Too sings és társai

Nem, most nem Marci hányószövege jön ide, hanem kifakadok, hogy itt már mindenki terhes?!
Kezdődött MD-vel, aki ugyan csak aszitte, hogy terhes, de aztán mégsem (kéne, de aztán nem); aztán írt O., hogy ő tényleg az, olyannyira, hogy márciusban szül; telefonált P, hogy a kisP is a harmadik hónapban van; én azóta rákattantam a Porontyra és mindenféle szülésen készült képeket nézegetek, szüléstörténeteket kommentálok, kisgyerekes anyukák blogjai között kapkodom a fejem és mindenhol azt látom, hogy mindenki terhes van, volt, lesz, így lassan úgy érzem, biztos én is az vagyok, voltam, leszek.
Még hogy izé... Fogy a magyar... Nem is.

2006.10.30 - ápdét 1: Régi közös ismerősünk wiw-es képe alatti cím: XY (ő a régi közös ismerős) a 9. hónapban...
2006.10.31 - ápdét 2: Anyu tegnap mondta, hogy a másik O. is túl van a 15. héten.

Komolyan, ez már valódi beszarás.

Ja. Olyan hideg lett egyetlen éjszaka alatt, hogy konkrétan a sz*r is belémfagy. Éjjel vagy 3x arra ébredtem, hogy borzasztóan zúg a szél, félálomban attól féltem, hogy egyszerűen elfújja a házat és egy új pisai ferdetorony születik itt a Ferencváros szívében, de aztán hálistennek semmi ilyesmi nem történt, szép, napsütéses reggelre ébredtünk.
Este az volt még, hogy voltunk egy kiállításmegnyitón meg minden, műanyagpohárból ittam pezsgőt, igen, én és igen, ittam, amitől kissé szédültem, annyira nem vagyok hozzászokva, de összességében örültem, hogy elmentünk, sosem voltam még ilyen helyen meg különben is, az Erzsébet hídért bármikor érdemes kimozdulni.

1: Utálom azokat a kiscsajokat, akik húsz évesen különböző menedzsereknek nevezik magukat egy szimpla érettségivel és úgy dobálják a nagy seggüket, mintha az egész világ a márkás bőgatyájuk zsebében lenne. Az ilyenek mindent félrefordítanak, de ami a legszörnyűbb, ha rájövök, hogy háttezhülye, nem is az van odaírva és szólok nekik, hogy nézzék már meg még egyszer a mondatot, darabonként végigtagolom, sejtetve mi-mihez tartozik, akkor sem tudják értelmezni, mert bele vannak ragadva egy elképzelésbe és az istennek nem lehet őket kihúzni abból a vályúból, amit ők előre lefixáltak magukban. Én tanárnak türelmes vagyok, de tényleg, az életben előforduló türelmetlenségem a tanításban megnyilvánuló türelmemmel képez equilibriumot, de ha már nem bírom tovább és elmondom a megfejtést egy-egy ilyen libának, aki meghallva a jó megoldást, elismétli a saját hülye verzióját, na akkor feladom. És ráhagyom. Igen, azt jelenti. Igazad van.
2: Tűz a nap, de állítólag olyan hideg van, hogy az ember orra lika Malvin benő.

Minden

Becherovkát kortyolok egy kávéspohárból, még mindig a rohadt patológiás internethasználat részletezésénél tartok, éhes vagyok, mint a szar, pedig körülöttem egy fahéjas győri édes keksz, egy mogyorókrémes olvadt Milka és egy Pluszos töménycukorízű aprósütemény figyel némi földimogyoró társaságában, az előbb megfigyeltem, hogy szemüvegben nem lehet WC-re menni, tegnap este óta szemezek a heti Exittel, hogy majd átnézem, de még nem szántam rá magam, nem tudom, hogy lesz a hétvége meg a Halottaknak a napja, tegnap letört egy újabb darab a jobb felső hármas fogamból, ezért most rendesen csiszatolódik a nyelvem, sütnék is palit meg nem is, tegnap este végül elmentünk a Duna partra sétálni egy-egy gyrossal felfegyverkezve, elsétáltunk az Országnak a házáig, tüntetőket nem láttunk, én ettem egy csupacsoki Boci jégkrémet, beszélgettünk, ilyesmi, az előbb kínomban kimostan a mosogatót Domestossal meg a puszta két kezemmel, csak keményen, nézni kéne valami filmet este, anyjukat már, hogy a Kék mélység csak az Urániában megy ráadásul negyed 6-kor pff, kényszeresen szeretnék két kislámpát az új polc alá és így tovább és így tovább...

Úgy volt, hogy ma cangázunk végre a lehullott barna meg sárga falevelek között, erre ez a szar eső hajnal óta esik. Oké, egész ősszel nagyon szép idő volt, nem panaszkodhattunk, de egy napot azért még igazán várhatott volna ez a beborulás. Francegyemeg.

Ezért most EZT nézzük, de valami halálos. Főtér ma nem tudom, miért nincs, majd szerdán.
Amúgy tegnap MD-vel voltunk egy volt osztálytársunknál, aki egy nagy házban él a férjével Pest közelében. Kaptunk gyümölcssalátát, de a rágcsát nem nagyon mertem enni, mert ők sem ettek és hülyén éreztem volna magam, ha kimutatom a fogam fehérjét és egyedül felzabálok fél kiló krékert meg vaníliáskarikát. Úgyhogy éheztem. Jó meleg volt náluk, néztünk fényképeket, beszélgettünk és igaziból kicsit irigykedtem rájuk, mert olyan boldognak tűntek.  

