Annyira birom a google felajánlott keresőszavait. Beirod, hogy quit her job és az első kiegészités: to breasfeed her boyfriend. 
Big Lol.
Tudom, tudom, irnom kéne a beadandóim, de ez igy felmerült.

Lehet, nem vagyok alkalmas coach-nak, de engem az egyik leginkább dicsőitett, több helyen felbukkanó powerful question, nevezetesen, hogy Ha tudnád a választ, mi lenne az? halálra idegesit. Ha tőlem ezt kérdezné egy coach, a fejére boritanám az asztalt, hogy bazmeg, ha tudnám, nem itt ülnék. De most nem?!
Egyébként roppant büszke vagyok magamra, mert tegnap délelőtt megvolt a videófelvétele a "vizsga" session-omnak és 1) túléltem 2) az egyik legjobb angolul zajló session-om volt. (Mi a fene a session magyarul?)
Már csak a négy hosszabb assignment kell és végeztem, yaaay.

Feljegyzem az utókornak, hogy Palika kedvenc dalocskája mostanság a London bridge, mindig azt kéri, hogy Lédi, lédi... A Row, row, row your boat pedig nála nemes egyszerűséggel Ro-bot. 
Iszonyú sok mindent mond már amúgy, mondjuk szinte csak én meg Peti értjük haha, Peti az expert, ő mindent ért, aztán én a dolgok 90%-át, T. olyan 70%-os. Mindenki más kb 50%-os. Vagy értik, vagy nem. De már olyanokat mond, hogy pici van benne (mikor kifogyott a folyékony szappan) meg kérek inni meg Dart áll, most nem megy. Cuki.

No és akkor A Nyaralás. A megérdemelt.

Kedden reggel arra ébredtünk, hogy Pipi rajzolt egy mosolygós arcot és épp helyezi a párnánkra. Megkérdeztük, mi történt, mire a nyakamba borulva mondta, hogy köszönöm, hogy elvisztek nyaralni! (Meg kell a szivnek szakadnia.) A délelőttöt egyébként még itthon töltöttük, mert be kellett pakolnunk (a gyerekek cuccait nagy lelkesen este már becsomagoltuk) és különben is, csak 3 után lehetett elfoglalni a szállást, úgyhogy nem volt értelme 9kor útra kelni. Mivel főzni nem főztem, 11 körül elindultunk a Nutgrove-ba, hogy majd ott veszünk még ezt-azt (viz, kóla stb), megebédelünk, de előtte még megálltunk Windy Arbournál játszózni. Itt szokás szerint T. volt Petivel, én meg Pajával, de jól felhúztam magam, mert Paja csetlett-botlott, esett-kelt, egyszer még a zip line-ról is leesett a hátára, T. meg jól lecseszett, mi az, hogy nem vigyázok Palikára. (Könnyen beszél az, aki az esetek 90%-ban az érett és óvatos Petire figyel, nem pedig a vakmerő, még elég esetlenke Palikára... Nem tudom, ő hogy tudna utána sprintelni úgy, mint én teszem azt folyamatosan...) Na mindegy, mikor Palika huszadszor kezdett el sirni, mert beütötte magát, megálljt parancsoltam és elindultunk ebédelni. A BK-ba ugrottunk be, a gyerekek kaptak egy Happy Mealt, fish fingers-t sült krumplival meg vizzel, mi meg ettünk egy-egy wrap-ot, az mégsem olyan durva. Fél 2 körül indultunk el, Palikát megkértük, hogy aludjon, 3-kor pedig begördültünk a faluba és sittysutty megtalálva a házat beköltözködtünk. Miután nagy nehezen eldöntöttük ki hol alszik, elautóztunk a partra (kb 5 perc volt), de mivel elég rondának itéltük (épp lement a viz, ott hagyva egy csomó trutyit, fúúúj utálom az apályt), nem maradtunk sokáig, csak kicsit homokoztunk és hazaindultunk. Hazafelé beugrottunk a falu egyetlen (!) boltjába, egy Centrába a benzinkút mellett és az este további részében élveztük a kert nyújtotta lehetőségeket: fociztunk, napoztunk, rohangáltunk. (Ezen az egy napon irtó meleg volt: rövidujjasban is melegünk volt, igazi szép nyári időnek örvendezhettünk.)

Szerdán már kissé borongósabb napra ébredtünk, de mivel csak szemerkélt az eső, nekivágtunk a környék nevezetességeinek, elmentünk megnézni Monasterboice-t és az Old Mellifont Abbey-t is. (Mi nem haldoklunk, mi igy élünk...) Annak ellenére, hogy ez a két hely tulképp egy temető és egy templomrom volt, a fiúknak meglehetősen tetszett mindkettő: a sirok között Paja lelkesen botladozott, Peti meg folyton felolvastatta, hol ki nyugszik... Dél után értünk haza, akkor összedobtam egy bolognait, majd letettük Palikát aludni. Délután sajnos ömlött az eső, de nagyon durván, úgyhogy mivel másnap jöttek Eszterék, úgy döntöttünk feltöltjük a kajakészleteket és elmentünk egy Lidl-be Drogheda-ba. Bár Peti gyűlöl vásárolni, egy jégkrém igéretével csak elcsaltuk őt is, úgyhogy haszonba tettük ezt a napot is.

Csütörtökön legnagyobb megdöbbenésünkre arra ébredtünk, hogy a földszint planfonjáról csöpög a viz. De durván. Azonnal hivtuk a tulajt, mégis ilyenkor mi a fene van, oké, esett az eső egész szerda délutántól fogva, de azért ezt igy hogy... Közben felfedeztük, hogy a beázás folt felett van az egyik fürdőszoba, de mivel nem láttunk ott semmi furcsaságot (attól eltekintve, hogy a kád melletti szőnyeg tocsogott a vizben), kizártuk, hogy amiatt áztunk volna be. (Ezt alátámasztja az is, hogy amint elállt az eső, fél óra múlva a csöpögés is megszűnt.) No mindenesetre jött a tulaj, meghányta-vetette a dolgot magában és arra a következtetésre jutott, hogy tuti nem az eső a ludas a beázásban, biztos rosszul zártuk el a csapot a kádnál... Erre mi csak pislogtunk, mert 1) azonnal csekkoltuk, hogy áll a kád, mikor észrevettük a vizet és semmi furcsát nem láttunk, nem csöpögött a csap, nem volt semmi 2) amint elállt az eső, a beázás csöpögése is megállt, de hát mivel ő a tulaj, ráhagytuk, hogy aha, oké, igazad van. Hálistennek nem volt kiakadva a pasi amúgy, ez mondjuk szuper volt és a beázás is megszűnt, szóval maradtunk... Hogy délelőtt mit csináltunk, azt nem tudom, valószinűleg semmit, kihevertük a stresszt és főztem, mert 1 körülre vártuk Eszteréket. Ők kissé késve, 2 körül futottak be, majd miután ebédeltünk és tortáztunk egyet és Palika is felkelt, nekivágtunk közösen a Hill of Slane-nek. (Sajnálom, ez egy ilyen nyaralás volt, egyszerűen nem volt a közelben... semmi gyerekbarát.) No tehát felmásztunk a romokhoz, bújócskáztunk, rohangáltunk, majd leültünk a tehenekkel szemben és négy levelű lóherét keresgéltünk programként... Hazafelé megálltunk egy kis játszótéren, de fél óra után meguntuk és mentünk haza. Miután a gyerekeket letettük aludni fél 10 felé, egészen éjfélig activityztünk és jókat dumáltunk végre felnőttesen...

