Kecseg

A wiwet nézegetve sosem bírom ki, hogy ne törjön elő belőlem a kritikus. De kérem szépen a hideg futkos a hátamon azoktól, akik:

• a családi állapothoz beírják, hogy egyedülálló
• kajával fotózkodnak
  
• csúnya létükre azt írják, hogy szabadidejükben szeretkeznek
  

Jó, belátom, lehet, hogy ezek a dolgok csak engem irritálnak, mert

• én felváltva vagy azt írom, hogy kapcsolatban vagy azt, hogy házas vagy semmi, mert egyrészről ez poén, másrészről meg mert az egyedülálló abszolút dugjatok már meg jellegű
• az én képeim egytől-egyig megkoreografáltak és viccesek
• én szép vagyok, mégsem írom ezt

Világképem kissé még egocentrikus, úgyhogy már meg ne haragudj kedves Piaget, az elméleted egy lófütty...

Inkompetens

Becherovkát iszom és kibontottam egy chipset, ami a múlt szombat estéről maradt, mert mi magunknak olyat, hogy chips, csak akkor veszünk, ha esetleg fizetnek érte. Szóval elég ritkán.

Ma voltam egy konferencián, ami tulajdonképp a szarnak volt egy óriási pofon, mivel körülbelül annyit értettem belőle, mint egy vasbetonszerelő az érsebészethez. Ennek ellenére próbáltam jegyzetelni, de miután a rövid távú memóriám a számomra összefüggéstelen információhalmaz befogadását illetően nincs a topon, a mondatok 90%-nak az eleje megvan, a tényleges információt hordozó vége viszont az esetek közel 100%-nál hiányzik. Éppen ezért, hogy ne menjen kárba a jóelőre befizetett részvételi díj, a szünetben igyekeztem észrevétlenül minél több kis sütit pakolni a tányérkámra és minél több narancslét önteni a pohárkámba, aminek köszönhetően az előadás második részének jelentős részében arra koncentráltam, hogy ne pisiljek be. Valamit valamiért.

Kaufen

Az esküvői előkészületek két legfontosabb teendőjének a hétre a megfelelő pánt nélküli melltartó és egy pár normális fehér cipi megvásárlását határoztam meg. Tegnap és ma is elindultam beszerezni ezeket a cuccokat, ennek eredményeképpen tegnap óta egy farmerrel és egy fekete inggel, ma óta egy fekete melltartóval és egy zöld bugyival vagyok gazdagabb. Melltartó bez pánt és fehér cipi persze nincs. 

1986

Ma 21 éve történt a Csernobili robbanás.

Napokkal (talán hetekkel) később, amikor bejelentették a rádióban itthon is, épp építőkockáztam az asztal alatt. Remegve vártam, hogy Anyu hazaérjen, ennek elősegítése érdekében eltettem az építőkockát és előszedtem a tőle kapott puzzlekockákat is, de nem, nem jött. Emlékszem, már üvöltöttem, hogy Anyut akarom, Apu nem tudott megnyugtatni, de Anyu késett, már 5 óra volt, de ő még mindig nem volt otthon... Viharos szél fújt, agyamban összekapcsolódott az atomrobbanás és a szélvihar, borzasztóan éreztem magam. Aztán egyszer csak kinéztem az ablakon és Anyut láttam a széllel szemben tekerni a biciklijén. A könnyeim meg felszáradtak.     

Budapest

Ma egyébiránt azon kevés napok egyike volt, amikor utálom, hogy itt kell élni. Nem, most épp nem Magyarországon, hanem itt, Budapesten. Vannak napok, amikor az Üllőin autózva automatikusan elmosolyodom, mert annyira ismerősek ismeretlenül is az út menti épületek, mert így, 27 évesen is ugyanolyannak látok mindent, mint 20 évvel ezelőtt, ugyanúgy bámulom az Ergonett sünit meg a többi ősöreg cégtáblát a falon, mint amikor még Apuval ültem egy kocsiban... És ez valahogy olyan megnyugtató... De vannak napok, helyesebben inkább helyek, városrészek, amik mindig feszültté tesznek és amerre ha sokat kéne járnom, biztosan inkább az emigrálást választanám... Ilyen a Dózsa György út, a Hungária... Millió sávos, széles, ronda utak, villamossal, trolival, busszal és olyan szmoggal, hogy csoda, hogy a környék lakói még nem haltak ki a tüdőráktól. A Keleti környéke sem tetszik, mert sehol egy fa, sötét alakok viszont annál sűrűbben, de az a rész mégis valahogy más tekintetben taszító, mint ez a másik... Ahol még telefonálni sem lehet, mert az óriási zajtól egyszerűen azt sem hallod, Te mit kiabálsz a mobilodba...  

I'll survive

Itt ülök a gép előtt, eszem a tegnapi chipset, úgyhogy írnom kell.

Nem is mondtam, még csütörtökön jelentkeztünk egy túlélő túrára. Eredetileg nagyon jó ötletnek tűnt az egész, de miután regisztráltunk és hallottunk egyet s mást a korábbi túrákról, kicsit befostam, hogy fogom bírni. A regisztrációt amúgy jellemzi:

- Te, érdekes, hogy vannak olyanok, akik több embernek magyaráznak egyszerre és olyan jól csinálják, hogy mindenkinek az az érzése, hogy személy szerint csak nekik beszél...

- A túlélős pali?

- Ja. Tök úgy éreztem, hogy végig engem bámul...