Különben pedig tegnap a buszútra vettem egy Dzsojt, de miután kiszedtem belőle az új Labello termékmintát (tkp. ezért vettem meg), bár a vonat (thx. MÁV) 15 percet késett, inkább eldugtam az újságot, annyira idegesített, hogy mindenhol azt hallani, hogy legyél természetes, legyél olyan, amilyen vagy, ne játszd meg magad soha; de közben ezzel párhuzamosan minden azt sugallja, hogy még akkor is legyél topon, akkor is legyél szexi, ha épp két hete szorulásod van vagy mittudomén, ha meghalt az aranyhörcsögöd és a metrón rádjön a pityergés...
Lehet, hogy nem vagyok ízig-vérig nő, meg amúgy is, biztos trampli is vagyok; de egyszerűen utálom, hogy azt sulykolják belénk, hogy addig vagyunk nők, amíg télen dugni is térdig érő csizmában dugunk, amíg fel sem merül bennünk, hogy a fiúnk jelenlétében szedjük ki a szemöldökünket vagy amíg egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy boriznánk ott.

Ha valami forrót viszel fül nélküli pohárban és sietsz, mert az égeti az ujjaid mintállat, igyekezetedben biztosan kilöttyen a forró valami és akkurátusan csorog végig az összes ujjadon egészen a padlóig, hogy onnan röhögjön fell, hogy te hülye, megint sokáig mikróztál valamit...

Amúgy ma egy kvikk főzés után (parileves és töltött pali) kimentünk egy világvégi temetőbe, meglátogattunk egy darab sírt, hazajöttünk, ebédeltünk és elmentünk cangázni itt a telepen meg a Wekerlén meg a Népligetben.

A szél boldogan fútta a sárga meg a piros faleveleket az orcánkba, mi meg boldogan tekertünk végre az őszi avaron és egészen addig ámuldoztunk a színeken, hogy némmá, mintha festett lenne minden, amíg, mint a magyar népmesékben, egyik pillanatról a másikra kerekedett egy óriási, szó szerint fekete, felleg, ami, mint egy horrorfilmben egy perc alatt fölénkcsúszott, én meg jól befostam és hazafelé vettük az irányt.

Komolyan mondom, soha nem láttam még ilyen furcsának az eget, az egyik oldalon enyhén borús volt, világoskék égígérettel, a másikon tiszta rózsaszín meg narancssárga úgy, hogy közben mindezek alá bemászott egy sötétszürke, már-már fekete, szinte megfoghatóan sűrű, iszonyú sebességgel haladó felhőréteg, ami, mint a Végtelen történetben a Semmi, mindent magába olvasztott... A szél annyira nem fújt, de azért iprikeltünk rendesen hazafelé, mert elég ijesztő volt, hogy két perc alatt töksötét lett... És aki már egyszer túlélte augusztus 20-át, annak azt mondom, ne kísértse a sorsot.  

Lenn

Vannak olyan napok, amikor a gép előtt ülve észreveszem, hogy nem látok, kimegyek a konyhába a szemcsimért, de útközben berakok a mikróba egy csésze kávét, majd elmegyek pisilni, becsukom a hálóban az ablakot, visszasietek a konyhába, megcukrozom és gondosan kistányéron beviszem meginni a kávémat, majd az első korty után, visszahuppanva a gép elé, észreveszem, hogy nem látok és sziszegve megyek ki a konyhába a szemcsimér'...
És ez egy ilyen nap. Sötétítsd be ablak...

Hát ezen az előbb majd' meghaltam:
macska ölemben
kézből cigim kiejtem
bundája kiég
ITT leltem. Kicsit emlékeztet az Adrian Mole-ból az Izomagyú gyerek versére.

Picsába már.
Ott kezdődött, hogy tudván, hogy ma 7-kor végzek a város közepében, megkérdeztem, nem jönne-e elém. A szokásos választ kaptam, hogy nem, mert mit is képzelek én, aki nem dolgozik 8 órát, hogy ő képes kijönni elém 5 metrómegállót... Nem mintha nem fél egykor feküdnénk le minden nap... Nem mintha ő lenne az egyetlen, aki sokat dolgozik... Nem mintha Bp x százezer dolgozó lakosa közül senki nem mozdulna ki az otthonából 7 után... Mindezt úgy, hogy 2 hónapja kérem, hogy egyszer az életben jöjjön már, de persze soha. Jó. Durcásan kijöttem írni a szakdogámat, mire fél óra után megkaptam, micsoda egy szenya vagyok, hogy nem mentem vissza hozzá holott ő olyan lusta, hogy huszadszori kérésre sem hajlandó egyetlen este fél 8-ra elémjönni és ez azért hadd idegesítsen már egy kicsit.
Jó. Néhány óra múlva, már megfeletkezve erről a kis konfliktusról, lefekvés után félve mondom, hogy hát, bár már 26 évesek vagyunk (matuzsálemi kor, tényleg), én még nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék gyereket, mert szerintem, aki gyereket vállal, annak minden pillanatban várnia kell a babát, vágyakoznia kell rá, nem pedig csak úgy tessék-lássék, mint a mesebeli lány, hogy szeretnék is, meg nem is, de már kifutok az időből (broáf), úgyhogy inkább vágjunk bele... Mire megkapom, hogy jó, akkor szevasz és elfordul. Ez megint kicsit szívem ütött, hogy apicsábamár, nehogy már ne dönthessem el, érzem-e magam elég érettnek ahhoz, hogy gyereket szüljek, de a sztorinak még nincs vége...
Valamire reagálva, azt mondtam, hogy szerintem ha az ember nagyon szeret valakit, akkor is érezhet iránta akkora dühöt, hogy meg akarja bántani és olyankor igencsak erőteljes dolgokat mond... Mire - bár mondjuk az előző két eset miatt én voltam berágva - teljesen megsértődött, hogy hogy lehetek ilyen, ő engem soha nem akar megbántani, micsoda egy utolsó vagyok, hogy nekem megfordul ez a fejemben - és újra elfordult. Mondtam, hogy csak őszinte vagyok, meg ismer, időnként eldurran az agyam és akkor beszélek össze-vissza, persze, hogy nem úgy akarom bántani, hanem dühös vagyok rá, de utána már mindig megbánom. A reakció egy igen kellemes: Megbánod? Van is neked lelkiismereted... szólam volt, ami végképp kiütötte a biztosítékot, hiszen ha én bevallom, hogy időnként mondok szemét dolgokat neki, de nem komolyan és ő ezen megsértődik, mondván, hogy ő soha nem tenne ilyet, majd egy perc elteltével azt mondja, hogy nekem nincs is lelkiismeretem, akkor most ezt vagy komolyan gondolja vagy képmutató módon úgy gondolja, hogy amit neki lehet, azt nekem nem. Az ágy másik felébe gurulva dühöngtem magamban, mire tíz perc után elkezdett böködni az ujjával, hogy most mi van már és leszedte rólam a fél takarót (micsoda közeledés)...
A legidegesítőbb, hogy az istennek nem érti meg, mi az, ami zavar a mi kis vitáinkban. Hogy amikor én mondok rá valamit (amit bevallottan komolyan sem gondolok, csak dühből odavágom), akkor utána órákig kell bocsánatot kérnem és fogast csinálnom, de ha ő mond valami sértőt, akkor egy fél ne haragudj sem képes kicsúszni a száján. Mikor ezt szóvá teszem, jön a "de ennél te mennyivel rosszabbakat mondasz" játszma és számomra vége a világnak...
Ma felkeltem, gondolva, na, hátha lesz valami, mire egész reggel egyetlen szót sem volt képes odavetni, tök kussban mostam arcot, öltöztem fel, mosogattam el és utána meg volt lepődve, hogy ÉN miért nem beszéltem hozzá egész álló reggel és miért nem vagyok hajlandó elbúcsúztatni az ajtóban.
Picsába már.    