Pénteken délelőtt a kertben játszottak a gyerekek, majd T. elment B.-vel Lidl-be, mi pedig otthon főztünk. Délelőtt úgy rémlik nem voltunk sehol, bár ebben nem vagyok teljesen biztos... Délután kinéztünk egy szép kis tengerpartot a közelben, 10 perc alatt ott voltunk, de akkora szél volt, hogy Palikát nem tudtam letenni, mert elfújta volna az orkán... A többiek azért boldogan eregették a sárkányaikat, csak mi szenvedtünk szegény Pállal bezárva a kocsiba. Hazafelé próbáltunk találni egy kávézót, hogy majd egy jót sütizünk, dehát ez Irország, közel s távol nem volt sütizős-kávézós hely, hiába kerestük a gps-ben. Rákérdeztünk egy helyi kisboltban is, de a bácsi csak a local chippert tudta ajánlani, hátőőő izé. Nem kávéztunk hát. Este Palika belázasodott, 39 fokot mutatott a hőmérő, amit nem tudtunk hová tenni, mert más tünete nem volt szegénynek. Az este megint activity-vel telt, az éjszaka pedig mindenféle különleges esemény nélkül telt.
Szombaton mivel Paja még lázas volt kicsit, T-vel otthon maradtunk vigyázni rá, Eszterék pedig elvitték Petit a Lolo Town-ba, ami Navan játszóháza. Peti nagyon jól érezte magát, Paja is jól volt, mert extra TV időt kapott, aminek nagyon örült. Mig Paja aludt, a többi gyerek csinált két tepsi cookie-t, majd délután Eszter nekiállt palacsintát is sütni, ment a hizás tehát rendesen... Ezen a napon nem mentünk már sehova, amikor épp nem esett, inkább a kertben játszottunk, a gyerekek meg távolugró versenyt rendeztek meg labdázgattak.

Ez olyan, mint egy jegyesfotózás, nem?

Vasárnap már az utolsó napunk volt, igy a délelőttöt főleg pakolással töltöttük. 11re jött a ház tulaja visszavenni a kulcsokat, hálistennek a beázással nem kellett foglalkoznunk... 11 körül tehát elindultunk Carlingford-ba, ami egy kedves kis városka északi irányban, tehát Dublintól távolodtunk kicsit. Először a tópartra mentünk le kavicsozni, kincseket keresni, majd felmásztunk a várromra, pisiltünk a kikötőnél és nekivágtunk valami éttermet keresni, ahol ebédelhetnénk. Ruby Ellen's Tearooms-nál kötöttünk ki és kiülve a kültéri részre szépen (hahaha, négy gyerekkel szépen, persze) megebédeltünk. Mivel 3 körülre végeztünk és ekkor már csöpögni kezdett az eső is, gyorsan visszaszaladtunk a kocsikhoz és hazaindultunk. Az úton hazafelé szinte végig esett az eső, Paja pedig szerencsére elaludt könnyedén. Fél 5re már otthon is voltunk, visszazökkent minden a normális kerékvágásába, jöhetett a kipakolás és a mindennapinapi rutin, vagyis augusztus utolsó napjai...                            

A hétvége kicsit zűrösre sikerült amúgy, no de elölről.
Bár nem irtam, de a csütörtök és a péntek esténk is azzal ment el, hogy 10től éjfélig szállást kerestünk, ugyanis elhatároztuk, hogy augusztus 16 és 21 között nyaralunk egy utolsót itt Irországon belül, még hozzá együtt Eszterékkel. Már a hét eleje óta nézegettük a szállásokat (8 főnek elég nagy önálló ház, bárhol), le is foglaltunk egyet Rosslare-nél, de realizáltuk, hogy 1 db wc talán kevés lesz 8 embernek, úgyhogy lemondtuk... A csütörtök-péntek este tehát lázas szálláskereséssel telt és végül pénteken éjfél után kicsivel be is foglaltunk egy nagy házat Észak-Irországban, hurrá.

Szombat délelőtt Seapointra mentünk homokozni, ami nagy móka volt, bár én majd' megfagytam, de a fiúk élvezték a sarazást és mivel a naptár szerint nyár van, többen úsztak is a kb 12 fokos vizben. Mikor hazaértünk, kiderült, hogy a befoglalt szállásunkat már elvitték mások, úgyhogy állhattunk újra neki a kutatásnak, sirni tudtam volna. Paja alvása alatt T. elment a Woodies-be mindenféle apróságért, én meg kerestem-kutattam a szállásokat. Mikor hazajött, cseréltünk, felkaptam Palikát és elvittem a Nutgrove-ba visszavinni egy kicsi macigatyát. Az este szintén szálláskereséssel telt, nem sok sikerrel. (A legtöbb kiadó ház a halál kukiján volt, ilyen földút mentén, a semmi közepén Kerry-ben vagy Donegal-ban, esetleg Sligo-ban. Ha véletlenül kicsit közelebb találtunk valamit (Wexford, Waterford, Cork vagy West-meath, neadjisten Galway), akkor ott tuti nem volt net vagy nem volt elég fürdőszoba vagy kicseszett drága volt.) Négy lehetséges szálláshely maradt végül, egy Rosslare-ben, egy Gorey-ban, egy Omagh-ban és egy Drogheda mellett. Irtam mindháromnak és vártuk a csodát.

Vasárnap délelőtt Howth-on jártunk, mert kivertem a hisztit, hogy nem akarok főzni és különben is, lángosra vágyom. A fiúk meghajlottak az akaratom előtt, elmentünk hát először játszózni, majd a howth-i piacra lángosért. Sajnos ezúttal nem volt olyan finom a lángi, mint szokott, de a délelőtt azért jól sikerült, mert kivételesen a szél sem rezdült Howth-on és bár totál borult volt az ég, nem esett és egész kellemes volt a hőmérséklet is. Mig Paja aludt, T. és Peti elmentek lemosni a kocsit és vettek egy walkie-talkie-t, mondván, ha megyünk nyaralni, jó móka lesz. (Optimizmus el ne hagyj - HA megyünk nyaralni.) Mig ők távol voltak, én visszaültem szállást keresni (nem röhög), mert nem akartam elhinni, hogy nincs tökéletes ház... Mikor a fiúk hazaértek, T. csatlakozott (mert ő is maximalista) és újra nekiálltunk a helyek átfésülésének. Ez a délután borzasztó volt sajnos: mi ezerrel bújtuk a netet, hogy valami jó helyet lőjünk, ha már egy vagyont kiadunk érte, a két gyerek meg vagy TV-zett vagy orditott az unalomtól. 8 óra magasságában már úgy voltam vele, hogy hagyjuk a francba az egészet, elegem van, kiszállok, nem megyek sehova, de T. meggyőzött, hogy ne adjuk fel, mert nem adhatjuk fel, tekintve, hogy Eszterék a mi kedvünkért vettek ki szabit, hát hogy nézne az ki, hogy az utcsó pillanatban sztornózzuk a dolgot. Végül mivel semmi egyéb helyet nem találtunk, megegyeztünk, hogy Gorey vagy Termonfeckin (!) lesz a nyerő, ami Drogheda felett van. A Gorey-s nőnek irtam, hogy másnap hivom (ez volt az én favoritom, már láttam magam előtt a pet farmokat), T. viszont a Termonfeckin-est tartotta jobbnak, mert ott volt net és Gorey-ban már voltunk.

