Egyébként pedig ittlétünk nagy csalódása, hogy a Westendben megszűnt a Főzelékfaló illetve a Match.
Egyébként pedig ittlétünk nagy pozitiv csalódása, hogy a túrókrém finom*. (És hatásos hányinger ellen.)

* Ezt már rég akartam irni, P. valahogy rosszul tanulta meg ezt a finom dolgot, ugyanis mikor valami neki tetszőt eszik vagy iszik, kivétel nélkül mindig úgy sóhajt fel, hogy jaj, dejófinom. Igy, egyben.

Miért van az, hogy az általam fellelt testvéres könyvek mindegyikében egy nővérke várja a kisöccsét? AV szerint semmi jelentősége, de engem idegesit, hogy Annácska, mint nagytestvér készül Petike, a kistestvér születésére. Micsoda piaci rés már ez! Miért nem lehet irni egy olyan könyvet, ahol egy kisfiú az idősebb a meglévő nyolc mellé, ahol a lány? Eh.
(Pisilős könyvből bezzeg csak fiús van, ha-ha.)

Tekintve, hogy van ugye ez a hematómám és ma hivtak, hogy a vérképem szerint vashiányom van illetve újra magas a TSH-m, úgyhogy holnap mehetek endokrinológushoz is, kissé zavar, hogy bár még csak holnap 10 hetes ez a terhesség, már boldog-boldogtalan tud róla, holott én - szándékaimat szépen követve - összesen Anyuéknak mondtam el illetve itt irtam le. (Anyu két számomra ismeretlen valakinek mondta el, ami nem is zavar, mert azt sem tudom, kiknek, szóval nem hiszem, hogy terjeszteni fogják, mert hogy kinek, de AV elmondta Anyósomnak, aki bakker már továbbadta AV tesójának (az én tesóm még nem tudja), a saját tesójának (vagyis AV gyermektelen 50-es nagybátyjának - k*rva sok köze van hozzá, valóban) meg az  anyjának, aki épp kórházban van. Emellett AV elmondta a két legjobb barátjának és Sanyi bának is, aki egyfajta pótapja volt az általános iskolában.) Komolyan, tajtékzom. Még ezt a lepcses szájú bandát. Most őszintén nem nekem kéne elmondani bárkinek, akinek akarom?!  

Harmatoslábú

Azon filozofáltam reggel az 1-es villamoson, hogy bár még egyetlen igazi vizsgálat nem volt, hogy egészséges-e a második gyermek, vajon önző és felületes dolog-e az, hogy a legtöbbet azon gondolkozom, hogy fiú lesz-e vagy lány illetve hogy rögtön ezután beugrik, hogy amint lehetséges, el kell kezdenem mozogni meg diétázni (na jó, diétázni nem, de mozogni), mert megőrjit a gondolat, hogy bármekkora pocakom is maradjon és esetleg dagi anyuka legyek.

Télen banán, nyáron hideg

Nem tudom, az mond-e valakinek valamit, hogy a Panda Cafe-ban nyári őrület van: minden nap, mikor 18 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, fél áron lehet menni a játszóházba. Glugg.

Most, hogy kánikula van, újra elkezdtük a bilizést. Az igazat megvallva most már baromira mérges vagyok P.-re, mert hiába vannak kiütései a pelus alatt a forróság miatt, egyszerűen nem hajlandó együttműködni. Sosem erőltettük nála a dolgot, 2-2,5 éves korában vettük meg az első alsóit közösen, ő választhatta ki, milyet szeretne, beszélgettünk róla, miért is jó a pelus nélküli lét, nem erőszakoskodtunk, nem kötöztük a bilhez / wc-hez, ha akart bejöhetett mellém megnézni, mit csinálok a fürdőszobában, megmutogattuk neki az alsóinkat is - szóval nem gondolom, hogy bármi rossz érzést keltettünk volna benne ezügyben és ehhez képest egy merő katasztrófa ez az egész. Március környékén vágtunk bele ugye először élesen a szobatisztaságba (ekkor ugye 2 éves 10 hónapos volt), akkor szépen szólt, ha pisilnie kellett, mi megdicsértük, ha sikerült a bilibe, ha meg félrement, hát a világ legtermészetesebb mozdulataival kapott új alsót, majd egyszer csak egyik pillanatról a másikra elkezdte azt, hogy ha levettük a pelust, azonnal rávágódott a bilire és ott játszott, onnan beszélgetett, onnan osztotta az észt. Nem volt hajlandó felkelni. Volt, hogy egy délutánt töltött ülve, a játszóra sem lehetett lecsalogatni. Akkor mindenki azt mondta, oké, várjunk még, biztos nem elég érett, rendben, hagytuk az ügyet egészen mostanáig és most hol tartunk bakker? Ott, hogy fél órás visitás megy, ha leveszem a pelusát, ordit, karmol, rugdos, hogy maradjon a pelenka, majd ha végül mégis leveszem, még ezer évig meg van sértődve. Alsót abszolút nem vesz fel, most, hogy meleg van, egy szál kukacban flangál és nem pisil. Se a bilibe, se a földre. Visszatartja. A másikról már nem is szólok, egyelőre a pisilésre koncentrálunk. Alváskor kap persze pelust, úgy időziti, hogy akkor pipiljen, mikor van rajta valami. Komolyan tök tanácstalan vagyok és utálom, mikor valaki lelkesen meséli, hogy ó, az ő gyereke két nap alatt átállt, nem volt semmi gikszer, miközben mi meg itt szarakszunk már mióta. Ehhez kapcsolódóan ismét hangsúlyozom, hogy gyűlölöm az "anyuka fejében dől el minden" baromságot (amit ugye a bölcsire szoktak irni, hogy az a gyerek szokik be nehezen, akit a szülő nem akar tudat alatt elengedni - még ekkora bullshitet, komolyan), miután ha valaki, hát én komolyan a fél karom odaadnám, ha végre önállóan tudná intézni a dolgait és sokkal jobban szeretem, hogy már 3 éves és nem mondjuk 1, valamint isten ments, hogy visszasirjam a babakorát. (Ezzel amúgy ő is igy van, múltkor mondta is, milyen jó, hogy már tud beszélni meg futni meg autózni.) Szóval nem értem, nem értem ezt a kinlódást, de már baromira unom, hogy minden kis hülyeségen igy fennakadunk, annak ellenére, hogy soha nem hittem volna, hogy bármi nehézségünk lesz igy hármasban, sosem paráztam előre semmin, sosem beszéltem be magamnak, hogy gond lesz (mert ez a másik, amitől a falat kaparom, hogy biztos úgy éreztem, hogy nehéz lesz a szobatisztaságra nevelés és tessék, bejött, hát a nagy lószart, éppúgy azt gondoltam, hogy semmiség lesz, mint az első időszak és na, az is milyen borzasztó lett*).    

* Hasonlóan nem számitok idegösszeroppanásra egy testvér megszületése után sem, de ezek után most már hogy nézzek tiszta szivvel a jövőbe?

