírt, hazajöttünk, ebédeltünk és elmentünk cangázni itt a telepen meg a Wekerlén meg a Népligetben.
A szél boldogan fútta a sárga meg a piros faleveleket az orcánkba, mi meg boldogan tekertünk végre az őszi avaron és egészen addig ámuldoztunk a színeken, hogy némmá, mintha festett lenne minden, amíg, mint a magyar népmesékben, egyik pillanatról a másikra kerekedett egy óriási, szó szerint fekete, felleg, ami, mint egy horrorfilmben egy perc alatt fölénkcsúszott, én meg jól befostam és hazafelé vettük az irányt.
Komolyan mondom, soha nem láttam még ilyen furcsának az eget, az egyik oldalon enyhén borús volt, világoskék égígérettel, a másikon tiszta rózsaszín meg narancssárga úgy, hogy közben mindezek alá bemászott egy sötétszürke, már-már fekete, szinte megfoghatóan sűrű, iszonyú sebességgel haladó felhőréteg, ami, mint a Végtelen történetben a Semmi, mindent magába olvasztott... A szél annyira nem fújt, de azért iprikeltünk rendesen hazafelé, mert elég ijesztő volt, hogy két perc alatt töksötét lett... És aki már egyszer túlélte augusztus 20-át, annak azt mondom, ne kísértse a sorsot.
2006. október 26., csütörtök
Lenn
Vannak olyan napok, amikor a gép előtt ülve észreveszem, hogy nem látok, kimegyek a konyhába a szemcsimért, de útközben berakok a mikróba egy csésze kávét, majd elmegyek pisilni, becsukom a hálóban az ablakot, visszasietek a konyhába, megcukrozom és gondosan kistányéron beviszem meginni a kávémat, majd az első korty után, visszahuppanva a gép elé, észreveszem, hogy nem látok és sziszegve megyek ki a konyhába a szemcsimér'...
És ez egy ilyen nap. Sötétítsd be ablak...
Hát ezen az előbb majd' meghaltam:
macska ölemben
kézből cigim kiejtem
bundája kiég
ITT leltem. Kicsit emlékeztet az Adrian Mole-ból az Izomagyú gyerek versére.
Picsába már.
Ott kezdődött, hogy tudván, hogy ma 7-kor végzek a város közepében, megkérdeztem, nem jönne-e elém. A szokásos választ kaptam, hogy nem, mert mit is képzelek én, aki nem dolgozik 8 órát, hogy ő képes kijönni elém 5 metrómegállót... Nem mintha nem fél egykor feküdnénk le minden nap... Nem mintha ő lenne az egyetlen, aki sokat dolgozik... Nem mintha Bp x százezer dolgozó lakosa közül senki nem mozdulna ki az otthonából 7 után... Mindezt úgy, hogy 2 hónapja kérem, hogy egyszer az életben jöjjön már, de persze soha. Jó. Durcásan kijöttem írni a szakdogámat, mire fél óra után megkaptam, micsoda egy szenya vagyok, hogy nem mentem vissza hozzá holott ő olyan lusta, hogy huszadszori kérésre sem hajlandó egyetlen este fél 8-ra elémjönni és ez azért hadd idegesítsen már egy kicsit.
Jó. Néhány óra múlva, már megfeletkezve erről a kis konfliktusról, lefekvés után félve mondom, hogy hát, bár már 26 évesek vagyunk (matuzsálemi kor, tényleg), én még nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék gyereket, mert szerintem, aki gyereket vállal, annak minden pillanatban várnia kell a babát, vágyakoznia kell rá, nem pedig csak úgy tessék-lássék, mint a mesebeli lány, hogy szeretnék is, meg nem is, de már kifutok az időből (broáf), úgyhogy inkább vágjunk bele... Mire megkapom, hogy jó, akkor szevasz és elfordul. Ez megint kicsit szívem ütött, hogy apicsábamár, nehogy már ne dönthessem el, érzem-e magam elég érettnek ahhoz, hogy gyereket szüljek, de a sztorinak még nincs vége...
Valamire reagálva, azt mondtam, hogy szerintem ha az ember nagyon szeret valakit, akkor is érezhet iránta akkora dühöt, hogy meg akarja bántani és olyankor igencsak erőteljes dolgokat mond... Mire - bár mondjuk az előző két eset miatt én voltam berágva - teljesen megsértődött, hogy hogy lehetek ilyen, ő engem soha nem akar megbántani, micsoda egy utolsó vagyok, hogy nekem megfordul ez a fejemben - és újra elfordult. Mondtam, hogy csak őszinte vagyok, meg ismer, időnként eldurran az agyam és akkor beszélek össze-vissza, persze, hogy nem úgy akarom bántani, hanem dühös vagyok rá, de utána már mindig megbánom. A reakció egy igen kellemes: Megbánod? Van is neked lelkiismereted... szólam volt, ami végképp kiütötte a biztosítékot, hiszen ha én bevallom, hogy időnként mondok szemét dolgokat neki, de nem komolyan és ő ezen megsértődik, mondván, hogy ő soha nem tenne ilyet, majd egy perc elteltével azt mondja, hogy nekem nincs is lelkiismeretem, akkor most ezt vagy komolyan gondolja vagy képmutató módon úgy gondolja, hogy amit neki lehet, azt nekem nem. Az ágy másik felébe gurulva dühöngtem magamban, mire tíz perc után elkezdett böködni az ujjával, hogy most mi van már és leszedte rólam a fél takarót (micsoda közeledés)...
A legidegesítőbb, hogy az istennek nem érti meg, mi az, ami zavar a mi kis vitáinkban. Hogy amikor én mondok rá valamit (amit bevallottan komolyan sem gondolok, csak dühből odavágom), akkor utána órákig kell bocsánatot kérnem és fogast csinálnom, de ha ő mond valami sértőt, akkor egy fél ne haragudj sem képes kicsúszni a száján. Mikor ezt szóvá teszem, jön a "de ennél te mennyivel rosszabbakat mondasz" játszma és számomra vége a világnak...
Ma felkeltem, gondolva, na, hátha lesz valami, mire egész reggel egyetlen szót sem volt képes odavetni, tök kussban mostam arcot, öltöztem fel, mosogattam el és utána meg volt lepődve, hogy ÉN miért nem beszéltem hozzá egész álló reggel és miért nem vagyok hajlandó elbúcsúztatni az ajtóban.
Picsába már.
Ráadásul meg tegnap a Kálvintól legyalogoltam a Múzeum körúton az egyetemig, onnan kimentem az Astoriáig, onnan meg a Ferenciekig és egy rohadt szippantás könnygázt sem éreztem. Tiszta ideg voltam, hogy állítólag még napokig érezni arrafelé a szagot és erre a francokat. Össze-vissza szimmogtam a levegőbe, de az istennek nem éreztem semmi különöset.
Lehet, hogy anozmiás lettem. Simán.
És ez egy ilyen nap. Sötétítsd be ablak...
Hát ezen az előbb majd' meghaltam:
macska ölemben
kézből cigim kiejtem
bundája kiég
ITT leltem. Kicsit emlékeztet az Adrian Mole-ból az Izomagyú gyerek versére.
Picsába már.
Ott kezdődött, hogy tudván, hogy ma 7-kor végzek a város közepében, megkérdeztem, nem jönne-e elém. A szokásos választ kaptam, hogy nem, mert mit is képzelek én, aki nem dolgozik 8 órát, hogy ő képes kijönni elém 5 metrómegállót... Nem mintha nem fél egykor feküdnénk le minden nap... Nem mintha ő lenne az egyetlen, aki sokat dolgozik... Nem mintha Bp x százezer dolgozó lakosa közül senki nem mozdulna ki az otthonából 7 után... Mindezt úgy, hogy 2 hónapja kérem, hogy egyszer az életben jöjjön már, de persze soha. Jó. Durcásan kijöttem írni a szakdogámat, mire fél óra után megkaptam, micsoda egy szenya vagyok, hogy nem mentem vissza hozzá holott ő olyan lusta, hogy huszadszori kérésre sem hajlandó egyetlen este fél 8-ra elémjönni és ez azért hadd idegesítsen már egy kicsit.