Hétfőn bevallom kapituláltam, a fiúkkal elmentem Bray-be, T.-nek meg meghagytam, hogy válasszon, nekem bármelyik jó a kettő közül, leszarom már. Mig homokoztunk, kavicsoztunk, fagyiztunk, bicajoztunk a tűző napsütésben a két kis drágával, T. folyamatosan hivogatott, mi legyen, mig végül egyszer csak jött az sms, hogy gratulálunk, lefoglaltad a helyet Termonfeckin-ben. Szuper, döntött tehát. Bray-ből jó későn értünk haza, gyors ebéd, altatás, majd jöhetett némi önkénteskedés és a bepakolás a két őrjöngő gyerek mellett. (Mindkettő tologatni akarta a bőröndöket, ráadásul be voltak zsongva ezerrel, hogy huhúúú nyaralunk.) 2 körül feküdtünk le, ez egy ilyen időszak, igy jártunk, de sebaj, legalább volt szállásunk...             

Múlt héten jó sok mókában volt részünk, időm sem volt dokumentálni mindent.

Csütörtökön csak egy laza rathfarnham-i játszózásunk volt, ahol Peti jól felhúzott, már nem emlékszem, miért, de az megmaradt, hogy jól összevesztünk. Ja megvan. Nem volt itthon semmi és hazafelé beugrottunk a Lidl-be, ő meg teljesen kikészült, hogy hogy vihetem én az ő fenséges fenekét boltba, mikor ő utál vásárolni. Eleve mióta él, mint a villám vagyok kénytelen vásárolni mindig, egy nagybevásárlást képes vagyok lógó nyelvvel, 10 perc alatt rohanva megejteni és akkor még van képe azon nyafogni, hogy miért kell neki is ott lennie, amikor bevásárolok. Hát bazmeg mert nincs egy szolgánk, akit elküldhetnék vásárolni, azért. Meg mert nem tudok elmenni egyedül vásárolni, azért, pedig istenuccse ezerszer jobban szeretnék egyedül menni, mint két visitozó, akadékoskodó kis disznóval. Na mindegy. Végül csak berángattam őket vásárolni, ahol persze ment a pofavágás meg a szenvedés mindkettő részéről, úgyhogy mire visszaültünk a kocsiba, azt is megbántam, hogy én megszülettem, nem hogy ők. Ennek ellenére, délután voltam olyan jófej és elvittem őket megnézni egy Dublinban állomásozó nagy hajót, mert az mindig jó móka, most is az volt, igaz, mindkettő megint hozta a formáját: Palika gumilábúskodott végig, Peti meg egyfolytában szeleskedett, holott eleve nem voltunk jóban és tudván tudja, hogy ilyenkor harapok, ha rá kell szólni és nem fogad szót.

Bár megfogadtam, hogy ezek után akkor viszem őket izgalmas programra, ha piros hó esik, másnap mivel olyan szép idő volt végre, Peti kikönyörögte hogy menjünk el a Fort Lucanba. Kicsit izgultam, hogy majd Palikának is full jegyet kell vennünk és otthagyunk €30-t a belépőkre, végül őt beengedték ingyen, igy €20-ból megúsztuk az egészet, ami még belefért, főleg, mert mindketten imádták a helyet. Peti nagy bátran többször lecsúszott a piros csúszdán, Paja meg folyton goká, goká kiáltásokkal jelezte, hogy toljam már még egy kicsit a gokártpályán, mert az jó. (A derekam erről másképp vélekedett úgy a huszadik kör után, de sebaj.) Fél 1 körül indultunk haza, úgy számoltam, hogy ha jók vagyunk, negyed 2-re hazaérünk, gyors ebéd és Paja 2-től alhat, no ehhez képest az autópályára érve a kocsiban kigyulladt az olajlámpa. Mint a villám megálltam az első benzinkútnál, felhivtam T-t milyen olajat vegyek, vettem valami megfelelőt, nyitnám ki a motorháztetőt - erre semmi. Húzom a kart, meg sem moccan. Kihivom a benzinkutast, hogy héjj, férfierő kéne, csináljon már valamit - még mindig semmi. Nem vagyok egy műszaki zseni, de annyit tudok, hogy olaj nélkül menni igen rizikós, mert tönkreteheti a motort, de nem volt mit tenni, beirtam a gps-be a legközelebbi szerviz cimét és szépen odagurultunk a fiúkkal, hátha ott ki tudják nyitni a motorháztetőt. A legközelebbi szerviz egy Renault kereskedés mellett volt, ami 2-kor nyitott. Nem akartam szórakozni, nem mertem továbbmenni, igy a garázs előtt ülve töltöttünk több, mint egy órát, remélve, hogy ha kinyitnak, megmentenek minket. No lehet hármat találni, mi történt: a szerviz kinyitott és a szerelőbácsi azt mondta, ide bizony márkaszerviz kell, mert elszakadt a bowden, nem tudja kinyitni a motorháztetőt. Mondjuk én a magam részéről csak pislogtam, hogy mégis mi a francnak ide márkaszerviz, nem motorcserét szeretnék, de nem akartam vitatkozni, továbbmentem a legközelebbi Skoda szervizbe, ami kb 5 km-re volt. Bár nem péntek 13-a volt, csak 12-e, a márkaszervizben egy bácsi ránézett a kocsira és bár látta, hogy hátul két ijedt szemű kisfiú ül, közölte, hogy óóó, ez nagyon nagy meló, kb 2 hét múlvára (!) tudja igérni. (2 hét múlvára, még most is forr a vérem.) Szó nélkül otthagytam a picsába, eljöttünk, kockáztatva, hogy tönkremegy a kocsi, de ekkor igy fél 3 magasságában már úgy éreztem, minden le van szarva, én bizony hazamegyek, lesz, ami lesz. 3-ra haza is csorogtunk, én végig imádkoztam, hogy ne legyen baj és a szerencse végre mellénk állt, épségben hazaértünk. Itthon megkérdeztem az ir-magyar fórumon, hogy árulják már el, hogy valóban kell-e egy ilyen munkához márkaszerviz, mert én piszkosul nem értek hozzá, de valami azt súgja, hogy nem egy ördöngösség kinyitni egy motorháztetőt egy autószerelőnek... 5 perc múlva jött vagy 20 válasz, természetesen mindenki röhögve mondta, hogy ne vicceljek, sima szerviz is jó, ketten azt is felajánlották, hogy átjönnek megnézni jó pénzért. Végül a dolog úgy oldódott meg, hogy mikor T. hazaért, felhivta a biztositásunkhoz tartozó szerviz számát, akik 9 körül kiküldtek egy szerelőt, aki T. irányitása alatt (!!!) a telefonjának a világitása mellett (!!!) kb 20 perc alatt kinyitotta a kocsi motorháztetejét és végre beleönthettük az olajat a szerencsétlen autóba. Ehhez a sztorihoz nem fűznék semmit, kérem mindenki vonja le a saját következtetéseit a különböző nemzetek szakértelmét és leleményességét illetően.