- Mert végig téged bámult.

Kár, hogy úgy nézett ki a pali, mint aki egy Sajdik karikatúrából lépett ki.

Nem változom

Míg régen Anyunak nyújtottam a nyálas, ízre nem tetsző gömbrágót; manapság már más kapja a Raffaello közepén megbúvó mandulaszemet, mert én meg nem eszem...

Hétvége, hétvége

... hiába mész az erdőbe...

Tegnap elindultunk Dunaújvárosba, de miután 1,5 óra alatt Érdet sem tudtuk magunk mögött hagyni, a húsvétihez hasonló visegrádi szívást elkerülendő, visszafordultunk, haza. Kicsit elkenődtem, látva, hogy itthon sok egyéb mellett még az infrastruktúra is ilyen nagy kalap szar: van egy négynapos hétvége, egérutak viszont nincsenek, így a négy napból 3/4 nap tuti arra megy el, hogy elérd a kb 60-70 km-re lévő célállomásod.

Hazafelé beugrottunk a Savoya parkba, majd az azzal szemben lévő Askoba. Miután megállapítottuk, hogy az árakat a környéken lakók pénztárcájának megfelelően lőtték be, egy hármas képkeretet felmarkolva inkább kisétáltunk és hazaautóztunk. 

Délután elmentünk bicajozni és ha lenne időm meg tehetségem, most belinkelnék ide egy térképet, amin bejelölöm, merre jártunk. De sem időm, sem tehetségem. Mindenesetre annyit tudok, hogy a Népligeten keresztül eljutottunk a Városligetig, ahol Rendőrnapoztunk egy kicsit, tekertünk egy csomót meg fagyiztunk, majd valahogy a Dózsa György mentén kijutottunk a Duna partra, a Margit szigettel szemben. A híd helyett a Deákig cangáztunk el, majd végig-végig a korzón a Kálvin térig, amiről megállapítottam, hogy nincs is lezárva. Ezután a Rádayn át behatoltunk a IX. kerületbe, ami helyenként a nattestvért (nyócker) is megszégyenítő emberfelhozatalt mutatott fel. Áttekertünk a Ferenc téren, amiről (sajnos) eddig azt sem tudtam, hogy létezik, elhaladtunk József Attila szülőutcája mellett, az Üllői mentén elértünk a Nagyvárad térig, ahol beugrottunk a Profiba némi innivalóért meg egy Bounty-ért és hátul szépen hazacsorogtunk, bár ekkor ülni már nem nagyon tudtam a cangán, annyira fájt a fenekem az üléstől. Itthon még estig zsibongott a tenyerem meg amúgy is rongylábjaniskodtam, de büszke voltam, hogy keresztül-kasul bicajoztuk a várost anélkül, hogy bármi izomfájdalmat éreztem volna vagy kifulladásközeli állapotba jutottunk volna. 

Ma voltunk ebédelni meg Anyuéknál dumálgatni, láttunk egy nagy szivárványt, most pedig megpróbálok keresni két megnyerő arcképet a meghívónkra. Nehéz ügy lesz, érzem.  

 Fáradt

Tegnap az Árkád meg az IKEA után felültettem MD-t a buszra és elsiettem L-ékhez, ahol AV már várt és 10-ig kártyáztunk. Sokat nevettünk, mókáztunk, MD után még egy extra program is - hát mi kell még?!

Nem tudom, csak azt, hogy a mai nap tuti nem... Extrafos hétfő volt ez a mai, rengeteg szart rámöntöttek, utálom, hogy definiálatlan problémákat kell folyton megoldani úgy, hogy mindenki azt mondja, ő nem tud az ügyről semmit. Eh.

Szerinted?

Idézeteket keresek. Erre ezt találom... 

Az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér.

Igaz ez? Tényleg? Mert akkor ez az élet nagy igazságtalanságait bővítené...

Ilyen filozófikus vagyok 150 ptyillió idézet átnyálazása után, ez van. Persze még nincs meg AZ idézetünk.

Röviden

- Már háromszor történt meg a héten, hogy a metróból felfelé gyalogolva az előttem imbolygó sárgás neccharisnyás lábra azt hittem, totál szőrös.

- Mostanság reggelente a legnagyobb poénnak a RTL-en 8 körül megjelenő Reggeli dugó feliratot tartom. Igen, minden alkalommal mikor látom, jót röhögök.

- Van egy C&A-s póló, Kiss me, before my boyfriend comes back felirattal, amire valami rejtélyes oknál fogva jó ideje vágyom. Már a pólóra, nem a kiss-re. Ám.

- Azt álmodtam, hogy valami szerencsétlen sorsú nagyember életének tündökléséről és bukásáról szóló film mellékszereplője vagyok, aki mellett a szerencsétlen sorsú nagyember legelső óriási bukása, nevezetesen egy baromi nagy tűzgolyó gurul el, de végül aztán túléli.

 Szomor

Ha betartjuk az ami szép, megmutatjuk, ami nem, eltakarjuk elvét és hiszünk a tegnapi ruhakölcsönzős nőcinek, akkor felhúzok egy vívórostélyt, a fenekem és a felsőcombom (igen, nem csak a csirkéknek, nekem is van olyanom) befáslizom és pőrén leszek az esküvőn.   

Tegnap ugyanis megtudhattam, hogy a nyakam szép, a vállam formás, a hasam lapos, a mejjem csinos, a hajam gyönyörű, a lábam vékony, a derekam meg darázs (ezt meg is mérte, a kerület 61 cm), de miután a fejem és a fenekem annyira nem kapott hangos ovációt, arra a következtetésre jutottam, hogy azokkal gáz van.