Ráadásul meg tegnap a Kálvintól legyalogoltam a Múzeum körúton az egyetemig, onnan kimentem az Astoriáig, onnan meg a Ferenciekig és egy rohadt szippantás könnygázt sem éreztem. Tiszta ideg voltam, hogy állítólag még napokig érezni arrafelé a szagot és erre a francokat. Össze-vissza szimmogtam a levegőbe, de az istennek nem éreztem semmi különöset.
Lehet, hogy anozmiás lettem. Simán.  

2006 október 23

Az úgy volt, hogy már a múlt héten vendégséget adtunk volna, de a Nagyiék lemondták, így mára tolódott a lakásunk AV naccsaládja előtti premierje.
Bár már tegnap este javasoltam, hogy el kéne kezdeni a készülődést, mert nem leszünk készen, AV megnyugtatott, hogy ejjráérünkarramég, úgyhogy nem csináltunk semmit. Ma 9-kor felébredtünk, dönciztünk, aztán nagy nehezen nekiálltunk a napnak. AV elment a Metróba ajándékokat venni a vendégeknek, mert persze névnapja, szülinapja, házassági évfordulója volt mindenkinek. Ezalatt én kivasaltam az új sötétítőfüggönyt, amit tegnap este hoztunk el felvarrva és elkezdtem kitakarítani a fürdőszobát. 11-kor AV megjött a Metróból, akkor elkezdtük kimérni a konzol nélküli Ikeás polc helyét. Ehhez persze franciaágy eltol, az ágy alatt talált portól elájul, idegeskedik. Amíg befejeztem a fürdőszoba - WC kombó takarítását, AV felrakta a polcot és az új sötétítőfüggit és elkezdte kitalálni, hová is rakjuk a nyaralásokon készített képeink A4-es nyomtatott verzióit a falon. Én ingajáratban voltam a spejz és a háló között, mert félkézzel takarítottam a dzsuvát, majd néhány sasszé - és félszemmel csekkoltam, jó helyen lesznek-e a fotók. Ezt ugye nyolcszor, mert hogy nyolc kép figyel a falon. Aztán rendbeszedtem a fejem és elmentünk bevásárolni. Ekkor már 3/4 2 volt. Cuccokkal megrakodva 1/2 3-ra már itthon is voltunk, ebéd óne. Másfél órával a vendégség megkezdése előtt tehát még egy szál kaja nem volt, a lakás takarítása pedig még el sem kezdődött... Nekiálltam palit sütni és majdleszamileszatöltelékkel alapon kipakoltam a bevásárolt cuccokat és palisütés közben rendbeszedtem a konyhát. Közben AV elkezdett takarítani a hálóban, port törölt meg minden és elpakolgatta, amit talált. Időközben elkeztem a tölteléket, mexikóit pároltam meg gombát és valami öntetfélét kavartam. AV ekkor már a nappaliban járt, villámgyorsan tüntetett el minden nem oda való dolgot és közben cseszegtetett, hogy hogy lehet ebben a lakásban ilyen kupi meg miaszarért nem dobom már ki a sosem használt papucsaimat. Ezen berágtam, mert 1: kurvára nincs kupi, 2: igenis jó lehet még egy szakadt papucs is arra, hogy ha úgy hozza a sors, lehessen benne zuhizni idegen helyen. Durcásan megcsináltam a palit, belepakoltam a jénaiba, felöltöztem, miközben AV már porszívózott, én pedig elkezdtem felmosni a konyhát meg az előszobát. AV elment hajat mosni (!), én kerestem zacsit az ajándékoknak, majd rájöttünk, hogy a kisszőnyegünk nincs kiporszívózva. AV elkezdte porszívózni, én pedig beengedtem a vendégsereget, akik akkor már nyomták a kapucsengőt. Amíg jöttek felfelé, a szemeteszacsit bedobtuk a gardróbba és minden egyéb felesleges dolgot beerőltettünk mellé, majd mosolyogva fogadtuk a kedves látogatókat...
Persze lehet, egyszerűbb lett volna, ha ehelyett a hosszú post helyett berakok egy jelenetet a Szeleburdi családról, amint épp gyorsított felvételen pakolnak. Kb ugyanis olyanok voltunk, mintha a Cigánykerékből játszanánk el egy szar részt.  
Bakker. Utálom a vendégségeket. Vagy legalábbis a rohanást.  