Most, hogy itthon vagyunk, amúgy nagyon vágyom haza, a lehetőségek országának tűnik Magyarország. Nem akarok visszamenni Irországba: pocsék az egészségügy és nincs semmi. Nincs kulturális élet, nincsenek gyerekprogramok, nincsenek fesztiválok (vagy ha vannak, úgyis elmossa őket az eső) és az év nagy részében nem esik jól még csak kinn sem lenni, mert fázom. Beszéltünk róla, hogy nagyon jó lenne kertes házban élni (már hogy minimál kertes, tehát hogy a ház előtt vagy mögött legyen mondjuk tiz-tizenöt négyzetméter zöld), de belegondoltam, hogy végülis tök mindegy, hogy egy lakásban kuksolunk benn vagy egy házban, mert bizony pár nyári naptól eltekintve az ember (vagy legalábbis én) nem ül ki szivesen a kiskertjébe nézni, hogy játszik a gyerek, ha kiskabátban kell ülnie vagy takaróba burkolva, mert fázik. (Ebből következően olyan sincsen, hogy fülledt nyári estéken 10-11 után kólázgatunk és beszélgetünk kinn (legalább az erkélyen, ha már kiskertünk nincs), mert még mikor a múlt héten napközben kifejezetten meleg is volt, akkor sem éreztem indittatást, hogy 10 után kidugjam az orrom, mert... igen, k*rva hideg lett estére.) Nem tudom, feltűnő-e, mennyire szeretem a mostani 35-36 fokos kánikulát...
Ráadásul a szar idő, a problémás egészségügy és a kopárság mellett Irország ellen szól az is, hogy ott nincsenek nagyszülők, akik pedig itt vannak és bőszen és lelkesen foglalkoznak P.-vel kérés nélkül is. (Az olyan apróságokat pedig már meg sem emlitem, hogy itt vannak igazi gyümölcsök (mert megterem helyben!), van finom kenyér (nem soda bread és nem szeletelt) és vannak normális ételalapanyagok, amikből normális ételeket lehet főzni (pl: zöldbabfőzelék, tarhonya, bableves, gulyásleves) és nem kell mindenféle pótlékot használni, ha hazait szeretnénk enni - ez kis problémának tűnik, egy ideig nagyszerűen leplezhető a magyar izlés, de azt hiszem, elértem oda (pontosabban valószinűleg a terhesség hozta ki), hogy irtózom az ir (és amerikai, egyszóval idegen) izektől és olyan kajákat szeretnék enni csak, mint gyerekkoromban, ami viszont lehetetlen, ha az alapanyagok mások).
Ezek vannak hát a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban pedig mindössze két dolog: 1) AV jó állása 2) az igéret, hogy ha egyszer P. közösségbe jár majd, akkor megtanul angolul, ráadásul a sokak által szexinek tartott ir akcentussal. (No jó, van még egy dolog. Konkrétan AV hallani sem akar Magyarországról. Khm.)

Az óceánjáró zongorista legendája

Voltunk végre orvosnál, van egy 29 mm-es Haribonk (ezt AV mondta, pedig ha valaki, ő tuti nem olvas kismamás blogokat, ahol a gumimaci kifejezés ugye többeknél előfordul - én bevallom, semmit sem láttam, abszolút nincs szemem az ilyesmihez, hol a lába, hol a keze), viszont van mellette egy 17x11 mm-es hematóma is. Állitólag nem vészes, de a neten persze találtam cifra dolgokat. Eh. 

Megvárt

Már régebben elkezdtem egy bejegyzést, még Amerikában, hogy állunk... Most, hogy vége a történetnek, hirtelen azt sem tudom, mi van. Nagyapa mindig volt. A robbanékony, ideges természetével, alacsony termetével, vizenyős-kék szemeivel... És most nincs.
Csütörtökön hazaérkeztünk, pénteken reggel fél 10-kor nekivágtunk Kiskunfélegyházának (ott volt kórházban, odáig vitték, majd leirom, hogyan, miért), fél 12-kor odaértünk, negyed órát benn voltunk nála, beszéltünk hozzá, Apu elhintette neki, hogy lehet, hogy már négyen látogattuk meg, majd mikor elbúcsúztunk, a félig nyitott szemein megcsillant egy könnycsepp. Ez volt az utolsó, amit láttam belőle.
Ma reggel hivták Anyut a kórházból, hogy éjjel meghalt. Mikor áprilisban először kórházba vitték, pár napot jósoltak neki. Két hónapig várt rám, hogy elköszönjön.    

Tegnap

Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.

Nyaralás

No szóval a Nyaralás. Oxnard-ban. Tekintve, hogy az út jó 6 óra volt, hiába indultunk viszonylag korán, fél 10 körül, jó későn, 5-fél 6 körül érkeztünk meg. Útközben San Miguel-ben álltunk meg először, ami egy iszonyat kicsi poros falvacska, de roppant hangulatos. A vicc, hogy ha akartunk volna sem tudtunk volna megállni máshol, nagyobb városban, mert a délre vezető út egész egyszerűen a semmiben megy. Utunk során számomra tökéletesen átértékelődött a "semmi közepe" fogalma, mert ha teszem azt Magyarországon autózunk (vagy akár Európában), akkor azért egy-egy nagyvároson (vagy épp egy rezeda-szagú egy utcás falun) tutira át kell hajtanunk egy idő után (esetleg ki kell kerülnünk ezeket), itt azonban csak mentünk-mentünk-mentünk és nem volt csak a Nagy Semmi. (Kicsit paráztam is bevallom és hálát adtam az égnek, hogy nem próbáltam meg AV-t rábeszélni, hogy menjünk Death Valley-be, mivel én ott tuti pánikrohamot kaptam volna...) No hát ott tartottam, hogy San Miguel-ben álltunk meg először - a falu játszóterén. P. hintázott jó sokat, mi pisiltünk, majd a közeli (és egyetlen?) kisboltban vettünk némi ebédrevalót. Miután a desszertként szolgáló fagyit is benyaltuk, újra nekiindultunk az útnak és P. annak rendje és módja szerint 2 körül elaludt. A következő megállónk egy egyszerű pihenőhelyen volt, jó 2 óra elteltével, itt csak pisiltünk, készitettünk pár fotót a környező hegyekről és loholtunk is tovább. Mikor 5 körül behajtottunk Oxnard-ba, már keményen küzdöttem a hányingerrel és úgy voltam vele, ha 5 percen belül nem állunk meg, én kidobom a taccsot. Óriási mázlinkra megálltunk és kiszállhattam - a hotel recepciójánál. Miután becsekkoltunk, kipakoltunk az apartmanban és mivel mindhárman éhen akartunk halni, megcsináltam a popcorn-t, ami a welcome pack része volt. Később a hűtőn megláttunk egy cetlit és felfedeztük, hogy Evening Social van az étteremben, igy oda is belógtunk és ettünk egy keveset. Egyszerű rizs volt húscafatokkal, de mivel főtt étel volt, jól esett végre a szendvicsek után. Vacsora után kiautóztunk a tengerpartra, ahol találtunk egy szuper játszóteret, majd hazafelé beugrottunk egy Albertsons nevű boltba, mert megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy   Safeway közel és távol nincsen... 8-ra értünk vissza a szállásunkra, bedőltünk az ágyba és hunytunk reggelig.