Van a Ványa bácsi. Mióta olvastam, tudom, hogy csak a csúnya lányokat dicsérik részleteikben. Szóval csúnya vagyok a francegyemeg.   

Morgen wasser gut

Kérem azt, aki az anyut néztem fürdés köszben keresőszóval talált ide, hogy ne nézze az anyukáját fürdés közben vagy legalábbis ne titokban, hadd tudja már szegény pára, hogy bámulják és tehessen már ellenlépéseket. Mondjuk vehessen egy riglit.

Úgy tűnik ma nem bírok felkelni.  

Vonul

Zenét válogatunk. Az előbb már berágtam, mert AV idiótábbnál-idiótább zenék előtt rendszeresen felkiáltott, hogy na, ez az, megvan, én meg mindig azt hittem, hogy végre tényleg talált valami jót, amikor persze nem is. Szerinte ez poén, szerintem meg nehezen bírom a csalódottságot. Szóval az előbb berágtam és dühösen kimentem mosogatni, úgyhogy egy ideje végre valóban normális bevonulásra alkalmatos zenék közül válogatunk, éljen. A hiszti.

Egy húr

Tegnap délután, napsütés, a frizurák tartanak, mi meg autózunk hazafelé Anyuéktól. Miután előadtam a Su-su bolondságot, szóltam, hogy itt az ideje feltenni az előlapot, különben folytatom és az senkinek nem lesz jó. AV jó férjhez illően nem vette elő az előlapot, hanem biztatott, hogy énekelgessek csak tovább nyugodtan, ezt a nagylelkűséget pedig azzal köszöntem meg, hogy megkérdeztem, mégis mit szeretne hallani. Két másodperc csend után vett egy nagy levegőt, hogy mondja, de elkésett, mert én addigra már választottam...

És egyszerre elkezdtük, hogy jééégből vagyok... 

Naptári bejegyzés

Csak hogy tudjam. A szokásos.

• Pénteken munka után felkerekedtünk és elmentünk a Rádayba, ahol AV fellépett. Szólózott is meg minden, tök jó volt, csak a vége felé már majd' éhen haltam, étteremben vacsorázni meg nem illik két egymást követő napon egy esküvő előtt ugye. 
• Szombaton, abban a hitben, hogy egész nap vásárolgatunk, takarítgatunk, sütögetünk az esti vendégség előtt, negyed 11-kor keltünk, de egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább elrobogtunk Apuékhoz ebédelni. Hogy ne veszítsünk időt, egy kis zacsiban elvittem a palacsintasütőmet két tojással meg egy liter tejjel együtt és Anyuéknál sütöttem meg a szükséges 20-25 palit. 4 körül hazaértünk, AV takarított, én a fürdőszoba ganajozása közben / után megcsináltam a pali tölteléket  és 6-kor már tokkal-vonóval haptákban állva vártuk is a vendégeket, akiket a várakozásokkal ellentétben sikerült leültetnünk. 
  
• A fergeteg party után ma fél 11-kor keltünk, kicsit főztem, kicsit válogattunk zenét meg idézeteket, lassan pedig elindulunk a szélrózsa két irányába, AV játszani, én meg cipőt nézni meg teázgatni az IKEA-ba, juhú.

Szétdurr

Remélem csak engem zavar, hogy írok két oldalt, rányomok a ment és bezárra és minden elveszik.

Részletesen és szépen megírtam a mai nap históriáját, rászántam 1 órát és erre huss, fríblog karbantartás, toll a füledbe. Mint mostanában kb fél naponta. 

Megvan a ruhám, megvan az étterem.

A két egymásratalálás érdekes és tanulságos történetét meg kérjétek számon MrA-n, mert én még egyszer ugyan nem írom le a kurvaéletbeis.

 Hárpia

Nem tudom, miért kell azon meglepődni, hogy másfél hónappal az esküvőnk előtt idegesen szólok a telefonba, mert rosszul esik, hogy amikor még semmi sincs meg, sem étterem, sem meghívó, sem bevonuló zene, sem semmi, akkor napi fél óránk marad beszélni összességében. Mert kedden munka volt fél 12-ig, jó, szegény persze; csütörtökön én tanítok sokáig, jó, szegény én, persze; pénteken koncert, jó, oké, kell az is; és szerdán, azaz ma Kenny, viszont próba van. 

Próba. Másfél hónappal a torzó állapotú esküvőnk előtt. Próba. Mikor vasárnap is volt koncert és vasárnap sem volt probléma, hogy nem volt előtte próba. Mikor a hat emberből ketten vannak ott a próbán. Mikor kivételesen korábban jöhettem el egy órával. Próba. 

Amikor viszont én mondanám, hogy süt a nap, vasárnap van, biciklizzünk egyet a telepen, akkor nagyon jól jön, hogy az esküvővel kapcsolatban végre beszélnünk kéne. 

Elegem van.

És elegem van a szanaszét hagyott bögrékből, a fiókokból kirámolt, de vissza már nem pakolt zoknikból, a lakás különböző pontjain eldugott spray-kből, az előszedett és el nem rakott újságokból, abból, hogy mindig tele mosogató, és hogy miután hazaérek, mindig, minden egyes napon egy órán keresztül rámolok, mintha legalábbis három rosszcsont gyerekünk lenne. 