Voltunk tegnap kirándulni négyesben.
A kiindulási hely Diósjenő volt, onnan felgyalogoltunk a Csehvárig, (tulajdonképpen IDE), majd továbbmentünk nemistudomhová, onnan pedig elsétáltunk a Foltán keresztig, ahonnan 7,5 km-es gyaloglással visszaértünk a kocsiig, hazafelé úton pedig majd' elaludtunk.
Izomlázam van.

Remélem minél több idióta sérül meg a "tüntetők" közül. Nem egy túl emberbaráti kívánság, tudom, de aki hülye, az haljon meg.
Mi mi a szarért nem sérülünk meg, a mi testünkbe miért nem fúródik gumilövedék, minket miért nem csesz fejbe egy gumibotos rendőr? Aki ott van, bámészkodik, kiváncsiskodik, fotózza a tömeget, kapjon csak a fejére meg a testére jó sokat. Akinek balhé kell, az kapja meg a magáét.
Így elcseszni egy évfordulót, asztakurvaéletbe, erre csak a magyarság képes. A Himnusz alatt azt skandálni, hogy "Elkúrtad!", a kiemelkedően intelligens, művelt emberek sajátja.
Nem tudok kellőképpen káromkodni, látva, mi megy ebben a koszfészekben. Őrület.

Október 17.

Ma reggel 8.09-kor küldött Anyu egy sms-t, hogy Frici meghalt. Remélem övé a mennyek országa...

Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.

És még valami: Tereza elfogadta Karenint olyannak, amilyen volt, nem akarta a saját képére változtatni, előre tiszteletben tartotta kutyavilágát, melyet nem akart tőle elvenni, nem féltékenykedett titkos kalandjaira. Nem azért tartotta a kutyát, hogy átalakítsa (ahogy a férj a feleségét, a feleség pedig a férjét akarja átalakítani), hanem csupán azért, hogy megtanítsa az elemi nyelvre, mely lehetõvé teszi, hogy megértsék egymást, és együtt élhessenek.

Meg aztán: A szeretet, mely Terezát Kareninhez fűzi, önkéntes, senki nem kényszerítette rá.

De főképpen: Nincs olyan ember, aki idillel ajándékozhatná meg a másikat. Erre csak az állat képes, mert azt nem űzték ki a Paradicsomból. A szeretet, mely a kutyát az emberhez fűzi, idilli szeretet. Nincs benne nézeteltérés, szívettépő jelenet, nincs benne fejlemény. Karenin az ismétlődésen alapuló életével vette körül Terezát meg Tomast, és ezt várta tőlük is.

Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.

Szomorú

A héten lomtalanítás van a környékünkön. Ez annyit tesz, hogy az utcákat ellepte az ócska, öreg, használhatatatlan, csorba, szakadt, szirszar, húgyszagú és a beszólogatós, kis kézi vagy utánfutós autókkal járó szemét.
A rádió bemondhatná, hogy sötétedés után nem ajánlott, hogy fiatal lányok vagy jóképű lomok elhagyják a biztonságos lakhelyüket.

Frickómackó Anyu szerint haldoklik.
Tulajdonképpen mikor szombaton szóltam AV-nek, hogy simogassa meg helyettem is, mert látszik rajta, hogy nagyon rosszul van, már úgy éreztem, utoljára szeretgeti meg szegényt...
Nem tudom pontosan, mikor hozta Anyu egy délután, még kiskutyaként, egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül... Először nem mert elő sem bújni a dobozból, remegett a félelemtől, de amikor legelőször ugatott, büszkén meséltem mindenkinek, hogy sok macska után végre van egy kutyánk, még ha tacskó-farkaskutya keverék is... Sőt, annál inkább...
Akárki meglátta, zicher, hogy azonnal beleszeretett ebbe a kis földszintes kutyuba... Kedves, bújós, nyalakodós, játékos, jóindulatú...
Régen rengeteget labdáztunk együtt, én dobtam a lasztit - ő boldogan szaladt érte és adta a kezembe... Világ életében emberszerető, barátságos, nyugodt kutyu volt... Az égdörgéstől és a tüzijáték durrogásától (és ha fotóztuk őt) nagyon félt, olyankor mindig bekéretkezett a házba és az asztal alól pislogott ki a szép szempilláival...
Kb öt éve derült ki, hogy beteg... A gerince nem bírja a terhelést, amit a gyaloglás jelent. Állítólag ez a tacskók és a tacskó keverék kutyák "típushibája"... Kapott gyógyszereket, injekciókat, de az orvos az első pillanatban megmondta, ezek csak meghosszabbítják az életét, meggyógyítani nem fogják... Azóta voltak nehezebb, könnyebb időszakai, futni egyre kevésbé tudott, szombaton már alig vonszolta magát, de ha kimentünk az udvarra és meghallotta a hangunkat, azonnal igyekezett, hogy megnyalhassa a kezünket...
Annyira sajnálom szegényt... Mondtam Anyunak, hogy vigyék el az orvoshoz és altassák el, hogy legalább a szenvedéstől megkíméljük...
Azt hiszem, szombaton láttuk utoljára.
Bárcsak lenne mennyország és akkor ott egyszer még találkozhatnánk... És akkor lenne időm annyi szeretetet adni neki, amennyit csak szeretne, ott nem türelmetlenkednék vele és nem mondanám neki, hogy most nincs időm rá...
Annyira sajnálom....
És így előre is: Frici, nyugodj békében...    