Másnap, azaz pénteken a tengerparton kezdtünk, mivel a reggeliről lekéstünk... Fél 10-kor léptünk be az étterembe, amikor ott már egy deka kaja nem volt, mivel hétköznap csak fél 10-ig lehet reggelizni... Hm. Visszaoldalogtunk hát a szálláshelyünkre, ettünk némi maradék péksütit és nekivágtunk a tengerpartnak, pontosabban először a szuper játszónak. Némi hintázás után elsétáltunk a partig (jó messze volt, ráadásul a fél utat égetően forró homokon kellett megtennünk - tök büszke voltam P.-re, mert jött, mint a kisangyal, pedig tényleg nagyon meleg volt a talaj - ami nagyon szép volt, bár teljesen kihalt. Rajtunk kivül senki sem napozott, homokozott, de sebaj, úgy jó egy nyaralás, ha nyugodt. Délben felkaptunk valami gyorsat a Jack in the Box-ban, azt ebédeltük, majd nekiálltunk P.-nek könyörögni, hogy aludjon. 3-ig próbálkoztunk, de mivel csak fetrengett meg dalolgatott, feladtuk és úgy gondoltuk, nekivágunk Santa Monica-nak. Miután kiderült, hogy jó egy óra az út és ráadásul dugó is van, visszafordultunk és Ventura-t vettük célba. Elautóztunk a turistaközpontig, nézelődtünk kicsit a szuvenir üzletekben (kongtak az ürességtől), P.-t felültettük egy körhintára (Amerikában mindenhol van körhinta), vettünk egy-egy fagyit és sétálgattunk a kikötőben. Mikor meguntuk, átgurultunk a tengerpartra és naplementéig ott töltöttük az időt. Nagyon hangulatos és pihentető volt, talán a legszebb tengerparti fotóimat itt sikerült elkészitenem. Az óceán hullámzott, a homok tiszta volt, a nap ereszkedett le... Gyönyörű volt, na. Este még beugrottunk vásárolni - és lehullt a lepel a nagy rejtélyről, van ám Oxnard-ban is Safeway, csak éppen Vons név alatt fut...

Szombaton már rutinosan korábban mentünk reggelizni és mindhárman egy-egy gofrit ettünk. (Mondjuk P. egy negyedet összesen, de az is csoda.) Délelőtt a ventura-i tengerpartra mentünk vissza homokozni, majd mikor dél körül járt az idő, hazacsorogtunk. Egy gyors ebéd után 20 percet szusszantunk, majd nekivágtunk Santa Monica-nak, abban bizva, hogy P. az úton elalszik. Igy is lett, szépen elaludt az odavezető úton, a baj csak az volt, hogy majdnem mi is... Végül 3 körül érkeztünk meg a városba és bosszúsan láttuk, hogy bizony a parkolás csaknem lehetetlen. Hiába voltak óriási (fizetős) parkolók a part környékén, mindre ki volt irva, hogy full... A város megtelt. Némi keringés után végül a legnagyobb (és legdrágább) parkolóba be tudtunk hajtani és jó sok forgolódás után találtunk is egy üres helyet. Innen áteveztünk a Pacific Park-ba, ami hires és kivülről jól is néz ki, de egyrészt ez tömegben annyira nem mérvadó, mert miközben letapossák a sarkad, annyira azért nem lehet élvezni a dolgot, másrészt meg sajnos csak kivülről néz ki jól a hely, ha már ott vagy, kiderül, hogy sajnos a kicsiknek nem sok lehetőségük van a szórakozásra: konkrétan egy darab sinen futó kisautósor van, a többi játék olyan, hogy azokra a rutinos P. sem mer felülni, hiába ajánlgattuk neki... Végül egy kör rendőrautózás után beálltunk az óriáskerék sorába és felültünk arra. Ez szép volt, jó volt, de szegény P. persze nem látott ki, csak úgy, ha felállt, azt viszont nem engedtem neki, igy maradt ülve és látványosan unatkozott. (Az ölembe sem akart ülni.) Miután végeztünk a kerékkel, úgy döntöttünk, végeztünk a vidámparkkal is, igy lesétáltunk a partra. AV hátramaradt, hogy néz némi szuvenirt az otthoniaknak, mi meg P.-vel ültünk a homokban és tengerpartoztunk. (Közben végig azon röhögtem, hogy a Baywatch itt játszódik, Santa Monica-ban és bazzeg olyan hideg a viz, hogy a lábamat sem dugtam bele szivesen, pedig mikor vasárnaponként vágyakozva néztem ezt a hülye sorozatot, azt képzeltem, hogy a nap éget, a viz meleg és minden szuper. Ehhez képest... Ha-ha.) Egy idő után AV megérkezett körünkbe és hozott funnel cake-t. Sosem ettünk ilyet előtte, kicsit a csöröge fánkra emlékeztetett (bár azt is életemben egyszer, ha kaptam), de finom volt, csak miután végeztünk, mindenünk ragadt. 6 körül kezdett beborulni az ég, ezért úgy döntöttünk nem kockáztatunk, hazaindulunk. Ezúttal a tengerparti utat választottuk, ami közvetlenül a parton halad (és érinti többek között Malibu-t is - Malibu, uramatyám, jártam Malibuban, olyan hihetetlen) és igy sem értünk haza később, mintha a másik úton mentünk volna. Az este már pakolgatással telt, hiszen másnap már utaztunk is haza.
Vasárnap - mivel lépni nem lehetett az étteremben - az apartmanban reggeliztük meg a gofrit, amit AV csinált megküzdve a tömeggel. Délelőtt még utoljára elautóztunk a kedvenc játszónkra, majd nekivágtunk a végtelen útnak hazafelé, Sunnyvale-be. 6 után gurultunk be a már megszokott szállónkba, de mivel megigértük P.-nek, még kimentünk az Ortega Parkba játszóterezni egyet. Este nem kellett altatni minket (mikor kell?), rettegve gondoltunk a másnapra, mikoris még előttünk állt a csomagolás, viszont már közel volt a végleges hazautazás napja, a kedd.

Undi, undi vagyok

Hol jártam én azalatt, mig otthon újra divatba jött a... TÁDÁÁÁM biciklisnadrág?
(Egyébként megőrülök a divattól, komolyan, valami hülyeséget felkap valaki hülye és az emberek többsége - alkattól és adottságoktól függetlenül - mint a birka elkezdi azt utánozni, hogy trendi legyen. Nálunk ilyen ez a szerencsétlen skinny farmer (ma jól be is rágtam, bazzeg hogy árulhat egy üzlet tizféle skinny farmert és (figyelem!) egyetlen más fazont, ami történetesen Boyfriend style?), otthon meg ahogy elnézem, tekintve az időjárásbeli különbségeket, a biciklisgatyó. Jézus.