Az már csak a hab a tortán, hogy alkalmanként még azt is megkapom, milyen disznóólban élünk itt, hiszen a bútorokon áll a por, a parkettán meg rocog a homok.  

De ma ennek vége.

Nem pakolok el semmit, nem vásároltam be, nem mosogatok el. Addig marad így minden, amíg rajtam kívül más meg nem csinálja. Egyszer. Próbából. Ha kell, lemondom a szombat esti kártyáspartit is. Ha akkora marad a dzsuva. De nem pakolok többet. Majd a saját gyerekeim után.

 Kalandok

Na. Egyedül vagyok itthon, AV szerel valahol, én meg próbálom értelmesen kihasználni az időt, persze hiába, így inkább össze-vissza netezgetek meg hallgatom a Barátok Közt-et. Ma fél 6-tól tanítottam volna, de szokás szerint jött az sms, hogy bocs, kések fél órát, mire visszaírtam, hogy bocs, akkor sztornó a hét, le vagy ejtve. Mindig is utáltam azokat, akiknek semmi dolguk, de tényleg, mert mondjuk levelezőn kommunikáció szakosok, de mellette nem dolgoznak, nincs fiújuk / nőjük, a szüleikkel élnek, ráadásul a megbeszélt helytől húsz percre laknak gyalog, mégis folyton késnek vagy fél-egy órát. Szóval miután azértse tanítottam, kihasználtam azt az egy órát, ami a munkaidő vége és egy átlagos ruhakölcsönző zárórája között van és a tegnap este gondosan felkörmölt címek közül elbattyogtam az legközelebbibe, ahol kivételesen volt egy kölcsönzési árintervallum 25-120 ezer között.

Belépve a a körfolyosós ház első emeletének egyik kis lakásába cipőt le, papucsot fel, lilaszemöldökű tulajdonosnőre - aki épp telefonál - vár. Jó. Lilaszemöldökű nő telefont letesz, én körbesétál, nézeget. Hááát, ilyet meg olyat szeretnék, de tulajdonképpen rugalmas vagyok, ha valamire rábeszél, az is megfelel... Semmi, hiszen nekem minden jól áll. Na jó. Ügyet kézbevesz. Konkretizál. Mondjuk ez meg ez tetszik. Semmi. Explicitté tesz. Tessékmondani mennyi? Furcsa tekintet. Kitérő válasz. Isssszonyatos szerencséje van, mert áprilisra meghosszabbítottuk a márciusi akciót és így minden ruha kölcsönzési díja 20%-al kevesebb. Aha. Türelmet veszt. MÉGIS MENNYI EZ A KÉT RUHA? Megijed. Kinyög. 100. Mosolyog. Együtt a kettő? Néz. Nem, külön-külön. Udvariasan meghajol. Köszönöm, viszlát.

Akkor már inkább egy Kispolszki baszki.

Megoldás

Aztán csakhogy nehogy valakinek álmatlan éjszakát okozzak, elmesélem, hogy miután bánatosan  továbbgyalogoltam a Blaha felé, egyszer csak a szemembe ötlött egy kis táblácska, rajta a bűvös szavak, esküvői ruhakölcsönző... Émmámindegy alapon reményvesztetten besétáltam egy kis üzletbe, ahol körülbelül ugyanannyi ruci sorakozott, mint az előzőben, ugyanolyan sokféle stílusban, fazonban - csak éppen mindegyik vállfáján ott fityegett egy kis árcédula, amin már sokkal barátságosabb árak figyeltek. Ja és a nőnek sem volt lila a szemöldöke. Körbenézegettem, álmélkodtam, lelkesedtem egy kicsit, beszélgettem az eladóval negyed órát és boldogan megegyeztem vele, hogy Anyuval még a héten benézek újra és választunk egy ruhát, ha lehet olyat, mint amilyet már be is linkeltem...

És boldogan élek, amíg meg nem halok.

Epilógus

És most remélem nem néz mindenki smucig disznónak, hogy nem vagyok hajlandó egy csupasz ruháért (amihez még fátyol, nyakék, fejdísz stb. nincs, sőt, ami mellé még egy menyecske ruha is dukál) százezret kiadni... Ha lenne ennyi pénzem csak a menyasszonyi ruhára, akkor sem, elvből sem vennék kölcsönbe semmit ennyiért, nemhogy egy fél napig viselendő habcsókot. Ez olyan, hogy ahol 120 forintért lehet pisilni, oda nem megyek be. Nem és kész. Lehet, hogy mégis smucig disznó vagyok. De legalább elvekkel felvértezve.   

Miután rátaláltam az üzletre, olyan örömmámorban úsztam, hogy csak na. Elmentem a Blaháig, onnan a Ferenciekre, a Jégbüfében vettem két franciakrémest és egy diófagyit, majd ráérősen végigsétáltam a Váci utcán, kimentem a Duna partra és visszasétáltam a Deákig, ahol az aluljáróban egy öreg nénitől vettem egy csokor fonnyadt orgonát. 

Fél 8-ra értem haza, boltban nem voltam, szóval se zsömi, se kenyér, se felvágott nincs itthon, ellenben van két franciakrémesünk, egy csokor sötétlila orgonánk és tudok egy üzletet, ahol szép menyasszonyi ruhákat lehet kölcsönözni.

Asszem gazdag vagyok. 

