Jajjj

Szépen közöltem, hogy P. milyen rendes volt szerdán - erre délután kiderült, hogy 38.8 a láza. Csütörtökön reggel 39,3-ra ébredt - ehhez képest napközben aludt egy órát összesen - majd este 39.9-el zárta a napot. A legfélelmetesebb az volt (amellett, hogy mégiscsak idegen országban vagyunk), hogy hiába szenvedtettük a hideg vizes borogatással, kúppal, mindezek után is csak 39.6-ig ment le a láza.
A betegség miatt este fél 9-kor már elaludt - majd reggel fél 11-kor kelt. Mivel fél 9 és éjfél között legalább tizszer hivott be, mellette aludtam, hátha úgy nyugodtabb lesz. (Nem lett, kb óránként felnyöszörgött.)
Bár fél 11-kor kelt, délután aludt még egy órát szegény, eléggé ki lehet.
Ami pozitivum, hogy ma már csak hőemelkedése van, remélem holnapra nyoma sem lesz az elmúlt két napnak...  

Látnivalók 9

(A Hét sétái és a Szeretem délelőtt után itt az újabb összefoglaló.)
A gépünk szombaton délben ért haza és miután a délután a kipakolással telt, nem vállaltunk be nagy programot, csak annyit, hogy elsétáltunk a Darling Harbourba és tettünk egy nagy kört át a Pyrmont hidon.
Vasárnap már aktivabbak voltunk, délelőtt elkompoztunk a Botanikus kertig és ott én, egyes-egyedül bementem a Government House-ba, mig AV P.-vel kinn etette a hangyákat keksszel. A vezetés 45 percig tartott és talán azért, mert rég volt már egyéni programom, teljesen lenyűgözött. Megtudtam, hol volt az eredeti, az első Kormányépület (oké, eddig is tudtam, hogy a Museum of Sydney-nél, de nem állt össze teljesen a kép, hogy hogy is volt ez, most már tudom, hogy ott épült meg az első, majd miután minden kormányzó panaszkodott, hogy kicsi, nedves, egészségtelen és gáz, ezért egy idő után lerombolták az eredeti épületet és felhúztak egy másikat egy szimpatikusabb helyen, ott, ahol most körbevezettek minket), megfordultam NSW mostani vezetőjének dolgozószobájában (ő amúgy egy libanoni származású nő), végigjártam az épület szép és kevésbé szép helyiségeit, egyszóval okosodtam, tanultam, szélesitettem a látókörömet... (Igen, nekem már ennyi elég...) Dél körül hazakompoztunk, főztem gyorsan valamit, majd P. csendespihenője után elsétáltunk az Aquariumba, igen, a hires sydney-i Aquariumba. (Note: Egy felnőtt belépő 35 dollár, de én szemfüles vagyok és találtam vouchert, igy ketten 36 dollárért mentünk be, ami már kissé reálisabb volt, mint az eredeti 70...) Sajnos meg kellett állapitsuk, hogy P. még mindig kicsi az ilyen helyekhez (az állatkertet pedig szereti...), mert kb minden harmadik akváriumnál volt csak hajlandó megállni és ott is maximum 10-15 másodpercig. A cápa alagút (vagy mi) abszolút nem érdekelte, csak átloholt az egészen, hiába mutogattam, magyaráztam, észre sem vette, hogy mindenféle ráják meg cápák úsznak a feje fölött... A másik nagy attrakció, a Great Barrier Reef élővilágát bemutató részleg kicsit nagyobb sikert aratott, mert ott világosabb volt és szinesebbek voltak a halak is, de az sem kötötte le túlzottan. Mondanom sem kell, hogy a tájékoztató táblák 10%-át sem sikerült elolvasnom, miközben rohantam utána, úgyhogy igazán hálás voltam a kuponnak, mert eléggé idegesitett volna, hogy kiadunk 70 dollárt 40 percnyi szaladgálásért a halak között, amik közül minden ötvenediket látjuk maximum... Az igazat megvallva, egy kicsit többet vártam ettől a helytől, mert óriási a hype körülötte, állitólag Sydney legtöbb turistát vonzó látványossága. Persze világos, hogy ha normális ütemben tudtuk volna végignézni, nagyobb élmény lett volna, de ettől eltekintve sem voltunk elájulva. Nagyon hiányoltam pl valami kicsiknek való szórakozást. Az egyik nagy medence mögött volt egy kis helyiség néhány szines székkel és egy cápákat bemutató filmmel, ha oda betettek volna egy kisasztalt néhány papirlappal, ceruzával, esetleg pár fa halacskával, egy-két kishajóval, már tökéletesen elégedett lettem volna és azt mondtam volna, lám-lám, milyen jó, hogy ez a hely is gyerekbarát... De igy... Hiányérzetem volt, na.
Hétfőn, egy hét után, újra kettesben hóditottuk meg a világot. Délelőtt csak a Pyrmont játszóig jutottunk, délután pedig besétáltunk a Town Hall-lal szemközti Woolworth-be és vettem pelust meg egy ausztrál állatos fakirakót. Hazafelé beugrottunk a Queen Victoria Building-be, mert még sosem jártunk ott, készitettem pár képet és szépen hazasétáltunk.

Nyaralás - part 2

Az első rész után ime hát a második:
Szerdán - a nyaralás közepén - újra célbavettünk a Point Cartwright-ot, ami tizeniksz km-re volt tőlünk, tehát nem a világvégén, ehhez képest már "távoli" végállomásnak számitott. Miután homokoztunk a szinte teljesen kihalt Buddina beach-en, visszasétáltunk az autóhoz és elgyalogoltunk a 300 méterre lévő kilátópontig, ahol gyönyörűséges látvány fogadott, hiszen jobbra ott volt többek között a Mooloolaba beach, előre és balra pedig a végtelen tenger... Nagyjából délre értünk haza, amikor is felvonultunk a tetőteraszra grillezni. Előző este csináltam tzatzikit (kissé savanyú lett valahogy), a sütőben sütöttünk sültkrumplit, a barbecue-ra pedig rávetettünk két húst és néhány virslit. Nem mondom, hogy tökéletes volt az ebéd, de tekintve, hogy először csináltunk ilyesmit (értsd először használtunk egyet a lépten-nyomon megtalálható barbecue sütők közül, azért pont most, mert ez a "sajátunk" volt, a "saját" tetőteraszunkon), szóval ahhoz képest nem is volt rossz. Ebéd után levittem P.-t aludni, majd délutáni programként lesétáltunk a Bulcock beach mögötti játszóra, ahol szokás szerint sötétedésig maradtunk. Az estét a KMarkt-ban zártuk, ahol P. kapott egy fakirakószerűséget meg egy kishajót fürdéshez.  

Csütörtökön délelőtt a Glasshouse Mountains-ba autóztunk, ezúttal a "hivatalos" kilátóhoz. Az út nagyjából egy óra volt, P. nagyon szépen birta és mi is, miután sikerült találnunk egy magyar adót a rádión, amin egy néni a magyarországi bortermelés átalakulásáról beszélt... A kilátás amúgy nem volt káprázatos, mindenféle fák-bokrok belógtak, de ez van, mindent a természet bujaságáért. Itt a kilátónál egyébként mókás dolog történt, P., aki igencsak tartózkodó és visszafogott idegenek társaságában, beleharapott egy kekszbe, amit egy néni nyújtott feléje, majd blazirt képpel továbbállt, rámutatott néhány hangyára a földön (hannya, hannya) és visszatért a nénihez még egy harapásért... Még nem igazán dolgoztam ki magamban, hogyan álljunk az idegenektől ne fogadj el semmit parancsához, úgyhogy nem zavart a néni bőkezűsége, inkább örültem, hogy P. végre "nyitott" valaki idegen felé, még ha a hasán keresztül is. Hazafelé beugrottunk a már bevált játszóterünkre, a Pioneer Parkba, majd a délutáni alvás után elautóztunk a Dicky beach-re homokozni, ami ezúttal nem sült el túl jól, mert egyrészt fújt a szél és 4 után már igencsak hideg volt, másrészt pedig mert rajtunk kivül összesen egy négy-öt fős társaság volt a parton, de ők kriketteztek és folyton attól féltünk, hogy valamelyikünket jól fejbecseszik a labdával... Mivel elég korán volt még, úgy döntöttünk autózunk még egy kicsit, kipróbáljuk a Hungry Jack's-et, ami az itteni Burger King (!), úgyhogy elgurultunk a caloundra-i "éttermükbe" és hazavittünk egy kis kóstolót. Bár a Mekinél a HJ egy fokkal jobb volt, még mindig gázabbnak éreztük, mint az ir Burger King-et, pedig ugye az sem a gasztronómia csúcsa, igy el is határoztunk, hogy ha lehet, többet azért nem eszünk gyorsétteremben, mig itt vagyunk...
Pénteken - bár rossz időt mondtak - szokás szerint napsütésre ébredtünk (azért nagyon menő dolog egy hétig úgy nyaralni, hogy kihúzod a sötétitőfüggönyöket és szikrázóan kék az ég, egyetlen felhő nélkül minden áldott napon), úgyhogy nekivágtunk a leghosszabb túránknak, felautóztunk egészen Noosa-ig, ahonnan már látszik a Fraser islands. Mikor megérkeztünk a partra, remek hangulat fogadott, többen úsztak a (számunkra észveszejtően hideg, kb 19-20 fokos) vizben, a homok meleg volt és roppanós, a tenger pedig mélykék és szeszélyes... Homokoztunk egy ideig, majd elsétáltunk egy játszótérre a Noosa folyó partjára és onnan felautóztunk egy kilátóba, ami megint nem volt egy nagy szám (úgy tűnik, itt ilyenek a kilátópontok), ugyanis az erdő közepén volt és több fára láttunk rá, mint bármi másra. Innen lefelé vettük az irányt és úgy döntöttünk, keresünk egy boltot, ahol veszünk ezt-azt ebéd gyanánt. Miután P. evett egy joghurtot (csoda!), mi meg 2-2 palacsintát, hazaindultunk. Útközben P. aludt, majd mikor bekanyarodtunk az apartman garázsába, felébredt. Otthon gyorsan főztem valamit, megebédeltük, immáron másodszor, majd elautóztunk a Golden beach felé és megálltunk az első játszótéren, ami nagyon kis helyes játszó volt, jó sokáig elszórakoztatott mindhármunkat. Az este a pakolás jegyében telt, kissé szomorkodva gyömöszöltük be a cuccainkat a bőröndökbe, majd megállapitottuk, hogy ez a nyaralás benne van a Top 3 nyaralásainkban és nyugovóra tértünk.
Mikor szombaton felkeltünk, fújt a szél és esett az eső, hiába, nyaralási hetet is kell tudni választani... (Annál is inkább, mert ezen a héten már iskolai szünet van a lurkóknak és az első fecskék már péntek este megérkeztek, jelentősen növelve ezzel a szálló zajszintjét... Jó, egy estét lazán kibirtunk, de áldottuk az eszünket, hogy megelőztük a rohamot.)
És akkor végül még pár kép:    