Út a nyaralásig

Szokásunkhoz hiven, jó sokat tököltünk, nyaraljunk-e vagy sem. Miután nagy nehezen kitaláltuk, hogy oké, legyen, menjünk, nekiálltunk szállást keresni és veszekedni, mert AV mindent lefikázott és egyetlen helyre sem bólintott rá, mondván, hogy az egyik ezért szar, a másik azért fos. Hihetetlen, milyen maximalista, őrület. Hétfőn - mivel még volt munkája - bement dolgozni utoljára, mi meg P.-vel szépen ellébecoltuk a napot, boltról-boltra jártunk és nézelődtünk, illetve én ugye egész nap a booking-ot böngésztem, hátha. Mondanom sem kell, semmi elfogadhatót nem találtam...

Kedden, mivel Monterey-be a nyaralástól függetlenül úgyis el akartunk menni, kora reggel.nyakunkba vettük a környéket és elautóztunk ebbe a szép kis városba. A Dennis játszótéren kezdtünk, ami egy szuper kis játszó volt, különleges játékokkal. Persze volt hinta meg csúszda is, de volt pl egy baromi hosszú függőhid meg két barlang meg egy hosszú csöves csúszda is (gondolom nem igy hivják - ilyen csövek gördülnek, ahogy csúszol és az visz tovább), szóval jó sok izgalmas játék, úgyhogy P. roppantul élvezte. A játszó után lementünk a partra, ami elég koszosnak tűnt (sajnos eltévesztettük és ez nem Monterey fő tengerpartja volt, hanem csak egy kis mellék-part és ennek megfelelően igen elhagyatott volt), de mi azért megettük a szendvicseinket a homokban és ásókáztunk egy kicsit. A part után célbavettük a Cannery Row-t, ami a város fő attrakciója, pontosabban egy nagy bevásárló- és kajáló utca a nagy viz mentén. Végigsétáltunk, ahol végig kellett sétálni, beigértünk P.-nek egy fagyit, de mivel rondán viselkedett (bekönyörögte magát egy ékszer üzletbe, mert volt ott egy művizesés és hiába tiltottam meg, többször belenyúlkált a vizbe, majd utána felkapott egy diszkavicsot és hozzá akarta vágni a vizesés mögött lévő tükörhöz, de szerencséjére elvétette... úgy égett az arcom miatta, mint még kb soha, nem is tudom, mi ütött belé, ennél normálisabb jóval), szóval a fagyit, no azt nem kapta meg. Mivel éheztetni azért nem akartuk, beugrottunk a Safeway-be némi kajáért, majd mig elaludt, nekivágtunk a 17-mile-drive-nak.
Bár eleinte szivtam a fogam, mert 9,5 dollár volt a behajtási dij az útra, később megértettem, miért: gyönyörű volt a hely, teli parkolókkal, kilátóhelyekkel, látnivalókkal. Mivel AV már járt itt egyedül, a főbb pontoknál csak én szálltam ki a kocsiból fotózgatni, mert hagytuk, hogy P. aludjon... Mivel jól kifáradt délelőtt, az út végére sem kelt fel, igy elindultunk délre az 1-es úton is, mert az is szépséges. Egy idő után, mikor már sok volt a jóból (és fél 4 felé járt az idő), egyszer csak megfordultunk és visszaautóztunk a 17-mile-drive mentén található tengerparthoz. Sajna mire odaértünk, beborult az ég, de igy is csodálatos volt a part: a homok szikrázóan fehér és finom volt, úgyhogy hiába támadt fel a szél, hiába jöttek a fellegek, kénytelenek voltunk homokozni egy kicsit, mert ellenállhatatlan volt a dolog. Fél 6 körül indultunk haza és fél 8 körül dögfáradtan estünk be a szállodába. Bár hullák voltunk, este fél 3-ig még szállásokat nézegettünk, mondanom sem kell zéró eredménnyel. Ekkor már kezdtem el-elengedni a nyaralást, de azért dúltam-fúltam, mert nagyon rosszul esett, hogy úgy tűnt, AV direkt minden helyben talált kifogásolnivalót, csak hogy ne kelljen mennünk... Ilyen gondolatokkal zártuk hát ezt a szépséges napot, mit ne mondjak, nem volt valami kellemes.
Másnap, szerdán délelőtt újult erővel álltunk neki a kutatásnak, de ezúttal nem hely szerint kerestünk (Yosemite Park, Lake Tahoe és Santa Barbara voltak a célpontok), hanem ahogy esik, úgy puffan alapon. Ennek köszönhetően 11 körül igy AV lefoglalt egy apartmant Oxnard-ban, ami egy kedves kisváros Santa Barbara és Santa Monica között félúton... A sikeres foglalás után a Fiúk eltűztek az Ortega Park-ba (azaz a virágos játszótérre) játszózni, én pedig otthon maradtam bevásárolni és főzni. Délután pakoltunk, bőröndöztünk, illetve ha jól rémlik elmentünk hármasban a Fisher Park-ba mókázni. Este turbóból kiirtam pár programot Oxnard környékén, majd izgatottan vártuk, hogy reggel legyen és végre induljunk nyaralni.

Szabadságos hétvége

Szombattól tehát AV szabadságon volt és mivel ez volt az utolsó, igazi közös hétvégénk együtt Amerikában, igyekeztünk "nagy programokat" szervezni. Szombat délelőtt a Children's Discovery Museum-ba mentünk, San Jose-ba. P.-vel korábban már voltunk ott, de nagyon tetszett neki, igy azt határoztuk, megmutatjuk AV-nek is, milyen király helyeken is jártunk mi, mig ő dolgozott. Szerencsére másodszorra sem találta unalmasnak a múzeumot P., sőt, szinte tetszett neki, hogy sok dologra emlékezett, mi hol van. A múltkor bejárt területek mellett ezúttal felfedeztük a Buborékvilágot és a Vizes Központot is, az előbbinél értelemszerűen óriási buborékokat lehetett gyártani kis slaggal vagy nagy karikákkal, az utóbbinál meg mindenféle vizes mókában lehetett részt venni, miután felvettél egy kis vizálló esőkabátot. Láttunk mi ott örvényt, vizsugarat, ami labdákat dob fel a magasba, pára gyártó készüléket, egyszóval nagy volt a móka, komolyan, még mi is élveztük, vicces volt. Ebéd után P. aludt egy keveset, majd délután a Lakewood Parkban jártunk, ahol gyakorlatilag ugyanazt csináltuk, mint csütörtök délután, csak ezúttal hármasban.