Ha nem tudnánk:

- Nullát irni nehezebb, mint O-t, mert a nulla óvölebb sépű, olyan, mint egy tojás.

Semmi kedvem megirni az ötödik Book Assignment-et, mert egy oltári idegesitő könyvről kéne okosságokat nyomnom, de egyszerűen nem megy, nem tudok hazudni, hogy hűűű de sokat tanultam belőle, mert nem, egy rakás közhely az egész, fúj, ráadásul nem is hiszek ezekben a spirituális löttyökben (minden úgy jó, ahogy van / acceptance is above all - blöööööeeeee), úgyhogy gyorsan idevésem, hol voltunk tegnap meg ma délelőtt.

No szóval tegnap még egész emberi idő volt, igy Cabinteely-ben jártunk, a nagy játszótéren. Izgi volt, mert van normális homokozó, finom homokkal, nem azzal az apró törmelékessel és van egy nagy egyensúlyozós pálya is, amin Pipi villámsebesen megtanult átjutni, beelőzve a nála jóval nagyobbakat is. (Egy néni meg is jegyezte, hogy wow, igazán jó mozgása van és kedvesen tapsikolt is neki, hogy bravooo, bravoooo - én meg szerénytelenül bólogattam, hogy ja, tényleg menő, mert valóban az, na, úgy sétált a gerendákon, mintha csak a járdán gyalogolna és úgy átlejtett a fellógatott autógumikon, mintha fix lépcsőkön menne, ügyi volt, valóban.) A hely érdekessége volt egyébként, hogy összefutottunk ugyanazzal a gyerekcsapattal, mint hétfőn a vizesésnél, persze nyilván ezt csak én vettem észre, de akkor is vicces volt. Este amúgy letudtam a 8. Pro Bono session-t, nem volt rossz, tényleg, jó érzés, hogy alkalomról-alkalomra jobban megy a dolog.

Ma délelőtt bár Malahide-ra indultunk játszóterezni, végülis játszóház lett belőle, mert ömlött az eső, mire elértünk a folyóhoz. A Clare Hall bevásárlóközpontban lévő Funky Monkey-ban töltöttük végül a délelőttöt, ami nem volt rossz, tényleg, nagy volt tér, világos volt és úgy egy az egyben szimpatikus volt az egész. A dolog szépséghibája, hogy végül több, mint €20-t költöttünk, mert 11 körül a fiúk farkaséhesek lettek és kénytelen voltam nekik venni egy-egy sütit és igy összességében azért elég combos lett a végeredmény a belépőkkel együtt, de ez van, egyszer élünk és egyszer van nyár (egy évben haha).
Na, összeszedem magam, megyek irni, de közben azért még mindig fúj.    

El is felejtettem irni, hogy amellett, hogy Palika fél óra alatt megtanult bicajozni, mióta hazajöttünk, egy szobában alszik Pipivel.
Komolyan, nem is kivánhattam volna egyszerűbb természetű, rugalmasabb, imádnivalóbb kis teremtményt a családba, mint ez a kis másodszülött. Annyira ilyen kis... ilyen kis álomgyerek, eszembe jut és mosolyog a szivem. Tökéletes, esküszöm. (Peti is az persze, de teljesen másképp.) 
Szóval az úgy volt, hogy mikor 3 körül hazaértünk Magyarországról, be sem mentünk a nappaliba, egyből a gyerekszobába vittem az akkor már a fáradtságtól siró Paját és ott altattam el, az emeletes ágy alsó részén. Eleinte furcsállotta a dolgot (még jobban sirt), de aztán elaludt, egyszer sem próbált kirohanni a szobából, megnézni, hol a kiságya vagy ilyesmi. (A kiságyát amúgy T. szétszedte még az érkezésünk előtt és felvitte a padlásra, szippppp.) És ennyi. Ennyi volt a szoktatás.
Az esték kicsit átalakultak igy (eddig ugye két rajzfilm után jött a fogmosás, majd T. elment Petinek mesélni, én meg a hálónkban "altattam" Palikát (= ott feküdtem az ágyon egy szobában vele), majd mikor T. kész lett a mesével, kimentem és 5-10 percet még Petinél töltöttem), szóval most úgy néznek ki, hogy két rajzfilm, fogmosás és T. mese a gyerekszobában (ezúttal Palikának is), majd Peti pisi és alvás. (Jellemző egyébként, hogy a gyerekek szobájában töltött 10 percemet Peti mellett kell töltenem: tehát Palikát betakarom, kap egy puszit, majd felmászom Pipi mellé, mert ő igényli a közelségem ilyenkor, Paja meg nem.)
Szóval igy vagyunk, nagyfiúk lettek. (Annál is inkább, mert tegnap kiesett Pipi második foga is, amit ezúttal nem nyelt le, mint az elsőt hehe... Mondjuk nem feltűnő a foghij, mert az igazi fogai már szinte teljesen kinn vannak, szóval semmi furcsa beszéd, semmi pöszeség, csak két csontfog elöl a tejfogak között, de akkor is, nagyon nő ő is, mindjárt érettségizik. (Múltkor megkérdezte, hol lehet jelentkezni, hogy ő is a Cégnél dolgozhasson. Haha. Megeszem.))

Bónuszextrafun

Peti felfedezte, hogy tud a Skype-on videóüzenetet küldeni, ez vagy a hatodik próbálkozása. Annyira ilyenek amúgy, hogy elképesztő. Pipi próbál vagánykodni, de azért csak rákérdez, ehet-e ő is tiktakot, Palika meg egy Sunshine Boy, ahogy van.