Kilátás a tetőteraszról

Kukifa (no jó, csak egy szegény pálma élősködőkkel)

Szeretem délelőtt

Komolyan, néha irigykedem magamra. Például az olyan délelőttök miatt, mint a mai...
Mivel tegnap egész nap esett az eső és szobafogságra voltunk itélve (jól elszórakoztunk azért, például filctollal átszineztünk egy lufit, úgy csináltunk, mintha az egymás mögé állitott székek egy vonat vagonjai lennének és utaztunk mindenfelé, takaritottunk például), ma miután szépen sütött a nap reggel, már negyed 10 körül nekivágtunk a városnak. Ugyan mióta P. rájött, hogyan tudja kicsattintani a babakocsija szijait, kicsit nehezebben közlekedünk, mert nagyjából 5 percet bir ki a kocsijában ülve, majd babrál egy másodpercig és már ki is csúszik a tálca alatt (ekkor általában nem tudok időben megállni és rátolom a kocsit, de nem bánja már), azért valahogy eljutottunk a Hyde parkig, majd onnan átsétáltunk a Botanikus kertbe. Ezúttal a Woolloomoolloo kapun mentünk be, ami jó választás volt, mert a kapu közelében nagyon sok, még nem látott újdonság volt, például volt egy kaktuszos kert, egy "esőerdő ösvény", pár kis tó, egy gesztenyefa-szerű kivánságfa, egyszóval minden, mi szem-orr ingere, úgyhogy jó nagyot sétáltunk a tiszta levegőn. P. kisangyalként ismerkedett mindennel, néha kekszezett, néha evett egy falat banánt, néha jól lemaradt, néha jól előreszaladt, de összességében nagyon szépen viselkedett, két-három öreg néni meg is állapitotta, milyen aranyos, rendes gyerek. (Az aranyos, rendes gyerek teszem hozzá egyszer a frászt hozta rám, mert a "fernery"-ben (nem tudom, mi ez magyarul) egyszer csak nyoma veszett. De egyik pillanatról a másikra, nagyjából két másodperc alatt. Mint egy hülye, rohangáltam össze-vissza, szólongattam, hivogattam, már-már kezdtem úgy érezni magam, mint Jodie Foster, mikor is meghallottam, hogy valahonnan kétségbeesetten nyanyázik... Az igazat megvallva borzasztóra beijedtem, hogy elhagytam, de látszott rajta, hogy ő is megrettent kissé, mert vagy 10 percig csak cipeltette magát, se a kocsiba nem volt hajlandó beülni, se gyalogolni nem akart...) 3/4 12-ig sétálgattunk, majd ekkor célba vettük a kompot és 20 perc alatt lesétáltunk a Circular Quay-ig, ahonnan annak rendje és módja szerint hazahajókáztunk.

Quintessential Sydney

Méla

Én eddig teljesen azt hittem, hogy nagyon későn vállaltunk gyereket. Oké, arra büszke voltam, hogy még 29 évesen is voltam terhes pár hónapig, de mindig az élt bennem, hogy kifejezetten öregek vagyunk. Ehhez képest mostanság bármerre olvasgatok / nézegetek, kiderül, hogy van jó néhány nálam idősebb anyuka is - fiatalabb gyerekkel. És ez valahogy büszkeséggel tölt el. Hogy miért, azt nem tudom igazán.

Sir, nyaggat, vicceskedik

Megállapitottuk, hogy AV azt birja legkevébé P.-ben, mikor a földre veti magát és sir végtelenül, én pedig azt, amikor nyaggat. (A sirás engem itthon nem izgat túlzottan, ezt már mondtam (főleg azóta nem izgat, mióta rátaláltam a varázsmondatra), kültéren utálom, az oké, de csak azért, mert cikinek érzem mások előtt, pedig nem kéne, tudom, de az erőszakos, kitartó nyaggatás... No hát az valami elviselhetetlen szerintem kültéren és beltéren egyaránt.) Esküszöm a fejemet verném a falba, amikor egész álló nap rángat(na) valahová, de olyan szinten, hogy egy percig nem ül le autókázni, csak jön, kapaszkodik a lábamba, húz ide, húz oda, mutat ezt, mutat azt. (Leirva ez igy aranyos, most ahogy nézem, de megélni iszonyat idegtépő, mert az ember nem tud meginni egy tejeskávét kilöttyenés nélkül, nem tudja lesöpörni a morzsát az asztalról teljes nyugalomban, nem tud anélkül pisilni sem, hogy valaki ne dörömbölne az ajtón.) Amúgy nem azt akarja ám, hogy vegyem fel, bújjunk össze, simogassam, szeretgessem - a maximális, egész napos figyelmem kéne neki, nem az érintésem, de miután más is van a világon rajta kivül és én sem vagyok robot, nem vagyok sem hajlandó, sem képes elfogadni, hogy egy 25 hónapos cula nem képes óránként legalább 15-20 percet magában létezni. Mit szólna,ha tesója lenne?
Egyébiránt meg vicces fiú nagyon, szétröhögöm magam a poénjain*, tegnap este például leült gitározni az apja mellé és dalolt hozzá, teljesen szabályosan, ügyesen - majd kiszaladt hozzám és beráncigált, hogy hallgassam én is a performanszát...

* Eszembe jutott még egy, mondjuk nem "igazi" poén, de mókás volt. Tegnap leesett őfensége a bárszékről valahogy. Mi nem láttuk mi történt pontosan, csak a püffenést hallottuk, meg hogy az előbb még a széken ülő gyerek a padlóra került. Rákérdeztünk, mi történt, mire MrActivity rámutatott a székre, majd bukfencezett egyet, jelezve, hogy történt a baleset. Szavakban már szuper (naponta újabb és újabb dolgokra mutat rá, majd közli, mit lát, csak hogy tudjam), de egy mondatot (mondjuk hogy leestem a székről, esetleg baba - szék - puff vagy mit tudom én) semmi pénzért nem ejtene ki drágaságos ajkain. Inkább mutogat. És vigyorog, ha kimondjuk helyette, mit akar. Még ha előtte le is zúgott a székről...

Nem savanyú a szőlő, néha tényleg mennék már...

Azért annak ellenére, hogy jó itt, van pár ok, ami miatt alig várom, hogy végre elhúzzunk.
- A net valami borzalom. Lassú és piszok drága, folyton elmegy a kapcsolat, egyszóval fos.
- Bár ezt még nem emlitettem, de ahol most lakunk, ott felújitás zajlik. Általában reggel 8-kor kezdik a munkálatokat, de sokszor van olyan, hogy már 7-kor arra ébredünk, hogy valamit csikorogva csigáznak fel az ablakunk előtt. Miután a délelőttöt nem szoktuk itthon tölteni, nem tudom, akkor milyen a zajongási együttható, de az biztos, hogy amikor 1-kor P.-t próbálom altatni, akkor csúcson van a dolog, most például olyan, mintha egy bazi nagy vasat próbálnának elfűrészelni fölöttünk. Szerencsétlen meg aludjon. Aha. Tudom, hogy a felújitás szükséges jó, de bazzeg miért kell mindig kifognunk ilyesmit, miért nem lehet CSEND? (A monoton autóforgalom már csendnek számit nálam, szóval nem vágyom az erdő közepére...)
- A zajnál maradva (ezt már irtam), mellettünk van a szemétledobó és el kell mondjam, számunkra immáron nyilvánvaló, hogy az emberek a nap 24 órájában képesek kidobni a szemetüket, hiszen a már jól ismert dübörgést hallottuk mi már hajnali 1-kor és reggel fél 6-kor is...
- Továbbra is a zajnál maradva, a spórolás itt is jellemző, igy a falak papirvékonyak, de olyan szinten, hogy azt is hallani, amikor a szomszéd hosszasan pipil és akkor még nem beszéltünk arról, amikor a még bőven alvó P. feje mellett zuhanyzik valaki munka előtt...
- Iszonyat árak vannak, egyszerűen vérforralóak, egy ócska barackbefőtt 5 dollár, egy kiló cseresznye 16 dollár, egy 80 db-os törlőkendő szintén 5 dollár... Alig várom a jó kis ir árakat, itt azt hiszem rövid időn belül agyvérzést kapnék.
- Most ez szarul hangzik, de túl sok a látnivaló és miután tudom, hogy milyen iszonyat messze vagyunk mindentől, tisztában vagyok vele, hogy valószinűleg soha az életben nem térünk ide vissza még egyszer és mivel mindent látni szeretnék, a napjaimat az tölti ki, hogy útikönyveket olvasgatok, térképeket nézegetek, tervezek, szervezek, számolgatok. Félreértés ne essék, imádom ezeket a dolgokat, de most már kicsit hiányzik az is, hogy süssek valami finomat, megnézzek egy filmet, elkezdjem egy már régóta tervezgetett projektemet, ilyesmik... Mig itt vagyunk, ezekre képtelen vagyok, mert mindig a következő programon agyalok, hol, mit nézzünk meg, milyen sorrendben, mit hagyjunk ki, miért menjünk vissza egy adott helyre...