Vasárnap nagy útra vállalkoztunk: elmentünk Half Moon Bay-hez. A Lemos Farm-ot vettük célba, ami egy teljesen szürreális kis park, telis-tele csontvázakkal meg szellemekkel, de alapvetően jó kis hely, úgyhogy jól éreztük magunkat. Mivel P. megijedt az ugrálóvártól (jó, hogy vettünk neki belépőt a Playtown-ba is, de végül úgy döntött, ő ugyan nem próbál ki ott semmit...), a DigZone-nál kezdtünk, amit roppantul élvezett. Ezután felpattantunk a kisvonatra, majd egy nagy kör után beálltunk a pónilovagláshoz. Kissé ugyan aggódtam, hogy 20 perc sorbanállás után P. kitalálja, hogy fél a lovaktól (előttünk egy kisfiú pont ezt csinálta), de hálistennek hősiesen viselkedett és végigügette a körét. A póni után a Szalmaautó következett, ami úgy rázott, mint az istennyila, AV teljesen odáig volt, hogy tuti most fogok elvetélni, de egyelőre úgy tűnik, erősen kapaszkodik A Kettes, igy a hülye traktor sem árthatott. A rázós kaland után egy kis kecske etetés következett (egészen addig, mig P. kezét be nem kapta egy állat, nem harapta meg, de szegény kicsit beijedt), majd a délelőttöt a DigZone-ban zártuk, ahol a Fiúk ástak egyet utoljára, majd átautóztunk a partra. Ezúttal egy ingyenes strandot találtunk, úgyhogy leheveredtünk a homokba és ástunk. Nem maradtunk sokáig, mert P. eléggé elálmosodott, igy hamar elhagytuk a helyszint. Betértünk egy Safeway-be, vettünk három szendvicset meg három itókát, majd miután P. elmajszolta a szenyáját, azonnal el is aludt és szunyált hazáig. Délután egy gyors ebéd után (asszem még szombat este főztem valamit) a Rengstorff Park-ba mentünk, hogy AV is megismerhesse a Hosszú Csúszdás Játszóteret. Ekkor azt hiszem már elég rendesen émelyegtem, bár az vitathatatlan, hogy ezóta már csak romlott a helyzet.  

Utolsó napok kettesben folyt. köv.

Még májusban (ha-ha) ott hagytam tehát abba, hogy szerdán játszótereztünk orrvérzésig.

Csütörtökön úgy döntöttem, hogy megnézzük a Japanese Garden-t San Jose-ban a Happy Hollows Park mellett. Mit ne mondjak, nem volt egyszerű megtalálni a bejáratot, úgyhogy legalább 3/4 órát keringtünk, mire bejutottunk, igy nem voltam túl boldog. A kert maga egyébként szép lett volna, ha nem lett volna folyamatos hányingerem, de hát volt. A képek erről a napról persze elvesztek, úgyhogy illusztrálni nem tudom, milyen volt, ahogy P. etette a halakat és a kacsákat egy kis hidról, pedig aranyos volt, istenuccse. Délután a Lakewood Park-ban (azaz az Űrhajós játszótéren) jártunk, ment az OSO-szerű mászás, a bolygók tanulmányozása és a hinta ezerrel, igaz, úgy rémlik, ekkor már nem volt túl meleg, sőt, a szél is szépen feltámadt.

Pénteken (amúgy ez május 24) a Fisher Park-ba (azaz a sajtos hintás játszótérre) mentünk, ahol P. végre igazán bátran homokozott, imádtam. Egy kisfiúval (volt vagy 6 éves) megosztozott a homokozócuccokon is, úgyhogy az egész délelőttöt a homokban töltöttük. Délután - nem is tudom, hogy vezethettem ennyit - a Mitchell Parkban (azaz a barlangos játszótéren) voltunk, ahol ezúttal rengetegen voltak, úgyhogy moccanni sem lehetett a gyerekseregtől, igy szinte végig a felnőtt hintán nyomtuk. Igy visszamenőleg ultragáz lejegyezni, mikor mi volt, mivel már semmire sem emlékszem, csak azt véstem fel a naptáramba, hol voltunk, de hogy hogy éreztük magunkat, milyen hatások értek, azok már teljesen kiszálltak a fejemből. Hülye laptop, hülye winchestere.  