Bár Nagyi tegnap elhagyta a fedélzetet, mivel reggel napsütésre ébredtünk, úgy gondoltam meglepem a fiúkat valami speckó programmal. Miután összegyűjtöttem négy-öt ötletet, Pipi választhatott, igy a Powerscourt Waterfall-hoz mentünk.
Az út 25 km-e eseménytelenül zajlott, az utolsó 300 méter viszont tartogatott meglepetést, a tegnapi szél ugyanis úgy megcibálta az útmenti fákat, hogy az egyiknek egy jó vastag ága ráesett az amúgy is keskeny bevezető útra, igy egy busz teljesen blokkolta a bejáratot, mivel nem tudott áthajtani rajta. Némi várakozás után (nem láttam a busztól, mi van, ez a fa dolog utólag derült ki, mi csak azt tapasztaltuk, hogy egy busz áll az úton előttünk és nem megy tovább), a busz valahogy félreállt, szinte az árokba, én pedig elhajthattam mellette, szinte súrolva az oldalát. Egy fickó felemelte a félig letört faágat, hogy elsuhanhassunk alatta, úgyhogy végülis bejutottunk a vizeséshez, de erőst reméltem, hogy mire végzünk kb 2 óra múlva valakik valahogy eltakaritják majd az ágat és nem ragadunk a világ végén. A játszótéren kezdtünk, Peti némi homokozás után elszaladt hintázni, mi pedig Pajával maradtunk a jéghideg homokozóban tampicsolni. Mikor meguntuk a hideget, a büfében vettem egy kávét meg a fiúknak egy-egy nyalókát (Peti havonta max egy nyalókát ehet, Palikának ez volt az első életében... Először fagyit vettem neki (azt a gagyi vaniliásat, amit a Mekiben árulnak), de annyira cukin görbitette le a száját és annyira cukin tette keresztbe dühösen a karjait, hogy azt hittem menten megzabálom és természetesen azonnal vettem neki is egy nyalókát, mert következetesség ide, elvek oda, egyszerűen úgy éreztem, ha nem adok neki is egy nyalókát, megőrülök az aranyosságától), majd lesétáltunk a vizeséshez. A vizesésnél leteritettem egy plédet, ráfeküdtünk és élveztük az életet... Sok időt sajnos nem tölthettünk igy, mert egyrészt sajnos csöpögni kezdett az eső, másrészt secperc alatt 3/4 12 lett és indulni kellett haza. Egy kis labdázás és szaladgálás után végül 12kor értünk vissza a büféhez, ahol vettem egy kis adag sült krumplit útravalónak és szállhattunk is be a kocsiba. A félelmem amúgy sajnos beigazolódott, két óra nem volt elég, hogy eltakaritsák az ágat az útról, igy a szokásos kivezető úton egy óriási STOP feliratú táblácska állt, az viszont, hogy no most mégis merre akkor már nem volt ott. A GPS-re bizva magam nekivágtam hát a hegyeknek és imádkoztam, hogy épségben hazaérjünk. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, de khmmmm nem volt egyszerű lejutnunk, olyan ösvényeken jöttünk, amin középen fű nőtt és egyébként olyan 40 fokban emelkedett... Mondjuk úgy majd' összeszartam magam, hogy kerülünk innen haza. Főleg, miután egyre többen jöttek szemben és többször kellett visszatolatnom egy kis kiszögellésig, hogy elférjünk egymás mellett... No végülis fél óra keringés után leltünk rá valami betonútra, ami már fél siker volt, onnantól már csak röpke 40 perc volt az út hazáig. Jó későn értünk tehát haza, gyors ebéd, peluscsere, altatás, kalap, kabát.
Itt tartunk most, holnapra valami egyszerű játszóterezést tervezek, biztos, ami biztos... 

Ha lúd, legyen dagi, a hétvége a következőképp zajlott:

Szombaton délelőtt a Marlay Parkba mentünk. Rég jártunk jó játszótéren, igy mikor sütött a nap reggel, egyértelmű volt, hogy oda kell mennünk. Hazafelé beugrottunk a Lidl-be, igy jó későn értünk haza sajnos, de igy jártunk, legalább tele a hűtő meg az egész konyha kajával-piával-minden földi jóval. (Plusz Peti kapott egy menő tolltartót is, közeledik a szeptember, sóhaj.) Mig Palikát altattam, Nagyi elment a városba vásárolgatni, igy mikor Paja felkelt, nem mentünk semmi különös helyre, csak felpumpáltuk Pipi régi bicóját és levittük a gyerekeket biciklizni. Paja szegénykém először elég ügyetlenke volt: nem értette, mit takar a hajtás szó, ült mereven a nyeregben, hol előre, hol hátra nyomta a lábát és megdöbbenve tapasztalta, hogy nem halad. Jó fél óráig igy szenvedtünk, hátulról próbáltuk lökdösni-utasitgatni, tötyörögtünk mögötte, hajolgatva nyomtuk a lábait a pedálon, egyik - másik, egyik - másik, ritmusosan, majd fél óra után ráérzett a dologra és már egész jól nyomta, többször egyedül megkerülte a kocsit, bár kormányozni még nem tudott, mert lefelé nézve igyekezett bűvölni a lábait, hogy egyáltalán tekerni tudjon. (Ezen a ponton újra rádöbbentem, hogy Peti csodagyerek, ő megkapta ezt a biciklit a 3. szülinapjára, felcsatolta a bukósisakot - és mint a villám eltekert, alig tudtuk utólérni. Emlékszem, a Shoreline Lake-nél kapta meg ezt a bicót és tekert-tekert-tekert egész délelőtt a kéken csillogó tó mellett, egész filmszerű volt az egész.) Mivel T. palit akart sütni este, egy idő után meggyőztem az újdonsült bicajost, hogy jöjjön el velem a Tescoba túróért. Palika mondjuk Palika, nem kellett sokáig győzködni, igy nekivágtunk a Merrion Tesconak, bár előtte még megálltunk Sandymounton kicsit tapicskolni a tengerben, mert meleg, párás volt az idő, volt vagy 22 fok. Fél 7re meghoztuk a szajrét, megdöbbenve láttuk, hogy a nagyfiúk átrendezték a nappalit (a zongi bekerült a hálóba, a térelválasztó a fal mellé ugrott, igy óriási lett az eddig is nagy nappalink, hurrá), ami most sokkal jobban néz ki, mint eddig, szóval örülés van. Vacsorára palacsintát ettünk, majd az este a szokásos mederben folyt.

Vasárnap délelőtt Bray-ben jártunk. A fagyizónál kezdtünk, majd elmentünk (ja nem, bocs, elbicajoztunk) a partig, ahol némi homokozás és kavicsdobálás után Paja úgy döntött újra bicajra pattanna, úgyhogy vele tartottam és elbicikliztünk a játszótérig.
A tegnap délutáni bizonytalankodás ma már alig látszott Palikán, boldogan rótta a métereket a promenádon, én meg büszkén lépkedtem mellette, belül röhögve, hogy egy mondatot még nem tud mondani, de már egyedül bicajozik. Mivel oltári erejű szél fújt, Petiék még a parton maradtak sárkányt eregetni, mi meg Palikával játszóztunk lelkesen, mig Pipiék oda nem jöttek hozzánk szomorúan, hogy a labdánkat a szél sajnos belefújta a tengerbe. Ezt a lasztit még 2011 nyarán vettük, az első családi nyaralásunkon, szép sárga volt, remélem több fényképen is szerepel, mert hogy most hol jár, hát azt a fene se tudja. Bray-ből hazafelé vettük az irányt, gyors ebéd, majd Paja altatás. Nagyi gépe 8 előtt indult kicsivel, igy 5-kor T-vel felkerekedtek és elindultak a reptérre, mi meg itthon Legoztunk és rajzolgattunk a fiúkkal.
Igy telt hát az elmúlt 1,5 hét, aktiv volt rendesen, olyan, mintha legalább egy hónapja hazaértünk volna már Magyarországról. 8-a van, 3 hét és vége az idei nyárnak is. Sirás, balra el.        

No tehát a buli... Hirtelen ötlettől vezérelve T. kedd este villámsebesen foglalt egy éjszakára szállást az athlone-i Sheraton Hotel-be. Az igazat megvallva azt sem tudtuk, melyik városba akarunk menni, hol, merre keresgéljünk szállást, igy nemes egyszerűséggel T. a booking.com-on rábökött egy szimpatikus helyre kvázi bárhol és ennyike, befoglalta a legdrágább tetőtéri szobát pezsgőfürdős káddal meg mindenféle extrával, mert megtehetjük haha. Bár máskor órákat töltök egy-egy utunk előtt azzal, hogy feltérképezzem a látnivalókat, ezúttal erre nem volt időm ugye, igy teljesen szűzen gurultunk be a városba dél körül. 10 körül indultunk, kényelmesen, útközben hol esett, hol nem (inkább igen), mi pedig beszélgettünk. Jó volt végre úgy dumálni, hogy senki sem szakit félbe és úgy érzem, sikerült pár dolgot tisztáznunk, ami feszültségként vibrált közöttünk már hosszú ideje, szóval hurrá. 

