Karácsony: December 24 - 25

T. tehát pénteken, 23-án hazajött a kórházból, 24-én pedig már nyakunkon is volt a karácsony. Mivel nem igazán nagybevásároltam a héten, délelőtt feltettem főni a tárkonyos csirkeragu levest és elmentünk T-vel a Merrion Tescoba beszerezni ezt-azt és kiváltottuk Pipi antibiotikumát, mert a fülfájás mellé elkezdett köhögni is... (Igen, T. ekkor már ennyire jól volt, hogy vásároltunk... Oké, elég hamar kifáradt, de tulképp 9 (sőt, 7,5) nappal előtte még beszélni sem tudott...) Mikor hazaértünk megebédeltünk és mig Nagyi elvitte Paját csendespihenőzni a szobájába (nem alszik ám azóta sem), T. és Peti összeállitották a fát (kicsit megnagyobbitották), én pedig igyekeztem rendbe tenni a nappalit. 3 körül Palikáék kijöttek, ekkor Nagyi nekiállt rántott húst csinálni, én pedig a gyerekekkel feldiszitettem a fát (na jó, ők diszitették, én meg kiválogattam és rendszereztem a karácsonyi biszbaszainkat három különböző dobozkába). T. beállitotta a videókamerát, úgyhogy idén is megörökitettük hogy marhulnak a kölykök diszités közben. Hogy tökéletes legyen az ünnepi feeling, T. végül feltett két égősort is a lakásba: egyet a nappaliba, egyet a folyosóra. Mielőtt vacsoráztunk volna, készitettünk pár fotót is, szép ruhában, ami nem volt egyszerű, főleg Tudjukki miatt, aki egy másodpercre nem állt meg vagy ha igen, tuti valami grimaszt vágott, mert miért ne... Végül 6 körül rántott húsoztunk, majd fürdés, aztán Peti kikészitett Santa-nak egy kekszet, egy répát meg egy kis tejet és jöhetett is (már a gyerekeknek) az alvás. Mi felnőttek csomagoltunk, mert bár pénteken már egy-két cuccot sikeresen kipipáltunk ebből a szempontból, még maradt bőven csomagolnivalónk. Képek a napról:

   

Mivel tavaly bejött, hogy nem Szenteste ajándékoztunk, idén is másnap, 25-én reggel volt a Nagy Esemény. Bár tavaly rádobtam a fiúkra az ünneplőruhát csomagbontás előtt, idén ez kimaradt, igy jó angolszász szokás szerint pizsamában bontogattak nagy vidáman, hát ez van, normális kép úgysem igazán készült, ezúttal csak videóztunk mindent. Idén is igyekeztünk nagyon odafigyelni ki mit kap, mert Peti mostanság nagyon érzékeny a (nem létező) különbségekre, igy mindkét gyerek végül 4-4 ajándékot nyithatott ki, amik tulajdonképp még hasonlitottak is egymásra. Egyrészt, fő ajándékként Peti megkapta a Lego High Speed Passenger Train-t, Palika pedig kapott egy autópályát. Mindketten kaptak hozzá pótsineket, pótutakat, két illetve egy dobozzal, valamint mindketten kaptak egy-egy társast (Peti a Monopoly Juniort, Paja a Hungry Hippot) és Peti kapott még egy magnetic putty-t, Palika pedig egy 65 cm-es szürke fitness ball-t (ami sajnos egy picit nagyobb, mint kéne). (Ja, volt közös ajándék is, a Lidl-ből egy Pötyi készlet, €4 volt hehe.) Peti délelőtt össze is rakta a Lego-t, Palikánál pedig a fő sodort a Hungry Hippo-k adták. Ezen a napon szokásunktól eltérően ki sem dugtuk az orrunkat, örültünk az ajándékainknak és ettünk-ittunk. (Én is négy dolgot kaptam véletlenül, egy aroma lámpát, hozzá illóolajokat, egy helyes kis piros bőrpénztárcát és gumis erősitőket, mert idén tényleg szeretném leadni a plusz 3 kg-mat...) A nap képei:

     

Pozitivumok

• Jó volt látni, hogy Paja kvázi idegenekkel is itthon maradt, mig én a kórházba mentem. Ha 1) itthon 2) magyar nyelven vigyáz rá más, mint én és 3) még Peti is itt van, segitségnek, akkor itthon lehet hagyni, nem sir, nem picsog. 
• Rájöttem, hogy vészhelyzetben az angoltudásom visszatér, ahhoz képest, hogy pár hete még azon gondolkoztam, biztos agydaganatom van, mert a legegyszerűbb angol szavak sem jutottak eszembe, a kórházban teljesen értelmesen elbeszélgettem a dokikkal - megkockáztatom könnyebben megértettem, mit magyaráznak, mint egyes irek, pedig nekik az angol az anyanyelvük. (Mondjuk most már megint visszasüllyedtem az agydaganatos szintre úgy érzem.)    
• Reggelente jó ideje stabilan 58,5-59,5 kg között mozogtam kb, na most 57,5-58 kg között vagyok, közelebb az 57,5 kg-hoz. 

Random Képek

Kórházi dekor...

Chippy persze töretlenül velünk volt jóban-rosszban

Kézműveskedés

Peti levele

Palika lefoglaló: Diszits fát

Jellemző

Napról napra - Part 2

Szóval keddnél hagytam abba.

Kedd szintén izgi volt, de hálistennek más szempontból. Ekkor volt ugyanis Petiék koncertje, amire Halloween óta készültek. Két előadás volt, 9.45kor és 10.45kor, minden szülő megkapta előre, melyikre menjen, hát hurrá. Mivel haza lehetett menni a második előadás után, a 9.45ös időpontomat elcseréltem 10.45-re, mert igy el tudtam vinni Pipit 9re, majd haza tudtunk sietni és csak 10.45re kellett visszaloholnunk, hogy utána fél 12 körül már haza is jöhessünk... (Ha a 9.45ös előadást nézzük, akkor 9-9.45-ig és 10.30-11.30ig is ott kellett volna lógnom valahol a suli körül Pajával, mert hazamenni 15-20 percre minek.) Na szóval izgalmasan indult a nap, Paja ugyanis szorulással küzdött és az istennek nem akart elindulni a suliba, de még csak felöltözni sem szeretett volna... 9re kellett mennünk, 45kor még a nappaliban győzködtem, hogy ugyan ne sirjon már, ne tiltakozzon, eldobjuk Petit a suliba és sietünk haza kakilni... Mivel idő szűkében voltunk, úgy döntöttem kocsival megyünk, majd megállok valahogy, de természetesen bár összesen évi 3 napon van olyan hideg hogy lefagy az ablak, az egyik nap most volt, úgyhogy 52kor állhattam neki kaparászni a szélvédőt... Áh, nem voltam ám cseppet sem ideges... Parkolóhely persze közel s távol nem volt, úgyhogy fékeztem a suli előtt, kinyomtam a vészvillogót és kinyitottam Petinek az ajtót, hogy hopp, ugorjon ki és szaladjon, mert mennem kell tovább... Szegény kipattant a kocsiból és rohant fejvesztve, még jó, hogy mások is siettek még befelé, nem mi voltunk ám az utolsók. Pajával ezután hazarohantunk, majd 10.45re szépen visszasétáltunk a koncertre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Matilda anyukájával jóelőre megbeszéltük, hogy amig én próbálom levideózni a koncertet, hogy T. és a nagyszülők is lássák, ő ránéz Palikára, mert tudom, multifunkciós vagyok, de annyira azért nem, hogy a koncertet is veszem és Paját is szórakoztatom... Palika persze hallani sem akart babysitterről, amint emlitettem neki, hogy amig én videózok, ő játsszon Matila anyukájával, belémbújt, de olyan szinten, hogy felállni nem tudtam. (Ennyit a januári oviról... Pedig úgy reménykedtem, mert bárkivel itthon tudtam hagyni, mig a kórházban voltam, nem hullajtott egy könnycseppet sem. Úgy tűnik az idegen nyelv és idegen környezet még mindig mumus számára.) Na tehát amikor elkezdődött a koncert, leráztam Paját magamról egy banánnal és mig videóztam, Matilda anyukája folyamatosan etette, igy nagyjából zavartalanul tudtam rögziteni az előadást. (Még jó, hogy csak 15 perc volt haha.) Petiék nagyon cukik voltak, ezúttal az egész évfolyam együtt énekelt, vagy 90 gyerek volt a szinpadon. Ehhez képest összeszedett és élvezetes volt az egész, főleg azért, mert szétröhögtem magam, Peti milyen királyul nyomja: tökéletesen tudta a koreográfiát, végig énekelt, hangosan és láthatóan tetszett is neki a szereplés.(Ezeket a számokat énekelték egyébként.) Miután végeztek, átöltöztek és némi játék után mentünk is haza. Itthon sütöttünk muffint (Kriszti hozott muffin lisztet, tök poén, csak a nedves cuccot kell hozzáadni), de a kórházba ezen a napon nem mentem be, mert Peti kijelentette, hogy nem akar többet idegenekkel lenni itthon (jogos), kedden tehát látogató nélkül maradt T., ami nem is baj, legalább pihent egy kicsit, változás úgysem volt semmi az állapotában nagyjából szombat óta.