Hétvége és hételeje

A tegnapi nap még mindig jó időt hozott, igy délelőtt a St Anne's Park-ban jártunk, ahol egy kis játszózás után P. és AV fociztak (én voltam a kapu). Egy idegesitő kis kövér ir gyerek (aki nem volt több 3-4 évesnél) a játszón kiszúrta P.-t magának és bárhová ment szegény, a Dagi utána iramodott, hogy okoskodó és kurvára irritáló hangon közölje vele, hogy a "csúszdát / a kisvonatot / a kisrepülőt stb csak nagy fiúk használhatják", szerencsétlen P. meg csak kétségbeesetten pislogott és folyamatosan azt kérdezgette, hogy mit mond a kisfiú, mit mond a kisfiú? hát baromi szar lehet neki, komolyan, megszakad a szivem. Elmúlt 3 éves és egy gyerekkel sincs kapcsolata a rohadt nyelv miatt. Persze, a creche lenne a megváltó opció, de baszki 1000-1200 eurót (esetleg 800-at, ha csak 9-1-ig megy) kifizetni 20 napért (természetesen előre kell fizetni, ha beteg a gyerek és havi 5 napot tud csak menni, hát ilyen az élet), úgy, hogy közben ráadásul egy rakás fos az összes? (Nagy botrányok vannak: szinte naponta jön egy hir, hogy ebben vagy abban a creche-ben mi történt, a legutóbbi, hogy egy 3 éves kissrác hazasétált (!) a több száz méterre lévő otthonába, úgy, hogy közben számtalan úttesten egyedül átkelt, de ez még csak hagyján, hálistennek nem lett baja, de olyat is olvastam nemrég, hogy végeztek egy tizeniksz intézményt átfogó vizsgálatot (beépitettek egy külsőst a csapatba - de miért nem az összeset vizsgálják, könyörgöm?!) és alig ment át pár a rostán... Volt olyan hely, ahol folyamatosan orditoztak a gyerekekkel, ahol lekötötték a kicsiket az etetőszékbe órákig (!) és hasonló szuper dolgok. Most nagy-nagy felháborodás van, de tudom mi lesz ennek a vége: lószar, ezek a bölcsik épp úgy fognak működni ezek után is, mint eddig és havi 1200 euróért ugyanilyen minősithetetlen szolgáltatást fognak nyújtani - mert a szülőknek nincs. Más. Választása. És az igazat megvallva ilyenkor persze mindig eszembe jut az otthoni helyzet és hogy mennyi a sirám, hogy jaj jaj, magyarnak lenni a legrosszabb, szar ez az ország stb stb stb és forr a vérem. Persze, ez a mi választásunk, hogy itt élünk, tudom és az elmúlt napokban - részben emiatt a kilátástalan creche helyzet miatt is - nagyon gondolkozunk rajta, hogy haza kéne költözni a francba (kiszámoltuk, hogy ha összeadjuk a havi költéseinket (albérlet, rezsi, kaja, benzin stb) és ehhez hozzávesszük egy esetleges bölcsi havidiját, akkor szó szerint ugyanott tartunk, mintha otthon lennénk, csak éppen itt nincsenek nagyszülők, nincsenek régi barátok, nincsen ingyenes egészségügy, nincsen esélyem munkát találni és ráadásul az év nagy részében szar az idő)... Tudom, nem egyik napról a másikra fogjuk meghozni ezt a döntést, de nagyon érlelődik a gondolat, mert ez igy nem pálya. Szegény P. egy félős, idegenekkel nem-kommunikáló bully-célpont lesz, a mi kapcsolatunk meg szépen lassan rámegy a totális egyedüllétre és arra, hogy sosincs egy percünk sem magunkra (már hogy kettőnkre)... Na, most hogy ez szépen részleteztem (ja nem, kimaradt az abortusz-tiltása, az is ide kapcsolódik és azon szintén szépen felcsesztem az agyam a hétvégén, de most már nem beszélek félre, majd legközelebb lejegyzem a dühömet), folytatom a hétvégi események tálalását. A St Anne's Park után hazaautóztunk, összeütöttem valami gyors ebédet, P. aludt egy kicsit, majd mikor felkelt, elmentünk Portmarnock-ba, a tengerpartra. 4 után értünk oda, sokan már szedelőzködtek, de még igy is ezer évig keringtünk, mire találtunk egy falatnyi helyet, ahová letehettük a kocsit. (Visszasirom Amerikát emiatt, ott mindig volt millió parkolóhely, igaz, sok volt a fizetős, de ha nem akartál fizetni, bárhol meg tudtál állni, maximum nem két lépés volt a célpont, hanem gyalogolni kellett kicsit... Itt most elmentünk Malahide-ig (igen, másik város már) és ott sem volt egy centi hely sem még úgy sem, ha két sárga csik mentén állunk meg, ami ugye tilos. Amúgy oltári mázlink volt, úgy lett helyünk, hogy valaki épp előttünk állt ki, mi meg szépen beálltunk a helyére, he-he.) No szóval újra tengerpartozás volt a program, mint szombaton: homokoztunk, napoztunk és röhögtünk, hogy mig engem bizony már ki-kirázott a hideg (17-18 foknál nem volt melegebb a napon sem), az irek halál lazán napoztak és fürödtek a jeges tengerben, mintha legalábbis meleg lenne a viz. Hm. Az este kaka-csalogatással telt, szegény P. már oltárian szenvedett, nem tudom, mit kéne neki adni, hogy ne legyen ebből többet gond, mert ez már borzasztó, sajnos én ugyanilyen voltam, de vele nem várhatunk addig, mig az első terhessége megoldja a dolgot...
Hétfőre, mint megjósolták, lehűlt kissé az idő. Bár délelőtt még sütött a nap kicsit, mivel el kellett hoznunk P. útlevelét a nagykövetségről, nem igazán tudtuk kihasználni az utolsó sugarakat. Mire kiértünk Sandymount-hoz fél 12 körül, az ég már borult volt és a szél is fújt, igy némi (5 perc) bicajozás után úgy döntöttem, irány az otthon, mert nem akarom, hogy megfázzunk a repülés előtt. Délután szintén nem voltunk túl aktivak, elautóztunk a Stillorgan Shopping Centre-hez és tomboltunk kicsit a Dealz-ben meg vettünk ezt-azt a Tescoban. (Vicces volt, mondtam P.-nek, hogy jegyezze meg, mi kell: liszt, mazsola, kenyér - erre amint beléptünk a boltba, az első sorban mik figyeltek egymástól úgy 1-1 méterre: mazsola, liszt, kenyér... Először csak annak örvendeztem, hogy nézd már itt a mazsola, nem is kell keresni (azt általában eldugják jó mélyre), majd kiszúrtam, hogy de hiszen ez a kenyér sora, majd P. kiáltott fel lelkendezve, hogy és a liszt is ott van! (Most hogy irom, mókás, hogy felismerte a lisztet, ha-ha.) 6 körül értünk haza, AV fél 7 körül, jó szar kedvvel, mert a főnöke megint hülye: van egy béna tréner csaj, aki 6 alkalomból eddig négyszer lemondta az általa tartandó tréninget, mondván, hogy sok a dolga (!) - bazmeg, mi a dolga, ha nem a tréningek megtartása - és AV ezt nehezményezte, hogy nem túl jó, ha 20-25 ember feliratkozik egy képzésre, majd ez a hülye csaj pár nappal korábban folyamatosan lemondja a tréningeket, ráadásul a legutóbbi alkalommal erről meg is felejtkezett, egyszerűen nem jelent meg az általa tartandó tréningen - erre AV főnöke még őt cseszte le, hogy mi az, hogy nem támogatóan viszonyul ehhez a dologhoz és ehhez a csajhoz. WTF? Ráadásul ez a nő egy éve van kb a cégnél, E2 a beosztása, AV meg 5 éve és kissé magasabb szinten van... Őszintén hogy lehet támogatóan viszonyulni egy köcsöghöz, aki nem szól a felettesének, hogy bocs, nem tartok most tréninget, mert - tököm tudja miért... Komolyan mondom, ha nekem naponta ilyen barmokkal kéne foglalkoznom, már rég felakasztottam volna magam... No mindegy.)  

Aki szeretne visszajönni, azt engedjétek vissza

Össze kéne szednem magam és dokumentálnom a laptop-crach óta történt dolgokat. De jaj, hát mennyi már az, atyaég. No mindegy, valahol elkezdem, aztán csak lesz valahogy.
Nézzük először onnantól, hogy megjöttünk he-he. Szerda este 7 körül nyitottunk be hát a hat héten át üresen álló lakásunkba. P. teljes őrületben nézegette végig az összes játékát, majd örömtől sugárzó arccal jelentette ki, hogy minden megvan. Mig AV elment bevásárolni ezt-azt, én a kanapén döglődtem (majd még részletezem, hogy telt a repülőutunk) és akkor sem akarózott felállni, mikor megjött, de végül erőt vettem magamon és megvacsoráztunk. P. 10-kor került ágyba, szokásosan, majd fél 3-kor jött át hozzánk és csak negyed 5-ig dorbézolt, pontosabban nézegetett ki az ablakon és integetett a taxiknak... Csütörtökön 11 körül ébredtünk, majd elautóztunk a Tesco-ba némi ebédnek-valóért, megkajáltunk és mivel ezer ágra sütött a nap, elmentünk a Marlay Park-ba játszózni. A nap ezer ágának köszönhetően millióan voltak a játszón, de kitartottunk: hintáztunk, csúszdáztunk, homokoztunk és természetesen P. kismotorozott, mint a kisangyal. Hazafelé beugrottunk a Lidl-be és ismét 10 körül tettük le P.-t aludni, mi meg éjfélkor dőltünk ki. P. negyed 2-kor jött át hozzánk és ezen az éjjelen egészen negyed 5-ig nem aludt... Mit ne mondjak, nem voltam boldog, mivel sejtettem, hogy igy a másnapot hullaként fogom nyomni - és nem tévedtem sokat.