19, azaz egy hiján 20

Remek éjszakánk volt tegnap. Este P. viszonylag korán és hamar, 3/4 10-kor elaludt, majd 3-kor ébresztett. AV bement hozzá és sajnálattal közölte, hogy aktuális egy peluscsere... Szuper, kb 1 hónapos korától 25 hónapos koráig egyszer sem volt eksön éjjel, erre most múlt héten is volt egy ilyen éjszakánk meg most is, le kéne szokni a mámonyáról valószinűleg, többet nem veszek neki, az tuti.
No szóval peluscsere a félhomályban, majd rápillantottam a kis drága szemeire és megrettentem. Totálisan éber volt a büdös kölyök. 3-tól 4-ig fogtam a kezét, simogattam, aludjál, éjszaka van-oztam neki, semmi. 4-kor közel az agyvérzéshez kiviharzottam tőle, AV felváltott és ő virrasztott a kis disznó mellett. (Természetesen én sem aludtam ám, mert halál ideges voltam rá, de legalább a másik szobában feküdtem.) 5-kor AV is kijött, úgy tűnt, vége a hajnali tombizásnak, de neeem, 10 perc múlva újra nekiállt kiáltozni, hogy apapapapapapaanyanyanyanya, majd ekkor benéztem hozzá, elmondtam, hogy mindenki alszik, ő is legyen szives aludni, mert kiteszem a folyosóra nyanyázni, de nem, ettől csak elkezdett sirni, úgyhogy végül AV bement hozzá és fél6 körül diadalmasan tért vissza, hogy alszik végre... Mindezek után reggel volt képe 8.25-kor kelni és napközben 1 óra 10 perc után felébredt a délutáni alvásából is. Ehhez képest tök izgága egész nap, nem fáradt ám, dehogy, ugyanúgy megy az aktivkodás, mintha mi sem történt volna... Eh...
És rendben van, felhozhatjuk védelmére, hogy áttört a 19. foga is (már csak a bal felső leghátsó hiányzik), de hallottam én már olyanról, hogy valakinek gőze sincs arról, hogy mikor jöttek ki a gyereke fogai, hiszen "sosem látszott meg az éjjeleken semmi"...

Nyaralás - part 1

No szóval.

Szombaton reggel 3/4 6-kor csörgött az óránk, mert a gépünk 8.20-kor indult az igen igéretes elnevezésű Sunshine Coast-ra és szerettünk volna 7-re kinn lenni a reptéren. P.-t 1/4 7-kor ébresztettük, bedobáltunk még ezt-azt a bőröndökbe, kiüritettük a kukát és a hűtőt (komolyan, ezt rühellem legjobban az elmenetelekben, hogy minden hülyeségre gondolni kell) és egy japán(nak kinéző) bácsi taxijában kirepesztettünk a reptérre, útközben megcsodálva a napfelkeltét. A becsekkolás teljesen rendben zajlott, csakúgy, mint a repülőút, ami összesen 1 óra 20 perc volt, ha-ha, hát mi az nekünk. P. autókázott, evett egy banánt, egy fél muffint (a másik felét rámmorzsázta) és már le is szálltunk. (Hálistennek, teszem hozzá, mert kezdtük kissé klausztrofóbiások lenni, miután a repcsi olyan mini volt, hogy ha P. felült a székre, a lába elérte az előtte ülő széktámláját, pedig nem egy gólya tipus...) A Sunshine Coast-i repülőtér egyébként igazán kis helyre valami: a nemzetközi repterekre jellemző összevisszaság és tülekedés abszolút hiányzik róla, cserébe vannak viszont pálmafák meg csobogók... Miután megkaptuk a bőröndjeinket, következhetett a kölcsönautó felvétele, ami kissé nehézkesre sikeredett, de sebaj, legalább volt időnk P.-vel begyűjteni jó sok térképet meg prospektust. (Note 1: egy hétre csak az autósülés 64 dollár volt, 15 ezer forint, hát agyam eldobom, komolyan. Note 2: amikor azt irom, hogy sebaj, legalább volt időnk..., azt nem úgy kell ám elképzelni, hogy P. szépen fésült hajjal és öltönykében a kezemet fogva elsétált velem az információs pulthoz, hanem úgy, hogy mint a vaddisznó szaladt körbe-körbe az épületben, én iszkoltam utána a babakocsival és mikor véletlenül megláttam, hogy az egyik pult teli van prospektusokkal, felmarkoltam egy tonnányit és kacsáztam tovább P. után, aki persze néha hasra esett, néha megpróbált rámászni a futószalagokra és általában próbálta maga előtt tolni a két bőröndöt azon a reptéri tilitolin... Mókás volt és pihentető, na, fél órán keresztül ámokfutósat játszani egy huszonöt négyzetméternyi helyen...). Mindenesetre, mikor végeztünk és kiléptünk a légkondis reptérről, nagyon jól esett, hogy megcsapott a meleg, bevallom, mert elhitette, hogy valóban nyaralunk, még akkor is, ha tél van és akkor is, ha ugyanúgy rohangálunk P. után, mintha otthon lennénk ...
A Maroochydore mellett lévő reptérről ezután úgy fél óra alatt jutottunk el a szállásunkra, amit elvileg csak 2-től foglalhattunk volna el, de szerencsére nem volt gáz, hogy fél 1kor már ott tobzódtunk, úgyhogy felmértük a terepet, felvittük a bőröndöket, majd visszaszaladtunk a Mekibe ebédért. (Igen, ciki a Meki egy kisgyerekkel, de hát ez van.) Ebéd után csendespihenőztünk, pontosabban P. meg én aludtunk két órát két összetolt kanapén, AV meg lement szétnézni a szálloda köré és hozott rágcsát, mert tudja, hogy anélkül én semmi vagyok... Délután, mikor felkeltünk, lesétáltunk a partra és a Bulcock beach-től végigpróbálgattuk az összes játszóteret a King's beach-ig. (Szám szerint három játszótéren jártunk, egy-kettő kisebben viszont nem álltunk meg, mert erősen sötétedett és hajtott a vágy, hogy megnézzük, milyen is a hires interaktiv vizijáték a King's beach-nél. (Semmi különös, annál is inkább, mert nem ment, mikor odaértünk.)) A játszók közül egyértelműen a legközelebbi, a Bulcock beach mögötti lett a kedvencünk, ide rendszeresen visszatértünk a későbbiekben is. Miután vaksötétben visszaloholtunk az apartmanhoz, bevágtuk magunkat a kocsiba, hogy no, most aztán jól bevásárolunk (a közelben volt Coles, Aldi, SupaIga és Woolworth is), amikor is megdöbbenve konstatáltuk, hogy mindegyik üzlet zárva van este 6-kor... Kénytelenek voltunk hát egy NightOwl-ba betérni, ahol egy 800 grammos kenyér 5 dollártól kezdődött és nem volt egy szál felvágott vagy vaj sem... Végső kétségbeesésünkben vettünk 6 tojást meg egy kenyeret és olaj / margarin / vaj nélkül elkészitett rántottát vacsoráztunk, úgy, hogy én mondjuk kifejezetten utálom a rántottát. Vidám volt, no. Az estét a reptéren felszedett térképekkel töltöttem, próbáltam memorizálni a látnivalókat, latolgatni, mikor, hová menjünk az elkövetkezendő héten.

Vasárnap reggel Mooloolaba-ra autóztunk, a tengerpartra. Eredetileg a Point Cartwright lett volna a cél, de nem tértünk le időben az egyik útról, úgyhogy Mooloolaba-ig jutottunk helyette. P. amint meglátta a tengert (= óceánt, de ezt mindig elfelejtem), azonnal kapkodta is le a cipőjét meg a zokniját, hogy tombizhasson a homokban meg a vizben. Ahhoz képest, hogy mikor Bondi-nál voltunk, mindenáron bele akart gázolni a habokba és folyton meg kellett menteni az életét, most már óvatosabb duhaj volt a legény, követve az ausztál kiscsákókat, ahelyett, hogy befelé rohant volna a vizbe, rájött, hogy az a lényeg, hogy ha jön a viz, ő kifelé szaladjon, a hullámok elől... Ennek ellenére, jó fél órányi tengerparti szaladgálás után történt egy kis baleset, egy nagyobb hullám ugyanis úgy meglegyintette szegénykét hátulról, hogy iszkolás közben, mint a gyalogbéka belehasalt az iszapos vizbe és totálisan elázott, de pelusig. Mivel a viz elég hideg volt (mondjuk úgy nekünk hideg, olyan 20 fokos), azonnal peluscsere, ruhacsere a homokban, mit ne mondjak, nem volt egy egyszerű menet, de megoldottuk. Mivel ezután a kis affér után P.-nek már nem volt hangulata tovább vizezni, felmentünk a parti játszóra egy kicsit hintázni és jégkrémezni, majd dél körül hazaindultunk. Hazafelé beugrottunk a Coles-be vásárolni és egy gyors ebéd után P. némi rábeszélés után elaludt. Itt jegyezném meg, hogy egész jó arc a gyerek, mert bár nem volt kiságyunk, két összetolt kanapén olyan szépen hunyt, hogy öröm volt nézni. Kicsit hempergőzött ugyan (kicsit? haha), de leesni pl egyszer sem esett le, egy hős, komolyan.
Mig szunyált, mi felszöktünk a tetőteraszra a jacuzziba, hogy azt higyjük, valóban nyaralunk, bár sajnos a meleg vizben csücsülve végig attól tartottunk, hogy lenn felébred csórikám és majd keres és majd jaj, mi lesz akkor. Mondanom sem kell, nem ébredt fel csak 3 körül, akkor viszont észrevettünk, hogy sajna folyik az orra... No klassz. Délutáni program gyanánt elautóztunk a Currimundi lake-hez, mert azt olvastam, hogy remek kis ösvény vezet át a dzsumbujon egészen a tengerig, de miután a remek kis ösvény igen kevéssé tűnt gyerekbarátnak, egy másik, kiépitett ösvényen indultunk el, ami viszont nem igazán vezetett sehová, ámbár egész szép volt... A tó mellett hálistennek volt egy kis hinta, igy miután visszaoldalogtunk a sehová sem vezető ösvényről, P. jót szórakozott, mig mi készitettünk egy-két fotót a romantikus naplementéről. Este AV-nek sajnos dolgoznia kellett, úgyhogy fél 2 körül feküdt le és mi sem aludtunk túl jól, P. ugyanis nem kapott levegőt, igy mellette töltöttem az éjszakát, ami mint tudjuk, borzalom, tekintve a kölök ficergési együtthatóját.