Jó. Néhány óra múlva, már megfeletkezve erről a kis konfliktusról, lefekvés után félve mondom, hogy hát, bár már 26 évesek vagyunk (matuzsálemi kor, tényleg), én még nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék gyereket, mert szerintem, aki gyereket vállal, annak minden pillanatban várnia kell a babát, vágyakoznia kell rá, nem pedig csak úgy tessék-lássék, mint a mesebeli lány, hogy szeretnék is, meg nem is, de már kifutok az időből (broáf), úgyhogy inkább vágjunk bele... Mire megkapom, hogy jó, akkor szevasz és elfordul. Ez megint kicsit szívem ütött, hogy apicsábamár, nehogy már ne dönthessem el, érzem-e magam elég érettnek ahhoz, hogy gyereket szüljek, de a sztorinak még nincs vége...
Valamire reagálva, azt mondtam, hogy szerintem ha az ember nagyon szeret valakit, akkor is érezhet iránta akkora dühöt, hogy meg akarja bántani és olyankor igencsak erőteljes dolgokat mond... Mire - bár mondjuk az előző két eset miatt én voltam berágva - teljesen megsértődött, hogy hogy lehetek ilyen, ő engem soha nem akar megbántani, micsoda egy utolsó vagyok, hogy nekem megfordul ez a fejemben - és újra elfordult. Mondtam, hogy csak őszinte vagyok, meg ismer, időnként eldurran az agyam és akkor beszélek össze-vissza, persze, hogy nem úgy akarom bántani, hanem dühös vagyok rá, de utána már mindig megbánom. A reakció egy igen kellemes: Megbánod? Van is neked lelkiismereted... szólam volt, ami végképp kiütötte a biztosítékot, hiszen ha én bevallom, hogy időnként mondok szemét dolgokat neki, de nem komolyan és ő ezen megsértődik, mondván, hogy ő soha nem tenne ilyet, majd egy perc elteltével azt mondja, hogy nekem nincs is lelkiismeretem, akkor most ezt vagy komolyan gondolja vagy képmutató módon úgy gondolja, hogy amit neki lehet, azt nekem nem. Az ágy másik felébe gurulva dühöngtem magamban, mire tíz perc után elkezdett böködni az ujjával, hogy most mi van már és leszedte rólam a fél takarót (micsoda közeledés)...
A legidegesítőbb, hogy az istennek nem érti meg, mi az, ami zavar a mi kis vitáinkban. Hogy amikor én mondok rá valamit (amit bevallottan komolyan sem gondolok, csak dühből odavágom), akkor utána órákig kell bocsánatot kérnem és fogast csinálnom, de ha ő mond valami sértőt, akkor egy fél ne haragudj sem képes kicsúszni a száján. Mikor ezt szóvá teszem, jön a "de ennél te mennyivel rosszabbakat mondasz" játszma és számomra vége a világnak...
Ma felkeltem, gondolva, na, hátha lesz valami, mire egész reggel egyetlen szót sem volt képes odavetni, tök kussban mostam arcot, öltöztem fel, mosogattam el és utána meg volt lepődve, hogy ÉN miért nem beszéltem hozzá egész álló reggel és miért nem vagyok hajlandó elbúcsúztatni az ajtóban.
Picsába már.
Ráadásul meg tegnap a Kálvintól legyalogoltam a Múzeum körúton az egyetemig, onnan kimentem az Astoriáig, onnan meg a Ferenciekig és egy rohadt szippantás könnygázt sem éreztem. Tiszta ideg voltam, hogy állítólag még napokig érezni arrafelé a szagot és erre a francokat. Össze-vissza szimmogtam a levegőbe, de az istennek nem éreztem semmi különöset.
Lehet, hogy anozmiás lettem. Simán.
2006. október 23., hétfő
2006 október 23
Az úgy volt, hogy már a múlt héten vendégséget adtunk volna, de a Nagyiék lemondták, így mára tolódott a lakásunk AV naccsaládja előtti premierje.
Bár már tegnap este javasoltam, hogy el kéne kezdeni a készülődést, mert nem leszünk készen, AV megnyugtatott, hogy ejjráérünkarramég, úgyhogy nem csináltunk semmit. Ma 9-kor felébredtünk, dönciztünk, aztán nagy nehezen nekiálltunk a napnak. AV elment a Metróba ajándékokat venni a vendégeknek, mert persze névnapja, szülinapja, házassági évfordulója volt mindenkinek. Ezalatt én kivasaltam az új sötétítőfüggönyt, amit tegnap este hoztunk el felvarrva és elkezdtem kitakarítani a fürdőszobát. 11-kor AV megjött a Metróból, akkor elkezdtük kimérni a konzol nélküli Ikeás polc helyét. Ehhez persze franciaágy eltol, az ágy alatt talált portól elájul, idegeskedik. Amíg befejeztem a fürdőszoba - WC kombó takarítását, AV felrakta a polcot és az új sötétítőfüggit és elkezdte kitalálni, hová is rakjuk a nyaralásokon készített képeink A4-es nyomtatott verzióit a falon. Én ingajáratban voltam a spejz és a háló között, mert félkézzel takarítottam a dzsuvát, majd néhány sasszé - és félszemmel csekkoltam, jó helyen lesznek-e a fotók. Ezt ugye nyolcszor, mert hogy nyolc kép figyel a falon. Aztán rendbeszedtem a fejem és elmentünk bevásárolni. Ekkor már 3/4 2 volt. Cuccokkal megrakodva 1/2 3-ra már itthon is voltunk, ebéd óne. Másfél órával a vendégség megkezdése előtt tehát még egy szál kaja nem volt, a lakás takarítása pedig még el sem kezdődött... Nekiálltam palit sütni és majdleszamileszatöltelékkel alapon kipakoltam a bevásárolt cuccokat és palisütés közben rendbeszedtem a konyhát. Közben AV elkezdett takarítani a hálóban, port törölt meg minden és elpakolgatta, amit talált. Időközben elkeztem a tölteléket, mexikóit pároltam meg gombát és valami öntetfélét kavartam. AV ekkor már a nappaliban járt, villámgyorsan tüntetett el minden nem oda való dolgot és közben cseszegtetett, hogy hogy lehet ebben a lakásban ilyen kupi meg miaszarért nem dobom már ki a sosem használt papucsaimat. Ezen berágtam, mert 1: kurvára nincs kupi, 2: igenis jó lehet még egy szakadt papucs is arra, hogy ha úgy hozza a sors, lehessen benne zuhizni idegen helyen. Durcásan megcsináltam a palit, belepakoltam a jénaiba, felöltöztem, miközben AV már porszívózott, én pedig elkezdtem felmosni a konyhát meg az előszobát. AV elment hajat mosni (!), én kerestem zacsit az ajándékoknak, majd rájöttünk, hogy a kisszőnyegünk nincs kiporszívózva. AV elkezdte porszívózni, én pedig beengedtem a vendégsereget, akik akkor már nyomták a kapucsengőt. Amíg jöttek felfelé, a szemeteszacsit bedobtuk a gardróbba és minden egyéb felesleges dolgot beerőltettünk mellé, majd mosolyogva fogadtuk a kedves látogatókat...
Persze lehet, egyszerűbb lett volna, ha ehelyett a hosszú post helyett berakok egy jelenetet a Szeleburdi családról, amint épp gyorsított felvételen pakolnak. Kb ugyanis olyanok voltunk, mintha a Cigánykerékből játszanánk el egy szar részt.
Bakker. Utálom a vendégségeket. Vagy legalábbis a rohanást.