Összevissza

Ma immáron negyedszer (és asszem végképp utoljára) ismét megpróbáltam beadni a magassarkúm sarokjavításra, de a cipész bácsi szokásához híven megint nem volt ott, annak ellenére, hogy állítólag minden hétköznap 10-17-ig rendel. Inkább írná ki a hülyéje, hogy kedden és csütörtökön van ott, déltől 5-ig mondjuk, de akkor MINDIG ott lenne, csessze meg. Ehelyett ad egy ilyen tág intervallumot és négyből négyszer nincs ott és nullára redukálja a renoméját. És fogadjunk, még ő csodálkozik, hogy a rendszer meg a csomag felfalja szőröstül-bőröstül. Áh...
Tegye az árját oda, ahová gondolom. MOST.  

Megmondjam, honnan lehet tudni a legegyszerűbben, hogy öregszünk?
Hogy most már nem az kerül óriási erőfeszítésbe, hogy megjegyezzük, kinek a fiúját / nőjét hívják Karesznak, Marcinak, Eriknek, Gézának, Gábornak, Annának, Juditnak, Áginak, hanem hogy memorizáljuk, kinek a kisfia / kislánya Zsófi, Margaréta, Peti esetleg Panni...
Amúgy pedig reggel óta rettenetes erővel próbálom lebeszélni magam arról, hogy ötödször is elvigyem a cipimet a suszterhez...  

Életed párja az az ember, akit hallgatva nem érzed az élet kétségbeejtő szánalmasságát.

Mostanság olyan idcsi vagyok. Hogy ne mondjam, feszült. Idegesít a jövő, nem tudom, be tudom-e fejezni a szakdogám időben, össze kéne már házasodnunk, úgy érzem, soha semmire nincs időm, nem tudom, mit fogok dolgozni... Ilyesmik... Tervezzük itt az életünket, az elkövetkezendő 50 évet, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és közben pedig világok omlanak össze a földön, az égben és itt, valahol mélyen a szívemben... Körülöttünk mindenki szakít, mindenki gondolkozik a váláson, mindenki összeveszik, mindenki válik...
Tessék. Az élő példa. Most olvastam, hogy Pogány Judit is kidobta Koltai Róbertet... Meg EZT is most találtam. Repesek.

- Azért te sem vagy tökéletes...
- Tudom, de nincs is tökéletes ember.
- Igen, de lehet, hogy van olyan, akiben megvan az a plusz két dolog, amit belőled hiányolok...
- Az lehet... De annak meg biztos mindig fosszaga van. Mindenhol.

Írom a szakdolgozatom. És miközben sírok-rívok, időnként vinnyogva röhögök milyen szavak jutnak eszembe kínomban.
Az előbb például nem átallottam leírni, hogy xy újabb eszközökkel rukkolt elő...
Előrukkol. Beszarás.

Ma összesen öt db küllő, egy db 0%-os joghurt és egy db körömpolírozó vétele miatt vettem rá magam, hogy kilépjek a lakásból.
Az öt db küllő megvan, viszont miután a Kaiser's, a Spar és a Coop bojkottálja a 0%-os jokit, a DM és a Rossmann pedig a körömpolírozót, elmondhatom, hogy nagy valószínűséggel én vagyok az egyetlen az országban, akinek 2 és fél órájába telik megvenni öt küllőt egy olyan helyen, ami mindössze fél órányira van a kiindulási ponttól. Kurvaéletmár. Szar ez a nap.

Tegnap voltunk otthon. Anyu sötött kiskiflit végre, mostanság eléggé leállt a hagyományos sütéssel; ha csinált is valamit, az általában máfin volt vagy palacsinta, úgyhogy most szinte fürödtem a kilónyi lekis meg diós kiskifliben. Alig van már pár szem sajnos, bár hálistennek csak egyedül eszem.... Bocs AV, thx Norbi. (Igaz, a hétvégén már 55 kg voltam. Tulajdonképp nem is tudom, miért.)
Aztán hazafelé beugrottunk Nagyapához, helyesebben csak én mentem be, AV meg bennmaradt a kocsiban zenét hallgatni, mondván Nagyapa úgyis össze fogja téveszteni az Előzővel, ami persze kama, mert Nagyapa nagyon is jól tudja, hogy AV AV, hiszen meg is kérdezte, hogy van AV meg minden, miután káromkodások közepette a kezembe nyomta a pénztárcájában lévő utolsó papírpénzt, ami szerencsétlenségére egy tízezres volt... Kicsit rosszul éreztem magam, mert utoljára kb húsvétkor voltam nála, de az igazság az, hogy az embernek nagyon össze kell szednie magát ahhoz, hogy meglátogassa, mert a kastély, ahol lakik, jóformán a Halál Háza. Mindenhol járókeretes, magukban beszélő nénik, bácsik, folyamatos WC és öreg szag, üvöltő kisrádiók, száz éves légycsapók... Nagyapa közel sem a legkáóbb lakó, sőt, ő tulajdonképpen egészen képben van az aktualitásokat illetően, bár az évszámokat nem nagyon vágja, mert elmondja, hogy ő 1926-ban született, most 2006 van, de ennek ellenére azt állítja, hogy 11 év múlva betölti a százat... Ilyenkor nem szabad vele vitatkozni, mert elkezd üvöltözni, de egyébként már azt hiszem, belenyugodott a sorsába és már csak egyetlen dolgot vár... Tegnap egész rossz hangulatban kaptam el, bármit mondtam, nem reagált, csak ette a szőlőt, amit még ő ültetett a kertünk végébe... Ha kérdeztem, félszavakkal válaszolt, de most őszintén, összesen hány kérdést lehet feltenni egy öregembernek, aki naphosszat az ágyában ül vagy fekszik?
Szégyen, nem szégyen, fél órát voltam nála összesen, mert kifogytam a kérdésekből. Aztán szóltam, hogy megyek. Felvette a szandálját és kikísért az előtérig. És könnyes lett a szeme, amikor elbúcsúztam tőle és azt mondta, hogy vigyázzak magamra...
Amikor kiléptem a kapun, szinte rohantam a kocsi felé, örültem, hogy előttem az élet, süt a nap, ősz van. Beültem a kocsiba és A Paris Hilton szám ment.
És annyira szánalmasnak éreztem az egészet és annyira igazságtalannak.    