Kontraszt

Nehezen mondom ki, de mostanság van olyan, hogy akár több órán keresztül is elégedett vagyok. Ilyenkor réveteg mosollyal a szám szélén vonulok lendületesen a napsütésben, fülemben az mp3 lejátszó és vidáman a siető emberek szemébe nézek - akik általában visszanéznek. És visszamosolyognak.

Az előbb beszéltem Anyuékkal. A tesóm osztályába jár egy fiú. Helyesebben járt. Egészen tegnap este 9 óráig. Tegnap este leszállt a vonatról, jött egy gyorsvonat, ami ugyan nem ütötte el, de elszédítette és a srác olyan szerencsétlenül esett a sínekre, hogy azonnal meghalt. 17 éves volt. 3-os gimnazista. Két nyelvvizsgája volt, egyetemre készült. A szülei ma bevitték és leadták a tesómnak a belépőkártyáját és a könyvtári könyveit. Testvére nincs.

Asszem ehhez nincs mit hozzáfűzni.

 Jajj

Sajnos a Piroska szerkómban ma nem éreztem magam olyan szépnek, mint az utóbbi időkben úgy általában, úgyhogy a mai munka utáni sétámat rövidre sikerítettem és mindössze a Vörösmarty tértől gyalogoltam le a Ferenciekig. Nem bántam, elvégre ma hűvösebb is volt, mint a hétvégén meg álmosabb is voltam, mint a sok napi átlag és így legalább hazasiethettem mosni is. Éljen.

Ami az esküvő előkészületeit illeti, elég katasztofális a helyzet, az istennek nem találunk megfelelő éttermet, ruhakölcsönzőt és fodrászt, ráadásul a hat napja növesztett körmeim közül az egyik ma bedobta a törölközőt és beszakadt.

Gáz van gáz, röpke lepke száll virágra úgyhogy most robogok is önteni magamnak egy kis Martini Rossot, hogy legalább jókedvűen írjam ki néhány ruhaszalon telefonszámát, amiket holnap halomra hívhatok, hogy egy összegintervallumot kicsikarjak tőlük, mert a honlapokon persze még -tól -ig árakat sem képesek feltüntetni az idióták mert hiszen minek is, minden menyasszony kőgazdag, úgy kell neki minek adja be a derekát pff.

 Szokásos

Paradox, de amikor sok minden történik, akkor sosincs idő dokumentálni az eseményeket. Na jó, végülis ez nem paradox, hanem éppen hogy érthető, de legalább jól hangzott. Már a szó, hogy paradox. Olyan okosos.

Szóval csütörtök este egy baráti látogatásnak köszönhetően újra fellángolt bennünk a szállj, szállj, szállj fel magasba azösszescókmókoddalegyüttmajdszálljislevalaholmesszeinnen vágya, de amíg nincs vége az esküvői hajcihőnek, addig még én sem tudom elképzelni, hogy komolyabban eltöprengjünk a dolgon, pedig az már igazán nagy szó, ha az én végtelen fantáziám sem bír lépést tartani a történésekkel és / vagy az átgondolnivalókkal… Lényeg a lényeg, Michelin baba külső ide, hóakadályok oda, egy kisebbfajta rábeszélésnek engedve, eredeti kedvenc álmodozós célpontunkat kissé Északabbra toltuk, kb ide. De mondom, erről inkább a nagy nap után.

Aztán.

Pénteken valami isteni csoda folytán 2 órával hamarabb eljöhettem az irodából, úgyhogy dolgozó nőhöz illően ki is használtam a hirtelen jött szabadidőt és elbotorkáltam a halál f… Pesterzsébetre egy esküvői ruhaszalonba, hátha a halál f… a Belvárostól messzebb kissé olcsóbbak a menyasszonyi ruhák. Gondolom ez a hátha már sok mindenről lerántja a leplet, de a gyengébbek fáradtabbak kedvéért azért le is írom: borzasztóra nem voltak olcsóbbak a ruhák a külvárosban, csak azért mert másfél órát kell utazni azért, hogy meg lehessen őket nézni. Az arcomba vágott ez 60, ez meg 78 ellenére kitörő örömmel léptem ki a kis szalon ajtaján, hiszen azért nem mindennap ájulhat el az ember önnönmaga csinosságától, amikor belenéz a tükörbe. Folyt. köv. most koncert.

Folyt. köv.

Na szóval miután királykisasszonyoskodtam egy kicsit, ragyogó arccal libegtem be az Europarkba, hátha találok végre egy világoskék blúzt, de persze nem találtam, így helyette beszereztem egy bordó hajpántot és egy pár narancssárga köves kis fülbevalót. Ha venni kell valamit venni kell valamit. Hatra hazaértem, de megkaptam, hogy betegesen hiperaktív vagyok, ezért, hogy eleget tegyek a vádaknak, fél hétkor nekiindultam bicajozni és másfél órát Meg Ryan-ként tekertem a lemenő nap szépségén bambulva.

Szombaton, bár csak egy kisebb túrát terveztünk a Börzsönybe, végülis a Nagy Hideg hegyre másztunk fel óriási szenvedések közepette. Az ég hihetetlenül kék volt, egy fél felhő nem adott árnyékot, összesen néhány könyörületes fának volt köszönhető, hogy nem kaptunk hőgutát a kb 50 fokban. Az első fél kilométeren kétszer álltunk meg lihegni és inni, csak a dac tartott vissza attól, hogy feladjuk. Egy km után egész jól megszoktuk a haldoklást, úgyhogy viszonylag nyugodtan tűrtük a kínokat. Valószínűleg vonzott a cél, ami a kiindulási ponttól összesen 5,5 km-re volt, viszont 500 méterrel magasabban... Egy óra 45 perc alatt felküzdöttük magunkat a turistaházig, ahol túrógombóc meg kóla jutalmat kaptunk és fél órás pihegés után el is indultunk lefelé. 7-re értünk L.-ékhez, ahol még kártyáztunk egy kicsit és szokás szerint ettünk egy XXL-es pizzát mindnyájan sok hagymával.