Szerdán délelőtt Palikával elmentünk Dun Laoghaire-be lángosozni, de olyan iszonyú hideg és szél volt, hogy azt hittem ott fagyunk meg a parton. Délután 3 körül megjött Nagyi (korábbra tette a jegyét, elvileg 26-án jött volna, de igy már 21-én itt volt) és azonnal bedobtuk a mélyvizbe: 4 körül én elindultam a kórházba, ő pedig itthon maradt őrizni a fiúkat. T-től hazafelé beugrottam a Tescoba vásárolni (még jó, hogy a kórház szemben van a Merrion (aka Nagy) Tesco-val), majd tűztem haza, mert tudtam, hogy este Nagyi is be akar menni, hogy láthassa a fiát, ha már iderepült hamarabb. Ő 6 után indult el a kórházba busszal, mi pedig hármasban fürödtünk, esti meséztünk, aludtunk, mint már egy hete minden este.

A csütörtök iszonyú sűrűre sikerült, délelőtt elmentem a Céghez hazahozni azt a 14 (!) dobozt, ami az elmúlt egy hétben érkezett (minden karácsonyi ajándékot online rendeltünk idén és mindet a Céghez kértük, mert akkor nem kell folyton a postást várni itthon), hát nem volt egyszerű felcipelni őket hármasával... A 14. doboznál már káromkodtam, mint egy kocsis, annál is inkább, mert ez volt Pipi utolsó napja és 3/4 12re kellett érte menni, de 11.35kor még be sem lehetett lépni a lakásba a folyosón tornyosuló dobozoktól. Végül kis késéssel 11.50re értem oda érte (én odaszaladtam, ahol kiadják őket, Nagyi meg Palika pedig a suli elé jöttek, ahol összetalálkoztunk), majd némi őrületes játék után hazasétáltunk, de csak a kocsiig, mert megbeszéltük, hogy azonnal megyünk Dun Laoghaire-be lángosozni. Igy is lett, annyi különbséggel, hogy csak mi ettünk Pajával lángost, a többiek hotdogoztak (Peti első hotdogjába persze beleharapott egy kutya (mennyire utálom a kutyákat, brrrr). Mivel még mindig hideg volt, nem sokáig maradtunk, a fiúk tettek egy-egy kört a körhintákon meg játszóztak 10-15 percet és mentünk is haza. Fél órát sem töltöttem otthon, szaladtam a kórházba T-hez, akivel jót dumáltunk, majd 5 körül indultam haza. Itthon Peti sirva fogadott: fájt a füle. Bár úgy volt, hogy Nagyi este megint bemegy a kórházba, végül úgy döntöttünk, inkább én viszem Pipit az East Dochoz, egyrészt mert nagyon fájt a füle és nem tudtam, mit kezdhetnénk vele (talán még sosem fájt neki igy), másrészt meg ha várunk másnapig, ki tudja, kapunk-e időpontot december 23-án a GP-hez. (Itt megmondom: nem.) Szóval hivtam az East Doc-ot, kaptunk egy fél 9es időpontot és próbáltunk türelemmel várni, hogy indulhassunk. (A Nurofen sokat segitett, hogy türelmesek lehessünk.) 3/4 8kor indultunk végül el, Palika persze most sirt, mint a záporeső, mert nem akarta, hogy Nagyi altassa. Negyed 9 körül jutottunk be a dokihoz, aki belenézett Peti fülébe, megállapitotta, hogy piros kissé, de nem vészesen és utunkra engedett egy antibiotikum recepttel, hogyha rosszabbodna a helyzet, kezdjük el szedni a gyogyót, egyébként pedig let's wait and see, remélhetőleg magától is elmúlik a probléma. Mivel az East Doc T. kórházának másik végében volt, mikor végeztünk, telefonáltam T.-nek, hogy jöjjön le hozzánk a kijárathoz és akkor találkozhat Pipivel végre és oda tudom adni a kért pólót meg beiglit, amit délután otthon felejtettem... Igy is lett, mire odaértünk a bejárathoz, T. is lecsoszogott hozzánk, volt nagy örömködés, heje-huja, hogy végre látják egymást, de persze nem  maradtunk sokáig, mert már 9 felé járt az idő és egyébként is hideg volt, nem akartuk, hogy T. még jobban ráfázzon a betegségére. Negyed 10re értünk haza, Petit fürdés nélkül dugtam ágyba 6,5 év alatt először, majd reménykedtem, hogy éjszaka nem fog felébredni, hogy hopp, elmúlt a Nurofen hatása, megint fáj a füle... (Nem ébredt fel.)

Pénteken nagy nap volt, T. jöhetett ugyanis haza, nem akarták karácsony alatt is benn tartani. Mivel csak ebéd után jöhetett ki, délelőtt elmentem a Nutgrove-ba visszavinni Peti két cipőjét a Clarksba (vettem helyettük magamnak egy párat, igy járt) és még elintézni ezt-azt (pl vettem Petinek egy új pizsamát és egy szinezhető pólót a Dunnesben meg Pajának karácsonyos nyomdákat a Homestore & More-ban), majd hazasiettem és épp mikor ebédeltünk, hivott T., hogy lehet érte menni, mert szükség van a szobájára. Hurrá. Rohantam hát, mint a gép, fél 3ra itthon is voltunk és innentől próbáltuk leszedálni a gyerekeket, ne ugráljanak folyton rajta nagy örömükben. (Na jó, este sütöttem mézeskalácsot is, mert Nagyi ugyan hozott beiglit meg diós kiskiflit, gondoltam a diszitgetéssel ellesznek másnap a fiúk.)
Ez volt hát a karácsony előtti utolsó pár nap, a hangulatunk a tetőfokon járt, úgy vártuk az ünnepeket, mint egy falat kenyeret. (No jó nem, de érted.)