Voltunk tegnap kirándulni négyesben.
A kiindulási hely Diósjenő volt, onnan felgyalogoltunk a Csehvárig, (tulajdonképpen IDE), majd továbbmentünk nemistudomhová, onnan pedig elsétáltunk a Foltán keresztig, ahonnan 7,5 km-es gyaloglással visszaértünk a kocsiig, hazafelé úton pedig majd' elaludtunk.
Izomlázam van.
Remélem minél több idióta sérül meg a "tüntetők" közül. Nem egy túl emberbaráti kívánság, tudom, de aki hülye, az haljon meg.
Mi mi a szarért nem sérülünk meg, a mi testünkbe miért nem fúródik gumilövedék, minket miért nem csesz fejbe egy gumibotos rendőr? Aki ott van, bámészkodik, kiváncsiskodik, fotózza a tömeget, kapjon csak a fejére meg a testére jó sokat. Akinek balhé kell, az kapja meg a magáét.
Így elcseszni egy évfordulót, asztakurvaéletbe, erre csak a magyarság képes. A Himnusz alatt azt skandálni, hogy "Elkúrtad!", a kiemelkedően intelligens, művelt emberek sajátja.
Nem tudok kellőképpen káromkodni, látva, mi megy ebben a koszfészekben. Őrület.
Bár már tegnap este javasoltam, hogy el kéne kezdeni a készülődést, mert nem leszünk készen, AV megnyugtatott, hogy ejjráérünkarramég, úgyhogy nem csináltunk semmit. Ma 9-kor felébredtünk, dönciztünk, aztán nagy nehezen nekiálltunk a napnak. AV elment a Metróba ajándékokat venni a vendégeknek, mert persze névnapja, szülinapja, házassági évfordulója volt mindenkinek. Ezalatt én kivasaltam az új sötétítőfüggönyt, amit tegnap este hoztunk el felvarrva és elkezdtem kitakarítani a fürdőszobát. 11-kor AV megjött a Metróból, akkor elkezdtük kimérni a konzol nélküli Ikeás polc helyét. Ehhez persze franciaágy eltol, az ágy alatt talált portól elájul, idegeskedik. Amíg befejeztem a fürdőszoba - WC kombó takarítását, AV felrakta a polcot és az új sötétítőfüggit és elkezdte kitalálni, hová is rakjuk a nyaralásokon készített képeink A4-es nyomtatott verzióit a falon. Én ingajáratban voltam a spejz és a háló között, mert félkézzel takarítottam a dzsuvát, majd néhány sasszé - és félszemmel csekkoltam, jó helyen lesznek-e a fotók. Ezt ugye nyolcszor, mert hogy nyolc kép figyel a falon. Aztán rendbeszedtem a fejem és elmentünk bevásárolni. Ekkor már 3/4 2 volt. Cuccokkal megrakodva 1/2 3-ra már itthon is voltunk, ebéd óne. Másfél órával a vendégség megkezdése előtt tehát még egy szál kaja nem volt, a lakás takarítása pedig még el sem kezdődött... Nekiálltam palit sütni és majdleszamileszatöltelékkel alapon kipakoltam a bevásárolt cuccokat és palisütés közben rendbeszedtem a konyhát. Közben AV elkezdett takarítani a hálóban, port törölt meg minden és elpakolgatta, amit talált. Időközben elkeztem a tölteléket, mexikóit pároltam meg gombát és valami öntetfélét kavartam. AV ekkor már a nappaliban járt, villámgyorsan tüntetett el minden nem oda való dolgot és közben cseszegtetett, hogy hogy lehet ebben a lakásban ilyen kupi meg miaszarért nem dobom már ki a sosem használt papucsaimat. Ezen berágtam, mert 1: kurvára nincs kupi, 2: igenis jó lehet még egy szakadt papucs is arra, hogy ha úgy hozza a sors, lehessen benne zuhizni idegen helyen. Durcásan megcsináltam a palit, belepakoltam a jénaiba, felöltöztem, miközben AV már porszívózott, én pedig elkezdtem felmosni a konyhát meg az előszobát. AV elment hajat mosni (!), én kerestem zacsit az ajándékoknak, majd rájöttünk, hogy a kisszőnyegünk nincs kiporszívózva. AV elkezdte porszívózni, én pedig beengedtem a vendégsereget, akik akkor már nyomták a kapucsengőt. Amíg jöttek felfelé, a szemeteszacsit bedobtuk a gardróbba és minden egyéb felesleges dolgot beerőltettünk mellé, majd mosolyogva fogadtuk a kedves látogatókat...
Persze lehet, egyszerűbb lett volna, ha ehelyett a hosszú post helyett berakok egy jelenetet a Szeleburdi családról, amint épp gyorsított felvételen pakolnak. Kb ugyanis olyanok voltunk, mintha a Cigánykerékből játszanánk el egy szar részt.
Bakker. Utálom a vendégségeket. Vagy legalábbis a rohanást.
Voltunk tegnap kirándulni négyesben.
A kiindulási hely Diósjenő volt, onnan felgyalogoltunk a Csehvárig, (tulajdonképpen IDE), majd továbbmentünk nemistudomhová, onnan pedig elsétáltunk a Foltán keresztig, ahonnan 7,5 km-es gyaloglással visszaértünk a kocsiig, hazafelé úton pedig majd' elaludtunk.
Izomlázam van.
Remélem minél több idióta sérül meg a "tüntetők" közül. Nem egy túl emberbaráti kívánság, tudom, de aki hülye, az haljon meg.
Mi mi a szarért nem sérülünk meg, a mi testünkbe miért nem fúródik gumilövedék, minket miért nem csesz fejbe egy gumibotos rendőr? Aki ott van, bámészkodik, kiváncsiskodik, fotózza a tömeget, kapjon csak a fejére meg a testére jó sokat. Akinek balhé kell, az kapja meg a magáét.
Így elcseszni egy évfordulót, asztakurvaéletbe, erre csak a magyarság képes. A Himnusz alatt azt skandálni, hogy "Elkúrtad!", a kiemelkedően intelligens, művelt emberek sajátja.
Nem tudok kellőképpen káromkodni, látva, mi megy ebben a koszfészekben. Őrület.
2006. október 17., kedd
Október 17.
Ma reggel 8.09-kor küldött Anyu egy sms-t, hogy Frici meghalt. Remélem övé a mennyek országa...
Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.
Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.
És még valami: Tereza elfogadta Karenint olyannak, amilyen volt, nem akarta a saját képére változtatni, előre tiszteletben tartotta kutyavilágát, melyet nem akart tőle elvenni, nem féltékenykedett titkos kalandjaira. Nem azért tartotta a kutyát, hogy átalakítsa (ahogy a férj a feleségét, a feleség pedig a férjét akarja átalakítani), hanem csupán azért, hogy megtanítsa az elemi nyelvre, mely lehetõvé teszi, hogy megértsék egymást, és együtt élhessenek.
Meg aztán: A szeretet, mely Terezát Kareninhez fűzi, önkéntes, senki nem kényszerítette rá.
De főképpen: Nincs olyan ember, aki idillel ajándékozhatná meg a másikat. Erre csak az állat képes, mert azt nem űzték ki a Paradicsomból. A szeretet, mely a kutyát az emberhez fűzi, idilli szeretet. Nincs benne nézeteltérés, szívettépő jelenet, nincs benne fejlemény. Karenin az ismétlődésen alapuló életével vette körül Terezát meg Tomast, és ezt várta tőlük is.
Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.
2006. október 16., hétfő
Szomorú
A héten lomtalanítás van a környékünkön. Ez annyit tesz, hogy az utcákat ellepte az ócska, öreg, használhatatatlan, csorba, szakadt, szirszar, húgyszagú és a beszólogatós, kis kézi vagy utánfutós autókkal járó szemét.