Amúgy Visegrádon voltunk.
A parti séta után gyalog (!) felmentünk a Fellegvárig, majd némi jóindulatnak és rábeszélőképességnek köszönhetően ingyé' bementünk. (Amúgy 2200 vagy 1700 Ft lett volna...) A vár elképesztő volt, nagyon régen jártunk benn, a kilátás gyönyörű, a sólymok szépek... A kínzókamrákat ugyan valami miatt nem láttunk, de nagyon örültem, hogy bejuttunk. A Fellegvártól legyalogoltunk a bobpályáig, majd annyian álltak sorba, hogy egy pisilés után inkább felmentünk a Nagy Villámig, és onnan le a 11-es útig, ahol egy buszmegállóban barchobáztunk 20 percet, amíg a Pest - Esztergom járat meg nem érkezett és egy százasér' el nem vitt minket a Hajóállomásig, ahol még egy kicsit kacsáztunk és ahonnan olyan 6 felé indultunk haza.

Október 8

Voltunk Dobogókövön. Kicsit sétáltunk, kicsit ettünk, kicsit malmoztunk, de a nap, az nagyon elment. Jó lenne minden hétvégét hasonló helyeken, erdőben tölteni, bár a nap 70%-ban úgy éreztem, menten megfagyok.
Most levezetésképpen a Zimmer Ferit nézzük hang nélkül, de nincsen arra szó, mekkora egy ócskaság ez a film.
Inkább emlékezzünk a kilátásra, az mégis csak idegkímélőbb.

Ma egyrészt arra kellett rádöbbennem, hogy a blogter az nem egy -er képzőre végződő szó, hanem a blogtér ékezet nélkül, másrészt viszont arra is rá kellett jönnöm, hogy azért jó, hogy karácsonykor kihúzták a legnagyobb őrlőfogam, mert ha úgy hozza a sors, egy tictacot bármikor, kérés nélkül el tudok tüntetni a tátongó foghíjam helyén (aminek a mérete a fogorvosnő szerint hipphopp csökkeni fog majd, ahogy a többi fogam fellélegezve, hogy ezentúl nagyobb helyen osztozhatnak meg, majd igazodik az új viszonyokhoz - mondjuk úgy tűnik, az én fogaim egyenlőre kivárnak, hiszen nem mennek azok se té-se tova, hogy szűkítsék a hiátust). És hogy ez miért jó? Hát azt végülis nem is tudom.

Október 7

Olyan nyamvadt kedvem van ma, hogy az hihetetlen. Harmadszor is elvittem magammal a cipimet, hátha most ott lesz a cipész, ahol kellene lennie, hiszen ki van írva, hogy hétköznaponként 10-5-ig mindig nyitva van, de persze nem volt sehol senki. Harmadszor jártam körbe a várost egy reklámzacsiban figyelő cipővel. Ezen kívül alig csináltam ma valamit. Egy óra alatt fénymásoltam 6 oldalt a Szabó Ervinben. 120 forintért. Próbálgattam az adatokkal elővizsgálatot csinálni, de rádöbbentem, hogy sohasem tudtam elfelejtettem az SPSS-t kezelni. Korreláción meg két mintás t-próbán kívül semmi nem jött össze. Nyűgös vagyok, elegem van, mennék, de bárhová, egyedül, de mindenkivel, a természetbe, egy nagyvárosba, egy füstös kávézóba, bárhová... Hol azt érzem, hogy szeretnek, hol úgy gondolom, egyedül vagyok, mint az ujjam, álmos vagyok, fáj a fejem, idegesít a hajam, ahogy csikizi a nyakam, szeretném Anyuékat látni a hétvégén, Nagyapát is meg kéne látogatni, bicajozni is kéne, de újabb cikkeket is kéne keresni... Hideg van kinn, a lakásban is, ha garbót veszek fel, nyomja a nyakam vagy szúr, ha leveszem megfagyok, éhes vagyok, de nem tudom, mit ennék, elszalad az élet, hűdeöregvagyokmár.

Lehet, hogy délután megyünk az Állatkertbe, de most látom, hogy fél 6-ig van nyitva. Most nem azért, de ez mekkora baromság. Nem először akadok ki rajta, tudom, hogy a múzeumok, az állatkertek és úgy általában minden "pénztáras" hely iszonyú korán zár; de szerintem tényleg irtó hülyeség 8-9-kor kinyitni az ilyen helyeket és 5 felé bezárni... 3/4 7-ig világos van még most is... Nem értem, miért nem lehet a naplementéhez igazítani a zárási időt. A zárt helyekről meg már nem is beszélve... 4 után ne menjünk múzeumba, ne akarjunk kiállításokra járni... Áh, barmok.
Aztán láttam, hogy a SÖR megint megy angolul. Kb két éve egyszer már láttuk, nagyon jó volt, úgyhogy november 24-én tök szívesen megnézném még egyszer, halálra röhögtük magunk rajta; gondolom a szakdoga leadása után rám fog férni egy kis nevetés...    