Hétfőn egész későn, fél 9-kor keltünk, úgyhogy csak a közelbe, a Dicky beach-re mentünk le. Ennek a partszakasznak az az érdekessége, hogy van rajta egy rozsdás hajóroncs, ami egy ciklon miatt futott zátonyra még az 1800-as években. (Természetesen amikor zátonyra futott, még normális hajó volt az illető, utána lett csak roncs persze, de ezt most nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg szabatosabban...) A "tragikus légkör" ellenére P. meglehetősen jól elvolt egyébként, lelkesen homokozott mindenféle kellék nélkül a két csupasz kezével, majd később boldogan dobálta a kagylókat meg a kavicsokat a tengerbe, gondosan ügyelve arra, nehogy egyetlen csepp viz is elérje a lábát. A gyermek délutáni alvása alatt leugrottam kicsit sétálni, megnéztem milyen az apartmanunk a távolból, a Briebi sziget másik oldaláról, a Golden beach felöl, majd beruháztam egy homokozóvödörbe meg kislapátba, kisgereblyébe, hát legyen már boldog az a szerencsétlen fiú. Délután a King's beach-re autóztunk, ahol megint a homokozás volt a fő műsorszám, ez olyan nem-lehet-megunni programja lett P.-nek, főleg igy, hogy homokozóvödröt is kapott... Mivel 5 felé már igencsak hűvös lett, felmentünk a Bulcock beach mögötti játszóra és egészen 6-ig ott szórakoztunk. Bár ekkor már teljesen-totálisan náthás volt P., az éjszaka egész jól telt, hurráhurrá.

Kedden, hogy egy kicsit változatosabb legyen a program, délelőtt elautóztunk a Glasshouse Mountains irányába, pontosabban a "Scenic route-ot" követve egy elég nagy kerülővel elmentünk a Mary Cairncross parkba, mert a térkép szerint onnan kiváló kilátás nyilik a hegyekre. Az igazat megvallva, a kilátás cseppet sem volt szebb, mint bárhonnan máshonnan, de sebaj, fő a változatosság, legalább elmondhatjuk, hogy ott is jártunk. Hazafelé találtunk egy szuper játszóteret Landsborough-nál, a Pioneer Parkban, ahol egészen elképesztő játékok voltak (pl flying fox kicsikek vagy három személyes gyerek körhinta), úgyhogy végül ez a program az egyik legsikeresebbé nőtte ki magát a döcögős kezdet ellenére. P. alvása alatt AV leugrott az Aldiba nézelődni, majd a nap második programjaként a Moffat beach-en kötöttünk ki, ahol a szokásos homokozás után ezúttal labdáztunk is, hiába, ez a nap tényleg a változatosságról szólt... Este beugrottunk a Woolworth-be, ahol még sosem voltunk az elmúlt két hónapban (nem tudom, emlitettem-e már, hogy a keddi napunk milyen fantasztikusan változatosra sikerült), majd az éjszaka megint meglehetősen csendesen telt.

Újra "itthon"

"Hazaértünk".
Ez fogadott:

Mondjuk ez akár Irország partja is lehetne, de nem az ugye.

Számol

Utánunk már simán elszámol P. 7-ig (azért 7-ig, mert ennyi kanál tápszert kell adni 210 ml vizhez), magától pedig az alábbi variációk egyikét választja:

• Egy, gutabá
• Egy, kettő, gutabá
• Egy, kettő, négy

"Felettünk a Dél Keresztje"

Annyira hihetetlen ez az egész, komolyan.
Tegnap rákerestem a Szivtipró gimi-re és olyan furcsa érzésem támadt. Eszembe jutott, ahogy félszeg kis kamaszként, hosszú, vastag pulóverben néztem ezt a sorozatot a szemüvegemen keresztül az ablaktalan szobámban, amit egy kiskamrából alakitott át nekem Apu és irigykedtem a szépséges, gondtalan és napsütéses életű ausztrál fiatalokra, akik délutánonként a tengerparton gördeszkáztak és akik évszámok magolása helyett parfümöt gyártottak és hasonlók és basszus most itt vagyunk a Világ Végén, 14 ezer kilométerre és legalább 15 fényévnyire attól a kis félős, csúnya kislánytól és kuporogva csak várom a csodát,hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben...

A hét sétái

Jól elszaladt ez a csonka hét...
Kedden délelőtt csak a Darling Harbour-os játszótérig merészkedtünk, mert igencsak borult volt az ég (what a surprise!) és úgy gondoltam, úgyis szeretném megcsinálni végre a videót arról az útvonalunkról, akkor meg minek menjünk messzebbre... Szerencse, hogy délelőtt mozogtunk, délután ugyanis újra esni kezdett és abba sem hagyta késő estig. Hurrá. Képek:

Szerdán délelőtt épp addig nem esett, mig besétáltunk a Botanikus kertbe (amúgy vicces, ezt úgy irom, mintha itt lenne 200 méterre, holott 40 perc gyalog, erőltetett menetben, miközben kiosztok 3-4 kekszet, 2 kisautót, meggyőzök, érvelek, fenyegetek, hogy tessék rendesen ülni abban a babakocsiban). A cél az volt, hogy bemegyünk az üvegházakba, de P. miután végre kiszabadult a kocsijából, másfelé vette az irányt, ami mák volt, mert beszaladt egy kis pavilonba, én utána és amint utolértem, abban a percben elkezdett ömleni az eső... Miután úgy látszott, sosem akarja abbahagyni, rászereltem az esővédőt a kocsira, esernyőt ragadtam és odavágtattam az üvegházakhoz. Az 5,5 dolláros belépőért két üvegházat lehetett végigjárni, pontosabban esetünkben végigrohanni. A hőmérséklet a kintihez képest jóval melegebb volt, a páratartalom ugye 200%-os, úgyhogy miután fel- és leszaladtuk a rengeteg lépcsőn, úgy izzadtam, mint egy ló, ráadásul gyakorlatilag semmit sem láttam, mert végig azt lestem, mikor gurul le P. úgy jó 4-5 méterről. (Nem mintha lett volna mit látni, de hagyjuk, legalább nem áztunk kinn.) Egy idő után szokványos módon végződött a program: P. elkezdett mámonyáért imádkozni, úgyhogy visszatértünk a babakocsihoz és kimentünk sétálni a botanikus kertbe. Kb 5 percig is vidámkodhattunk, mikor újra esni kezdett: P. babakocsiba be (akkor lesz mámonya, ha beülsz!), esővédő fel, esernyő elő, szalad. Szaladás közben mámonya elfogy, P. kinyitja magát, a tálca alatt kislisszan a babakocsiból, én rátolom a lábára a kocsit, sir, vigasztalom, eláll az eső, továbbmegyünk, hurrá. Nagyjából háromszor ismételtük meg ezt a sort (a mégpedig beülsz, mert esik-től a jééé, elállt, továbbmegyünk-ig), mikor meguntam és úgy döntöttem, elég a majomkodásból, megyünk haza. Elkacsáztunk hát a kompig és az ekkor már kitartóan zuhogó esőben hazakompoztunk. Délután nem voltunk sehol, mert az eső estig esett. Képek:

Csütörtökön jobb időre virradt, de tanulva a szerdai esetből beltéri programot választottam, elmentünk a Powerhouse Museum-ba. A Wiggles kiállitással kezdtünk, mert állitólag az A gyerekbarát részleg, hát mit mondjak, az Australian Museum nyomába sem ért... Eleve azt sem tudtam, kik ezek a fószerek (én hibám, oké), aztán viszont olyan hangos volt az egész hely, hogy azt hittem, ott bolondulok meg. Minden két négyzetméterenként más és más idegesitő zene üvöltött, de olyan hangerőn, hogy ha mondani akartam valamit P.-nek, szó szerint a fülébe kellett kiabálnom, hogy hallja. A kiállitás interaktivitását is vitatnám, miután amellett, hogy volt egy-két tevékenységre ösztönző sarok (pl csinálj magadnak gyümisalátát - ez szuper is volt), a legtöbb kiállitott cucc üvegfal mögött / alatt volt, amit cseppet sem tudtunk értékelni, sem én, sem P. Ezeknek a negativumoknak az ellenére sajnos legalább egy háromnegyed órát elvesztegettünk itt, mert tulajdonképp a kiállitás nagy, tehát a végigjárása elég sok időt vesz igénybe. Miután kiszabadultunk a furcsa együttes bűvköréből, a Magic Garden-hez értünk, ahol P. leakadt egy vasúti modellnél és csak egy mámonyával tudtam elcsábitani a többi kiállitáshoz. A "többi kiállitás" egyébként klassz lett volna, a Kisérletes részleg pl különösen, no de ember legyen a talpán, aki P. mellett tudna citromaromákat szaglászgatni meg tűzijátékot gyártani... A Közlekedéses kiállitáson megint elég sok időt eltöltöttünk, volt ott fellógatott repülő, kiállitott autó, bicikli, mozdony, ez eléggé érdekelte P.-t, furcsa módon az Űrös részleg viszont nem... Miután a fő emeleten végeztünk (volt még 1-2), kinéztünk a játszótérre is (mert ez is van a múzeumban), de nem volt hinta és más kicsiknek való játék sem, úgyhogy húztunk is hazafelé, mert idő volt. Nagyjából fél egyre értünk haza és innentől a nap megszokott módon telt: ebéd, alvás, eső. Képek:

Pénteken bár szuper idő volt végre, csak a Pyrmont játszóig merészkedtünk ki, valahogy nem volt kedvem nagyobb távot bevállalni. A délután pakolással telt, hiszen szombat reggel 8.20-kor indult a gépünk Maroochydore-ba. (Ezt mondjuk kicsit elcsesztem, mert mikor elkezdtem csomagolni, mondtam P.-nek, hogy játsszon egy kicsit az autóival, mert én most pakolok, mert holnap megyünk nyaralni, repülővel, de a kulcsszavak közül csak a repülőt és a megyünk-öt fogta fel, úgyhogy egész este felváltva húzogatta le a nadrágját és mutatta, hogy száll a repülő (közben zuhanó hangot is adott persze), mintegy arra utalva ezzel, hogy menjünk, menjünk, haladjunk már...)

