Voltunk a Phoenix Parkban, a rathfarnham-i kastély melletti játszón, a booterstown-i játszón, a távoli Dunnes-ben, vasárnap rántott húst ettünk és sütöttem diótortát is.
Éljünk, mondom én.
(Pedig P. kicsit zizzent volt, vasárnap délben például ezer évig ordított, hüppögött, mert nem volt képes épkézláb módon elmondani, mit szeretne ebédre. Kínáltunk neki rizst rántott hússal; sütőtökös-krumplis-húsos üveges kaját; almát, elétettük a Jókirályfit (default étkezőtárs), a Zebrát, a Zsiráfot, a kisautót, de ő csak mutogatott, mutogatott, mire végre leesett, hogy Szőlőt kér. Miután megkapta, onnantól hirtelen kisütött a nap, "savanyúként" ette a rizses hús mellé a szőlőszemeket, szépen, tisztességesen villával... Máskor is sírt már egy bizonyos kaja után, de ez most nagyon durva volt, a krokodilkönnyek eláztatták a ruháját, a feje paprikavörös volt még ezer évvel az incidens után is, nagyon belelovalta magát a dologba.)
Önfényezés következik.
Mostanság tök elégedett vagyok magammal, de tényleg. Tudom, sokan vannak, akiknek nem jut nagyszülői segítség, akik nem adhatják le a gyereküket heti egy-két alkalommal pár órára (neadjisten éjszakára) a nagyiknak, de a legtöbb gyerekes ismerősünknél azért csak van némi segítség, ha több nem is, legalább annyi, hogy egy testvér, nagynéni, barátnő, bárki néha beugrik látogatóba és míg az anyuka főz / süt / fürdik, valaki lefoglalja a babát vagy szóval tartja az illető anyukát... Én bármikor megemlítem, hogy valami gázos itt, a második mondatban tuti előkerül, hogy én tulképp kussoljak, mert nekünk itt kinn tök jó (ez így is van) és nekünk aztán semmi problémánk nincsen, nem lehet, hiszen Külföldön Élünk.
Az igazság az, hogy az emberek alapvetően irigyek és hülyék. Irigyek, mert azt látják, hogy jól megy, de hülyék, mert nem gondolnak bele, hogy mindennek megvan a negatív oldala is.
Oké. Most szép helyen élünk, nem szűkölködünk, nem csesszük fel magunkat minden nap a magyar politikán. De a gyerekünk nagyszülők, rokonok nélkül éldegél; AV-n kívül (aki ugye nem "otthonról dolgozik", mint az ismerőseink nagy része - ezt nem is értem amúgy, hogy lehet, hogy a magyarok nagy százaléka otthon dolgozik?!) zéró segítségem van a mindennapokban, a karrierem pedig parkolópályán. Nagyon kevés ember fogja ezt fel furcsa módon.
Mert irigykedni egyszerűbb. Hogy mit tudhatok én, mikor nekem mindenem megvan, nincsenek filléres gondjaink. Igen, ez így van. De visszakérdezek. Mit tudhat a fáradságról, a kiégettségről az, aki hat hónapos kora óta otthagyja a gyerekét éjszakára az anyjánál, ha már túlságosan kivan? Mit tudhat az unalomról, az agyi leamortizálódásról az, akit minden nap meglátogat egy barátnő / rokon és aki heti többször kiszakad pár órára a mókuskerékből, mert van, akire jó szívvel rá meri bízni a gyerekét? Mit tudhat egy kapcsolat tűrőképességéről az, aki ha úgy dönt minden héten vagy akár minden hónapban elmegy a férjével moziba / színházba / koncertre / étterembe, mert van, aki vigyáz a babára?
Tudom, vannak nanny-k is a világon, de egyszerűen egy beszélni nem tudó gyereknél még nem hajlok feléjük...
És félreértés ne essék, nem irigylem azokat, akiknek több segítségük van. Csak utálom, hogy olyan természetes, hogy mi hármasban úgy élünk itt, mint egyetlen (jó vastag) mutatóujj, de ezt alig-alig veszik tudomásul és irigykednek, végig nem gondolva, mit kapnak ők a sorstól, amikről mi önként és dalolva ugyan, de lemondtunk ezért a másik életért...
És hogy miért az önfényezés? Mert azt hiszem, jól csináljuk. Nem élünk kupiban, kirándulunk, világot látunk, főzünk, sütünk, itt-ott ugyan nyögve-nyelősen, de meglehetősen talpraesetten, kreatívan és kifogyhatatlan energiaraktárakkal.