A rádió bemondhatná, hogy sötétedés után nem ajánlott, hogy fiatal lányok vagy jóképű lomok elhagyják a biztonságos lakhelyüket.
Frickómackó Anyu szerint haldoklik.
Tulajdonképpen mikor szombaton szóltam AV-nek, hogy simogassa meg helyettem is, mert látszik rajta, hogy nagyon rosszul van, már úgy éreztem, utoljára szeretgeti meg szegényt...
Nem tudom pontosan, mikor hozta Anyu egy délután, még kiskutyaként, egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül... Először nem mert elő sem bújni a dobozból, remegett a félelemtől, de amikor legelőször ugatott, büszkén meséltem mindenkinek, hogy sok macska után végre van egy kutyánk, még ha tacskó-farkaskutya keverék is... Sőt, annál inkább...
Akárki meglátta, zicher, hogy azonnal beleszeretett ebbe a kis földszintes kutyuba... Kedves, bújós, nyalakodós, játékos, jóindulatú...
Régen rengeteget labdáztunk együtt, én dobtam a lasztit - ő boldogan szaladt érte és adta a kezembe... Világ életében emberszerető, barátságos, nyugodt kutyu volt... Az égdörgéstől és a tüzijáték durrogásától (és ha fotóztuk őt) nagyon félt, olyankor mindig bekéretkezett a házba és az asztal alól pislogott ki a szép szempilláival...
Kb öt éve derült ki, hogy beteg... A gerince nem bírja a terhelést, amit a gyaloglás jelent. Állítólag ez a tacskók és a tacskó keverék kutyák "típushibája"... Kapott gyógyszereket, injekciókat, de az orvos az első pillanatban megmondta, ezek csak meghosszabbítják az életét, meggyógyítani nem fogják... Azóta voltak nehezebb, könnyebb időszakai, futni egyre kevésbé tudott, szombaton már alig vonszolta magát, de ha kimentünk az udvarra és meghallotta a hangunkat, azonnal igyekezett, hogy megnyalhassa a kezünket...
Annyira sajnálom szegényt... Mondtam Anyunak, hogy vigyék el az orvoshoz és altassák el, hogy legalább a szenvedéstől megkíméljük...
Azt hiszem, szombaton láttuk utoljára.
Bárcsak lenne mennyország és akkor ott egyszer még találkozhatnánk... És akkor lenne időm annyi szeretetet adni neki, amennyit csak szeretne, ott nem türelmetlenkednék vele és nem mondanám neki, hogy most nincs időm rá...
Annyira sajnálom....
És így előre is: Frici, nyugodj békében...
A rádió bemondhatná, hogy sötétedés után nem ajánlott, hogy fiatal lányok vagy jóképű lomok elhagyják a biztonságos lakhelyüket.
Frickómackó Anyu szerint haldoklik.
Tulajdonképpen mikor szombaton szóltam AV-nek, hogy simogassa meg helyettem is, mert látszik rajta, hogy nagyon rosszul van, már úgy éreztem, utoljára szeretgeti meg szegényt...
Nem tudom pontosan, mikor hozta Anyu egy délután, még kiskutyaként, egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül... Először nem mert elő sem bújni a dobozból, remegett a félelemtől, de amikor legelőször ugatott, büszkén meséltem mindenkinek, hogy sok macska után végre van egy kutyánk, még ha tacskó-farkaskutya keverék is... Sőt, annál inkább...
Akárki meglátta, zicher, hogy azonnal beleszeretett ebbe a kis földszintes kutyuba... Kedves, bújós, nyalakodós, játékos, jóindulatú...
Régen rengeteget labdáztunk együtt, én dobtam a lasztit - ő boldogan szaladt érte és adta a kezembe... Világ életében emberszerető, barátságos, nyugodt kutyu volt... Az égdörgéstől és a tüzijáték durrogásától (és ha fotóztuk őt) nagyon félt, olyankor mindig bekéretkezett a házba és az asztal alól pislogott ki a szép szempilláival...
Kb öt éve derült ki, hogy beteg... A gerince nem bírja a terhelést, amit a gyaloglás jelent. Állítólag ez a tacskók és a tacskó keverék kutyák "típushibája"... Kapott gyógyszereket, injekciókat, de az orvos az első pillanatban megmondta, ezek csak meghosszabbítják az életét, meggyógyítani nem fogják... Azóta voltak nehezebb, könnyebb időszakai, futni egyre kevésbé tudott, szombaton már alig vonszolta magát, de ha kimentünk az udvarra és meghallotta a hangunkat, azonnal igyekezett, hogy megnyalhassa a kezünket...
Annyira sajnálom szegényt... Mondtam Anyunak, hogy vigyék el az orvoshoz és altassák el, hogy legalább a szenvedéstől megkíméljük...
Azt hiszem, szombaton láttuk utoljára.
Bárcsak lenne mennyország és akkor ott egyszer még találkozhatnánk... És akkor lenne időm annyi szeretetet adni neki, amennyit csak szeretne, ott nem türelmetlenkednék vele és nem mondanám neki, hogy most nincs időm rá...
Annyira sajnálom....
És így előre is: Frici, nyugodj békében...
2006. október 15., vasárnap
Összevissza
Ma immáron negyedszer (és asszem végképp utoljára) ismét megpróbáltam beadni a magassarkúm sarokjavításra, de a cipész bácsi szokásához híven megint nem volt ott, annak ellenére, hogy állítólag minden hétköznap 10-17-ig rendel. Inkább írná ki a hülyéje, hogy kedden és csütörtökön van ott, déltől 5-ig mondjuk, de akkor MINDIG ott lenne, csessze meg. Ehelyett ad egy ilyen tág intervallumot és négyből négyszer nincs ott és nullára redukálja a renoméját. És fogadjunk, még ő csodálkozik, hogy a rendszer meg a csomag felfalja szőröstül-bőröstül. Áh...
Tegye az árját oda, ahová gondolom. MOST.
Megmondjam, honnan lehet tudni a legegyszerűbben, hogy öregszünk?
Hogy most már nem az kerül óriási erőfeszítésbe, hogy megjegyezzük, kinek a fiúját / nőjét hívják Karesznak, Marcinak, Eriknek, Gézának, Gábornak, Annának, Juditnak, Áginak, hanem hogy memorizáljuk, kinek a kisfia / kislánya Zsófi, Margaréta, Peti esetleg Panni...
Amúgy pedig reggel óta rettenetes erővel próbálom lebeszélni magam arról, hogy ötödször is elvigyem a cipimet a suszterhez...
Életed párja az az ember, akit hallgatva nem érzed az élet kétségbeejtő szánalmasságát.
Mostanság olyan idcsi vagyok. Hogy ne mondjam, feszült. Idegesít a jövő, nem tudom, be tudom-e fejezni a szakdogám időben, össze kéne már házasodnunk, úgy érzem, soha semmire nincs időm, nem tudom, mit fogok dolgozni... Ilyesmik... Tervezzük itt az életünket, az elkövetkezendő 50 évet, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és közben pedig világok omlanak össze a földön, az égben és itt, valahol mélyen a szívemben... Körülöttünk mindenki szakít, mindenki gondolkozik a váláson, mindenki összeveszik, mindenki válik...
Tessék. Az élő példa. Most olvastam, hogy Pogány Judit is kidobta Koltai Róbertet... Meg EZT is most találtam. Repesek.
- Azért te sem vagy tökéletes...
- Tudom, de nincs is tökéletes ember.
- Igen, de lehet, hogy van olyan, akiben megvan az a plusz két dolog, amit belőled hiányolok...
- Az lehet... De annak meg biztos mindig fosszaga van. Mindenhol.
Írom a szakdolgozatom. És miközben sírok-rívok, időnként vinnyogva röhögök milyen szavak jutnak eszembe kínomban.
Az előbb például nem átallottam leírni, hogy xy újabb eszközökkel rukkolt elő...