Vasárnap, azaz ma reggel Kenny, AV próbált, én fájó vádlikkal és fenékkel takarítgattam egy kicsit és 11 felé elindultunk a Rádayba, ahol AV-ék felléptek. Izgi. Kettőig maradtam, aztán buszra fel, hazamentem Anyuékhoz, akik kissé megint lefárasztottak, ellenben kaptam fasírtot meg kukoricás krumplit uborkával. A koncert után AV értem jött és megszemléltük a tesóm szétbombázott kertjét és a két behemót kutyáját, majd csendben hazaautóztunk, azóta pedig buzgón és elkámpicsorodott arccal éttermet keresünk illetve én még zöldbabfőzeléket is főzök holnapra, hogy legyen mit az Anyutól kapott két fasírtom alá tenni.

Holnap pedig új hét virrad.

 Elégedett

Olyan jó, hogy bármikor belenézek a tükörbe visszaolvasom magam, mindig azt látom, hogy 2-3 ember ugyanezt teszi... Szenksz e lát. Egész elérzékenyülök ilyenkor.

Az új életem egyébiránt teljesen lefoglal... Család, munka, háztartás, gyerekek... Néha úgy érzem, mintha egy filmbe csöppentem volna, valaki más életébe... 5-kor sugárzó arccal kilépek az iroda ajtaján, az Oktogonnál leszállok a földalattiról, hogy lazán végigvonulhassak az Erzsébet téren és bájosan rámosolyoghassak a napozó embertömegre, közben pedig azt hiszem, épp egy vitamin- vagy kávéreklám felvételének főszerepét játszom egy tulajdonképpen igencsak magabiztos arckifejezéssel.

 HH

Mitisakartam.

Szombaton volt egy kis leány- és legénybúcsúztató jellegű gyűrűmutogatásunk, aminek keretében én speciel több száz emberrel egyetemben a Városligetben töltöttem néhány órát. Tűzött a nap, a kutyák futkároztak, mi hintáztunk majd leültünk a hűvös fűre és arcunkat a napba tartva mondogattuk, mennyire jó is most, hogy tűz a nap, a kutyák futkároznak, mi pedig hintáztunk, most pedig az arcunkat a napba tartva egyetlen magasröptű szó nélkül is jól érezzük magunkat.

Hazatérés után szombat este kis külső kényszer hatására még átrendeztük a nappalit, helyesebben felcseréltük a nasszekrényt egy íróasztallal, vasárnap pedig családlátogatást rendeztünk, aminek köszönhetően egytől nyolcig nélkülöznünk kellett kis lakásunk otthonos melegét.

Ma reggel átmentünk reggelizni a Nagyiékhoz fél kilencre (!), így 11-kor már el is tudtunk indulni Visegrádra, ami, mint később kiderült, ha nem is szar, mindenesetre egy non-kreatív ötlet volt, ugyanis Budapest lakosságának kb 70%-a szintén a 11-es úton igyekezett eljutni oda, ahol megbújhat a locsolók elöl. A szokásos negyven perces utat így sikerült több, mint 3 óra alatt abszolválni, ami azért nem kis teljesítmény. Mindenesetre ez a kis dugó nem tudta elvenni a kedvünket, úgyhogy a délután maradék részében vidáman sétáltunk a Duna parton, kacsáztunk, Magnumoztunk, benéztünk a szerelmünk hajnalán nagy szerepet játszó ELTE szállóba, majd ámuldoztunk a Visegrádot elöntő óriási ember- és kocsitömegen. Mindez egészen addig tartott, amíg empirikusan meg nem győződtünk róla, hogy a Fellegvártól lefelé egészen a 11-es útig lépésben csorog az autók sora, amikor is káromkodtunk kicsit, majd vaníliás nápolyit majszolva belenyugodtunk, hogy ott éjszakázunk a Duna parton. A helyzetet valamelyest megkönnyítette, hogy a kocsi ajtajában találtam egy listát a naprendszerünk bolygóiról, úgyhogy azzal szórakoztattam magunk, hogy különböző érdekes információkkal szolgáltam mondjuk a Vénuszról meg a Marsról. Összefoglalásképp: Szép nap volt a mai is mínusz dugó...