Másnap ráadásul már AV dolgozott, igy kettesben töltöttük a napot: pakolásztunk és délelőtt kiautóztunk Régi Barátunkhoz, a Poolbeghez. Megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy egy jó nagy terület fel van túrva a tenger mellett, de lelkem mélyén örültem, hogy végre rendbe teszik ezt a méltatlanul elhanyagolt szépséges helyet - erre már itthon találtam egy cikket, hogy csak egy új hulladékégetőt épitenek... Bazzeg. Az Irishtown Nature Reserve mellé egy centire. Eddig is furcsa szagok terjengtek a környéken, tekintve, hogy egy erőmű működik ott plusz ugye kikötő, tehát zajlik a tengeri forgalom rendesen és teli van a környék baromi nagy, gyanús konténerekkel - no de most ezt megfejelni egy hulladékégetővel?! Azt hiszem új kedvenc autózós hely után kell néznünk... A part egyébként (az erőmű tövében) tele volt emberekkel, igazi beach-hangulat uralkodott, szóltak a rádiók, égett a bőr, úgyhogy blazirt arccal mi is csatlakoztunk: készitettünk pár homok-rákocskát meg homok-autócskát, majd fél órás tengerpartozás után hazafelé vettük az irányt ebédelni. Délután csak a Herbert Park-ba sétáltunk el, ahol semmi sem változott, ugyanolyan középszerű minden, mint volt. Este, mivel a felvágott elfogyott, még elmentünk a Tesco-ba hármasban, majd a szokásos időben feküdtünk. P. éjszaka csak 5-kor (!) jött át, ami megváltásként ért minket, annál is inkább, mert összesen 6-ig forgolódott, utána már aludt, mint annak a rendje.

Mivel a kánikula (értsd 18-19 fok, de tűző nap) ma is kitartott, igy egy igen laza indulást követően (délben tettük ki a lábunkat a lakásból) Bray-ben kezdtünk - és zártunk. Először ettünk egy-egy gombóc fagyit (igazi gombócos fagyit árulnak ott, nem azt az undoritó mekiszerűt), majd leheveredtünk a tengerparton és 4ig ott lazsáltunk. P. hol kavicsokat dobált a vizbe, hol elásta a lábát, mi meg barnultunk és bambultunk ki a fejünkből. Miután hazaértünk, összedobtam egy gyors ebédet és mig főztem, a Fiúk végre összeszerelték P. kisbiciklijét, ami idáig várta jobb sorsát az egyik bőröndben. Este a változatosság kedvéért kiautóztunk Dollymount-ra is, megnézni ott mi változott, de hálistennek semmi. Épp apály volt, igy vizet nem láttunk, úgyhogy bújócskáztunk egy kicsit a nagy kövek között és 8 körül hazaindultunk. Most lassan éjfél, AV dolgozik, én meg igyekszem összekapargatni, hol, milyen képeim maradtak meg a Nagy Laptop Összeomlás óta és - mint a mellékelt ábra jelzi - közben próbálom behozni a blogos lemaradásomat is. Huhh.

Amit rakunk nappal, éjjelre leomlik

Gyakorlatilag mire mindent kipakolunk a bőröndökből, addigra elkezdhetünk visszapakolni, mert jövő csütörtökön ugye vár Magyarország.

Egyébiránt épp sós mogyorót eszem marékszám, mert ettől nincs hányingerem. Már hogy addig nincs, mig eszem. Rájöttem, hogy leginkább azok az ételek, italok fokozzák a hányingerem, amikben van cukor. Ennek megfelelően már rá sem tudok nézni az édes dolgokra, állandóan sót nyalogatnék Nemrég még a savanyú dolgokat kivántam, most azoktól is undorodom, marad a só, ez van, mert a keserű alapból fúj meg nem is tudok kapásból semmi keserű izűt a tonicon kivül.

Ahogy leszalltunk Dublinban, teljes megdobbenessel tapasztaltuk, hogy tuz a nap. Bar 16 fok van, de nem esik es a szel is elviselheto, ugyhogy nagy az orom, ha felnezunk az egre, tok olyan, mintha haza sem jottunk volna. Ha kisse lejjebb emeljuk a tekintetunket, akkor persze mar feltunik, hogy nem Amerikaban vagyunk, miutan az utcak telis-tele vannak emberekkel: setalo, gyaloglo, andalgo ferfiak es nok tomege hompolyog az utcan. Hihetetlen, hogy itt tomegkozlekedes hianyaban (+ mert mindig dugo van a kozpont 5-6 km-es korzeteben) a jonep gyalog kozlekedik, teljesen elszokott mar a szemem ettol. Tegnap este egyebkent az egyik ismerosom felreertett es azt hitte, Magyarorszagra erkeztunk meg, pedig nem, meg csak Irorszagban vagyunk, amit mi sem bizonyit jobban, hogy miutan ma leejtettunk egy dobozos tejet es az kifolyt, azonnal ott termett egy Tesco dolgozo es aggodva kerdezte meg, hogy jol vagyunk-e. Mi.

Hazaút

A hétfő tehát pakolással telt. Mig AV délelőtt elvitte P.-t az Ortega Park-ba, én csomagoltam (El nem tudom mondani, mennyire rühellek bőröndözni, őrület, hogy utálom.), küzdöttem a hányingerrel és főztem valami ebédszerűt. Mig P. aludt, AV bement utoljára a Céghez néhány e-mail-t elküldeni illetve szétszerelni P. bringáját, amikor pedig hazajött, ő is nekiállt pakolászni, én meg döglődtem és úgy tettem, aki szintén nagyon csomagol, de inkább csak lébecoltam, mert baromira émelyegtem és igazán nem hittem benne, hogy valaha is készen leszünk... Estefelé a Raynor Parkba (azaz a dinós játszóra) autóztunk és sötétedésig maradtunk, mintegy elbúcsúztatva Amerikát.