Budget

Rájöttem, hogy egy vagy több gyerek nagyon szépen segit nyaralás alatt NEM költeni. Itt vagyunk lassan két hónapja ugyanis, de még nem ültünk be megkóstolni a helyi izeket, nem voltunk szinházban, moziban, koncerten, pubban, nem vállaltunk be fél napos bálnaleső hajókázásokat, búvárkodásokat, motorozásokat* - egy gyerek kész haszon, komolyan.

* igen, keresgetem a nyaralásra a programokat és üdvözült mosollyal ikszelem ki a számunkra lehetetlen küldetéseket (= szeretem, ha véges számú lehetőségünk van, nem birom a túl sok opciót)

Júniusban Sydney? Felejtsd el!

Bár az útikönyvek hangsúlyozzák, hogy Sydney egész évben jó úticélpont (ez valami olyasmi lehet, mint hogy "jó időben a Marsig is ellátni" a különböző kilátópontoktól, aztán ha te épp nem látsz el, hát nincs jó idő, ez van), júniusban itt lenni szerintem gáz.
No nem úgy gáz, mint a sivatag közepén vagy az Északi sarkon, könnyedén túl lehet élni, nincs vele különösebb gond, nincs minusz 40 fok, nincs orkán erejű szél, nincsenek szélsőségek - csak éppen rengeteget esik az eső... Az itt élőket ez gondolom annyira nem zavarja, hiszen ők itt élnek: dolgoznak, iskolába járnak, esznek, alszanak, ha folyamatosan párás ködbe burkolózik a város, nem érdekli őket, mert látják eleget máskor, szép időben, amikor süt a nap és csiripelnek a madarak; de aki világot látni jönne ide, az jöjjön inkább máskor. Mondjuk márciustól május végéig bármikor.
Nem néztem utána, lehet, hogy a repjegyek júniusban olcsóbbak, de nem éri meg ekkor jönni. Ma 13-a van és ebben a hónapban eddig három napon nem esett az eső, a maradék 10-ből pedig 7 napon reggeltől-estig, megszakitás nélkül. Ha valaki pont kifog egy ilyen szériát, nagyon bánhatja.
Sydney ugyanis túlságosan messze van ahhoz, hogy az ember csak úgy még egyszer visszatérjen, ergo amit egyszeri iderepüléssel kihagyunk, azt kihagyjuk egy életre. (Tudom, kevesen vannak, akik vissza-visszatérnek egy-egy országba, városba, mert az embert valahogy vonzza az ismeretlen, hiába volt jó Rómában, ha még Párizsban nem jártunk, világos, hogy odamegyünk, ha van rá lehetőség és nem Rómába másodszor; de az európai országoknál legalább a pakliban benne van, hogy "egyszer majd", "később", "valamikor" talán újra eljövünk; Ausztrália viszont szerint az ideérkezők 90%-a számára "once in a lifetime" kirándulás a pénz miatt is és azért is, mert nem jó móka ez a 26-28 óra repülőút egy irányba.)
Összefoglalásképp: felejtsük el az ajánlókat; ha csak nem dobnak utánunk egy júniusi kiruccanást, válasszuk inkább az őszi / tavaszi Sydney-t, mert összehasonlithatatlan az élmény.        

Látnivalók 8

A hatodik és a hetedik látnivalós beszámoló után itt a nyolcadik. (Plusz ugye volt a Hétfő csak egy hétfő; a Hétfő csak egy hétfő megint, a Weird nap, a Brrrilliant, az Újabb rövid városnézés amiben mászkáltunk...)
 

Hosszú hétvégén vagyunk túl. Hosszú volt és bosszantó esős. Voltak nagyon jó pillanatai persze, de összességében az maradt meg a legjobban, hogy hol ömlik az eső, hol szakad. Pedig olyan jól indult...  

Pénteken délután szépséges napsütésben P.-vel elsétáltunk a Paddy's Market-re, hogy vegyünk valamit a szombati házassági évfordulónkra. Egy rövid hintázással könnyedén megúsztam a Darling harbour-os játszóteret (nagyon jól bevált eddig, hogy ha indulni akarok, szólok P.-nek, hogy még 20-at lökök rajta és aztán elindulunk - ilyenkor, ha jókedve van, simán belemegy az alkuba), majd begurultunk a piacra. Attól eltekintve, hogy egy újabb kisautón kivül nem vettünk semmit végül (nem impulzus-vásárlás volt, előre megigértem P.-nek, hogy választhat valamit (= egy autót) a királynő születésnapja alkalmából), jó hangulatban nézelődtünk, bár a blair-i erdő lószar a Paddy's Markethez képest: legalább ötször tettük meg ugyanazt a kört a csipogó kiskutyák és a "kézzel festett" bumerángok között, de egyszerűen nem találtam meg azokat a standokat, amiket kerestem. (Ausztrál vadállatos puzzle-t szerettem volna meg ugye valami aranyosat az évfordulóra.) Sebaj, hazafelé elmentünk AV elé és romantikusan hármasban hazasétáltunk, klassz.

A szombat aztán már kicsit furcsán indult. P. a reggeli tápszerét sugárban hányta magára egy rosszul sikerült nézd, tudok direkt büfizni mutatvány után. Szegény halálra rémült, mit tett, próbálta befogni a kezével a száját, de csak visszajött minden, nagyon sajnáltam... Mivel tudtuk, hogy nem azért hányt, mert beteg, fél 10 körül elindultunk autóval Manly-ra. (AV bérelt kocsit négy napra, mondván, hogy most akkor jól megnézünk mindent a környéken...) Az első célunk a Worm hole volt, amit egy biciklis térképen láttam és izginek tűnt. A bicikli miatt feltételeztem, hogy egy ügyes gyerekkel is járható az alagút, különben bicajjal hogy lehetne átmenni rajta... Miután leparkoltunk és kiperkáltunk 6 dollárt (!) egy óra parkolásért, nekiindultunk megkeresni a célt. Átvágva egy mély homokmezőn felsétáltunk egy rakás lépcsőn, de miután még mindig nem volt meg az alagút, megkérdeztünk egy helyi fickót, aki közölte, hogy lenn, a medence mögött kell elindulni, de nagyon rough az út, úgyhogy felejtsük el gyerekkel. Szuper. Lelombozva lesétáltunk, csekkoltuk, mennyire rough az az út, majd miután láttuk, hogy igen-igen, visszasétáltunk a kocsihoz. Jöhetett a következő célpont, a Cabbage Tree Aquatic reserve. Térképről kinéztük a Bower street végi parkolót és nekiindultunk. Aha. Kiderült, hogy a parkolás itt még drágább, mint a parton volt... Váltottunk hát meredeken és legurultunk a jól bevált másik kis parkolónkba, ami a Corso közelében van és ingyenes. Manly fő partjának déli részéről Shelley beach-ig a  Cabbage Tree Eco Sculpture Walk vezet el. Ez egy szépen kiépitett, babakocsival is járható sétaút a tengerparton, könnyedén teljesithető, úgyhogy úgy döntöttünk, ez lesz a második programunk. Útközben vettünk két Magnumot és boldogan fagyizgatva közelitettünk a célhoz (P.-t is kináltam, de nem szereti a jégkrémet, el sem hiszem).

A 15 perces utat mi kb 30-40 perc alatt tettük meg oda- és visszafelé is, mert minden hangyánál és ivókútnál jelenésünk volt... Miután igy szépen elrohant az idő, hiába választottuk hazafelé a gyorsabb, fizetős utat (a Harbour bridge fizetős, ha északról délre megyünk át rajta kocsival), valahogy eltévedtünk és igy P. gyönyörűen elaludt a kocsiban, hiába ráztam, piszkálgattam, semmi nem hatotta meg. Mivel a városban óriási dugó volt, lépésben haladtunk előre, szóval végülis aludhatott volna eleget az autóban is, de 20 perc alvás után egy mellettünk gázt adó motorosnak köszönhetően Mr Nyúl felébredt és hazáig már vissza sem aludt. Sebaj, gondoltuk majd itthon alszik, hiszen 20 perc semmi, álmos még, hát látszik rajta... Aha. Nagyjából másfél órán keresztül rimánkodtunk neki, hogy aludjon, de mintha a falnak beszéltünk volna. Eszelős tekintettel orditotta, hogy autó, autó, autó, utalva ezzel arra, hogy ha már van kocsink, használni kéne, azonnal üljünk vissza bele és menjünk valahová... Remek. Fél 5 körül (ezen kicsit felhúztam magam, mert tudtam, hogy 5-kor már sötét van, de AV be akart fejezni valamit, amit elkezdett, igy nem indulhattunk el korábban...) nekivágtunk Bondi-nak, még hozzá a Marks Parknak. Miután a GPS azt sem tudta hol van (ja, ezt nem is mondtam, de mióta itt vagyunk, a GPS nagyjából fél órán át keresi a jeleket, mig mi kuksolunk a kocsiban), egy térkép és a memóriánk alapján gépi segitség nélkül jutottunk el Bondi-ba, hiába no, már ezért megérte, hogy ennyit gyalogoltunk a városban... Nagy nehezen találtunk parkolóhelyet, P.-t betettük a hintába, én pedig elszaladtam és csináltam pár bemozdult fotót az alkonyatban többek között a Tamarama beach-ről. (Ekkor már igencsak sötétedett sajnos, pedig nagyon szép lett volna a kilátás...) Teljesen sötét volt már, mikor hazaindultunk, pedig nagyjából 6-ra már haza is értünk. Az este, P. álmosságának hála, öt percenként sirásba fulladt, a végén már szinte elég volt, ha egy szó N betűvel kezdődött (a NEM-re emlékeztetve őt ezzel), P. már görbitette is le a száját és vetette le magát a padlóla szenvedni. Ennek ellenére kitartott, elaludni csak fél 10-kor volt képes. (Oké, nyertünk fél órát, az is valami.) 