A jövő

Hát ez érdekes. Az eddigi 50-50%-os hazaköltözzünk-e hamarosan vagy sem most 80-20%-ra billent. Elképesztő két héten vagyunk túl, amit otthon, a család közelében is iszonyú lett volna elviselni, de igy, külföldön, barátok és ismerősök jóindulatára támaszkodva csupán még lehetetlenebb volt. Az, hogy nem tudok bemenni a kórházba, mert nincs kire hagyni a gyerekeket borzasztó érzés - miközben otthon három nagyszülő van. Az, hogy senki nem dob be egy kenyeret, hogy ne kelljen már két vagy egy gyereket rángatnom a boltba egy nehéz nap után szintén iszonyú frusztráló. (Oké, többen felajánlották, hogy bevásárolnak nekünk, dehát na. Biztos én vagyok a hülye, de a család az mégis család.) Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segitett, tényleg, de nagyon gáz igy másoktól függni ilyen helyzetben és amig nincsenek válaszok, nem mondhatjuk, hogy oké, ez soha többet nem fog előfordulni...
A hazaköltözés mellett nyilván más okok is vannak. Anyuék is öregszenek, ha velük neadjisten bármi történik, én nem birnék itt maradni, azonnal mennék haza, nem tudnám itt élni a világom, miközben ők kórházban vannak pl... Az elmúlt időszakban rengeteget agyaltam ezen, mi lesz, ha lepukkannak, a végleges letelepedés nekünk ezért sem opció, mert mindketten szeretnénk mellettük lenni, ha baj van és 2500 km-ről ez lehetetlen.
Ezen kivül ahogy most kinéz, T. be fogja dobni a törölközőt és végre a sarkára áll: beint és felmond. Ez egy hosszú történet, lehet egyszer irok majd róla. A lényeg, hogy nem minden a pénz. Márpedig ha ő itt felmond és 1-2 éven belül úgyis hazaköltöznénk (lásd az előző két pontot), akkor minek keresne itt új állást? 1 évre? Felesleges energiapazarlás.
Aztán továbbmegyek. Peti 7 éves lesz májusban. Ha nyáron hazamennénk, szeptemberben kezdhetné az elsőt. Mintha mi sem történt volna. Ha még maradnánk 1-2 évet, bele kéne csöppennie egy idegen osztályba másodikosként vagy harmadikosként, most viszont még "megúszhatnánk" a csöppenést. (Bár olvasni már tud, szóval ezt annyira nem tudom... Lehet halálra unná magát egy első osztályban.)
Na és ezek a fő pro érvek. (Azt most hagyjuk, hogy otthon nincs mindig cidri, van esély a hóra, van kulturális élet a pub crawl-on túl, vannak értelmes délutáni foglalkozások a gyerekeknek, van ételházhozszállitás (nem röhög), vannak normális gyógyszerek stb mert ezek apróságok, tudom jól.)
De persze nem is mi lennénk mi, ha nem lenne legalább ennyi contra érvünk is... Ime:

• Rég jártunk iskolába, nem tudjuk, milyen az oktatás szinvonala élesben. (Az otthoniak véleményére sajnos nem tudok adni, mert a magyarok általános jellemzője a "fikázzunk mindent", ki tudja, valóban milyen az oktatás. (A BKV-t is szidják, hogy ritkán jár, hát ja, mondjuk van mi járjon, számomra a budapesti tömegközlekedés álom kategória, szóval tudva, hogy itt pl választható, hogy törit vagy földrajzot tanul-e a gyerek, lehet, hogy egy jó tanári kar mellett ezerszer szinvonalasabbnak látnám a magyar sulit, mint ezt itt.)
• Rég jártunk orvosnál otthon, nem tudjuk, valóban elment-e már minden jó orvos az országból, ahogy hiresztelik... 
• Az irek roppant befogadóak, barátságosak a felszinen, nagyon tartok az átlagmagyar bunkóságától. A folytonos beszólogatástól, a mindenbe bele ütöm az orrom-tól, a pökhendi butaságtól, a nagyképűségtől, a suttyó szűklátókörűségtől. Félek, hogy rossz példát látnak a gyerekek és otthon belemagyarosodnak az életbe. 
• Szegény Peti angoltudásával mi lesz...? (Palikáról nem beszélve... Ő a semmiért élt izolációban 3-3,5 évig...?)
• Aztán ki tudja, merre visz a világtörténelem? Irország annyira kis elszigetelt porszem, hogy teljesen semleges tud maradni, ráadásul kevesen lakják és hát sziget... Nem nagyon éri meg betámadni. Magyarország viszont ugye egy lángoktól ölelt kis ország, Európa közepén, még véletlenül is megsemmitsithetik, bármennyire is bénán hangzik ez... (Jut eszembe, ha megyünk, ha nem, meg kell kérni a gyerekek ir állampolgárságát, ki tudja, mit hoz a jövő. Jövő héten összeszedem a papirokat, csak el ne felejtsem...)

Hm. Imigyen állunk.

Mi ez?

Természetesen ezúttal sincs egyértelmű válasz. Azt most végre kimondták, hogy nem epilepszia, mert azért az már nem lehet a véletlen műve, hogy mindháromszor megelőzte a rohamot a köhögés és a magas láz. (Eddig minden orvos azt mondta, hogy ezek függetlenek a rohamtól.) Több lehetséges variáció van:

• Agyhártya- vagy agyvelőgyulladás - mint megtudtam, létezik reoccurring meningitis, eddig azt mondták a dokik, hogy hááát az azért elég valószinűtlen. Na tessék. (Sajnos lp-t megint nem tudtak csinálni, mert az első két napon az életmentés volt a cél megint, úgyhogy nyomták bele az antibiotikumot és a virusölő cuccokat azonnal és most oké, hétfőn megcsinálhatták volna a vizsgálatot, mert akkor már magánál volt, de 3 nap erős gyógyszerezés után valszeg már nem lett volna pontos az eredmény.)  
• Valami egyéb virus vagy baktérium a bűnös, ami folyamatosan benne él és ha felső légúti betegsége van, aktivizálódik és kiüti a biztositékot vagy azzal, hogy csillapithatatlan iszonyú lázat okoz és ez vezet a rohamhoz ("leolvad az agya") vagy azzal, hogy közvetlenül seizure-t generál. 
• Lehet, hogy van valami hajszálvékony repedés valahol, ahol a legegyszerűbb virusok és baktériumok is bejutnak az agyába... Egyelőre nem találták meg, hol lehet ez a repedés, pedig állitólag keresték, de semmi. 
• Lehet "rátanult" az agya a rohamra, az első alkalommal ugye roncsolódott kissé az agyállomány egy hematóma miatt (akkor súlyos fejsérülése volt, mert lefejelte a betont), szóval lehet, hogy ez a kis rész a ludas, mert innen indul ki a seizure valami (= felső légúti betegség és / vagy láz) hatására.
• Szóba került némi autoimmun probléma is, de ezt szerintem az itteni orvosok sosem fogják tudni felgyöngyöliteni... (Mindhárom alkalommal nagyon stresszes volt a betegségek előtt, először a munkahelyi gondok + Palika születése miatt; másodszor a munkahelyi gondok + USA költözés miatt; harmadszor pedig minő meglepő: a munkahelyi gondok miatt...) 

Ennyit tudunk hát most, válaszunk nyilván most sincs, kérdőjelünk viszont annál több. Dr House, hol vagy?