Előrukkol. Beszarás.
Ma összesen öt db küllő, egy db 0%-os joghurt és egy db körömpolírozó vétele miatt vettem rá magam, hogy kilépjek a lakásból.
Az öt db küllő megvan, viszont miután a Kaiser's, a Spar és a Coop bojkottálja a 0%-os jokit, a DM és a Rossmann pedig a körömpolírozót, elmondhatom, hogy nagy valószínűséggel én vagyok az egyetlen az országban, akinek 2 és fél órájába telik megvenni öt küllőt egy olyan helyen, ami mindössze fél órányira van a kiindulási ponttól. Kurvaéletmár. Szar ez a nap.
Tegnap voltunk otthon. Anyu sötött kiskiflit végre, mostanság eléggé leállt a hagyományos sütéssel; ha csinált is valamit, az általában máfin volt vagy palacsinta, úgyhogy most szinte fürödtem a kilónyi lekis meg diós kiskifliben. Alig van már pár szem sajnos, bár hálistennek csak egyedül eszem.... Bocs AV, thx Norbi. (Igaz, a hétvégén már 55 kg voltam. Tulajdonképp nem is tudom, miért.)
Aztán hazafelé beugrottunk Nagyapához, helyesebben csak én mentem be, AV meg bennmaradt a kocsiban zenét hallgatni, mondván Nagyapa úgyis össze fogja téveszteni az Előzővel, ami persze kama, mert Nagyapa nagyon is jól tudja, hogy AV AV, hiszen meg is kérdezte, hogy van AV meg minden, miután káromkodások közepette a kezembe nyomta a pénztárcájában lévő utolsó papírpénzt, ami szerencsétlenségére egy tízezres volt... Kicsit rosszul éreztem magam, mert utoljára kb húsvétkor voltam nála, de az igazság az, hogy az embernek nagyon össze kell szednie magát ahhoz, hogy meglátogassa, mert a kastély, ahol lakik, jóformán a Halál Háza. Mindenhol járókeretes, magukban beszélő nénik, bácsik, folyamatos WC és öreg szag, üvöltő kisrádiók, száz éves légycsapók... Nagyapa közel sem a legkáóbb lakó, sőt, ő tulajdonképpen egészen képben van az aktualitásokat illetően, bár az évszámokat nem nagyon vágja, mert elmondja, hogy ő 1926-ban született, most 2006 van, de ennek ellenére azt állítja, hogy 11 év múlva betölti a százat... Ilyenkor nem szabad vele vitatkozni, mert elkezd üvöltözni, de egyébként már azt hiszem, belenyugodott a sorsába és már csak egyetlen dolgot vár... Tegnap egész rossz hangulatban kaptam el, bármit mondtam, nem reagált, csak ette a szőlőt, amit még ő ültetett a kertünk végébe... Ha kérdeztem, félszavakkal válaszolt, de most őszintén, összesen hány kérdést lehet feltenni egy öregembernek, aki naphosszat az ágyában ül vagy fekszik?
Szégyen, nem szégyen, fél órát voltam nála összesen, mert kifogytam a kérdésekből. Aztán szóltam, hogy megyek. Felvette a szandálját és kikísért az előtérig. És könnyes lett a szeme, amikor elbúcsúztam tőle és azt mondta, hogy vigyázzak magamra...
Amikor kiléptem a kapun, szinte rohantam a kocsi felé, örültem, hogy előttem az élet, süt a nap, ősz van. Beültem a kocsiba és A Paris Hilton szám ment.
És annyira szánalmasnak éreztem az egészet és annyira igazságtalannak.
Amúgy Visegrádon voltunk.
A parti séta után gyalog (!) felmentünk a Fellegvárig, majd némi jóindulatnak és rábeszélőképességnek köszönhetően ingyé' bementünk. (Amúgy 2200 vagy 1700 Ft lett volna...) A vár elképesztő volt, nagyon régen jártunk benn, a kilátás gyönyörű, a sólymok szépek... A kínzókamrákat ugyan valami miatt nem láttunk, de nagyon örültem, hogy bejuttunk. A Fellegvártól legyalogoltunk a bobpályáig, majd annyian álltak sorba, hogy egy pisilés után inkább felmentünk a Nagy Villámig, és onnan le a 11-es útig, ahol egy buszmegállóban barchobáztunk 20 percet, amíg a Pest - Esztergom járat meg nem érkezett és egy százasér' el nem vitt minket a Hajóállomásig, ahol még egy kicsit kacsáztunk és ahonnan olyan 6 felé indultunk haza.
Tegye az árját oda, ahová gondolom. MOST.
Megmondjam, honnan lehet tudni a legegyszerűbben, hogy öregszünk?
Hogy most már nem az kerül óriási erőfeszítésbe, hogy megjegyezzük, kinek a fiúját / nőjét hívják Karesznak, Marcinak, Eriknek, Gézának, Gábornak, Annának, Juditnak, Áginak, hanem hogy memorizáljuk, kinek a kisfia / kislánya Zsófi, Margaréta, Peti esetleg Panni...
Amúgy pedig reggel óta rettenetes erővel próbálom lebeszélni magam arról, hogy ötödször is elvigyem a cipimet a suszterhez...
Életed párja az az ember, akit hallgatva nem érzed az élet kétségbeejtő szánalmasságát.
Mostanság olyan idcsi vagyok. Hogy ne mondjam, feszült. Idegesít a jövő, nem tudom, be tudom-e fejezni a szakdogám időben, össze kéne már házasodnunk, úgy érzem, soha semmire nincs időm, nem tudom, mit fogok dolgozni... Ilyesmik... Tervezzük itt az életünket, az elkövetkezendő 50 évet, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és közben pedig világok omlanak össze a földön, az égben és itt, valahol mélyen a szívemben... Körülöttünk mindenki szakít, mindenki gondolkozik a váláson, mindenki összeveszik, mindenki válik...
Tessék. Az élő példa. Most olvastam, hogy Pogány Judit is kidobta Koltai Róbertet... Meg EZT is most találtam. Repesek.
- Azért te sem vagy tökéletes...
- Tudom, de nincs is tökéletes ember.
- Igen, de lehet, hogy van olyan, akiben megvan az a plusz két dolog, amit belőled hiányolok...
- Az lehet... De annak meg biztos mindig fosszaga van. Mindenhol.
Írom a szakdolgozatom. És miközben sírok-rívok, időnként vinnyogva röhögök milyen szavak jutnak eszembe kínomban.
Az előbb például nem átallottam leírni, hogy xy újabb eszközökkel rukkolt elő...
Előrukkol. Beszarás.
Ma összesen öt db küllő, egy db 0%-os joghurt és egy db körömpolírozó vétele miatt vettem rá magam, hogy kilépjek a lakásból.
Az öt db küllő megvan, viszont miután a Kaiser's, a Spar és a Coop bojkottálja a 0%-os jokit, a DM és a Rossmann pedig a körömpolírozót, elmondhatom, hogy nagy valószínűséggel én vagyok az egyetlen az országban, akinek 2 és fél órájába telik megvenni öt küllőt egy olyan helyen, ami mindössze fél órányira van a kiindulási ponttól. Kurvaéletmár. Szar ez a nap.
Tegnap voltunk otthon. Anyu sötött kiskiflit végre, mostanság eléggé leállt a hagyományos sütéssel; ha csinált is valamit, az általában máfin volt vagy palacsinta, úgyhogy most szinte fürödtem a kilónyi lekis meg diós kiskifliben. Alig van már pár szem sajnos, bár hálistennek csak egyedül eszem.... Bocs AV, thx Norbi. (Igaz, a hétvégén már 55 kg voltam. Tulajdonképp nem is tudom, miért.)