Mivel a szállást csak 3kor foglalhattuk el, volt 3 óránk körbenézni kicsit a városban. Athlone az ország közepén fekszik, 8 mérföldre Irország közepétől, szóval mondhatni az ország szive. Nagyon megkapó kisváros, a központja ugyan nem nagy, gyalog bejárható, de nagyon hangulatos az egész. A várost átszeli a Shannon, ami a felhők szinétől függetlenül olajosan fekete, nem tudtam megfejteni, miért. A városnézést a várban kezdtük, ami a Shannon partján van és egy nagyon izgi látogatóközpontnak ad helyet. Kb egy órát töltöttünk a szines, szagos, hangos kiállitáson a várban, majd átsétáltunk a szemközti St Peter and Paul's templomba és megállapitottuk, hogy igen puritán, kivülről ugyan jól néz ki, de belülről azért nem egy óriási élmény. (A neve viszont roppantul tetszett ugye.) A templomnál már nagyon éhes voltam, úgyhogy visszasétáltunk a várhoz és beültünk az első étterembe, amit találtunk. T. egy nagy burger-t evett, én természetesen fish&chips-et, majd mikor végeztünk, lesétáltunk egy Nature Walk elejéhez a folyó mentén és jókat röhögtünk, hogy a featured állat a túraútvonal mentén a hangya volt. Mivel ekkor már fél 3 körül járt az idő, elautóztunk a hotelhez (5 perc volt kb) és becsekkoltunk. Gyönyörű szobát kaptunk: tágas volt, tiszta, szuper kilátással és akkora fürdőszobával, mint a hálószobánk itthon... Volt benne zuhanyzó és pezsgőfürdős kád is, két mosdó és fűtött tükrök, mi más. Miután birtokba vettük a szobát, kipakoltunk, pihentünk kicsit, úgy döntöttünk újra nekivágunk a városnak, igy ismét elmentünk sétálni a központba. Ezúttal a Nature Walk másik irányát fedeztük fel, ami egy laktanya mellett húzódott, igy láttunk pár helikoptert is leszállni, ami szintén izgi volt. Mivel ez a Nature Walk nem igazán vezetett sehová, egy idő után megfordultunk és visszasétáltunk a központba, majd átsétálva a hidon újra a folyóparton találtuk magunkat boldogan andalogva. A boldog andalgás közben láttunk egy iszonyú hosszú sort, úgy tűnt, mintha szinházba állnának sorba vagy százan, de mikor megkérdeztünk valakit, kiderült, hogy temetés volt és a "gyászolók" sorakoznak, hogy kifejezzék részvétüket a családnak. (A részvét mondjuk a ruhájuk szinében nem jelent meg: volt ott piros kardigántól kezdve, fehér nadrágon át a kis virágos blézeren át minden, de mindegy.) Utunkat egészen a Burgess parkig folytattuk, ahol láttunk egy fickót a töltésen vizen járni és megcsodáltuk a folyó zsiliprendszerét is (nem biztos, hogy zsilipnek hivják, sőt, biztos, hogy nem, de lásd az ötödik képet). Innen besétáltunk a Dunnesbe venni némi rágcsát estére, majd egy óriási kerülővel hazasétáltunk. Fél 8 körül felhivtuk Petiéket Skype-on, majd fél 9re lementünk a hotel éttermébe vacsorázni. Bár nem voltam túl éhes, két fogást azért simán lenyomtunk. Előételként T. rabbit roulade-t evett (nyúltekercs vagy mi ez?! haha), én zöldséglevest, második fogásként pedig mindketten csirkét kértünk gombaszósszal és krumplipürével. Elég európai volt az összes fogás, biztosra akartunk mindketten menni, ezért nem vállaltunk be semmi különlegeset és jól is tettük, mind a három étel finom volt, nem találtunk problémát semmiben. Ami a desszertet illeti, azt már nem tudtam kérni, úgy tele voltam, hogy örültem, hogy a főétel lecsúszott... Az este csendesen telt, mindketten kipróbáltuk a pezsgőkádat, majd T. TV-zett, én meg olvasgattam. 

Másnap, pénteken fél 9 körül keltünk majd lementünk reggelizni. Kontinentális és ir reggeli is volt, sőt a kontinentális résznél volt fornettiszerű péksüti is, amit itt Irországban még sosem láttam hotelben. Jól bereggeliztünk, megkávéztunk, majd lesétáltunk a hotel fürdő részlegéhez. Először nem tűnt nagy számnak a dolog, volt egy jakuzzi, egy kis gyerekmedence meg egy nagy felnőttmedence, de később felfedeztük, hogy a felnőttmedencében van mindenféle kunszt: vállmasszirozó, hátmasszirozó, lábmasszirozó zuhany, pezsgés, bugyogás, úgyhogy jó másfél órát áztunk vidáman a vizben. Fél 12kor felslattyogtunk a szobánkba, összedobáltuk a holminkat és fájó szivvel búcsút intettünk a szupi kis szállásunknak, remélve, hogy elérjük a fél 1-es Viking hajót. A kocsit a hotel parkolójában hagyva gyalog kisétáltunk a várhoz, de sajnos naponta változik a menetrend, úgyhogy bár feltételeztük, hogy a csütörtökön látott rendszer lesz a nyerő pénteken is, ezt sajnos benéztük, mert a fél 1-es járat már délben elstartolt, a következő pedig fél 2kor indult... No sebaj, váltottunk meredeken, hogy eltöltsük az időt, beültünk egy hangulatos kis kávézóba a folyó partjára, ettünk egy-egy sütit, majd visszasétáltunk a hajóállomásra, ahol már jó sok ember várakozott eddigre. A fél 2es járatot értük el, ami pontosan indult és tele volt. Először nem találtunk helyet csak a fedett részen, ami baromi uncsi volt, mert alig lehetett kilátni, de aztán felálltunk a hajó oldalához nézelődni és végre elkezdhettük élvezni a helyzetet. A hajó a Shannon folyót követve átevickélt a Lough Ree-hez, ami Balaton 2 nagyjából, igy egészen olyan érzés volt, mintha csak otthon hajókáznánk. Miután kikötöttünk Hodson Bay-nél, sokan leszálltak, igy ülőhelyünk is lett a premier helyen, a hajó orrában, igy a visszaút igen kellemes volt, fotózgattunk, ittunk egy kávét (T. teát) és élveztük a szabadság utolsó perceit. Miután visszaértünk az útról már nem sok volt hátra a kimenőnkből: vettük pár emléktárgyat a vár melletti szuvenirboltban, majd visszasétáltunk a hotelhez a kocsiért és mentünk haza. 4 körüli indulással 6 körül toppantunk be a lakásba, negyed óra alatt kipakoltunk, betettem egy mosást és negyed 7kor már olyan volt, mintha sosem mentünk volna el itthonról, holott furcsa módon úgy éreztük vagy egy hetet töltöttünk máshol. Hm. Hát igy. Gyakrabban kellenének ilyen napok... Ime pár kép:     

 