Vasárnap arra ébredtünk, hogy esik az eső. Pontosabban már éjjel is esett, párszor fel is riadtam rá, úgy kopogott az ablakon. Miután mikor kifordultunk a garázsból, csak csöpögött, nekivágtunk a Botany Bay-nek, ahol meg akartuk nézni azt a helyet, ahol Cook partra szállt először (Captain Cook Landing Point) és be akartunk menni a Tramway Museumba, hogy elvillamosozzunk a Royal National Park-ba. Még lasztit is betettem. Haha. Félúton jártunk, mikor láttuk, hogy ebből ma már nem lesz semmi. Ömlött az eső. Mit ömlött, zuhogott. Mint amit dézsából öntenek. Becsületből azért elmentünk Kurnell-ig, behajtottunk a Visitor Centre-ig, de esély sem volt arra, hogy kiszálljunk, úgy esett. Mit ne mondjak nem voltam felhőtlenül boldog. Sőt. Távolról megnéztük a Bálnaleső helyet, majd szomorkodva hazaautóztunk. Hazafelé megláttunk egy IKEA-t és miután úgyis rég ettünk húsgolyót, úgy döntöttünk megnézzük a déli féltekén milyen... Hát... Drága. A 15 darabos menü 8.5 dollár, de ha sült krumplival ennénk, akkor az plusz 4 dollár. (Egy süti 3.75 dollár, egy ital 2.5 dollár.) Miután reggel fél 10 óta szegény P. nem szállt ki a kocsiból, örültünk, hogy valahol ki tudja nyújtani a lábait, úgyhogy megebédeltünk, mig ő játszott kicsit a többiek között. A délutáni alvása alatt (ami hálistennek most itthon volt), végig azon agyaltunk, hová tudnánk menni kocsival. Miután a magyar havi minimálbér 2/3-át kifizettük azért, hogy négy napig legyen autónk, úgy gondoltuk, mindenképp használunk kell a kocsit, különben minek áldoztunk rá annyit. Igen ám, de mindenhol falakba ütköztünk. P. aludt egy órát, fél 4kor kelt. A kinti programok ugye kilőve, mert esik. A legtöbb múzeum 5-kor zár, vagyis mire odaérünk bárhová, marad 30-40 percünk nézelődni, arról nem beszélve, hogy a parkolás horror, az amúgy is méregdrága belépőjegyek mellé tehát még ki kéne fizetni 8-10 dollárt a parkolásra is és akkor még olcsón számoltunk. Addig-addig filóztunk, mig végül eljutottunk odáig, hogy elmegyünk a Broadway Shopping Centerbe, a KMarktba (ott úgyis ingyenes a parkolás három órán át) és nézünk P.-nek body-t, mert az továbbra sincs elég. Igy is lett. A plázában végül találtunk egy mini játszóházat (egy mászókát egy pici csúszdával), úgyhogy ott ragadtunk és mig egyesével megnéztük, hol nem veszünk P.-nek body-t (legolcsóbb, fehér, rövid ujjas 7.5 dollár), ő kissé félszegen mászókázott, csúszdázott.

Hétfőn, miután egész éjjel esett a változatosság kedvéért, úgy döntöttünk, elautózunk a Trainworks-be, Thirlmere-be. 100 km, de sebaj, egyszer élünk, úgyis ömlik az eső, P. meg úgyis imádja a vonatokat. Az út meglehetősen eseménytelenül telt, már ha azt nem számoljuk, hogy a kocsi tetejére legalább 300 miliméternyi csapadék hullott, mig odaértünk. A kiállitás nagyon jó volt, volt egy kis játszótér, rengeteg régi vonat, amik közül néhányra fel lehetett szállni, sok-sok tekergethető, mozgatható bigyó, egy kis terepasztal a legkisebbeknek, tájékoztató táblák, gyűjtemények... 2 órát voltunk, de többet is el tudtunk volna nézelődni, tényleg egész napos program is lehetne, mint ahogy hirdetik magukat. P. is jól érezte magát, szaladgált, nyomkodott, tekergetett, kurjongatott. Miután evett egy home-made szendvicset, egy banánt meg egy mandarint, 1 körül hazaindultunk. Magunknak nem vittem persze semmit, úgyhogy megálltunk egy viszonylag nagy IGA-ban, hogy no most aztán jól feltankolunk - de jó nagy koppanás lett a vége, mert szeletelt kenyéren kivül semmi azonnal fogyasztható nem volt (értem ezalatt, hogy egy zsömle, egy péksüti neadjisten)... P. amúgy a hazaúton aludt egy órát, szóval ezzel most nem volt gond... Délután már csak beugrottunk vásárolni a BSC-be, majd kezdődhetett az újabb hét...               

Összességében felemásra sikeredett a hétvége sajnos, pedig baromira vártam, hiszen ezúttal három napunk volt együtt, hármasban és kocsit is béreltünk és mégis, valahogy a hülye időjárás meg a sok sirás úgy érzem kicsit áthúzta a számitásainkat... Ennek ellenére nem panaszkodom ám, Manly és a Trainworks például kifejezetten tetszettek illetve azt is imádtam, hogy P. nagyon jól viselte az autózást, Thirlmere-be odafelé például vagy fél órán át lapozgatta a kiállitás prospektusát, mert volt benne két fotó két vonatról...

Az élet mindig drága

Készitettem egy kis listát (magamnak is), miket érdemes vinni magunkkal, ha több napra elmegyünk otthonról külföldön (mondjuk ki: nyaralni). Ezek a dolgok (nekünk legalábbis) szükségesek a napi életben, otthon általában fillérekért be lehet őket szerezni, a célállomáson viszont sokszor gőzünk sincs, hol keressük őket és / vagy baromi drágák.

• Hajfelfogó biszbasz a kádba hajmosáshoz 
• 1 zacskó befőttes gumi 
• 1 zacskó fahéj
• 1 zacskóban só (most röhögsz, de nem mindenhol 50 Ft egy fél kilós só és minek megvenni annyit, ha 2 dekát sem használunk el a nyaralás alatt)
• 1 zacskóban cukor (most röhögsz, de nem mindenhol 200 Ft egy kiló cukor és minek megvenni annyit, ha 5 dekát sem használunk el a nyaralás alatt) 
• Pár teafilter
• Saját mosogatószivacs (esetleg némi mosogatószer)
• Papirzsepik
• Pár mécses és egy öngyújtó  
• Papir, toll

Day out

Azon gondolkoztam, hogy egyrészt milyen árulkodó az, hogy jó ideig nem értettem a Kispál "ő hajat mos pénteken és szombatra megszáritja a nap" sorát, mert nem fogtam fel, minek hajat mosni pénteken, mikor másnap úgysincs suli; másrészt meg hogy milyen szemétség az, hogy nem jutott még senkinek az eszébe, hogy a felnőtt-diák-családi belépő jegyek mellett lehetne "kisgyerekes jegy"-et kapni, hiszen a) lehet, hogy a gyerek 10 perc után ki akar menni és akkor nincs mese, hiába perkált ki az ember egy valag pénzt, ott kell hagyni a helyet, ha sivitás van 2) egy csomó minden eleve kiesik, ha kisgyerekkel megy az ember valahová, például hiába van egy állatkertben fél órás pingvin bemutató, ha a szülő ha megfeszül sem fogja tudni leültetni a nézőtérre a gyereket...
Oké, tudom, minek mászkálni 5 év alatti gyerekkel egyáltalán bárhova, de akkor is, érted.   

Ennyi

Mi fogad reggel a yahoo-n? EZ.
Milyen megnyugtató...

Újabb rövid városnézés

Ma is sétáltunk (naná), mert egy felhő sincs az égen és egész melengetően süt a nap, ilyenkor vétek nem órákat kinn tölteni a levegőn. Besétáltunk a Hyde Parkba, majd onnan a Domain-be, megnéztük (kivülről) az Art Gallery-t (a legelső hétvégén voltunk belül is, de sok a mozgólépcső és a lift és nem akartam a szép időt azokkal tölteni), majd szaladgáltunk egy kicsit még a zöldben, hazafelé beugrottunk a St Mary's Cathedral-ba (P. kifejezetten kérte, hogy menjünk be) és szépen hazasétáltunk. Nem volt nagy kaland a mai délelőtt, de jó kis program volt, kell néha a lazitás...