Kedden délelőtt - ha jól rémlik - nagyjából befejeztük a csomagolást és elautóztunk utoljára a Shoreline Park-ba. Mivel minden iszonyat libaszaros volt, berágtunk és átmentünk a Mitchell Park-ba (azaz a barlangos játszóra), ahol rengetegen voltak, igy a Fiúk nagyjából csak focizni tudtak illetve két percre P. megszerezte a hintát is. Mig P. aludt, AV elment venni még ezt-azt az itthoniaknak, majd mikor hazaért, lemértük a szállodától elkért mérlegen a cuccokat és szépen lecuccoltunk a kocsiba, hogy elinduljunk a reptérre. Útközben megálltunk a Walmart-ban, mert AV nekem is vett három M-es felsőt, de kiderült, hogy nagyok, igy kicserélte őket S-esre, igy elég későn, 4.20-kor indultunk el a reptérre, vagyis jó 20 perc késésben voltunk az előre eltervezett menetrendhez képest. (Természetesen amúgy az S-es pólók is nagyok lettek, haha, amerikai méretek haha.) Tekintve, hogy kifogtuk a délutáni dugót, 5 körül tudtuk leadni csak a kocsit, ami kissé kinos volt, hiszen a gép 19.15-kor indult... Őrült tempóban siettünk hát a metróhoz (?), ami elvitt minket a reptérre, ahol még hátra volt a csomagok leadása és a biztonsági kapukon való átjutás. Rohanva jutottunk el a géphez, persze nem késtük le, de azért volt egy kis félsz bennünk, hogy bazzeg mennyibe fog az kerülni, ha vehetünk új jegyeket... (Amúgy most hogy irom, már most gyűlölöm a hazarepülést, még egy ilyen undoritó dolog nincs a világon, komolyan: csomagolás, súlyméricskélés, rengeteg gyaloglás, cipekedés, fegyelmezés, parancsolgatás, várakozás - és még csak ekkor szállsz fel a gépre, szarszarszar.) A repülőút maga egyébként nem volt vészes, a SF - London táv csak 9 óra 40 perc (a másik irányba 10 óra 40) és P. ugye már rutinos repülő, semmi gond nem volt vele, üldögélt a helyén és dumálgatott. (Roppant ideges leszek amúgy, ha arról olvasok, hogy egyesek szeretnék bevezetni a gyerekmentes járatokat, miután mi eddig akárhányszor repültünk, sosem okoztunk problémát senkinek, nem volt rohangálás, orditozás, sirás, hiszti a gépen (és ha belegondolok, más gyerekét sem láttam még rohangálni, orditozni, sirni, hisztizni, pedig repültünk már párszor), viszont a mögöttünk ülő utasok közül kettő végigpofázta az utat maximum hangerőn és bizony utaztam én már elviselhetetlenül büdös ember mellett is - olyan javaslat mégsincs, hogy legyen bunkómentes vagy büdösmentes járat...) Annak ellenére, hogy főképp éjszaka repültünk, P. persze nem aludt sokat. A vacsora után - amit erősen negligált (nem volt hal! botrány!) - olyan fél 12 körül aludt el valami furcsa félig-ülő pozicióban és 4 körül már fel is kelt... Mi persze egy percet sem tudtunk aludni, én biztam benne, hogy kicsit elbóbiskolok egyszer csak, de mivel ülve szerintem képtelenség aludni és ráadásul folyton azt lestem, P. mikor riad fel, sikerült úgy eltölteni az időt, hogy nem szundikáltam el, inkább néztem egy filmet meg lapozgattam a fedélzeti magazint. P. ébredése után kicsivel megkaptuk a reggelit: scone, lekvár, vaj, cerbona szelet, kávé / tea, majd 5 után nem sokkal le is szálltunk Londonban. A leszállás után volt valami gebasz (talán nem volt lépcső pfff) még vagy 45 percig vesztegeltünk a repülőgépben - mit ne mondjak, cseppet sem volt csinos. 6 körül - vagyis londoni idő szerint délután 2-kor  - végre kikerültünk a gépből és kezdődhetett az átcuccolás, azaz az átcsörtetés az egyik terminálról a másikra... Pontosan 1 órába telt ez a kis út (szerintem ez olyan brutális - 1 óra, hogy átjuss az egyik gépről a másikra, nem csak azért, mert baromi nagy a reptér, hanem mert legalább ezerszer ellenőriznek... miután 200 méteren belül másodszor fotózták le a retinánkat (P-jét is, hehe) szóvá is tettük, hogy vajh' ennek mi az értelme, hogy még látszódik az előző ellenőrzési pont, de már újra sorba állunk, mire a biztonságis megmondta a tutit: az, hogy ezalatt a 200 méter alatt is "kicserélhettük" magunkat és nekik ezt ki kell zárni... no most ekkor AV-nek igen vehemensen kezdtem szidni a rohadék terroristákat meg ezt az egész modern kort, ahol ember embernek farkasa és ahol tulajdonképp a félelem az úr stb stb stb, de hamar leálltam, mert egyrészt hulladék voltam, másrészt eszembe jutott, hogy mi vagyunk a hülyék, hogy ennyit repülünk, hát vessünk magunkra), úgyhogy épp, hogy elértük a dublini gépet, ami végre hazavitt. A London-Dublin út amúgy poén: nagyjából 50 perc cakkpakk. A felszállás alatt P. kekszezett, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy nem kér többet: begyére hajtotta a fejét és ott ültében elaludt. Lefektettem a karomba, hogy ne törjön ki a nyaka és egészen a leszállásig (kb 40 perc haha) alhatott, amikoris ugye vissza kellett ülnie a helyére, bekötve. Csórikám alig akart felkelni, mikor végre megérkeztünk, de aztán hősiesen összeszedte magát és átverekedtük magunkat a biztonságiakon, felvettük a bőröndöket (a babakocsi valahol elveszett, de megigérték, hogy kiszállitják hamar) és jöhetett a fél órás taxizás hazafelé. 6 körül értünk haza (ez az amerikai idő szerint délelőtt 10 - vagyis háztól házig délután fél 5-től másnap délelőtt 10-ig utaztunk: röpke 17,5 óra khm), én leheveredtem a kanapéra és nagyjából fel sem tudtam kelni. Jó dolog a világlátás, szép dolog az utazás, de ezt a repülős hercehurcát én bizony könnyű szivvel kihagynám...    
Pár kép lezárásképp:

Minden utunk innen indult... 

No ezt nem látjuk soha többet

Indulás előtt két perccel

A hazacsempészett furcsainnivaló készlet*

* Itthon sajna nem elterjedt a furcsainnivaló, csak körtéset meg epreset láttam eddig, Irországban van többféle, de sajnos nem keverik a gyümölcsöket a zöldségekkel, furcsainnivaló tekintetében tehát Amerika az ász: van millióféle és csupa szokatlan kombinációban, igy P. végre némi zöldséghez jutott a borsón kivül, imádtam 

Egyre tobbszor jut eszembe, hogy talan nem a legkiralyabb otlet volt igy idoziteni ezt a terhesseget, miutan gyakorlatilag az ittletunk egy harmada azzal telt, hogy folyamatosan hanyingerem volt reggel 9tol lefekvesig. Oke, oke, lehetnek magasztosabb, tudom, de egyszer vagyunk / voltunk itt es az igazat megvallva az utobbi idoben mar csak vegetaltam ezen a szepseges helyen, mert bevallom, nem tud oszinte lenni a mosolyom, mikozben allandoan nyeldekelnem kell es kuzdeni, hogy ne dobjam ki a taccsot percenkent.
Hogy a holnapi ejszakazast es maratoni repulest hogy fogom birni... no abba bele sem merek gondolni.