Napról-napra - Part 1

Nincs túl sok kedvem dokumentálni az eseményeket, de jó volt visszaolvasni az előzőeket is, úgyhogy ime:
Hétfőn ugye T. még dolgozott, délután elkezdte irogatni, hogy fáj a torka, én csak legyintettem, hogy torokfájás, hát ez van, tél van, mit csináljunk, mondjuk ki ez természetes.
Kedden szabin volt, majd mikor Palikával délelőtt visszaértünk Dun Laoghaire-ből, épp végzett a fürdéssel és megmérte a lázát, ami 39 fok felett volt... A torka már nem fájt annyira, kissé köhögni kezdett, na bumm. Délután jelenése volt a GP-nél, mert múlt héten volt vérvételen és most kellett megbeszélniük az eredményeket, úgyhogy pont kapóra jött ez az időpont. A doki antibiotikumot irt fel neki, mert azt látta, hogy a torka nagyon gyulladt, de itt volt egy fura dolog: a GP mellett van egy patika, de ő nem váltotta ki a gyógyszert, mondván majd én elsétálok érte a Tesco melletti Boots-ba... Mikor kérdeztem, hogy mi a fenéért nem váltotta ki a gyógyszert, csak hebegett-habogott, értelmes választ nem tudott adni rá, úgyhogy megjegyeztem a dolgot, de nem foglalkoztam vele túlzottan. Este elsétáltunk Petivel a Boots-ba, tettünk egy nagy sétát hazafelé, elvoltunk, jót andalogtunk. T. láza este megint felment 39 fölé (napközben 38 körül volt), de teljesen jól volt, alig köhögött, alig fájt a torka. Az antibiotikumot nem kezdte el szedni végül, gondoltuk majd reggel.

Szerdán elvittem Petit suliba, de rohantam, mint az őrült, mert volt egy rossz érzésem, hogy mi van, ha azalatt a fél óra alatt történik valami, mig nem vagyok otthon... Ahogy irtam, pont ezért szerdán nem mentünk sehova Palikával, itt őriztük, figyeltük, mi a helyzet. Napközben egész jól volt, 38 körül volt a láza, de semmi extra megint, még este is jót röhögtünk pár Napirajzon, aztán elment fürdeni és mikor kijött a fürdőszobából rákvörös volt a feje és 39,7-et mért... Azonnal lefeküdt, csináltunk borogatást a homlokára, én pedig még éjfélig fenn maradtam, mert befejeztem az osztálynak szánt képeslapokat (mindenkinek irt Peti egy képeslapot, de a boritékokra már én irtam fel a neveket) és méregettem a lázát. Mivel éjfél körül csak 38 volt neki, lefeküdtem aludni én is.
Csütörtökön mikor felkeltem, már éreztem, hogy gond van, ült az ágyon és mesélte, hogy hajnal óta szédül és nagyon bizonytalannak érzi magát, csak a falat tapogatva tud menni... A láza 38 volt, de iszonyú lassú volt és ezt mondta is, hogy tudja. Gyorsan elvittem Petit a suliba Palikával, akit nem mertem otthagyni vele egy légtérben, majd mikor hazaértünk, megbeszéltük, hogy bemegyünk az ügyeletre, mert ez igy nagyon nem jó. Összedobáltunk pár cuccot és siettünk le a kocsihoz, vagyis mi Palikával siettünk, ő meg mint egy csiga botorkált... A folyosón már nem tudott beszélni, értelmes mondatok helyett már csak szavakat sem tudott mondani, csak első betűket, majd hozzátette, hogy na hagyjuk, ez nem megy. (Cssssss... Őőőőő... Bbbbbbb.... Na hagyjuk ez nem megy... Kb igy.) Az ügyeletre 10 körül értünk be, azonnal bejutottunk a nővérhez, ahol eldaráltam, mi a helyzet, mi várható, majd minket Palikával hazaküldtek, mert gyerek nem tartózkodhat a kórházban, de őt már nem engedték ki a váróba... (Elvileg az a menet, hogy recepció - triage - várószoba - orvos, de ő már nem jöhetett vissza a várószobába.) A délelőtt valahogy eltelt, 11 körül hivott egy bizonyos Mark nevű orvos, hogy feltegyen pár kérdést, mert T. ugyan próbált beszélni velük, de nyilván nem ment, majd elmentünk Petiért a suliba fél 2re és húztunk haza azonnal. 2 körül hivtam a kórházat, mégis mi van és akkor közölte egy fickó, hogy X-ray közben megint volt T-nek egy seizure-e (nem mondja! abszolút nem hittem volna, hogy ez lesz! bahhh!) és most lenyugtatózva fekszik az a&e-n. (Nem értem, nem fogom fel, hogy ha mondtuk, hogy ez a harmadik eset, mindjárt összeesik, akkor miért nem tettek rá EEG-t. Hogy pontosan lássák mi és hogyan történik. Hogy mondjuk megelőzzék a rohamot. Tudom, nem vagyok orvos, de hogy a francba nem lehet megelőzni egy előre bejósolható seizure-t? Hiszen úgy mentünk be, hogy hello, 1-2 óra és ez meg ez lesz. Mert már kétszer ez volt... Mi a fenét keresett a röntgenben? Ha valakit autóbaleset ér, azt elküldik fül-orr-gégészhez, hátha folyik az orra is vagy most mi van?! Egyszerűen efölött nem térek napirendre.) Na mindegy, még nem tudom, hánykor történt a seizure, valamikor dél körül ha minden igaz, én 2kor tudtam meg és azonnal elkezdtem szervezkedni, hogy egyáltalán bejussak hozzá a kórházba... Gyula - aki egy youtube-os kolléga - mondta, hogy át tud jönni munka után, itt is volt fél 6 körül, én odadobtam neki a gyerekeket és rohantam a kórházba - már amennyire lehetett a legnagyobb esti dugóban. Negyed 7 körül értem be, T. még mindig az a&e-n volt, egy elkülönitett szobában és pont mikor beléptem hozzá, akkor jött ki tőle egy doki, aki boldogan mondta, hogy nem kell altatni, mert ezúttal nem olyan rossz a helyzet, mint az előző két esetben. (Most tehát nem tették lélegeztetőgépre, nem tették mesterséges kómába.) Ehhez képest az állapota azért nem volt rózsás... Konkrétan ébrenlét-álom között feküdt az ágyon és ha hozzászóltak összerezzent és odanézett ugyan, de semmire nem reagált. Üveges szemekkel forgolódott a keskeny kórházi ágyon és ha épp legurult volna, egy dolgozó (aki végig mellette állt) visszaforgatta középre... Próbáltam kideriteni, felismer-e, tudja-e mi a helyzet, de pár mondat után rá kellett jönnöm, hogy semmi. Fogalma sincs hol van, fogalma sincs ki ő, abszolút nincs magánál, csak a legalapabb funkciói mennek: lélegzik, mozog, de egyébként az egész frontális lebeny kikapcsolva. Az orvosok nem mondtak semmit egyébként, kérdezgettek, mi volt, hogy volt, milyen tünetei voltak, mi történt, majd jött két neurológus, akik megnézegették és bőszen jegyzetelgettek. Én össze-vissza keresztkérdéseket tettem fel nekik, mégis mi a helyzet, nem lehetséges-e, hogy ez még mindig seizure, csak épp nem grand mal, miért van fertőző szobában, nem lehet-e, hogy ez status epilepticus és amúgy is mi az isten van...? Válaszokat persze nem igazán kaptam, nem titkolózásból, hanem mert fingjuk sem volt, mit mondjanak... Egy idő után jött egy román "forgató nő", aki büszkén mondta, hogy ő tud magyarul, úgyhogy beszéljünk nyugodtan úgy. Nem igazán vette észre magát, hogy semmi kedvem beszélgetni, ő sztorizott, kérdezgetett, én meg kb a pokolba kivántam, de mivel kulturált vagyok, azért váltottunk pár szót. A román nő után bejött a szobába Paul, aki egy nagydarab arab fickó volt és állitólag ő emlékezett T.-re még tavalyról és (what a surprise!) ő is folyton beszélgetni akart: elmesélte, hogy járt Budapesten, tetszett neki stb stb én meg nem hittem el, hogy ilyen van, vidáman csevegnek velem, miközben azt sem tudjuk T. túléli-e az éjszakát... Mikor láttam, hogy az orvosok elszivárogtak, én is hazafelé vettem az irányt, mert sok vizet sajnos nem zavartam T. életében, segiteni nem tudtam rajta, beszélgetni pedig nyilván nem tudtunk. 8-ra értem haza, gyorsan pakolás, vacsora, fürdetés, altatás és persze agyalás, hogy most mi az isten lesz, úgy mégis.
Pénteken délelőtt Krisztiék ide tudtak jönni hozzánk megint, igy mig Peti suliban volt, Palikára ők vigyáztak, (jó lehetett három gyerekkel itthon), én pedig szaladhattam be a kórházba, 11re már benn is voltam. Bár reméltem, hogy javult a helyzet, T. sajnos nem sokat változott: továbbra is az a&e-n feküdt, de már kórházi lebernyegben. Továbbra sem tudta, mi a helyzet, pont olyan volt, mint csütörtökön, nem tudott magáról. Oxigénmaszk volt rajta, igy ha tudott is volna beszélni, akkor sem igazán értettem volna, mit akar, de nem is tudott, dadogott, még mindig csak hangokat tudott kiadni, összesen annyit vettem ki a szavaiból, hogy nagyon melege van... Próbáltam beszélni az orvosokkal, de mindenki rohant, mindenki dolgozott, nem igazán tudtam kihúzni belőlük semmit. 3/4 1ig maradtam, vagyis tébláboltam ott a szobában, tovább nem tudtam, mert ugye Petiért kellett menni a suliba. Hazarohantam hát, szóltam Krisztiéknek, hogy elszaladok Petiért és már tűztem is tovább. Hogy délután mit csináltunk, azt nem tudom, valószinűleg nem voltunk túl vidámak. Ja, de, emlékszem, kiüritettem egy sarkot, Peti pedig elővetette a fenyőfánkat és úgy-ahogy összeszerelte, de az igazat megvallva cseppet sem érdekelt, mit csinál, teljesen magam alatt voltam, mert nem tudtam elképzelni, mi lesz most, mihez kezdünk, ha T. igy marad...