Áldott kor

Amúgy annyira birom, hogy P. olyan, mint egy kis 90 centis felnőtt. Ha valamit elér például, elégedetten vakkant egyet, hogy "Nnna", ha tudja, hogy vaj van a füle mögött és mérgesek vagyunk rá, gyámoltalanul dob felénk egy-egy puszit, hátha elmúlik a vész (nem mintha a felnőttek ezt igy csinálnák, de érted, próbál kiengesztelni, ez olyan nagyon tudatos dolog már), sőt, mikor múltkor AV-vel összevesztünk, egymás mellé terelgetett minket (tolt, szó szerint) és miután mindkettőnknek adott puszit, idegesen rákezdett, hogy apa, apa, anya, anya és mutogatott rám addig, amig AV az én arcomra is cuppantott egyet. 
Egyébként oltári, hogy mindent ki tud fejezni ezzel a minimális kis szókincsével és a tökélyre fejlesztett, pontos  mozdulataival. És ha már kommunikáció, azt is imádom, mikor nekikezd magyarázni valamit kézzel-lábbal és mond ugyan a hablatyban néhány érthető szót (baba, tojás, autó - az autó állandó összetevő), de körülbelül úgy hangzik az egész, mint egy bantu ima, ismeretlen szavak, hangok, csattogók megspékelve bizonyos mozdulatokkal. A durva egyébként, hogy ha rákérdezek, hogy mit mondott, akkor képes elismételni a mondandóját, bármilyen hosszasan is magyarázott.
Ja és a memóriája! Nagyon oda kell figyelni mit mondunk, mert mindig a szavunkon fog, tűzön-vizen át. Múltkor mozgólépcsőzni akart, de ott volt a babakocsi is és nem szeretek úgy felszállni, ráadásul tilos is, úgyhogy mondtam neki, hogy liftezzünk inkább és elindultunk a liftek irányába (a lift középen van, a mozgólépcsők az épület két végén). Igen ám, de ahogy sétálgattunk, néztük az üzleteket, valahogy elmentünk a felvonók mellett, úgyhogy mikor megláttam, hogy hohó, hát az meg már ott a kijárat, átsuhant az agyamon, hogy no sebaj, akkor nem liftezünk, sétálunk haza, mire abban a másodpercben P. megállt, gyanúsan körbenézett, hogy miazisten van most, majd gondolkodás nélkül sarkon fordult és elkezdett visszafelé rohanni a liftek felé és bakker előbb látta meg, hol vannak, mint én... Vagy egy hónapja... Egyik este AV hozott pár használt játékot a kollégáitól, beáztattuk őket, ő meg fürdés közben meglátta, hogy van egy-két izgalmas cucc a csapban. Mivel tök vizes volt mind és este is volt, mondta neki AV, hogy holnap ezzel fogjuk kezdeni a napot, hogy megnézzük, mi micsoda - erre reggel az első útja a fürdőbe vezetett, hogy no, hol is vannak azok a játékok? Számomra olyan hihetetlen, hogy ilyen emlékezetet sikerült kifejlesztenie az évek során.       
És akkor még egy utcsó: tegnap reggel AV-vel a konyhában pakolásztunk, mire egyszer csak megszólalt a Kisvakond zenéje és halljuk, hogy P. ügyeletes kedvenc része elkezdődik. Kerek szemekkel mentem be, hogy mi van már, ezt most igy hogy - erre kiderült, hogy 1) bekapcsolta a telefonomat 2) feloldotta a billentyűzárat 3) kikereste a videókat 4) kikereste a Kisvakondos videókat 5) és beinditotta a kedvenc részét... Ezek a mai fiatalok...

Brrrrrilliant

A tegnapi igen durva viharszerűség után kicsit aggódtam, merre tudunk ma menni (tegnap délután igy sem voltunk sehol, mert 3-kor szinte teljesen sötét lett, úgy beborult, majd 4-től orkán erejű szél jött és zuhogni kezdett az eső), de szuperül megoldódott a dolog, jártunk ugyanis az Australian Museum-ban. Bár jó ideig ódzkodtam a helytől, mert idegesitett, hogy 12 dollár a belépő egy rakat kitömött állathoz (Dublinban a Natural History Museum ingyenes) és annak ellenére, hogy gyerekbarátként hirdeti magát, nem biztam nagyon benne, hogy izgalmas lesz P.-nek, mert nekem valahogy zavarosnak tűnt a honlap erre vonatkozó része, ráadásul egy normális kép sincs fenn, hogy el tudjam képzelni, mi is vár az épületen belül, óriási pozitiv csalódás ért, mától imádom ezt a múzeumot...
Magán a kiállitásos részen csak átfutottunk (volt min, jó nagy a hely, három szinten vannak a látnivalók, plusz van egy könyvtár, de oda nem jutottunk el), mert vagy 1,5 órán át a KidSpace nevezetű elkeritett kis játszóházban voltunk. Ez egy 5 év alattiaknak kialakitott kis hely: van benne öt tematikus bunker, de a bunkerek között is vannak érdekes dolgok: könyvsarkok, egy röntgenasztal, egy mikroszkópos asztalka, három nagyobb asztal teli kirakókkal, simogatható kitömött állatok, kis bábállatkák egy nagy dobozban... Szóval kánaán. A bunkerekben mozgatható, tekergethető játékok voltak a falon (pl állits össze egy furcsa teremtményt, szóval teszem azt egy bálnafejhez oda lehet tekerni egy poliptestet stb), illetve teli voltak különböző játékállatokkal. A tematika abban merült ki, hogy volt mit tudom én viz alatti világ bunker, ott a falon csikóhalak úsztak kék alapon, a bedobált játékok pedig különböző halak voltak. A rovaros bunkerben pillangók lógtak le a plafonról és teli volt szöcskékkel, pókokkal, de volt dinoszauruszos és ausztrál állatos sátor is, menő volt na. (P. új szót is tanult ám: tatu.) Mikor P. megéhezett, ki kellett jönnünk sajnos, mert ilyen helyen nem eszünk ugye, de miután meglátta, hogy még millió felé lehet futni, elfelejtette, hogy enni kért és pár kört futottunk a normális kiállitások között is. Volt az őslakosokról egy tárlat, volt egy óriási terem, ahol csak csontvázak voltak, volt egy kitömött állatos szekció, volt egy ásványkiállitás és még biztosan sok minden más is, de fél óra tekergés után P. végképp éhen akart pusztulni és erőteljesen a szájára mutogatott, hová kéri a memgyetét.
A poén, hogy egy jeggyel egész nap ki- és be lehet járkálni, szóval ha most időben felkel és az eső sem esik, még vissza is mehetünk egy második körre. Hurrááááá!
Ja és azt ki is hagytam, hogy szerdánként 11-kor és 1-kor didgeridoo előadás is van, szóval a 11-eset szépen kifogtuk.

A csillagos

Szóval hogy nincsenek barátaink.
Az úgy volt, hogy tegnap délután sikerült összezördülnöm valakivel, ez is hozzátesz a rosszkedvemhez. A történet elég béna: kiirta fb-re, hogy a kislánya megtette az első önálló lépéseit a szülinapja után egy nappal, mire X hozzátette, hogy az ő fia két nappal később tette ugyanezt, Y meg hogy hú, akkor sorba lehet állni, mert az ő lánya meg pont a szülinapján, micsoda csoda. Miután ezer éve a bögyömben van Y, mert egy gyereke van, de úgy tesz, mintha ő lenne a Gyerekneveléssel Kapcsolatos Minden Tudás Birtoklója és élőszóban - irásban mindig kéretlen jó tanácsokkal lát el mindenkit és jó előre figyelmeztet minden anyukát, kire épp milyen bukkanó vár (hiszen Ő Mindent Tud Már, Mindent Átélt) hülye módon odairtam, hogy ha már sorról van szó, akkor hátrébb, mert P. nem volt még 11 hónapos, mikor először elindult egyedül, szóval ha szarul is alszik, nehéz természete is van és nem is beszél még, járni azért elég korán elkezdett... Oké, ez hiba volt, versengésekbe nem megyünk vele, de egyszerűen baromira unom már, hogy Y mindenből azt hozza ki, hogy az ő lánya igy, az ő lánya úgy (például mikor múltkor találkoztunk és P. még csak ott tartott, hogy anya-anya, megjegyezte negédesen, hogy jéééé, milyen érdekes, hogy a gyerekek közül csak az ő lánya beszél (= olyan szinten halandzsázott, mint P. most), de valami pont lekötött és nem tudtam vele közölni, hogy 1: az ő lánya lány, P. meg a másik jelen lévő kisfiú pedig fiú és a fiúk köztudottan később kezdenek beszélni és 2: P. majdnem 2, a másik kisfiú meg 1,5 hónappal fiatalabbak, mint az ő lánya, de sebaj.
Szóval tudom, nem jó helyen piszkálódtam, belátom, de tök rosszul esett, hogy az eredeti posztoló úgy reagált, hogy jól van, oké, én nyertem, de szól, hogy ez nem verseny. Tök régóta ismerjük egymást, heti szinten levelezünk, nagyon tudja, P. milyen ördögfajzat és akkor nekem szól be, hogy ez nem verseny? Távoli ismerősként még csak hagyján, nem zavart volna a kioktatás, de úgy, hogy az előzményeket ismeri, piszok felidegesitett, hogy miért nekem mondja ezt, miért nem annak, aki minden megmozdulásával sejteti, hogy Felsőbbrendű Anya?
Aztán ezt megirtam neki, hogy most miért kell igy beszólni, mikor tökéletesen ismer és tudja, hogy nem neki szólt a megjegyzésem, hanem Mrs Mi Vagyunk A Legjobbak-nak, mire válaszolt is, hogy ne vegyem magamra, csak unja ezt az állandó überelést, hogy bármit is ir, jön a had és tromfol, hogy "az semmi, de..." (ez egyébként igy van, egy időben én is ilyen voltam, de mióta rájöttem, mennyire baromira idegesit engem is ez a dolog, próbálok leszokni róla és azt hiszem sikerrel), szóval ez a része rendben is a dolognak; de utána irt még egy levelet, hogy különben is, abba kéne hagyni ezt a találkozósat és ez megint sziven szúrt.
Abba kéne hagyni. Mit. Mikor 2011-ben hazautaztunk 1 hónapra, jó előre irtam a régi gimis osztálytársaknak egy körfelhivást, hogy ezer éve nem láttuk egymást, mi lenne, ha felvennénk a fonalat és találkoznánk. Ebben benne volt az is, hogy emberhiányom volt: 2010 májusa és 2011 márciusa között szinte csak AV-t meg P.-t láttam, kimozdulni semerre nem tudtunk, találkozni senkivel sem találkoztunk, gondoltam jó lesz újra látni a réges-rég elfeledett arcokat, alig vártam, hogy kiruccanhassunk egy délutáni piknikre. A találkozó szép volt, jó volt, lement, hagyott ugyan némi rossz szájizt bennem, hogy a 30 emberből 10 reagált nagyjából, hogy éljen, éljen; de semmi baj, 10 is jobb, mint a semmi és különben is, nem erőszak a dolog... Idén szintén jó előre "meghirdettem", hogy találkozzunk, ugyanigy április környékén, erre ismét (nagyjából ugyanaz) a 10 ember reagált és ismét találkoztunk, ismét jól éreztük magunkat, hurrá-hurrá.
Igen ám, de mikor most otthon voltunk, egy barátnőm meghivott minket meg még néhány volt osztálytársunkat, hogy nézzük meg az épülő házukat. Igazán szégyellem, de néhány fotó is készült. Mikor ezeket a képeket meglátták páran (a találkozós 10-ből) sértett megjegyzéseket tettek, hogy milyen dolog már az, hogy őket ide nem hivtuk meg, mi ez a kivételezés, hogy csak páran találkoztunk. WTF? Ezentúl ha találkozom valakivel, minden közös ismerősünknek meghivót kell küldenem, különben a kimaradottak sértve érzik magukat? És ezt igy most hogy?
Lényeg a lényeg, ez egy utolsó csepp volt a pohárban; magamban elkönyveltem, hogy leszarom az egészet, én többet egy negyed találkát sem fogok szervezni, hát hülye vagyok én, hogy ilyenekkel terheljem az agyamat, szóval mindenféle találkozó lefújva ezzel a branccsal vagy 20 évre előre - és akkor tegnap még én kapom meg, hogy nem kell erőltetni ezt a barátkozósdit, hiszen úgyis csak a sértődés van belőle, ha valakit nem hivnak meg valahova, akkor azért (egyszerűen ez nem fér a fejembe - minden gimis osztálynál úgy van, hogy csak akkor szabad találkoznia pár volt osztálytársnak, ha az osztály minden tagjának szólnak egy hónappal előre, különben sértődés lesz a dologból?!); ha valakinek meg nincs gyereke, akkor azért...
No tudjátok mit, elmehet mindenki az anyja valagába.
Szeretnék találkozni pár ismerős arccal 10 hónap totális megkerültség után, a szülés utáni depresszió karcolgatását túlélve és erre nem elég, hogy rájövök, hogy 30 emberből 10 tart egyáltalán reakcióra érdemesnek, a többi annyit nem böfög vissza, hogy nem érek rá, sajnálom; utólag megkapom, hogy utolsó köcsög vagyok, ha ezentúl nem értesitek mindenkit mindenféle találkozókról, még ha nem is én szerveztem őket és különben is, milyen sértő vagyok azzal, hogy viszem a gyereket is (= és nem hagyom ott 10 hónaposan a nagyszüleinél, akiket életében azalatt a 10 hónap alatt kétszer látott), hiszen ez milyen rosszul eshet a gyerekteleneknek (akik mellesleg nem is reagáltak a meghivásra)...
És bazmeg itt még a "barátaimról" volt szó. Őszintén, kell nekem ezek után ellenség? És ide vágyjam haza? Ezek közé?
Valamit nagyon elcseszhetek, hogy nincs egy normális ember körülöttem.