Na. Végül elmentünk az Állatkertbe, de személy szerint én nagyon berágtam. Utoljára kb 5 éve voltunk és az igazat megvallva, ma délutánig olyan leglegleg-ként maradt meg bennünk a hely... Talán ez volt a baj. Ma délutánig úgy gondoltuk, hogy összesen talán a nyíregyházi állatkert veheti fel a versenyt ezzel a pestivel, hiszen pl a Bécs melletti vagy a toulon-i állatkert elbújhat mögötte.
Ehhez képest elég nagy csalódás volt az egész. Kezdődött ugye azzal, hogy elég sietősre kellett venni a figurát, hiszen 3/4 4-re értünk a kanyaró sor (!) végére és ki volt írva, hogy az Állatkert fél 6-kor zár. Sebaj, gondoltuk van 1 és 3/4 óránk, azalatt meg tudjuk nézni azokat az állatokat, amikre igazán kiváncsiak vagyunk, sietünk egy kicsit, na bumm, de beleférhet minden izgi. Amikor 2500 Ft-ot kiperkáltunk kettőnk jegyéért, kicsit már elkámpicsorodott az arcunk, hiszen ennyi pénz elkérni kevesebb, mint 2 óráért, enyhén lopás; de ekkor még védtük a kertet, hogy jó-jó, végülis mi is jöhettünk volna korábban, ha tudtunk volna... (Mellesleg mindenhol, pl a fürdőkben is van kedvezmény, ha alig marad már időd zárásig.) Jó. Kezdtük a nézelődést. És legnagyobb bánatunkra, rá kellett jönnünk, hogy az évek során a kert igencsak visszafejlődött... Az 5 éve még izgi interaktív játékok már nem működnek, a legtöbb állatot alig látni, max 10 méterről vagy sűrű kerítésen át, összességében több a büfé, mint azt állat, a kert harmada le van zárva, átépítés alatt van... Egyszóval madarakon meg halakon kívül alig van más. (Na jó, a tevék azért aranyosak voltak.) De nem láttunk pl elefántot, zsiráfot, rókát, farkast, medvét, tigrist, leopárdot, jaguárt, csimpánzt, zebrát, orrszarvút és még egy csomó mindent, ami persze most nem jut eszembe... Milyen dolog már ez? És a slusszpoén még csak ezután jött... 5-kor ugyanis minden állatot becsuktak és rájuk zárták az ajtót, így odaérve már csak a lifegő zárva / closed felirat fogadott minden egyes háznál... A toronyba felmenni 5-kor már nem lehetett, gyakorlatilag nem maradt más hátra, mint negyed 6-kor kikullogni a kapun. Egy és negyed óra sétálásért fizettünk 2500 Ft-ot. Köszi Budapesti Állatkert. Ide legközelebb szerintem akkor jövünk, amikor a kisgyerekünk majd kikönyörgi magának.
A kissé frusztráló állatkerti séta után aztán a hídon találkoztunk két barátunkkal, úgyhogy a két fiú végigfotózta a délutánt egészen negyed 8-ig, amikorra már keresztül-kasul jártuk a Városligetet és kellőképpen szétfagytam bőrkabátban is. Hát ennyi. Azért szép nap volt.

Napok

Ma reggel úgy keltem, hogy fél kiló répát pucoltam meg az ágyban ülve félig csukott szemmel, közben pedig hallgattam egy kiccsalád rémtörténetét, amiben elmesélték, hogy a lányuk férje egy pszichopata, aki nem engedi a lányuknak meg az unokáiknak, hogy a dolgokat a saját nevükön nevezzék (például a nagyi helyett azt kell mondaniuk, hogy burkó vagy miaszar), sokszor négykézláb mászatja őket és különbenis a két kétségbeesett ember vagy három éve nem találkozhatott sem a lányukkal, sem a kisunokáikkal. A sztorit nem tudom értelmesebben előadni, mert épp ennyire értelmes, mint ahogyan leírtam.

A reggel eszemben járó krumplileves után váltottam meredeken és úgy döntöttem, inkább tökfőzeléket főzök. (Hűdeizgiaszta.) A tökfőzelék receptjét még nem kértem el Anyutól, úgyhogy mielőtt a zöldborsó-, zöldbab-, krumplifőzelék elkészítési módjaiból analógiás úton kikövetkeztettem volna, hogyan is kell tökfőzeléket főzni, belelapoztam egy-két szakácskönyvbe, hátha... Az egyikben meg is volt a recept, de úgy döntöttem, az nekem nem jó; viszont az első oldalon megtaláltam Anyu beírását. A vége így szólt: ..., hogy tökéletesítsd konyhaművészetedet... No most még most, hogy az alapkajákat úgyahogy meg tudom főzni, most sem használnám a konyhaművészet szót magammal egy lapon... Anyu néha egész eufémisztikus tud lenni. Vagy ironikus? Vagy egész egyszerűen kedves?
Aztán a párkedvessor után találtam egy el nem használt színházjegyet is a könyvben... A Portugálra volt két tiszteletjegyünk, valamikor még 2004 telén. Hogy szép legyek, hajat mostam az előadás előtti délután, 4 felé. Nemrég költöztünk össze, még nem vettünk hajszárítót... AV hazajött fél 6-kor és megállapította, hogy nem vagyok normális, ugyanis ő nem fog engem elvinni mínusz 10 fokban vizes hajjal sehová... Egész fél 7-ig ott hasaltam a radiátor előtt, hogy száradjon a hajam. Addig reménykedtem, hogy mégis elmegyünk... De nem. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy meg fogok fázni. 10 percenként csekkolta a hajam, száraz-e már, persze mindig nedvesnek ítélte... Tomboltam, hogy vállalom a kockázatot, menjünk, de nem. Felhívta a nőt, akitől kaptuk a jegyeket, hogy sajnos nem mehetünk, mert nagyon megfáztam és köhögök. Ott őrjöngtem mögötte... Nem hatotta meg. Nem mentünk.
Egy hét múlva életem leghosszabb ideig tartó betegségébe estem. 40 fokos láz, folyamatos köhögés, antibiotikumok kilószám, szúró mellkas. 50 métert nem tudtam menni (az orvosig), mert ha rámjött a köhögés, derékszögbe hajolva szenvedtem percekig... Azóta ő is megtanulta, hogy olyat, hogy beteg vagy, sohasem szabad hazudni. Senkinek.