Imádom ezt a beszélni tanulós időszakot, imádom, hogy P. teljesen kiszámíthatatlan, épp melyik szó tetszik meg neki és így ahelyett, hogy olyasmiket mondana, hogy inni, víz, keksz, labda, szóval amik a mindennapi túléléséhez kellenének, teljesen random szavakat csíp ki a világból és azokat nyomja. A roppant fontos apály mellé most például felvette a templom és a sós zsák szavakat is és a pár napja emlegetett bab is mindennapi vendég már nálunk. (Utóbbit úgy mondja, hogy szerintem ha felvenném videóra és közkinccsé tenném, még azok is gyereket akarnának, akik eddig irtóztak a gondolattól is.)
Ezen kívül az emlékezete brilliáns (mondjuk ezt eddig is sejtettem, de most már tudom is), mert mostanság, ha éneklem neki az Este jó-t, akkor a Nem félek, de azért sírni akarok sornál az azért után már előre mondja, hogy sííííí, pedig ez a rész már igencsak a vers vége felé van, szóval kitartóan kell figyelni, hogy jól időzítse a mondandót.
Pár hete P. kapott egy Békás táskát, eleinte csak nagyon óvatosan mert benne menni, nehogy leessen, de most már caplat vele rendesen. Szerintem még háttal állva is ő a Legszebb Gyerek a Világon.
Kéne szerintem ilyen és akkor a hozzám hasonló szőrszálhasogató p*csák más, fontosabb dolgokkal is foglalkozhatnának, kész haszon lenne, komolyan.
Mondjuk az is lehet, hogy csak engem idegesítenek az olyanok, hogy pl valaki megosztja az általam öt perce közölt tartalom linkjét, az én "eredeti" beírásomra viszont szarik reagálni, se egy hozzászólás, se egy thumbs up, se egy megosztás, se semmi... Vagy mikor valaki szó nélkül feltesz képet / videót a szereplő megkérdezése nélkül...
Ezek szerintem tök bunkó dolgok, még akkor is, ha mellette azért örülök, hogy ilyen volumenűek a legnagyobb problémáim.
Nem tudom megfejteni, mi a franc ez az óriási hype Ryan Gosling körül, akit én mindig következetesen Gyan Rosling-nak mondok véletlenül. Normális, felnőtt nők tiniként rajonganak érte, egyszerűen nem látom, miért. Amikor anno Brad Pitt vagy mit tudom én, Nicolas Cage vagy George Clooney volt az ügyeletes szépfiú, emlékszem, voltak az elalélók meg voltak azok, akik csak pislogtak meg lenézték azokat, akik ilyen faszikért vannak oda; ehhez képest, bármikor, bárhol, bárkinél szóba kerül RG, róla mindenki szuperlatívuszokba beszél, hogy húú meg így meg úgy, ez aztán a hím. De miért?!
Miután már vagy egy hete P. minden alvásidejében, mint egy idióta bújom a képzéseket, gondoltam itt az ideje kicsit megpiheni és írni ezt-azt.
Hogy például P. tök szépen beszél már, pontosabban mondatokat meg ilyesmiket még nem mond persze, de baromi aranyosan szivacskodik. Logikus a gyerek, akár az anyja, mert témák szerint halad, például mikor voltunk a tengerparton, megtanulta, hogy tenger, hajó, homok, hold és apály. (Utóbbi feltűnő hasonlóságot mutat az apával, de a szövegkörnyezet segít.) Ma reggel a babbal és a tésztával állt elő, igen, a konyhában kutakodott, jogos a feltételezés.
A napjaink egyébként tökéletesen telnek, a ma kifejezetten, 8 körül felkeltünk, feltettem főni rizst P. ebédjéhez, elmentem zuhanyozni (közben P. tisztelettudóan, egy nyikk nélkül állt a zuhanyfüggöny másik oldalán, láttam az árnyékát), kidobtam a leégett rizsát, tettem fel egy újabb adagot, majd fél 10 körül elmentünk játszózni. Negyed 12-re hazaértünk, befejeztem a rizs főzését, összeütöttem egy muffint és magamnak némi ebédféleséget, megebédeltünk és 1-től negyed 2-ig P. álomba forogta magát.
Néha úgy érzem, szuper vagyok. Azért, mert hogy mivé lettünk. Miből.