Hétfőn délelőtt a Kukacos játszón jártunk, jó volt, mert nem volt se túl meleg, se túl hideg és az eső sem kezdett el zuhogni. Peti ugyan nem igazán akart jönni, mert Nagyitól megkapta a névnapi ajándékát, egy Lego mentőhelikoptert és természetesen fájt neki, hogy ki kell mozdulnia, ha egyszer épitkezhetne is... Palika szintén kapott ajándékot (hiszen egy napon van a névnapjuk), ő egy Duplo repteret kapott, nagyon nagy.) Délután, Palika alvása után rádöbbentem, hogy a máskor egy hónapig Bray-ben állomásozó vidámpark idén összesen 5 napig van a parton és augusztus 1, vagyis ez a hétfő az utolsó napja, igy bár kissé szemerkélt az eső, nagy bátran nekivágtunk fél 4kor Bray-nek, hátha mire odaérünk, eláll az égi áldás... (Azért indulhattunk el fél 4-kor, mert bank holiday volt, igy nem volt dugó kifelé a városból.) Nohát haha, természetesen mire megérkeztünk, még jobban esett, de ha már elautóztunk ilyen messzire, köröztem egy ideig, hogy le tudjam tenni a kocsit (az eső ellenére egy fia parkolóhely nem volt a parton, úgyhogy bementem a városba, de mivel ott sem volt, visszafordultam a part felé, hátha időközben felszabadult egy hely és igen, mázlink volt, pont előttünk tolatott ki egy szupi kis placcról egy autó, úgyhogy besuttyanhattunk a helyére, hurrá), na szóval letettem a kocsit és a szurkáló esőben körbejártuk a vidámparkot. Peti négy cuccra ült fel (két körhintára, a kukacos vonatra meg lecsúszott a hosszú csúzdán is), Palika meg kettőre (a két körhintára), de mire ezekkel végeztünk, már mindenki fázott, úgyhogy iszkoltunk vissza az autóhoz és mentünk haza. Este önkénteskedtem és nagyjából ennyi volt a nap.

Kedden délelőtt Nagyi elment a városba nézelődni, mi meg a fiúkkal elautóztunk a Deer Parkba. Játszóházba indultunk, mert csöpögött az eső, de eszembe jutott, milyen rossz élmény volt a Leisureplex múltkor, úgyhogy inkább bevállaltam a játszóteret, lesz, ami lesz. Szerencsénk volt, mire odaértünk az eső alábbhagyott és bár ez-az nedves volt, nem volt vészes a dolog, úgyhogy játszóterezhettünk egy kicsit a szabad levegőn. Fél 3-kor Pro Bono ülésem volt, igy Palika alvása alatt ismét leléptem, majd visszafelé beugrottam a Tescoba is venni pár dolgot.

Szerdán délelőtt nem tudtuk megúszni a játszóházat, de hogy legyen némi változatosság, ezúttal a Malahide road-ra mentünk, egy másik Leisureplexbe. Kicsit jobb volt, mint a stillorgani, sokkal jobb hangulatban jöttem el, mint múltkor.
Délután, Palika alvása alatt elvittem Petit a GP-hez, mert mióta visszaérkeztünk elég csúnyán köhög, de legnagyobb meglepetésemre nem kaptunk semmi gyógyszert, mert a doki szerint ez a köhögés allergiás reakció valamire, úgyhogy antibiotikumot adni neki felesleges, mert úgysem fog segiteni. Szuper. Ennyiben maradtunk, a Prick teszt még tavasszal ugye negativ lett, hát let's wait and see. A doki után kimentünk a rendelő melletti mini játszótérre, de 5 perc után ömleni kezdett az eső, úgyhogy ennyit erről is. Délután 6-ra mentünk a Waterloo-ba találkozni Arturékkal, de kicsit furcsa volt ez a randi, mert T. nekem már pénteken mesélte, hogy Gyöngyi úgy fogadta Arturt mikor hazajött egy hónap után Magyarországról, hogy mindennek vége közöttük, ez ugye nyilvánvaló, de ne költözzenek külön a gyerekek miatt. No hát igy elmenni egy találkára nem volt könnyű (mert mi ugye hivatalosan nem tudunk erről, elvileg azt hisszük, hogy minden oké), de kibirtuk, bár bevallom a szivem szakadt meg Arturért, mert alapból tök normális fickó, iszonyat, mit tesz / tett ebbe a kapcsolatba és most először nagyon látszott rajta, hogy teljesen padlón van: totál lefogyott és olyan összetört volt az egész ember. Nem tudom, hogy segithetnénk rajta, nagyon szomorú ez az egész.
Csütörtökön jó napunk volt: elutaztunk T-vel kettesben két napra, de erről majd csak a következőkben...

Esküszöm (magamnak), hogy előbb-utóbb megirom majd, mik történtek a mostani és a tavaszi otthonlétünk ideje alatt, de most egyszerűbbnek tűnik az elmúlt 1,5 hétről irnom, mióta megjöttünk.