Peti kérte, hogy mutassam meg T.-nek

Szombaton hálistennek Petinek suli volt, vagyis Christmas Camp, azaz 10-től 2-ig volt felügyelete... Gyula fél 11re igérte magát, mi épp siettünk haza a suliból, amikor egyszer csak csörgött a telefonom és T. volt. El sem hittem, hogy ilyen van, ledaráltam neki, hogy mindjárt jön Gyula vigyázni Palikára (- Vagyis őőő... Emlékszel, ki az a Gyula? - Ne hülyéskedj már, persze, hogy emlékszem...) és sirtam a telefonba a boldogságtól, óriási megkönnyebbülést éreztem - nyilván. Mikor hazaértünk, összekapkodtam, amiket kért (pl szemcsi... eltűnt a szemüvege...), Gyula 3/4 11-re ért ide, én pedig már szaladtam is a kórházba. Ott kiderült, hogy áttolták az ICU-ra (ó istenem, miért kell nekem azt tudni, hogy az ICU az az intenziv osztály? hogy az lp az a lumbar punction? hogy a prolonged postical delirium az az, amibe ő kerül minden seizure után? és egyáltalán mi a francért kell nekem ismerni azt a szót, hogy seizure?!), na szóval ICU, ott viszont az ügyfélfogadás 3-7ig van, mert az orvosok vizitelnek délelőtt... Szuper. A recepciós srác tehát nem engedett be, beküldtem a szemüveget hát és tűztem haza Gyulát felmenteni, aki volt olyan cuki, hogy bevállalta, hogy délután is átjön fél 4 felé... Igy is lett: Pajával délelőtt elsétáltunk a Herbert Parkba levegőzni és vidámkodni, majd elmentünk Petiért a suliba 2re (nagyon élvezte a kézműves délelőttöt, bingon nyert egy aranyszinű tollat is, azóta is nagy becsben tartja), majd hazaértünk, próbáltam kicsit altatni Palikát (nem ment persze, 1,5 hete nem alszik délutánonként) és el is röppent az idő, jött Gyula megint, én pedig repülhettem a kórházba. Ezúttal simán bemehettem T.-hez, épp elkaptam egy orvost, aki hozzám hasonlóan nagyon lelkesedett, hogy T. igy észhez tért, de ezen kivül sokat nem tudott hozzátenni a pillanathoz: válaszai továbbra sem voltak. T. már teljesen magánál volt, értelmesen el lehetett vele beszélgetni, elmeséltem neki mi volt, hogy volt, majd mivel nem akartam fárasztani, egy óra múlva el is jöttem tőle. (Utólag azt mondja, nem emlékszik még szombat - vasárnapra sem, az megvan neki, mikor csütörtök reggel elmentünk az ügyeletre, de onnantól semmi egészen hétfő délutánig... Ehhez képest szombattól már teljesen okésnak tűnt, normálisan kommunikált, épkézláb válaszokat adott, evett, ivott, pisilt, teljesen képben volt.)

Vasárnap délelőtt vagányan bevállaltam Dun Laoghaire-t a két gyerekkel én marha. Az volt a terv, hogy elmegyünk a kisjátszóra, ott játszanak kicsit, majd megnézzük a karácsonyi vásár bódéit, mindketten felülnek 2-2 körhintára (3 van összesen...) és a végén eszünk egy lángost. Na most ez volt ugye a terv, ehhez képest Palikától agybajt kaptam az első pillanattól kezdve, mert rohangált össze-vissza, mint a mérgezett egér (de tényleg, fogom a kezét, erősen és akkor egyszer csak kirántja magát és lohol előre a semmibe, de a sebességtől persze eltaknyol, üvölt, tiszta sár lesz és ezt igy percenként esküszöm) illetve ami még a kedvencem volt: rohanás közben ha épp nem esett el, a szembejövőkre rá-rácsapott. Azt hittem ott süllyedek el szégyenemben. Legszivesebben megrángattam volna ott mindenki előtt a karácsonyi vásár kellős közepén, hogy eszednél vagy ember?! Tényleg csak erre van szükségem ilyen szuper napok után, hogy rádöbbenjek, hogy egy kis idiótát melengettem a keblemen eddig. Bahhh, iszonyú mérges voltam rá! (Ezért utálom amúgy ezt a korszakot, semmi nem hat rá. Se a dicséret, se a szidás, se a büntetés, se a semmi. Önálló már, vannak saját elképzelései, nem baba már, de nem is értelmes nagyfiú, mert k*rvára lesz*rja még, mit gondolok és mit szabad, mit nem. Na mindegy, rant off.)

Lába sem áll jól...