A játszón egyébként most volt egy ovis csoport is, olyan 2-3 évesek, kicsit rossz volt látni, hogy P. milyen félénk, ha sok gyereket lát egy rakáson. Azok rohangáltak, kiabáltak, őrültködtek, szegénykém meg csak mutogatott meg felült egy padra és bánatosan majszolta a rizskorongját, miközben nézte őket. El sem tudom képzelni, mi lenne vele egy ovis csoportban, baromira nem tud kiállni az érdekeiért még (kivéve persze itthon, itthon nagy a szája). Egyébként ezt már rég le akartam írni, hogy ha egyszer nanny-t keresünk mellé, tuti, hogy thai bébicsőszünk nem lesz, mert eddig akiket láttam, mind egytől egyig húsz méterre ültek a játszózó gyerekektől, dumáltak, ettek-ittak, kaszinóztak, mindent csináltak, csak éppen a gyerekre nem figyeltek. Gáz. Biztos vannak odaadó, szorgalmas thai nanny-k, de én még nem találkoztam velük.
Aztán amit még írni akartam, hogy ha Ranschburg-nak igaza van, hogy az okos gyerekek ki tudják választani, mit néznek a tévében, szóval nem nézik ömlesztve a műsorokat, akkor P. zseniális, mert ő nem csak a rajzfilm típusát választja ki (Kisvakond vs Peppa Pig egyelőre a választék), de az aktuálisan megkívánt részt is. Szóval ha berakom neki a Kisvakond és a hóembert, amit eddig kifejezetten szeretett, most már az van, hogy nem jó, mert neki a Kisvakond és a tojás kell vagy a Peppa a tengerparton, mert abban van egy jelenet, mikor Busszal Mennek benne és énekelnek (Lásd alant). Ha vagyok olyan balga és rossz részre nyomok, azonnal jön a sziréna, hogy nem, nem, ez nem jó, tessék tisztességes rajzfilmet betenni, nézze meg a gyerek.
Ja, hétvégén meg voltunk Brayben, a Phoenix Parkban, Blanchardstown-ban meg az IKEA-ban, mert itten van a tavasz.
És hát végezetül a sokat emlegetett Kedvenc Rajzfilm, Amiben Busszal Mennek:
Olyan ideges vagyok, borzalom.
Tudom, hogy a "karrierem" szempontjából 3-4 hónap már semmi, de akkor is, kéne az a második gyerek, kellenének a képzések, kellene pénzt keresnem.
És most annyi minden változik.
Miután épp a Félelem, harag, agressziót olvasom újra és különben is megkaptam, hogy pár hozzászólásomból süt az agresszió, elgondolkoztam azon, mikor is vagyok tényleg agresszív, mikor cseszem fel az agyamat legjobban úgy igazán és következetesen, szóval nem csak úgy módjával és csak akkor, mikor olyanom van.
És megvan.
Amikor azt érzem, hogy valaki teljesen zárt, meggyőzhetetlen és képtelen a kompromisszumra. Ilyenkor még ha egyet is értenék vele esetleg, automatikusan ellenérzés generálódik bennem és már csak azért is vitatkozom, hogy elbizonytalanítsam. Miután sajnos a meggyőzhetetlenség kulcskomponense az abszolút magabiztos hit valamiben és az elbizonytalaníthatatlanság, a harcom eleve bukásra van ítélve és talán ez az, ami agresszívvá tesz, mert érzem, hogy falakba ütközöm és egész egyszerűen idegesít, mikor valaki fekete-fehérben gondolkodik és nem képes az árnyalt véleményre.
Ezért is gyanús nekem bizonyos típusú vallásosság és politikai hovatartozás. Mert elvakult és egyoldalú. Tudom, én a ló túloldala vagyok erősen, mert számomra minden érmének húsz oldala van (és azok is interakcióban vannak egymással), de amikor valaki olyan csökött, hogy XY párt minden lépését szarnak titulálja, Z döntéseit pedig egytől-egyik brilliánsnak, hát az nekem nagyon odab*sz. Épp úgy, mint az a vallásos ember, akiben egy percre sem merül fel, hogy esetleg hülyeségben hisz. Vagy aki minden szar dolgot meg tud úgy magyarázni, hogy miért is jó tulajdonképpen, hogy úgy van. Pf. Miért is jó, ha egy másfél éves baba meghal leukémiában. Gáz.