És hogy most más kerüljön cikis helyzetbe, ideírom, hogy tegnap egy gimis barátnőmmel voltunk a Párizs, Texas-ban a Ráday utcában. Teát szerettem volna inni. Az Earl Grey fekete tea mellett figyelő hat féle gyümölcstea közül kiválasztottam az almás-fahéjasat. A két méteres pincérfiú nyeglén odavágta, hogy olyan nincs, mert most váltottak ízeket. Mondok: Akkó' milyen van akkó'? Mire a legnagyobb meglepetésemre a srác köpni-nyelni nem tudott, hogy micsoda kérdés ez... Annyit válaszolt, hogy erdei gyümis jó? Mondok: Nem. (Két féle gyümiteát nem szeretek, az egyik az erdei gyümölcsös.) Hogy kisegítsem, gondoltam kérek egy könnyűt, barackosat. Jó. Két perc múlva visszajön, hogy csak zöld teában van barackos. Hát ennyit a helyről. Jó-jó, kávézó és nem teázó, de akkor is. Mondta volna, hogy inkább ilyen olyan kávét kérjek...

Két nap

Ma sóskát főztem.
Ma ölni tudnék. (A kettő közötti összefüggést mindenkinek a jóízlésére bízom.)
Ma újra elvittem a cipészhez a magassarkúm, hogy tegyen rá sarkot, mert lejött, de miután a papa pénteken arra kárhoztatott, hogy csak a fél városon vonszoljam át a cipőt (mivel valami miatt zárva volt) eredménytelenül, ma a nagy sikerre való tekintettel megismételte ezt a tréfát a kis hamis. Asszem vele kezdem az ölést.
Ma kb 20 metrómegállót utaztam a sunyi borúsan-indulok-de-gatyát-rohasztok októberben. Megvannak a következő áldozataim.
Ma vettem egy kordgatyót, ami hálistennek nem olyan színű, mint a régi (ugyanis kicsit féltem, hogy beválasztok egy ugyanolyat, tekintve, hogy van olyan neonvilágítás, ami mellett minden zöld és barna egyforma)... De nem. Legalább fél árnyalat különbség van a kettő között. Halleluja.

Hát ez egy tipikus egyszerű nap volt a javából.
Kicsit már tényleg kezd elegem lenni abból, hogy október van és kinn is, benn is megfulladok a párás fülledtségtől, úgyhogy nagyon remélem holnapra tényleg összeszedi magát az időjárás és kinyírja ezt a vénasszonyt a nyarával együtt. Legalább egy rövid időre. Lécci. Esni nem kell, de boruljonszomorkodjon az idő.
Egyébként megírtam az első oldalt a szakdogámból. Iszonyú lassan haladok az ilyen dolgokkal sajnos, mert képtelen vagyok addig továbbmenni, amíg tökéletesnek nem érzem a mondatok megfogalmazását vagy hézagot érzek a gondolatmenetben. Úgyhogy egy nap termése egy oldal - de ez az egy oldal legalább tökéletes. Legalábbis szerintem.
Aztán ma főztem zöldborsófőzeléket, de szerintem ez már semmi hírértékkel nem bír, ugyanis legalább századszor főztem már és különben is a hülye is meg tudja csinálni.
Aztán... Voltam bicajozni... Úgy egy órát. A legközelebbi ilyen projekt előtt mindenképp be kell szereznem egy villogót hátra ugyanis bár döglesztő meleg van, azért a nap már októberhez méltóan korán megy le - így konkrétan már most töksötét van. (És mellesleg nem ártana legközelebb szemcsit húzni, mielőtt kilépek a lakásunk száz méteres körzetéből, ugyanis a túrám alatt folyton attól rettegtem, hogy nem látok meg valamit az úton és taknyolok, mint annakarendje.) Ami az útvonalat illeti, a telepkör után, ami már nem rejtegetett túl sok kihívást, tekintve, hogy a nyári hűtő-sétáink 99,9%-a ezt az útvonalat fedte, elmerészkedtem a kiserdőig, naivan azt remélve, hogy majd rutinos erdő-járó bicajosnak képzelhetem magam, amint a kis ösvényeken tekerek, de fosásom nem ismer határt, így inkább az úttal párhuzamos kis földúton haladtam úgy jó 200 métert, majd magamban szidva a XXI. század létbizonytalanságát, amikor az ember lánya már nem mer(het) néhány fa között bicajozni, mert attól fél, hogy a fák mögül sunyi hajléktalanok ugranak rá, inkább visszakanyarodtam a főútra és hogy-hogy nem ott találtam magam a Wekerle bejáratánál. Valami Oroszlánszívű sugallat hatására, átmerészkedtem a villamos síneken és hagytam, hogy egy egészen új világ táruljon a szemem elé, amit idáig csak a kocsi ablakán keresztül tapasztalhattam meg: földszintes, max. egyszintes házak, kerttel (!), kis boltok, kis internetkávézó, kis zöldségesek, boltívek, amik mögött újabb és újabb érdekes utcák várnak... Mintha mondjuk Székesfehérvárra csöppentem volna a lakásunktól 500 méterre... Az Oroszlánszívű sugallat hatása aztán enyhült és egy reálisabb sugallat az agyamban igencsak kötötte az ebet a karóhoz, hogy le ne térj, le ne térj az útról, mert örökre elveszel, sohasem térsz vissza az otthonodba, ha engedsz a csábításnak és letérsz az útról, legyen ennyi elég, hogy körbenézel és hazamész... Végül logikusabb énemre hallgattam, tettem egy kört a körforgalomban, vihogva dúdoltam az úúúúúúj élet vár, felejts el mindeeeent, mindent ami fááááj...-t, amikor elhagytam a Barátok Közt házat, majd amerre jöttem, arra el is hagytam ezt a kis elvarázsolt városrészt, de megfogadtam, legközelebb is erre jövök és felmérem jobban a terepet, ha addig élek is.  
Végülis leírva nem is olyan izgi a kalandom, de sivár kis életemben már egy ilyen would-eltévedés is nagy érdeklődésre tarthat számot...