 Para

Az úgy volt, hogy miközben O. egy látványos mozdulattal kettétépte a szerződésem, kijelentette, hogy bár semmi baj nincs a munkámmal, felsőbb utasításra mást kell, hogy felvegyenek a helyemre. Sírva bandukoltam le az iroda lépcsőin, elmerengtem, hogy épp mostanság iratkoztam le az összes álláskereső portálról, erre most regisztrálhatok újra, majd elképzeltem, milyen lesz megint interjúkra járni, próbálkozni, igyekezni... Kétségbeesésem fokozandó hirtelen megpillantottam a táskámat a folyosón heverve, amiből persze valaki már kilopta a pénztárcámat, így jövőm pénzügyi helyzete a sötétről hirtelen éjfeketévé változott... Ekkor leguggoltam az ablak alá és bömbölni kezdtem kezemben az üres retiküllel, amikor is a semmiből ott termett DM, a legjobb barátnőm, aki kárörvendően nevetni kezdett, hogy most végre én is megtudom, mi a nyomorúság, végre én is megtapasztalom, milyen, amikor nem hullik minden csak úgy az ölembe. Dühösen visszaszóltam, hogy én igenis eddig is mindenért megküzdöttem, nem kaptam meg csak úgy hipphopp dolgokat, ha volt pénzem, az csak azért volt, mert tanultam, majd tanítottam, ez az út viszont mindenki előtt nyitva áll, akinek van egy kis esze. Ekkor DM bosszút esküdött és egy késsel elkezdett kergetni körbe-körbe az épületben. Először egy mosdóba rohantam be, de el is mosolyodtam a naivitásomon, mivel eszembe jutott, hogy a filmekben is mindig a rötyiben keresi az üldöző a menekülőt és hiába a rigli, egyik üldöző sem rest lehajolni, hogy kiderítse, melyik wc-ben retteg a menekülő áldozat... Felmásztam hát a wc tetejére és az ablakon át próbáltam egérutat nyerni, nem is hiába, hiszen egyszer csak rengeteg srác között találtam magam, akik épp főzni tanultak egy nagyobb teremben. Hopp, magamra kaptam hát egy narancssárga gúnyát, bebújtam az egyik szakácstanonc elé, megfogtam a kezét és együtt vágtuk a hagymát, miközben félénken súgtam oda a srácnak, hogy könyörgöm, ne buktasson le, tegyünk úgy, mintha semmi különös nem történne...

Ezek után el lehet képzelni a mai napom.

 Este jó, este jó

Ülünk két számítógép előtt, AV dolgozik, én eszem a maradék bolognait jó sok tejföllel, előttem a kis fehér Esküvői Kézikönyv, amit még az anyakönyvezetőtől kaptunk asszem körülbelül évszázadokkal ezelőtt és próbálok valami elfogadható árú és kinézetű menyasszonyi ruhát keresni a neten, de megakadtam, mert aszongya valamelyik oldal, hogy nehogy barátnővel menjünk rucit választani, mert ha nem is mondja, tudat alatt tuti féltékeny ránk és majd csúnya ruhát fog nekünk ajánlani, jól. Na tessék.

Különben pedig este jó, este jó, este mindig jó... Mostanság messiásként várom az öt órát (inkább a hatot), amikor letehetem a lantot és jöhetek haza a biztosba, a jóba, a kiszámíthatóba... Pedig annyira nem rossz a dolgozó lét, csak annyi időmet lefoglalja... Meg tulajdonképpen zavar az ismeretlen légkör, a furcsa feladatok, az, hogy azt várják, kapásból vegyem fel a ritmust, tudjak mindent, úgy, hogy közben senki sem mond semmit, mert evidenciának vesznek dolgokat, amik nekem korántsem azok... Na jó. Néha elég egyedül érzem magam... Úgy vágyom egy jó szóra, mint egy ovis... De hiába... Tudom, ez a felnőtt lét, ilyen az élet, a világ, de ha így van, akkor szeretnék még egy kicsit gyerek lenni. Kicsit hadd...

Hozzászoktam ahhoz, hogy szeretnek, na...

Vagy legalábbis ahhoz, hogy pszichológusok vesznek körül, akik ha kötelességből is, de úgy viselkednek, mintha szeretnének...

 Arbeit macht frei

Pénteken ismét voltam dolgozni és ezzel letudtam a két próbanapomat, így holnaptól kezdődik a három hónap próbaidőm. A hely vagy bejön - vagy nem, sokat már nem tehetek, péntek dél körül ugyanis aláírtam a munkaszerződést, sőt, az egyik leendő kollégám már be is jelölt wiwen, szóval úgy tűnik, nincs menekvés egy ideig. Mindenesetre most és itt kikötöm mindenki előtt, hogy az alábbi esetekben a három hónap próbaidő alatt szemrebbenés nélkül lelépek és vagy folytatom az álláskeresést vagy hivatásos anyuka leszek:

• Egy hónap múlva sem látom át teljesen mit is csinálok
• Folyamatosan 6-ig / 7-ig benn kell lennem
• Idegesítenek a kollégák és rám fújják a füstöt
  
• Nem utalják időben a fizut
• Úgy érzem magam, mint abban az álmomban, amikor egy nyolcadik kerületi kis putriban kellett laknom

Hétvége, hétvége

Pénteken miután 5-kor eljöhettem, vígan bevásároltam a Kaiser's-ben, majd kiderült, hogy AV szintén ugyanilyen vígan ugyancsak hétvégi bevásárolt, hiszen csütörtök este írtam neki egy listát, mit hozzon, de miután péntek reggel nem erősítettem meg a kérést, nem bíztam benne, hogy meg is teszi, pedig de, megtette. 6 körül tehát hazaértünk, sütöttem egy rakat palit, mert vendégséget adtunk és akkor nálunk ugye kihagyhatatlan a gombás-sonkás meg a nutellás pali és a rózsaszín filcmamusz. Szokásunkhoz híven uraltuk a szót, kajáltunk, nevettünk, jengáztunk és UNO-ztunk, bár az utolsó kártyákat éjfél körül már úgy tettem le, mint egy csukott szemű hulla.