Aztán hazafelé beugrottunk Nagyapához, helyesebben csak én mentem be, AV meg bennmaradt a kocsiban zenét hallgatni, mondván Nagyapa úgyis össze fogja téveszteni az Előzővel, ami persze kama, mert Nagyapa nagyon is jól tudja, hogy AV AV, hiszen meg is kérdezte, hogy van AV meg minden, miután káromkodások közepette a kezembe nyomta a pénztárcájában lévő utolsó papírpénzt, ami szerencsétlenségére egy tízezres volt... Kicsit rosszul éreztem magam, mert utoljára kb húsvétkor voltam nála, de az igazság az, hogy az embernek nagyon össze kell szednie magát ahhoz, hogy meglátogassa, mert a kastély, ahol lakik, jóformán a Halál Háza. Mindenhol járókeretes, magukban beszélő nénik, bácsik, folyamatos WC és öreg szag, üvöltő kisrádiók, száz éves légycsapók... Nagyapa közel sem a legkáóbb lakó, sőt, ő tulajdonképpen egészen képben van az aktualitásokat illetően, bár az évszámokat nem nagyon vágja, mert elmondja, hogy ő 1926-ban született, most 2006 van, de ennek ellenére azt állítja, hogy 11 év múlva betölti a százat... Ilyenkor nem szabad vele vitatkozni, mert elkezd üvöltözni, de egyébként már azt hiszem, belenyugodott a sorsába és már csak egyetlen dolgot vár... Tegnap egész rossz hangulatban kaptam el, bármit mondtam, nem reagált, csak ette a szőlőt, amit még ő ültetett a kertünk végébe... Ha kérdeztem, félszavakkal válaszolt, de most őszintén, összesen hány kérdést lehet feltenni egy öregembernek, aki naphosszat az ágyában ül vagy fekszik?
Szégyen, nem szégyen, fél órát voltam nála összesen, mert kifogytam a kérdésekből. Aztán szóltam, hogy megyek. Felvette a szandálját és kikísért az előtérig. És könnyes lett a szeme, amikor elbúcsúztam tőle és azt mondta, hogy vigyázzak magamra...
Amikor kiléptem a kapun, szinte rohantam a kocsi felé, örültem, hogy előttem az élet, süt a nap, ősz van. Beültem a kocsiba és A Paris Hilton szám ment.
És annyira szánalmasnak éreztem az egészet és annyira igazságtalannak.
Amúgy Visegrádon voltunk.
A parti séta után gyalog (!) felmentünk a Fellegvárig, majd némi jóindulatnak és rábeszélőképességnek köszönhetően ingyé' bementünk. (Amúgy 2200 vagy 1700 Ft lett volna...) A vár elképesztő volt, nagyon régen jártunk benn, a kilátás gyönyörű, a sólymok szépek... A kínzókamrákat ugyan valami miatt nem láttunk, de nagyon örültem, hogy bejuttunk. A Fellegvártól legyalogoltunk a bobpályáig, majd annyian álltak sorba, hogy egy pisilés után inkább felmentünk a Nagy Villámig, és onnan le a 11-es útig, ahol egy buszmegállóban barchobáztunk 20 percet, amíg a Pest - Esztergom járat meg nem érkezett és egy százasér' el nem vitt minket a Hajóállomásig, ahol még egy kicsit kacsáztunk és ahonnan olyan 6 felé indultunk haza.
2006. október 8., vasárnap
Október 8
Voltunk Dobogókövön. Kicsit sétáltunk, kicsit ettünk, kicsit malmoztunk, de a nap, az nagyon elment. Jó lenne minden hétvégét hasonló helyeken, erdőben tölteni, bár a nap 70%-ban úgy éreztem, menten megfagyok.
Most levezetésképpen a Zimmer Ferit nézzük hang nélkül, de nincsen arra szó, mekkora egy ócskaság ez a film.
Inkább emlékezzünk a kilátásra, az mégis csak idegkímélőbb.
Ma egyrészt arra kellett rádöbbennem, hogy a blogter az nem egy -er képzőre végződő szó, hanem a blogtér ékezet nélkül, másrészt viszont arra is rá kellett jönnöm, hogy azért jó, hogy karácsonykor kihúzták a legnagyobb őrlőfogam, mert ha úgy hozza a sors, egy tictacot bármikor, kérés nélkül el tudok tüntetni a tátongó foghíjam helyén (aminek a mérete a fogorvosnő szerint hipphopp csökkeni fog majd, ahogy a többi fogam fellélegezve, hogy ezentúl nagyobb helyen osztozhatnak meg, majd igazodik az új viszonyokhoz - mondjuk úgy tűnik, az én fogaim egyenlőre kivárnak, hiszen nem mennek azok se té-se tova, hogy szűkítsék a hiátust). És hogy ez miért jó? Hát azt végülis nem is tudom.
Most levezetésképpen a Zimmer Ferit nézzük hang nélkül, de nincsen arra szó, mekkora egy ócskaság ez a film.
Inkább emlékezzünk a kilátásra, az mégis csak idegkímélőbb.
Ma egyrészt arra kellett rádöbbennem, hogy a blogter az nem egy -er képzőre végződő szó, hanem a blogtér ékezet nélkül, másrészt viszont arra is rá kellett jönnöm, hogy azért jó, hogy karácsonykor kihúzták a legnagyobb őrlőfogam, mert ha úgy hozza a sors, egy tictacot bármikor, kérés nélkül el tudok tüntetni a tátongó foghíjam helyén (aminek a mérete a fogorvosnő szerint hipphopp csökkeni fog majd, ahogy a többi fogam fellélegezve, hogy ezentúl nagyobb helyen osztozhatnak meg, majd igazodik az új viszonyokhoz - mondjuk úgy tűnik, az én fogaim egyenlőre kivárnak, hiszen nem mennek azok se té-se tova, hogy szűkítsék a hiátust). És hogy ez miért jó? Hát azt végülis nem is tudom.
2006. október 7., szombat
Október 7
Olyan nyamvadt kedvem van ma, hogy az hihetetlen. Harmadszor is elvittem magammal a cipimet, hátha most ott lesz a cipész, ahol kellene lennie, hiszen ki van írva, hogy hétköznaponként 10-5-ig mindig nyitva van, de persze nem volt sehol senki. Harmadszor jártam körbe a várost egy reklámzacsiban figyelő cipővel. Ezen kívül alig csináltam ma valamit. Egy óra alatt fénymásoltam 6 oldalt a Szabó Ervinben. 120 forintért. Próbálgattam az adatokkal elővizsgálatot csinálni, de rádöbbentem, hogy sohasem tudtam elfelejtettem az SPSS-t kezelni. Korreláción meg két mintás t-próbán kívül semmi nem jött össze. Nyűgös vagyok, elegem van, mennék, de bárhová, egyedül, de mindenkivel, a természetbe, egy nagyvárosba, egy füstös kávézóba, bárhová... Hol azt érzem, hogy szeretnek, hol úgy gondolom, egyedül vagyok, mint az ujjam, álmos vagyok, fáj a fejem, idegesít a hajam, ahogy csikizi a nyakam, szeretném Anyuékat látni a hétvégén, Nagyapát is meg kéne látogatni, bicajozni is kéne, de újabb cikkeket is kéne keresni... Hideg van kinn, a lakásban is, ha garbót veszek fel, nyomja a nyakam vagy szúr, ha leveszem megfagyok, éhes vagyok, de nem tudom, mit ennék, elszalad az élet, hűdeöregvagyokmár.
Lehet, hogy délután megyünk az Állatkertbe, de most látom, hogy fél 6-ig van nyitva. Most nem azért, de ez mekkora baromság. Nem először akadok ki rajta, tudom, hogy a múzeumok, az állatkertek és úgy általában minden "pénztáras" hely iszonyú korán zár; de szerintem tényleg irtó hülyeség 8-9-kor kinyitni az ilyen helyeket és 5 felé bezárni... 3/4 7-ig világos van még most is... Nem értem, miért nem lehet a naplementéhez igazítani a zárási időt. A zárt helyekről meg már nem is beszélve... 4 után ne menjünk múzeumba, ne akarjunk kiállításokra járni... Áh, barmok.