Miért nem lehet úgy, hogy rendben van, van Isten, de néha csinál gonosz dolgokat.
Vagy.
Miért nem lehet úgy, hogy én bírom Orbán Viktort, vannak jó lépései, de amit ezzel-és-ezzel kapcsolatban csinál, az ultrabéna.
Miért kell a végletesség? Miért kell félni a kivételektől? Miért gyengeség árnyalt véleményt alkotni?
Nekem igenis csomó mindenről van véleményem, elképzelésem, vannak terveim, de ha ezek megkérdőjeleződnek vagy kútba fulladnak, akkor nem érzem cikinek a módosítást. Sőt, néha nehezen vagyok meggyőzhető én is, mert makacs vagyok, de azért ha értelmesen magyaráz valaki, akkor abszolút hajlok a kompromisszumra és el tudom fogadni, hogy tévedtem.
És talán pont ezért vált ki belőlem agressziót a meggyőzhetetlenség. Mert ha én megtisztelem a másikat azzal, hogy értelmesnek minősítem az érveit és bizonyos (=hosszas) mérlegelések után látom a lehetőségét, hogy megkérdőjelezzem a saját igazamat, akkor baromira bosszant, hogy ha valaki erre nem képes és csak a magáét fújja, anélkül, hogy fikarcnyit közelebb kerülne a véleményünk vagy legalábbis elgondolkozzon ennek a lehetőségén...
Szinte minden buszmegállóba szereltek fel most már tájékoztató táblákat, amik jelzik, mikor jönnek a buszok. Nem tudom, hány perc alatt törne ki forradalom otthon, ha a jónép azt látná mondjuk a Ferenciek terén, amit én ma az O'Connellen, nevezetesen, hogy a következő busz 24 perc múlva érkezik. Szerintem öt. Már hogy a pestiek öt perc alatt követelnék az egész BKV feloszlatását...
P. nagyfiúvá érett, ma vettem neki fürdőköntöst és egy kis polipos klumpát, úgyhogy ezentúl a saját lábán fog fürdés után kislattyogni a fürdőszobába, hogy felvegye a pizsamáját. (Rugdalózót kb fél éve nem hord, mert nekem sokkal jobban tetszik pizsiben...)
Fent nevezett (akinek a szemszíne egyre egyértelműbben zöld) mostanság próbálja utánam énekelni a dalokat, ami szintén jelzi, milyen nagy már. (Leggyakrabban a Peppa Pig zenéjét igyekszik dúdolni, illetve az Állj vagy lövök-et az Első Emelettől...)
Végre nálunk is bejött a "stílus maga az ember" mondás: P. nem hajlandó kézzel enni ám a banánt / almát / uborkát / narancsot / semmit, neki kérem mindenhez villa kell
Kedden életemben először rendeltem a Tesco-ból online, €4-ért kiszállítottak 1 kg almát, pár joghurtot, egy göndörítő habot, egy üveg bébiitalt, egy csalánteát meg egy tejfölt. A megagiga dobozos akciós Pampers, ami miatt a kiszállítás mellett döntöttem, elfogyott...
Tegnap volt a PIAAC-os bácsika a statisztikai hivataltól és 6-fél 9-ig itt dekkolt, igaz, AV már 8-ra végzett a kérdésekkel, de jól elbeszélgettünk. A €30-s vouchert, amit adnia kellett volna persze nem adta ide, hitünk szerint nem szándékosan, de még az is benne van a pakliban, hogy lenyúlta magának.
Vettem ma csokis Philadelphia sajtot, im memoriam Mese sajt vagy mi.
A Bootsban kiderült, hogy a Hűségkártyámon van €11, amit elkölthetek. Nem igazán hiszem el, hogy ez valós, mert karácsonykor már vettem a pontjaimból egy parfümöt (€15+ ajándék volt, így nem írom le a pontos árát), szóval nem hiszem, hogy kb €30 euro összejöhetett. (€1 = 4 pont, 1 pont = 1 cent)
Imádom, ahogy P. kommunikál, mert mindent leokéz. Ez egy ilyen mániám nekem, hogy meg tudok bolondulni, ha mondok valamit és a másik még egy rohadt hümmöt sem képes felelni; de hálistennek P.-nél erről szó sincs, ha közlök vele valamit vagy kérdezek, ő ettől függően reagál vagy válaszol, szóval baromi rendes. (Pl: Szeretnél még almát? Ühüm. / Tudod, mit láttam az előbb? Hm. / Szép vagy. Hm? és társai)
Ma véletlenül rajzoltam egy kétkukijú rókát. Eredetileg távcsöves róka lett volna, de így sikerült. AV persze azt hiszi, direkt rajzoltam.