Itthon maradtunk & Great expectations

No jó, majdnem. De ma délelőtt csak a játszóig mentünk ki, majd jó fél óra hintázás után hazasétáltunk (senki, SENKI sem volt rajtunk kivül a játszón az első 20 percben, majd jött egy 10 hónapos babával valaki, de 5 perc hintázás után kijelentette, hogy elviselhetetlen hideg van (kb 12-14 fok, de fúj a szél), úgyhogy ők mennek is haza, elég volt ennyi a szabad levegőből... hja, minden relativ...). A mi sétánk, mint ez kitalálható, nem a "hideg" miatt sikerült rövidre, hanem mert semmi kedvem nem volt semmihez.
Kezdődött azzal, hogy már hajnalban felhúztam magam azon, hogy egy köcsög f@sz fél 6kor gondolta úgy, hogy kidobja a szemetét a mellettünk lévő szemétledobón, úgyhogy miután éjfélkor feküdtünk, fél 6kor olyan szépen kiverte a szememből az álmot, hogy csak na, vissza sem tudtam igazán aludni mérgemben, hogy hogy létezhetnek ilyen marhák a földön, miért nem rohadnak bele a szar szemetükbe, most. (Arról nem beszélve, hogy egyesek éjfél után is rendszeresen dobálják ki a szemetet és k*rva hangos a szerkezet...)
Aztán eszembe jutott, hogy úgy feküdtünk le, hogy nem visz sehová az életem, a diplomáimmal kitörölhetem, mert ki az a hülye, aki angolszász környezetben egy magyartól akarna hivatalosan angolt tanulni (nem magánórákról beszélek, az menne, heti 4-5-6, de mennyit hoz az a konyhára és különben is, normális állást akarok, heti minimum 20-30 órában, például egy nyelviskolában, de mint mondtam, kinek kéne egy ugyan diplomás, de nem native tanár, ki venne fel milyen szar nyelvsuliba?) vagy ha a másikat vesszük, ki akarna magyar pszichológushoz járni irként, akinek a diplomáját még csak el sem fogadják? (Ja, nem mintha az angol szakos diplomámat elfogadnák...) Szóval fos az egész. Adminisztrátori, himihumi munkák dettó kilőve, mert az ilyenekre millióan jelentkeznek, miért pont engem vennének fel?
Aztán felmerült ugye, hogy akkor menjünk haza, de az igazat megvallva azon kivül, hogy jóval könnyebb lenne az életünk a család miatt, nem sok minden hiv haza. Nem hiányzik a tiz millió szakértő országa, nem hiányzik, hogy bárki ismeretlen kéretlenül beszóljon, okoskodjon, ossza az észt, lehet, ez apróság, de tudom, hogy engem kifejezetten idegesitene. Mint ahogy a folytonos éberség is, mikor ki ver át. Barátaink, mint olyanok, nincsenek*, csak zsarolóink, 4 év külföldön gyönyörűen kitörölt mindenkinek a tudatából, szóval ebből a szempontból teljesen mindegy, otthon vagyunk-e magányosak vagy itt kinn. Vagyis nem mindegy. AV olyan jó állást, mint amiben most van, biztosan nem találna Magyarországon, én pedig belőném magamnak a diplomás minimálbért, hát nagyon köszönöm. HA felvennének bárhová gyerekkel.
Hát itt tartunk. És közben agonizálunk kell-e a második gyerek... Szánalmas, mi?  

* ezt a következőkben

Szavak a második év végéig - frissitésekkel, mert a fejem nem káptalan

Szavak = amiket valamire rámutatva magától mond, nem utánunk ismétel

Na, ejnye, jajj, áu, hurrá, hajó, autó, komp, dart, traktor, duda, zászló, alma, banán, tészta, torta, tojás, joghurt (veve), keksz (tá), táp, pogácsa (po), süti, inni, viz, tenger, ház, ajtó, templom (plüplü), sátor, tető, kutya (woof-woof), kacsa (háp), hangya, anya, apa, mama, papa, baba, Peppa, hinta (nyik-nyik), pumpa, térkép, távcső, óra (ti-ta), buta, tudtam, este, sószsák, hal (tátog - no jó, ez nem szó, de kifejezés és különben is, ki tehet róla, hogy a halak nem adnak ki valamire való hangokat), rendőrautó / tűzoltó autó / szirénával rendelkező autó (iiiuuuuiiuuuuiiuuu), repülő (viiiiiiuuuuuuu és lefelé mutató kézmozdulat)*...

Dalok = amiknek egy sorát már magától dúdolja

Három szabólegényke (meee-meee-mek-mek-mek); Bohemian Rhapsody (mamaaaaa, úúúúú); Don't stop me now (tunááááájt); Erdő, erdő, erdő (erdő, erdő, erdő); Potato City első sora (áp-dán, áp-dán)

* ugyan elmúlt már két éves 12-én, de azért még ideirom a további szavakat: tatu, tok, mandarin (mámonya), fa, alagút, malom, oszlop, sárga, virsli, kő, szikla, erdő, sapka

A hétfő csak egy hétfő megint...

Mivel gyönyörű napra virradtunk, úgy gondoltam, ki kell használni... (Egész hétre esőt mond, most már gyülekeznek a felhők...) Besétáltunk hát az ingyenes buszig a központba és elmentünk vele a Circular quay-ig. Ezúttal az Alfred street mentén indultunk el és megnéztük a Tank Steam szökőkutat, pontosabban szökőkút rendszert, mert ha jól emlékszem, 4 részből áll a dolog. Innen elsétáltunk a St Patrick Church-ig. P.-nél amúgy abszolút jutalomszámba megy, ha azt mondom neki, hogy megnézünk egy templomot, nem kell megijedni, nem vagyok szadista, komolyan szeret templomba járni... A templom egyébként elég kicsi volt, de meglepően szines és rengetegen voltak benne (nem látogatók, hivők: imádkoztak, ültek a padokban, pedig nem volt mise, egy egyszerű hétfő délelőtt volt). A templomtól a Bridge streeten lecsorogtunk a Macquarie Place Park-ig, ami egy nagyon kis csinos parkocska, bár zöld az nem sok van benne, majd a Museum of Sydney-t és más szépséges épületeket elhagyva besétáltunk a Botanikus kertbe. Itt P. szabadon tombizhatott, szaladgált, kergette a madarakat, hangosan nevetgélt, megsimogatta a rózsakert közelében lévő két oroszlán szobrát: láthatóan nagyon jól érezte magát. Fél 12 felé hazaindultunk, még hozzá a hires Macquarie streeten. Ezúttal lefotóztam a Parlament épületét is, majd megpróbáltunk bemenni a St James Church-be is, de valóban nagyon be van állványozva, úgyhogy kihagytuk, nem mentünk be. Negyed 1 körül hazaértünk, csináltam ebédet és most itt tartunk, várom, hogy esik-e délután vagy nem...