Aztán láttam, hogy a SÖR megint megy angolul. Kb két éve egyszer már láttuk, nagyon jó volt, úgyhogy november 24-én tök szívesen megnézném még egyszer, halálra röhögtük magunk rajta; gondolom a szakdoga leadása után rám fog férni egy kis nevetés...
Na. Végül elmentünk az Állatkertbe, de személy szerint én nagyon berágtam. Utoljára kb 5 éve voltunk és az igazat megvallva, ma délutánig olyan leglegleg-ként maradt meg bennünk a hely... Talán ez volt a baj. Ma délutánig úgy gondoltuk, hogy összesen talán a nyíregyházi állatkert veheti fel a versenyt ezzel a pestivel, hiszen pl a Bécs melletti vagy a toulon-i állatkert elbújhat mögötte.
Ehhez képest elég nagy csalódás volt az egész. Kezdődött ugye azzal, hogy elég sietősre kellett venni a figurát, hiszen 3/4 4-re értünk a kanyaró sor (!) végére és ki volt írva, hogy az Állatkert fél 6-kor zár. Sebaj, gondoltuk van 1 és 3/4 óránk, azalatt meg tudjuk nézni azokat az állatokat, amikre igazán kiváncsiak vagyunk, sietünk egy kicsit, na bumm, de beleférhet minden izgi. Amikor 2500 Ft-ot kiperkáltunk kettőnk jegyéért, kicsit már elkámpicsorodott az arcunk, hiszen ennyi pénz elkérni kevesebb, mint 2 óráért, enyhén lopás; de ekkor még védtük a kertet, hogy jó-jó, végülis mi is jöhettünk volna korábban, ha tudtunk volna... (Mellesleg mindenhol, pl a fürdőkben is van kedvezmény, ha alig marad már időd zárásig.) Jó. Kezdtük a nézelődést. És legnagyobb bánatunkra, rá kellett jönnünk, hogy az évek során a kert igencsak visszafejlődött... Az 5 éve még izgi interaktív játékok már nem működnek, a legtöbb állatot alig látni, max 10 méterről vagy sűrű kerítésen át, összességében több a büfé, mint azt állat, a kert harmada le van zárva, átépítés alatt van... Egyszóval madarakon meg halakon kívül alig van más. (Na jó, a tevék azért aranyosak voltak.) De nem láttunk pl elefántot, zsiráfot, rókát, farkast, medvét, tigrist, leopárdot, jaguárt, csimpánzt, zebrát, orrszarvút és még egy csomó mindent, ami persze most nem jut eszembe... Milyen dolog már ez? És a slusszpoén még csak ezután jött... 5-kor ugyanis minden állatot becsuktak és rájuk zárták az ajtót, így odaérve már csak a lifegő zárva / closed felirat fogadott minden egyes háznál... A toronyba felmenni 5-kor már nem lehetett, gyakorlatilag nem maradt más hátra, mint negyed 6-kor kikullogni a kapun. Egy és negyed óra sétálásért fizettünk 2500 Ft-ot. Köszi Budapesti Állatkert. Ide legközelebb szerintem akkor jövünk, amikor a kisgyerekünk majd kikönyörgi magának.
A kissé frusztráló állatkerti séta után aztán a hídon találkoztunk két barátunkkal, úgyhogy a két fiú végigfotózta a délutánt egészen negyed 8-ig, amikorra már keresztül-kasul jártuk a Városligetet és kellőképpen szétfagytam bőrkabátban is. Hát ennyi. Azért szép nap volt.
Lehet, hogy délután megyünk az Állatkertbe, de most látom, hogy fél 6-ig van nyitva. Most nem azért, de ez mekkora baromság. Nem először akadok ki rajta, tudom, hogy a múzeumok, az állatkertek és úgy általában minden "pénztáras" hely iszonyú korán zár; de szerintem tényleg irtó hülyeség 8-9-kor kinyitni az ilyen helyeket és 5 felé bezárni... 3/4 7-ig világos van még most is... Nem értem, miért nem lehet a naplementéhez igazítani a zárási időt. A zárt helyekről meg már nem is beszélve... 4 után ne menjünk múzeumba, ne akarjunk kiállításokra járni... Áh, barmok.
Aztán láttam, hogy a SÖR megint megy angolul. Kb két éve egyszer már láttuk, nagyon jó volt, úgyhogy november 24-én tök szívesen megnézném még egyszer, halálra röhögtük magunk rajta; gondolom a szakdoga leadása után rám fog férni egy kis nevetés...
Na. Végül elmentünk az Állatkertbe, de személy szerint én nagyon berágtam. Utoljára kb 5 éve voltunk és az igazat megvallva, ma délutánig olyan leglegleg-ként maradt meg bennünk a hely... Talán ez volt a baj. Ma délutánig úgy gondoltuk, hogy összesen talán a nyíregyházi állatkert veheti fel a versenyt ezzel a pestivel, hiszen pl a Bécs melletti vagy a toulon-i állatkert elbújhat mögötte.
Ehhez képest elég nagy csalódás volt az egész. Kezdődött ugye azzal, hogy elég sietősre kellett venni a figurát, hiszen 3/4 4-re értünk a kanyaró sor (!) végére és ki volt írva, hogy az Állatkert fél 6-kor zár. Sebaj, gondoltuk van 1 és 3/4 óránk, azalatt meg tudjuk nézni azokat az állatokat, amikre igazán kiváncsiak vagyunk, sietünk egy kicsit, na bumm, de beleférhet minden izgi. Amikor 2500 Ft-ot kiperkáltunk kettőnk jegyéért, kicsit már elkámpicsorodott az arcunk, hiszen ennyi pénz elkérni kevesebb, mint 2 óráért, enyhén lopás; de ekkor még védtük a kertet, hogy jó-jó, végülis mi is jöhettünk volna korábban, ha tudtunk volna... (Mellesleg mindenhol, pl a fürdőkben is van kedvezmény, ha alig marad már időd zárásig.) Jó. Kezdtük a nézelődést. És legnagyobb bánatunkra, rá kellett jönnünk, hogy az évek során a kert igencsak visszafejlődött... Az 5 éve még izgi interaktív játékok már nem működnek, a legtöbb állatot alig látni, max 10 méterről vagy sűrű kerítésen át, összességében több a büfé, mint azt állat, a kert harmada le van zárva, átépítés alatt van... Egyszóval madarakon meg halakon kívül alig van más. (Na jó, a tevék azért aranyosak voltak.) De nem láttunk pl elefántot, zsiráfot, rókát, farkast, medvét, tigrist, leopárdot, jaguárt, csimpánzt, zebrát, orrszarvút és még egy csomó mindent, ami persze most nem jut eszembe... Milyen dolog már ez? És a slusszpoén még csak ezután jött... 5-kor ugyanis minden állatot becsuktak és rájuk zárták az ajtót, így odaérve már csak a lifegő zárva / closed felirat fogadott minden egyes háznál... A toronyba felmenni 5-kor már nem lehetett, gyakorlatilag nem maradt más hátra, mint negyed 6-kor kikullogni a kapun. Egy és negyed óra sétálásért fizettünk 2500 Ft-ot. Köszi Budapesti Állatkert. Ide legközelebb szerintem akkor jövünk, amikor a kisgyerekünk majd kikönyörgi magának.
A kissé frusztráló állatkerti séta után aztán a hídon találkoztunk két barátunkkal, úgyhogy a két fiú végigfotózta a délutánt egészen negyed 8-ig, amikorra már keresztül-kasul jártuk a Városligetet és kellőképpen szétfagytam bőrkabátban is. Hát ennyi. Azért szép nap volt.