Szerdán, 27-én repültünk haza a délelőtti Aerlingus géppel. A reptéren két kellemetlenség is ért: egyrészt a kiirttal ellentétben nem a B, hanem az A terminálról indultunk (oké, nem nagy dolog, át lehet sétálni egy hosszú folyosón, de érted, most ilyen nehezitések minek kellenek, mennyiből tartana alapból a jó terminált kiirni - mondjuk már múltkor is ez volt, szóval hülyék voltunk, hogy elhittük az eredeti kiirást, de hát a naivitás, na), másrészt meg épp felújitották a játszórészt a food court-nál, igy fél órát ott kellett tökölnünk egy gagyi csocsóasztalnál, aminek persze pont Palika szemmagasságában voltak a rúdjai, igy folyton attól fostam, hogy kiszúródik a szeme. Az utazásnak volt azért mókás momentuma is: Ratko apukája is a mi gépünkkel utazott,  úgyhogy babakocsi cipelésnél volt segitségünk és egy-két szelfi is elcsattant, hát egy éve nem láttuk egymást, haha. (Utoljára akkor találkoztunk, mikor tavaly nyáron együtt mentünk Magyarországra...) Na mindegy, ennyit Ratko apukájáról. Az út amúgy eseménytelen volt, ha csak az nem számit eseménynek, hogy egyik büdös kölök sem akart telefonozni, mindkettő valami rajzfilmért nyigott, de persze ami Petinek jó lett volna, azt Paja vétózta meg, amit meg Palika szeretett volna, az Peti szerint túl babás volt, úgyhogy az út 90%-ban terrorelháritás zajlott, ment az alkudozás, a mediálás ezerrel: mire 3 óra után földet értünk, azt hittem szétesik a fejem. Huh. Az úton elkisért amúgy Nagyi is, de mivel ő a folyosó túloldalán ült, nem igazán tudott segiteni, ez a mi hármunk harca volt. Bár időben szálltunk le, mivel jó soká kezdtek jönni a csomagjaink, 3 óra elmúlt, mire hazaértünk. Miután Paja ekkor már iszonyú álmos volt, némi sirás után ebéd nélkül lefektettem aludni és én is ledőltem, mert látva a kipakolandó bőröndök és táskák mennyiségét, nemes egyszerűséggel hányingerem lett és ez a fejfájással kombinálva nem volt túl jó élmény. Fél 5 körül keltem fel, ekkor, mint a gép nekiláttam a kipakolásnak, betettem egy mosást majd teregettem és nagyjából vacsoráig rendezkedtem megállás nélkül, mig a gyerekek az új játékaikkal játszottak, amit T. hozott nekik Amerikából. (Mert hogy mig mi otthon voltunk, T. két hétig New York-ban volt... Peti kapott egy nano Legot, amiből az Empire State Buildinget kellett kiraknia, Paja meg kapott egy cuki piros távirányitós autót meg egy állatos Matrjoska babát.) Mire 8-kor fürdeni vittük a gyerekeket már csak két doboz keksz, fűszer meg egy doboz kozmetikum maradt, de annak a kipakolásával vártam más napig, mert kifutottam az energiából.
Csütörtökön T. később ment dolgozni, mert volt egy kis dolga a bankban és az meg 10kor nyitott.  Délelőtt a fiúk elsétáltak a Nagyival a Herbert Parkba, én pedig befejeztem a pakolást, mostam még egyet és megfőztem az ebédet. Paja alvása alatt elautóztam a Nutgrove-ba és bár T. azt mondta bevásárolt, mielőtt jöttünk, elköltöttem úgy €80-€100-t, hogy feltöltsem a hűtőt, a mélyhűtőt és a kamraként funkcionáló kis szekrénykénket a konyhában. Ha már ott jártam, vettem Petinek egy rövid ujjas és egy hosszú ujjas pólót, egy macigatyát és egy szett alsógatyát, valamint Palikának is beszereztem öt ujjatlan body-t, amiben kifejezetten csinoska, no nem mintha egyébként nem az lenne.  Ez a nap tehát egy az egyben ügyintézéssel zajlott, de meg is lett az eredménye: estére visszatért a nyaralásunk előtti állapot: rend volt, még hozzá az én izlésem szerinti. (Ezen össze is zörrentünk T-vel: ő fel volt háborodva, hogy mennyit pakolt, takaritott mielőtt megérkeztünk, hogy örüljek, ehhez képest nem dicsértem meg, én meg agybajt kaptam, hogy a szennyestartó tele volt, mikor hazaértünk, a tányérok-poharak össze-vissza voltak a szekrényekben és egyébként is, sok mindennek új helyet talált és emiatt számomra az egész lakás rendezetlennek tűnt és a saját cuccaink kipakolása mellett még rámolhattam át mindent miatta is... Oké, tudom, ez már durva OCD, de egyszerűen fáj, ha a kistányéron billeg egy nagy tányér vagy ha egy keverőtál csak úgy rá van cseszve az evőeszközökre. Lehet (sőt, biztos), hogy ez az ő rendszere szerint rend, de engem az ilyen apróságok baromira idegesitenek, rossz szokás, aláirom.)

Pénteken mivel szemerkélt az eső, Nagyival és a gyerekekkel elmentünk a stillorgani Leisureplexbe, ahol majdnem elsirtam magam, mert annyira rámtelepedett az érzés, milyen gagyi már az az ország, ahol a napok 70%-ban esik az eső és csak ilyen lehetőségeket nyújt szórakozni, mint ez a játszóház. (Az egész egy sötét terem, nulla ablak, felül, a plafon helyén csövek futnak, a tér nyomasztóan kicsi, a mászókák kopottak, repedezettek, brrrrr szánalmas az egész, de ez van legközelebb, 15-20 perc kocsival.) Jó, a rossz érzésbe nyilván az is belejátszott, hogy otthon számtalan hiperszuper helyen jártunk egy hónap alatt kül- és beltéren egyaránt és mellbevágó volt azzal is szembesülni, hogy visszatérünk és 15 fok van és ömlik az eső, de hát na, ettől nem még rossz volt szembesülni a jelennel... A valóság fejbeb*szott, na. Délután, mig Palika aludt elmentem az 5. Pro Bono ülésemre, ami jól sikerült, főleg ahhoz képest, hogy egy hónapot kihagytam. Mikor hazaértem, Paja épp felébredt és mivel nem esett, összeszedtem a népet és kivittem őket Poolbegre ugrálni a köveken. Este T. pingpongozni ment, fél 1 körül ért haza, én pedig szokás szerint irtam valamelyik beadandómat a kurzusra.

Szombaton délelőtt kivittük a gyerekeket a St Anne's Parkba, ahol a program jó volt, a hangulatunk kevésbé, mert T. végig sértődött primadonnát játszott, nekem meg nem volt kedvem vigasztalgatni, igy szépen eljátszogattunk egymás mellett, ő persze Petivel, én meg Palettával. Nagyi itthon maradt gulyáslevest főzni, igy mire hazaértünk, már ebédelhettünk is. Miután Paját 2kor letettem aludni, T. nagy szájhúzva elvitt minket Pipivel Glendalaugh-ba. Az idő elég változékony volt: hol vacogtam széldzsekiben is, hol meggyulladtam egy szál pólóban is.

A sértődősködés ellenére jól szórakoztunk azért: ettünk fagyit, majd versenyt ugrottunk, labdáztunk és T. hozott Amerikából egy ilyen célbedobó játékot, azzal is mókáztunk sokat. Másfél óra lazulás után Peti rábeszélt, hogy vegyünk neki egy hotdogot, igy mig mi egy doboz sült krumplit majszolgattunk, ő megküzdött egy hotdoggal. Fél 7kor értünk haza, utána már csak kis játék, fürdetés, altatás volt és állhattam neki a feladataimnak.

Vasárnap Nagyi szülinapja volt, igy reggel T. elvitte őt a Powerscourt Gardens-be. Mivel kocsi nélkül maradtunk, hogy mégis legyen valami izgi a délelőttünkben, elsétáltunk a fiúkkal a dart-ig és elmentünk Dun Laoghaire-be. Igaz, 20 percet vártunk a vonatra, de megérte: mindketten teljesen odáig voltak az élményért. A célunk a People's Park volt, ahol a játszó sajnos nem kötötte le őket túlzottan, úgyhogy kb negyed óra után kisétáltunk a piacra és inkább nézelődtünk. Mivel fél 12 volt, választottunk magunknak ebédet: a fiúk kaptak egy-egy kolbászkás kiflit chips-szel (!) (igy volt a menü: sausage roll with chips - ez ugye jobb helyeken annyit tesz, hogy sült krumpli jár a szenyához, de itt a kezünkbe nyomtak egy zacskó garnélás chipset, jaj, nem kicsit voltam meglepve), én meg életemben először vettem Irországban egy csirkés gyrost. Mivel benne volt a pakliban, hogy hazafelé is 20 percet kell várnunk a dartra, dél körül visszaindultunk az állomásra, de most mázlink volt, 12 perc múlva jött a következő. 3/4 1 körül hazaértünk, ekkor benyomtam a csirkés gyroskámat (nagyon jó volt, húúú, azt hiszem rá fogok szokni, most, hogy tudom, hogy itt is kapható és jó is), majd fél 2 körül elaltattam Palikát. T.-ék 3 körül értek haza, majd mikor Paletta felébredt, kimentek négyesben a Herbert Parkba, én meg mentem a 6. Pro Bono ülésemre, Tallaght-ba. Jó későn, fél 7re értem haza, igy a napnak már természetesen lőttek, jött a szokásos esti műsor.