Szombaton reggel AV kámforként eltűnt, én meg káromkodtam magamban, hova a fenébe tud lelépni szombaton 8-kor, amikor péntek este egykor még bőven fenn voltunk és különben is, az egész hét olyan volt, mintha bolondokházában élnénk, alig volt időnk egymásra. Mérgesen fürödtem, mostam, mosogattam, takarítottam, tanítottam, teregettem, hajtogattam, főztem - sehol senki. Hogy teljen az idő, lesétáltam a Coopba egy törlőkendőért meg 4 tojásért a lecsóhoz, merthogy az volt az ebéd és AV szerencséjére, mire hazaértem, már ő nyitott ajtót. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem is nagyon kérdezgettem, hol volt, mert azt mondta titok, én meg megnyugodtam, pedig nem szokásom, mert hihetetlenül kiváncsi természet vagyok. De fogjuk rá, hogy lefoglalt, mit csinálunk délután... Egyrészt szerettük volna átrendezni a nappalit, másrészt az Utazásra is szívesen kimentünk volna. Az ilyen dilemmák az agykapacitásom 99%-át le tudják foglalni. Végül az utóbbi mellett döntöttünk - hátha találunk egy jó kis nászutat - és négyesben kimentünk a kiállításra, ahol az 1200 ft-os belépő mellett még 800 ft-ra is le akartak húzni parkolási díj címszóval, de kicseleztük őket. Három és fél óra alatt összeszedtünk húsz kiló prosit, két felfújható Nivea strandlabdát és miután megállapítottuk, hogy bár a magyar standok ezerszer ötletesebbek meg színvonalasabbak meg szebbek voltak, mint a külföldiek, azoknál csak lézengtek az emberek, míg Horvátország meg Görögország előtt, akik a külföldi kiállítók kb 60%-át tették ki, egymás lábát tapodták, leültünk egy padra, nézegettünk néhány ajánlatot és hazautóztunk.

Hétvége egyéb

Miután 7 körül hazaértünk, kaptam magam, bepakoltam az ünneplő rucim, a hétfőre átnézendő anyagot, az arclemosóm és a fogkefém és hazamentem Anyuékhoz. A buszon zötykölődve azon filóztam, mik is lesznek A zenéink, de amikor elkezdtem dúdolni magamban a Régimódi dalt és a Szerelem második vérig-et és odáig jutottam, hogy és nem változunk, csak lesz egy fiunk és egy kislány is kell meg addig, hogy ezután, már a szálloda portán kiderül, hogy enyém vagy nem vagy már egyedül, mindig meg kellett törölgetnem a szemem, úgyhogy inkább abbahagytam a nóta választást és elkezdtem azon izgulni, mi lesz, ha bepisilek, mielőtt hazaérnék. Persze végül kibírtam, nem pisiltem be, de majdnem. Otthon kicsit furcsa volt, nem találtam konnektort, gyufa nélkül akartam meggyújtani a sütőt, nem tudtam, hol vannak a poharak és úgy egyáltalán, nem tudtam, mi hol van, nagy volt a ház, szinte kongott és szokatlanul hideg volt. Hihetetlen, de négy-öt év és az ember úgy megy vissza a tulajdon szülőházába aludni, mintha szállodába menne. Nem is tudom, mikor aludtam utoljára otthon... Jó volt a régi illatú tiszta ágynemű, a régen ismerős mosdókagyló, a kölcsönbe kapott pizsipóló, mert azt persze nem vittem, a lehúzott redőny, a kattogó óra... Még a párnára hajtott fejem felett sorakozó rég elolvasott könyvek is valami ismeretlenül ismerős látványt és érzést nyújtottak... Érdekes élmény volt. Olyan Alice csodaországban-os.

A délelőtti sürgés-forgás vidáman telt, percenként jártam wc-re úgy izgultam, Anyu főzött, Apu pakolt, Marci őrjöngött. Múlt hét óta óriási titokzatosság övezte, hogy AV, AV anyukája és tesója mellett ki lesz a negyedik, aki eljön engem kikérni a szülői háztól, merthogy azért aludtam ám otthon, hogy legyen honnan kikérni, így amikor megláttam, hogy AV apukája száll ki a második házunk elé gördülő autóból, már ott tudtam, hogy el fogom bőgni magam, ha eljön az ideje. Aztán persze eljött hamarosan... Nem vagyunk egy nagyon hagyománytisztelő család, nem kell úgy képzelni, ennek ellenére AV apukája kérte meg a fia számára a kezem és ez, meg Apu válasza, hogy odaad, ha megyek, már magában annyira megható volt, hogy azt sem tudtam mondani, hogy igen, megyek, mert záporesőként hulltam AV vállára, utána pedig a többiek nyakába. És még nincs vége... Miután szabad volt a pálya és igent mondtam, AV kivonult a tesómmal, akivel a viszonya egy évvel ezelőtt kb még olyan volt, mint egy pénztárossal a Kaiser'sben, vagyis semmilyen, majd a két fiú bejött egy hegedűvel meg egy tangóharmónikával és elkezdték a Két nyárfát* játszani. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy sírni is elfelejtettem, de amikor AV elkezdte énekelni is a verset, nem bírtam tovább és megint elkezdtem pityeregni, annyira jó volt. A lánykérés után ebédeltünk egy nagyot, mindenkinek leesett, hová tűnt el AV szombaton egész délelőtt (gy.k. gyakorolni a számot tesómmal), majd duma után kb 5-6 felé haza is ért mindenki a saját kis hajlékába.

Tök jó, ha kikérnek.