2006. október 5., csütörtök
Napok
Ma reggel úgy keltem, hogy fél kiló répát pucoltam meg az ágyban ülve félig csukott szemmel, közben pedig hallgattam egy kiccsalád rémtörténetét, amiben elmesélték, hogy a lányuk férje egy pszichopata, aki nem engedi a lányuknak meg az unokáiknak, hogy a dolgokat a saját nevükön nevezzék (például a nagyi helyett azt kell mondaniuk, hogy burkó vagy miaszar), sokszor négykézláb mászatja őket és különbenis a két kétségbeesett ember vagy három éve nem találkozhatott sem a lányukkal, sem a kisunokáikkal. A sztorit nem tudom értelmesebben előadni, mert épp ennyire értelmes, mint ahogyan leírtam.
A reggel eszemben járó krumplileves után váltottam meredeken és úgy döntöttem, inkább tökfőzeléket főzök. (Hűdeizgiaszta.) A tökfőzelék receptjét még nem kértem el Anyutól, úgyhogy mielőtt a zöldborsó-, zöldbab-, krumplifőzelék elkészítési módjaiból analógiás úton kikövetkeztettem volna, hogyan is kell tökfőzeléket főzni, belelapoztam egy-két szakácskönyvbe, hátha... Az egyikben meg is volt a recept, de úgy döntöttem, az nekem nem jó; viszont az első oldalon megtaláltam Anyu beírását. A vége így szólt: ..., hogy tökéletesítsd konyhaművészetedet... No most még most, hogy az alapkajákat úgyahogy meg tudom főzni, most sem használnám a konyhaművészet szót magammal egy lapon... Anyu néha egész eufémisztikus tud lenni. Vagy ironikus? Vagy egész egyszerűen kedves?
Aztán a párkedvessor után találtam egy el nem használt színházjegyet is a könyvben... A Portugálra volt két tiszteletjegyünk, valamikor még 2004 telén. Hogy szép legyek, hajat mostam az előadás előtti délután, 4 felé. Nemrég költöztünk össze, még nem vettünk hajszárítót... AV hazajött fél 6-kor és megállapította, hogy nem vagyok normális, ugyanis ő nem fog engem elvinni mínusz 10 fokban vizes hajjal sehová... Egész fél 7-ig ott hasaltam a radiátor előtt, hogy száradjon a hajam. Addig reménykedtem, hogy mégis elmegyünk... De nem. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy meg fogok fázni. 10 percenként csekkolta a hajam, száraz-e már, persze mindig nedvesnek ítélte... Tomboltam, hogy vállalom a kockázatot, menjünk, de nem. Felhívta a nőt, akitől kaptuk a jegyeket, hogy sajnos nem mehetünk, mert nagyon megfáztam és köhögök. Ott őrjöngtem mögötte... Nem hatotta meg. Nem mentünk.
Egy hét múlva életem leghosszabb ideig tartó betegségébe estem. 40 fokos láz, folyamatos köhögés, antibiotikumok kilószám, szúró mellkas. 50 métert nem tudtam menni (az orvosig), mert ha rámjött a köhögés, derékszögbe hajolva szenvedtem percekig... Azóta ő is megtanulta, hogy olyat, hogy beteg vagy, sohasem szabad hazudni. Senkinek.
És hogy most más kerüljön cikis helyzetbe, ideírom, hogy tegnap egy gimis barátnőmmel voltunk a Párizs, Texas-ban a Ráday utcában. Teát szerettem volna inni. Az Earl Grey fekete tea mellett figyelő hat féle gyümölcstea közül kiválasztottam az almás-fahéjasat. A két méteres pincérfiú nyeglén odavágta, hogy olyan nincs, mert most váltottak ízeket. Mondok: Akkó' milyen van akkó'? Mire a legnagyobb meglepetésemre a srác köpni-nyelni nem tudott, hogy micsoda kérdés ez... Annyit válaszolt, hogy erdei gyümis jó? Mondok: Nem. (Két féle gyümiteát nem szeretek, az egyik az erdei gyümölcsös.) Hogy kisegítsem, gondoltam kérek egy könnyűt, barackosat. Jó. Két perc múlva visszajön, hogy csak zöld teában van barackos. Hát ennyit a helyről. Jó-jó, kávézó és nem teázó, de akkor is. Mondta volna, hogy inkább ilyen olyan kávét kérjek...
A reggel eszemben járó krumplileves után váltottam meredeken és úgy döntöttem, inkább tökfőzeléket főzök. (Hűdeizgiaszta.) A tökfőzelék receptjét még nem kértem el Anyutól, úgyhogy mielőtt a zöldborsó-, zöldbab-, krumplifőzelék elkészítési módjaiból analógiás úton kikövetkeztettem volna, hogyan is kell tökfőzeléket főzni, belelapoztam egy-két szakácskönyvbe, hátha... Az egyikben meg is volt a recept, de úgy döntöttem, az nekem nem jó; viszont az első oldalon megtaláltam Anyu beírását. A vége így szólt: ..., hogy tökéletesítsd konyhaművészetedet... No most még most, hogy az alapkajákat úgyahogy meg tudom főzni, most sem használnám a konyhaművészet szót magammal egy lapon... Anyu néha egész eufémisztikus tud lenni. Vagy ironikus? Vagy egész egyszerűen kedves?
Aztán a párkedvessor után találtam egy el nem használt színházjegyet is a könyvben... A Portugálra volt két tiszteletjegyünk, valamikor még 2004 telén. Hogy szép legyek, hajat mostam az előadás előtti délután, 4 felé. Nemrég költöztünk össze, még nem vettünk hajszárítót... AV hazajött fél 6-kor és megállapította, hogy nem vagyok normális, ugyanis ő nem fog engem elvinni mínusz 10 fokban vizes hajjal sehová... Egész fél 7-ig ott hasaltam a radiátor előtt, hogy száradjon a hajam. Addig reménykedtem, hogy mégis elmegyünk... De nem. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy meg fogok fázni. 10 percenként csekkolta a hajam, száraz-e már, persze mindig nedvesnek ítélte... Tomboltam, hogy vállalom a kockázatot, menjünk, de nem. Felhívta a nőt, akitől kaptuk a jegyeket, hogy sajnos nem mehetünk, mert nagyon megfáztam és köhögök. Ott őrjöngtem mögötte... Nem hatotta meg. Nem mentünk.
Egy hét múlva életem leghosszabb ideig tartó betegségébe estem. 40 fokos láz, folyamatos köhögés, antibiotikumok kilószám, szúró mellkas. 50 métert nem tudtam menni (az orvosig), mert ha rámjött a köhögés, derékszögbe hajolva szenvedtem percekig... Azóta ő is megtanulta, hogy olyat, hogy beteg vagy, sohasem szabad hazudni. Senkinek.
És hogy most más kerüljön cikis helyzetbe, ideírom, hogy tegnap egy gimis barátnőmmel voltunk a Párizs, Texas-ban a Ráday utcában. Teát szerettem volna inni. Az Earl Grey fekete tea mellett figyelő hat féle gyümölcstea közül kiválasztottam az almás-fahéjasat. A két méteres pincérfiú nyeglén odavágta, hogy olyan nincs, mert most váltottak ízeket. Mondok: Akkó' milyen van akkó'? Mire a legnagyobb meglepetésemre a srác köpni-nyelni nem tudott, hogy micsoda kérdés ez... Annyit válaszolt, hogy erdei gyümis jó? Mondok: Nem. (Két féle gyümiteát nem szeretek, az egyik az erdei gyümölcsös.) Hogy kisegítsem, gondoltam kérek egy könnyűt, barackosat. Jó. Két perc múlva visszajön, hogy csak zöld teában van barackos. Hát ennyit a helyről. Jó-jó, kávézó és nem teázó, de akkor is. Mondta volna, hogy inkább ilyen olyan kávét kérjek...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)