Az igazat megvallva én egyelőre örülök neki, hogy nem álltam be a sorba, hogy csak 2 év különbség legyen a két gyerek között. Most ott tartunk, hogy egy kivételével MINDEN egy gyerekes ismerősünk, akivel egy időben szültem már várja a következő babáját. Amikor az első hírek megjöttek, megdöbbentem; amikor egyre többen mutatták a kétcsíkos tesztet, kezdtem kellemetlenül érezni magam; most viszont valami furcsa boldogságot érzek, hogy nem hallgattam az irigykedő kisördögre a fejemben, hogy "lemaradsz, lemaradsz, öreg vagy, béna vagy, lemaradsz"...
A legszebb időszakunk ez P.-vel. A legjobb az, amikor felébred a délutáni alvásából és ott ül a kiságyban bágyadtan, kétszer kirázza a hideg, majd azonnal felpattan és mutat a zoknijára, hogy adjam fel rá. Ráadom, ő húzna kifelé a hűtőhöz, de még elkapom, leteperem, megcsikizem az álla alatt, összeszorított szemekkel röhög, odapattog a könyvespolcához, kivesz egy könyvet, az ölembe helyezkedik és mutogat, hogy mondjam, mit látunk. Ha megunja, elmászNA, de én elkapom, lefekszem vele a földre, a hasamon lovagoltatom, majd rám dől, ekkor jobbra-balra fordulok vele, megszorongatom, megpuszilgatom és útjára engedem, pontosabban hagyom, hogy a mutatóujjamnál fogva kihúzzon a nappaliba.
Imádom ezeket az együtt töltött hétköznapokat. Imádom ezt a Vaddisznót, mert emellett persze vad is, még mindig piszkosul akaratos és türelmetlen, ő nem kér, ő követel, hiába tudja, hogy ha hisztizik vagy nagyon erőszakos, akkor "azért se" teljesül az akarata, mert tanuljon meg normálisan kérni, nézze meg az ember... Ha sír, ha követelőzik és ezért nem kapja meg, amit akar, akkor is igyekszem mellette lenni, próbálom benne tudatosítani, mit érez és elmondom neki, hogy természetes, ha dühös, én ettől ugyanúgy szeretem, de akkor sem fogom bekapcsolni a tévét, akkor általában átöleli a nyakamat, szipog még egy kicsit és újra barátok vagyunk. Az igazat megvallva sosem hittem volna, hogy valaha ennyi türelmem lesz hozzá. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig nyugodt vagyok, ha erőszakos, néha rákiabálok, hogy most már aztán fejezze be a nyivákolást, mert ezt borzasztó hallgatni, de mivel ilyenkor vagy eltakarja a szemeit, majd elkezdi ütni a fejét (!), vagy egyszerűen legörbül a szája és sírni kezd, egyre jobban próbálom fékezni magam, mert szörnyű látni, ahogy megretten és nagyon-nagyon megsajnálom (nem mellesleg meg mindig eszembe jut a Lóci óriás lesz)... Szóval így élünk mink, örömben és boldogságban és per pillanat így hármasban tökéletes egészként.
Nem, nem nőtt újabb foga az október óta 16 fogú Cápának, hanem végre megtanulta, hogyha a csúszdán kicsit felemeli a csülkeit, akkor nem fog tapadni a cipője, elegánsan le tud hussanni és nem kell kézzel löknie magát előre. Kisokos.
Emellett - bár vészesen egybeesik a betegségével, azért nagyon remélem, hogy attól teljesen függetlenül - már nem kell 40-50 percet ülni a szobájában, hogy elaludjon, hanem 10-15 perc után egyszer csak elbóbiskol. Sőt, volt olyan, hogy csak a tisztesség kedvéért maradtam 5 percig benn mellette, mert 3 perc után már aludt. Akinek a kezdetek óta így alszik el a gyereke, el sem tudja képzelni, milyen furcsa ez és milyen meglepő... Én spec. nem találok szavakat. De élvezem nagyon.