Mivel T. telefonja beadta az unalmast az izgalmas események hatására, a remekül sikerült kis kirándulásunk után hazafelé még beugrottunk a Tescoba venni neki egy új SIM kártyát (bár a kártyája nem romlott el, de persze nem volt kompatibilis az otthoni pót-telefonokkal). 1 körül értünk haza, az idegeim cafatokban lógtak a gyerekeken... Egy ismerős lány 4re jött a kisfiával babysittelni a fiúkat, én kicsit eldumáltam vele, hogy oldódjon a hangulat (Peti nagyon nem örült, hogy megint elmegyek, mert Marcsit nem ismerte, egyszer látta 5 percre), majd szaladtam is be a kórházba. Kb negyed órája voltam T.-nél, mikor szóltak, hogy átvinnék őt az intenzivről egy normál osztályra, mert kell a hely másnak. Isteni! Fél óra alatt átcuccoltunk hát a St Helen's Ward-ra (ami egy emelettel van feljebb, mint a St Monica's Ward, ahol tavaly volt) és ott segitettem T.-nek berendezkedni. (Egy személyes szobát kapott, en suite...) Mivel nem akartam sokáig Marcsira hagyni a gyerekeket, még fél órát maradtam beszélgetni és indultam is haza. Az este jó kapkodósra sikerült, de nem panaszkodom, az előző estéinkhez képest egész vidámak voltunk, hiszen látszott, hogy most már megmarad T.
Hétfőn már minden nagyjából a rendes kerékvágásban folyt: elvittük Petit suliba, majd Palikával elmentünk a Nutgrove-ba visszavinni Peti két pár cipőjét (direkt két párat vettem múltkor, de egyik sem lett jó, mert Pipit persze minden nyomja, úgyhogy az egyik cipőt kicseréltem eggyel nagyobbra, de a másikat is kénytelen voltam még elhozni, mert a blokkot otthon hagytam bahhh), ezután vettem pár apróságot a Dealzben, majd bevásároltunk a Lidl-ben. Palika meglepő módon szépen viselkedett, mondta is, hogy most jó vagok... No köszi, legyél mindig jó... Vásárlás után hazatűztünk ebédelni, elszaladtunk Petiért a suliba, majd fel sem jöttünk a lakásba, mentünk tovább Tallaght-ba átvenni egy könyvet, amit még múlt héten rendeltem, de még nem volt érkezésem felvenni... Az autóúton Palika aludt fél órát, hurrá, majd mikor hazaértünk megebédeltettem Pipit és vártuk Gyöngyit, mert ezúttal ő jött vigyázni a kölykökre este. Negyed 6ra igérte magát, 3/4 6 lett belőle, sebaj, rohantam mint a hülye, mert Saverio, T. egyik kollégája 3/4 7re ment látogatni, nem maradt hát sok időm előtte, fél órát sem tudtam beszélni T.-vel.
Ez volt hát a legizgalmasabb hetünk az évből, roppantul örülök, hogy 2016 még bedobott egy ilyet a végére...

Mondjuk ezt nem olyan vicces nézni december 17-én (sem).

T. még mindig szarul van, egész nap 38-39 között van a láza (bár többször volt 39,5 is), úgyhogy délelőtt nem is mentünk sehova Pajával, itthon dekkoltunk, tudjam hivni a mentőket, ha gond van. Annyira igazságtalannak érzem ezt amúgy az élettől, most komolyan, ha munkahelyem lenne és dolgoznék mi a fene lenne, szabit vennék ki vagy mi?! És egyébként nem is tudom, hogy álljak mellette, annyira el tudja hagyni magát, hogy iszonyú, mondjuk ma jobb volt talán, de agybajt kapok attól, hogy folyton azzal jön, hogy nem veszem túl komolyan ezt a betegséget, nem foglalkozom ezzel eleget és hogy egy pohár vizet nem tud önteni magának. Mégis mi a jóistent kéne csinálnom? Ne mossak, ne teregessek, ne főzzek, ne pakoljam ki-be a mosogatógépet, ne foglalkozzam a két gyerekkel, hogy őt ápolhassam?! De hogy? Hogy ápoljam? Üljek mellette és sajnálkozzam, hogy jaj, jaj? Egyszerűen annyira nem fekszik nekem ez a szerep, hogy borzasztó.
És slusszpoénként Palika úgy döntött, hogy itt az idő, ez a hét pont megfelelő arra, hogy beszüntesse a délutáni alvásait... Ha kijövök tőle, hogy most már aludjon, öt perc múlva ő is kijön, ha benn maradok, vergődik, rugdossa, amit ér, beszélget és próbál kiszökni a szobából. Napok óta 2 órákat szarakodunk, hogy aludjon már és semmi. Ehhez képest fél 10kor alszik el és 8kor kel. Tököm kivan. Más miért tud még 6 évesen is aludni délután? Mi miért szivunk ezzel a kib*szott alvással folyton?
Szóval remek ez az advent, imádom, a hangulat a tetőfokon, T. ha nem alszik, csatlakozik hozzám a Palika fegyelmezésben, aki egész álló nap vonyit valami miatt: vagy azért, mert TV-t akar nézni vagy azért, mert Petivel veszekszik.
Egyetlen örömem Pipi, komolyan, legszivesebben elszöknék vele valamilyen távoli tájra.  

Heti apró

• Tegnap délelőtt itt voltak playdate-n Krisztiék, nem mentünk tehát sehova Palikával. Nagyon cuki volt látni Paja meglepettségét, hogy léteznek nála kisebb babák is a világon, úgy csodálkozott rá Gabi kishúgára, mint ahogy egy-egy kiskutyára szokott a parkban, hogy jéééé, ilyenek is léteznek?!*
• Este voltam Aware évbúcsúztatón a Hilton-ban, hűűű nagyon puccos volt a hely, örülök, hogy elmentem, bár nem maradtam sokáig: negyed 7re értem oda, fél 8ra már itthon is voltam.
• Eltört a mérlegünk... De igy ripityára. Felületi feszültség vagy mi. Az lehetett a ludas.  
• Ma délelőtt Dun Laoghaire-ben voltunk Pajával, jó volt. Óriási hullámokat láttunk, Palika nem győzte kiabálni, hogy "még egyszer, még egyszer" úgy tetszett neki, hogy vagy 4 méter magasságba felcsapott a viz**.
• Este sütöttem diós kiskiflit, kicsit megégett, de azért jó lett, bár a karácsonyi hangulatom már a béka segge alatt van mióta plusz 14 fok van és...  
• T. torka tegnap elkezdett fájni, ma délelőttre pedig 39.3 lett a láza... Isteni. Amúgy is "jó" beteg, de mióta tudjuk, hogy a láz az egyik trigger-e a rohamainak, hát nagyon örülünk, ha belázasodik... Most dupla adag gyógyszert szed, hátha megelőzhető a baj. Utoljára az előző seizure előtt volt lázas... Szép kilátások. Már csak ez kell 2016-hoz. 

* 

**

Hétvégi

Ami mondjuk már pénteken kezdődött. (Nem.)

Kilátás a könyvtárból

Bújócskázik

Na szóval péntek délelőtt leadtuk Pipit a suliba (8.23-kor keltünk haha, 8.50-re kell beérnie - csak 5 percet késtünk, király vagyok na) Pállal Dun Laoghaire-be voltunk hivatalosak, mert decemberben péntektől vasárnapig ott árul a lángosos csákó és gondoltam két legyet ütünk egy csapásra: karácsonyi vásározunk is kicsit és lángosozunk is. 3/4 11-re értünk oda és bár elvileg 11től nyitott a vásár, hullaszag volt és karvalyok keringtek felettünk. (Ez a vásár mindig ilyen halott, nem értem miért, senki, de senki nincs, tényleg, még a körülötte lévő utcák is üresek, holott maga Dublin meg agyrém, dugó mindenhol, parkolóhely a nullánál is kevesebb, mindenki vásárol-vásárol-vásárol - ez a karácsonyi vásár meg bezzeg kong, senkit sem érdekel szegény, ezért is szeretem...) Na szóval elsétáltunk a mini játszótérre a vásár közepén, majd végigjártuk a kis faházakat, hol is van emberünk. 11 után találtuk meg, de akkor még nem kezdte el sütni a lángosokat persze, úgyhogy kaptunk egy kis pohár alkoholmentes forralt bort tőle és időhúzásképp felmentünk megnézni a LexIcon-t, ami Dun Laoghaire gigaberuházása, egy könyvtár, ami nagy port kavart annak idején, sokan támadták a várost meg az épittetőket, hogy mégis mi a pennának egy óriási könyvtár a város szivében, mikor ma már kb senki nem jár ilyen helyekre... Még sosem láttuk belülről mi sem, pedig sokat járunk arra, no most megejtettük a dolgot és háááát... Szép nagy, szó se róla. De szinte üres volt, csak egy iskolás csoport zajongott benn. Negyed óra sétálgatás és pisszegés után meguntuk a könyvtárat, lesétáltunk a lángososhoz, kész van-e már a cucc. Kész volt, úgyhogy gyorsan felmarkoltunk két sima lángost (Palika közben folyamatosan óbégatott, hogy nem heretem tejhint rajta) és tűztünk haza ebédelni, mert már nagyon korgott a gyomrom. (Én itthon tettem rá magamnak tejfölt meg lilahagymát, nyammmm, de mivel két lángos volt hármunknak (és Peti sem hereti a tejhint), egyszerűbb volt itthon feltuningolni az én részemet.) Délután sütöttem még egy adag mézeskalácsot, az este pedig a szokásos őrületes módon telt.

Itt is ment a nem heretem tejhint...

T. feladta...

Szombaton délelőtt mert nem volt jobb ötletünk újra Dun Laoghaire-be mentünk. (Nyúlós, nedves, közepesen hideg idő van, minden nyálas és sáros, úgyhogy játszótérre nem akartunk menni, viszont mivel nem esett, ki akartuk vinni őket.) Mindkét fiú bicajjal jött, ami vicces volt, mert a kikötőben persze nyomták, mint az őrültek, én meg végig attól rettegtem, mikor fordulnak bele a vizbe... T. végig futott mellettük (jó kis edzés hahaha), de Paja igy is elnyalt vagy háromszor (én nem értem ezt a gyereket, miért rohan mindig valahová, miért siet, miért száguldozik...) Elmentünk egészen a pier végéig, ott volt egy kis kilátó, ahol kinéztünk egy pillanatra (ezek az ülőkék a semmibe lógnak amúgy, frászt kaptam itt is, mikor esik le valamelyik a padról a nagy ficergésben és gurul bele a tengerbe), majd indultunk is vissza a kocsihoz. Ebédre rakott karfiolt főztem, majd miután Paja felébredt a délutáni alvásából, elmentünk Eszterékhez Béci szülinapját megünnepelni, aki mint kiderült 40 éves lett. (Annyira durva, hogy egyre több barátunk lesz 40! Félelmetes, hogy rohan az idő. Artúr is most lesz 40 Szilveszterkor. Én meg 37 (!) januárban, jaj.) Jó sokáig maradtunk a partyn, a gyerekek elvoltak, a felnőttek szintén, úgyhogy repült az idő. Fél 8 után indultunk haza, mire hazaértünk a város másik végéből volt vagy fél 9, mire a fiúk nagy nehezen elaludtak, negyed 11 is elmúlt (Báááá.. Ennek ellenére reggel persze a szokásos időben ébredtek.).
Vasárnap, mivel már rég el szerettem volna jutni Farmleigh-hez, odamentünk. (Minden karácsony körül kimegyünk oda mióta Peti értelmesebb, talán most volt a negyedik alkalom.) A jászolnál és a rénszarvas szánnál kezdtünk, ahol lehetett Santanak levelet is irni*, majd besétáltunk az udvarhoz körbenézni, ahol szokásos módon volt egy körbe-körbe szaladó kisvonat és egy "Winter Wonderland" nevezetű hely, ami csak fél 12-kor nyitott... Mivel nem akartunk ott ácsorogni, átsétáltunk a Christmas market-hez, hogy majd sütizünk egyet és utána megnézzük, kinyitott-e már a csodavilág, de sajnos süti sehol sem volt (!), mindenki csak kézműves biszbaszokat árult, szappanokat, gyertyákat, izébizéket. (Jó, hazudok, volt egy sütis, de basszus darabonként kézzel előre becsomagolt 3x3-as brownie-t nem akartam venni €2,5-ért. (Ha nem lett volna becsomagolva, oké, de ez a becsomagolás azt jelzi, hogy napok óta ugyanazt árulja ott, hát na ne.)) Üres kézzel kullogtunk hát el a vásárból, vissza az udvarhoz, ahol időközben kinyilt a Winter Wonderland, ami egy cuki kis sötét barlang volt tulajdonképpen, ahol világitó szarvasok, jegesmedvék mutatták az utat. A kijárat közelében lehetett volna megint fotózkodni szőrmebundában meg magas koronában, de úgy döntöttünk, tavaly elég volt, idén nem álljuk ki a sort. Fél 1 körül indultunk haza, mert a fiúk még rohangáltak kicsit a sáros, vizes réten a Farmleigh ház előtt... (A rohangálástól egyébként már agybajt kapok. Oké, a réten rohangáljanak, kergetőzzenek, nyilván. De az, hogy Palika csak rohanva tud közlekedni, amiből természetszerűen adódik, hogy tiz méterenként nyal egyet, attól már komolyan forr a vérem. (Arról nem beszélve, hogy igy télen mindene mindig sáros, de tényleg, tetőtől-talpig dzsuvás az egész gyerek, iszonyú... Ja és azt már nem is mondom, milyen kellemes úgy menni bárhova, hogy folyton loholok utána, mint egy idióta, mert képes emberi sebességgel sétálni... Jó, leirva ez igy nem tűnik szörnyűnek, mondhatjuk, hogy háááát, ja, kisfiú, de ahhh, utálom ezt, hogy folyton 1000-es fordulatszámon pörög és csetlik-botlik nonstop, én meg hétrét görnyedve csörtetek utána, folyamatosan elnézést kérve mindenkitől, akinek nekiütközik. (Mert persze nekiütközik, mert miért ne.))) Na szóval 1 körül értünk haza, ebédre pizzát ettünk, mert mondtam T.-nek, hogy ennyi Paja után való rohanás után nincs az az Isten, hogy beálljak a konyhába főzőcskézni, miközben ők meg fél percenként dörömbölnek az ajtón, hogy mikor lesz már ebéd. Mig Paja (nem) aludt (ez a másik... napok (hetek?) óta hiába megyünk be vele aludni délután, hiába állunk fejen, hiába csinálunk bármit, nem tud elszunnyadni... ha benn maradok, fetreng, ha kijövök, pár perc múlva jön ki ő is, hogy "eleget aludtam" ahhhh), szóval 3 körül elmentem a Nutgrove-ba. Először a Lidl-ben vásároltam, vettem Pajának egy szétvágható fapizzát, majd átgurultam a másik részre és levágattam a SIM kártyám micro card-ra, benéztem a Tesco-ba, a Penneys-be és a Dealzbe és mentem is haza. 5 körül érkeztem meg és bár úgy volt T. fél 8ra megy pingpongozni Artúrral, végül nem ment csak 3/4 8-ra sörözni ide a kisTesco mellé. (Ez volt az idei utolsó találkájuk, 16-án ugyanis A. hazarepül a lányokkal január 3ig... Gyöngyi marad... Őőő... Hát érdekes na, önakaratból különkarácsonyozni a gyerekektől. Na mindegy.)            
Ez volt hát a hétvége, sűrű, hosszú és Palika szidalmazásokkal teli.

Vicces... Állunk, hogy a gyerekek megirják a levelüket, Peti megkérdezi, hogy irják, hogy cargo train, közben mellénksodródik két szintén magyar kisgyerek (2-3 évesek) és megegyeznek, hogy ők yoyo-t fognak kérni Santa-tól, de az sem baj, ha csak egyet kapnak, mert majd megosztoznak rajta... Őőőőőő... Lehet, hogy elkényeztettük a gyerekeinket? (Mondjuk Pipi mentségére legyen mondva, ő már 6,5 éves, ezek a kicsik viszont Paja korosztályába tartoztak - aki egy nagy kék labdát kért Karácsonyra, nem Lego cargo train-t...)

Santa már közel

A kép az újdonság

Tegnap este megrendeltük a gyerekek ajándékainak zömét. Ma délelőtt sajnos vásárolnunk kellett, mert már nem volt itthon semmi, úgyhogy a Lidl-ben kezdtünk, ahol a szokásos tej, kenyér, sonka mellett vettem Pipinek egy téli(nek kinéző) cipőt meg Pajának egy Pötyi játékot (karácsonyra vagy szülinapra, még nem tudom), majd átlibbentünk a Homestore-ba, ahol vettem mézeskalács irókát (na jó, csak ilyen tollszerűséget, amivel lehet rajzolni a sütikre), ezután pedig beugrottunk az Insomniába, mert volt egy Gingerman Latte voucherem, ami ma járt le és meg akartam kóstolni, mit nem fogok venni idén télen sem. Mivel T-nek be kellett adnom egy erősitőt a Céghez, kocsival mentünk Pipiért, szóval az Insomniából hazarohantunk, megebédeltettem Paját, majd tűztünk tovább T-hez, onnan pedig Peti elé a sulihoz.  

Hát igy telik a kis évfordulónk. 

Egyszerű, mint egy ék, de remélem jó lesz

Paja és a Gingerman (meg a Latte)

2008. december 8.

Ma van 8 éve, hogy Dublinba költöztünk. (Pontosabban költöztEM, mert T. már 2 napja itt volt, mikor én utána jöttem, mivel ő pénteken érkezett, én pedig vasárnap.)
Emlékszem, mekkora megdöbbenéssel tapasztaltam másnap reggel, hogy negyed 9-kor felkeltünk és vaksötét volt. Rá is kérdeztem T-nél, mi a rosseb van, mi ez a sötét, mire a világ legtermészetesebb hangján közölte, hogy hát Irországban vagyunk.... És akkor még annyira idegen volt minden...
A magas ágy, a vadonatúj épitésű csilli-villi ideiglenes albérlet, ahová takaritónő járt, az ismeretlen utcák, az egyedüllét.
Atyaisten, mi minden történt 8 év alatt! Átköltöztünk az első albérletünkbe, angolt és magyart tanitottam és egy félkegyelmű, földbuta fickó vállalkozásában titkárnősködtem, aztán terhes lettem, hazaszöktünk szülni, elköltöztünk a második albérletünkbe, meghalt T. Nagyapja, elmentünk 2,5 hónapra Sydney-be, ideköltöztünk ebbe a lakásba, ahol most vagyunk, elkezdtem a dublinfox-ot, elutaztunk 2 hónapra az USA-ba, megint terhes lettem, meghalt Nagyapa, Peti elkezdte az ovit, megint hazaszöktünk szülni, meghalt T. Nagymamája, T. beteg lett, mi visszaköltöztünk ugyanide, Peti iskolás lett, elkezdtem önkénteskedni, elvégeztem egy coaching tanfolyamot... Ennyi. Ha szigorúan nézzük, minusz 3, plusz 2. És ez az arány már csak rosszabb lesz.
És közben gyűrtük, gyűrtük a napokat, fel sem nézve, el sem gondolkozva, hol vagyunk, hova tartunk, mit csinálunk. Természetes, hogy itt vagyunk. Már ez a természetes.   
Hmm. Azért jó kis élet ez. Hiányozni fog, ha egyszer véget ér.

Újabb "fontos" hirek

• Hét először is kérem 16 fok van. Nem minusz, plusz. Ahhoz képest, hogy pár napja még szokatlanul hideg volt, most nyárias az idő, mikor tegnap felhoztam a kocsiból a Hungry Hippos-t, megcsapott a meleg, ahogy kiléptem a házból. Furcsa. 
• Idén először van saját Elfünk. Peti nagyon szeretett volna már tavaly is, gondolkoztunk is rajta, hogy rendelünk kinából, €2-ért, de végül nem került rá sor, úgyhogy T. tegnap beadatta magának az influenza elleni oltást és ha már bement a patikába, vett egy Elfet is ugye egy kisebb vagyonért. Ma reggel találtuk meg a képünkre kapaszkodva, lufikkal a kezében. Cuki. A neve természetesen Chippy. Most törhetem a fejem, hol landoljon reggelente. 
• Tegnap este fél 10től éjfélig nem volt net. Az egész országban. Leállt, mint olyan. Ha nem karácsony előtt történt volna ez, letojtam volna, de igy nagyon rosszul esett, mert tegnap akartam megrendelni egy csomó ajándékot és igy ugye nyilván nem tudtam. Helyette mondjuk végre elrendeztem Pipi rajzait és előkészitettem a mai ebédet meg megcsináltam egy csomó ezer éve halasztott dolgot, de akkor is bosszantó volt, na.  
• Ma elhoztuk a Dunnesből a fiúknak rendelt csinos ruhákat. (Két fehér, hosszúujjas, galléros pólót Pajának (kettő volt egybe csomizva, nekem egy is elég lett volna) és egy vékony, szürke, csinosabb pulcsit Pipinek. Igy három egyforma szettjük lesz az ünnepekre: fekete-fehér ing fekete mellénnyel; fehér, galléros póló fekete mellénnyel és fehér, rövidujjas ing szürke pulcsival. Még jó, hogy nem lányok, haha.) Ha már Stillorganben jártunk, benéztünk a Dealzbe is, vettünk 40 db (!) képeslapot Peti osztálytársainak (legalább gyakorolja az irást...), szereztem 5 darab európai bélyeget a hazaküldendő kari képeslapoknak és Paja kapott egy muffint is a Mekiben. Mivel 16 fok volt és sütött a nap, ügyintézés után elgurultunk a játszóra, ahol természetesen elkezdett esni az eső, de sebaj, legalább láttunk egy szuper szivárványt, éljen Irország. 

Ugyanez képekben:

(Teg)napi Pipi

- Bemegyunk a varosba egyszer? Van live crib, az izgalmas.
- Mi az?
- Hat hogy elnek az allatok a jaszolban.
- AZOK MEG MINDIG ELNEK???? 🎅🎄

No és
Na és hogy Paja se maradjon ki, újabb szó tőle: Santa Pleköl. (= Santa Tracker)
Illetve mániája, hogy megnyomja a liftben a vészhivót (nem gáz, mert 7 mp-ig kéne nyomni, hogy kapcsoljon, de akkor is), múltkor rászóltam, hogy ha még egyszer megnyomja, ráütök a kezére, mire megbabonázva nézi a gombot és ezt suttogja: Jaj, csak meg ne nyomjam, meg ne nyomjam, mert Anya ráüt kezemre... Szóval próbál ő jó lenni... Csak hát nem megy... 

Kedd

Ma elbuszoztunk Pajával a booterstown-i játszóra, visszafelé pedig DART-tal jöttünk, mert mi ilyen vagányak vagyunk. Nem tudom, mi ütött belém, de ebédre rántott pulykadarabkákat sütöttem a fiúknak (én lecsóztam), hadd örüljenek, uzsonnára pedig maradt még pár mézeskalács, tiszta mintaanyának érzem most magam. (Mondjuk jó lenne, ha már mindenkinek itt csücsülne az ajándéka a szekrény tetején, na de nem vagyok telhetetlen.)