Mostanság egyszerűen alig történik valami*, minden a megszokott mederben, ráérősen folyik. Látszólag. Mert a kulisszák mögött komoly tervek szövődnek, kemény elhatározások születnek és lassan, de biztosan próbáljuk felépíteni az Életünket, miközben igyekszünk nem szem elől téveszteni, hogy a világ térképén bármilyen rövid időre is, de bármikor elmozdulhatunk, ha úgy hozza a Sors, akár délre, akár... délre. Most, hogy végiggondoltam, ennél a városnál északabbra nem valószínű, hogy megyünk.
* Azon kívül persze, hogy P. minden nap zakózik egy akkorát, hogy mindig attól tartok, hogy valami komoly baja esik. Általában persze fejjel előre esik le valahonnan, hétfőn a csúszda lépcsőjéről bucskázott le hátrafelé, ma meg a kanapé karfájáról ugrott egy fejest a padlóra. Baromi rémisztő, utána sír az Eszemadta, de hálistennek eddig csak azért ment a ricsaj, mert jól megijedt, nem ütötte be nagyon magát. Asszem.
P.-nek megint feljebb ment a láza, most 38.2-vel feküdt le (ettől függetlenül persze 1-kor tettem be az ágyába és 40-ig rugdosott, tekergett, nyekergett, majd 40-kor, mint akit leütöttek, úgy aludt el), szóval a láz ellenére nagyon vicces, például a Tudtad? kérdésre mint a vadgalamb, mindig azt búgja, hogy tudtam (=tutta).
Az úgy volt, hogy szerda éjszaka P. kétszer vagy háromszor felébredt 10 és hajnali 1 között, mire fél 3-kor észrevettük, hogy forrófejű... Adtunk neki Calpolt, de nem igazán segített, 4-től 5-ig is csak fetrengett, majd 6-tól 7-ig is, míg végül fél 8-kor sírva ébredt és követelte a telefonomat, hogy nézhesse a kedvenc videóit. Ekkor ténylegesen megmértük a lázát és 39.7 volt.
Ettől függetlenül közel olyan volt, mint máskor, csak a szeme volt csúnya és látszott rajta, hogy elesett, de ivott egy hordónyit és bár a reggeli tápszerét nem kérte, megevett helyette egy banánt, mert a Kisvakond és a metróban a rákocska mindenkinek hajított egy-egy banánt, hát ő is megkívánta... A nap folyamán egyébként nem ment 38.5 alá a láza, pedig felváltva kapta a Nurofent és a Calpolt, de aluszékony cseppet sem volt (csak én hiszem, hogy a lázas gyerekek egész nap aludnának?), csak úgy délután 5-től kezdve egyre gyakrabban kéredzkedett fel a karunkba, hogy megpihenhessen a vállunkon.
Ma éjszaka még 5 körül megmértük a lázát (átpisilte a pelust és felriadt, így kihasználtuk a pelenka cserét*), 38.8 volt, úgyhogy kapott megint Nurofent és 8.45-ig aludt, majd reggel már csak 37.8-at mértünk, most meg 37.2-el aludt el.
A lázon és azon kívül, hogy tegnap volt egy kis hasmenése semmi más tünete nincsen - még. Kíváncsi vagyok, mi lehetett / mi ez.
* Reggel, ahogy levettem róla a hálózsákot, egyfolytában lefelé nézett, jól megijedtem, mi a franc van, bekattant a nyaka vagy mi, aztán mikor hihetetlenkedve elkezdett a hasára mutogatni, leesett, hogy azt furcsállja, hogy másik pizsama van rajta, mint amiben este lefeküdt. Vicces.
Amúgy a Clinique elmehet a sunyiba. A decemberben vett 20 euros arclemosójától épp olyan göbök keletkeznek az állcsontomon, mint a 3 euros Niveától. Ráadásul a Nivea legalább jó illatú, a Clinique meg olyan, mintha gépolajban fürdetném a képem.
A terhesség-szoptatás alatti hormonbomba tök jót tett a fejemnek, de mióta minden visszaállt a régi kerékvágásba, borzasztó az arcom, pontosabban az állcsontom, de nem tudom, mit csináljak, mert eddig az összes kipróbált (kb 10 fajta) arclemosó fehérre szárította a búrám, szóval ártott, terhes viszont nem szeretnék még lenni.
Azon röhögök, hogy a nők milyen ordenáré hülyék. A legapróbb nézetkülönbségeken ki tudnak akadni, olyan fikarcnyi kis dolgokon, amik említésre sem méltóak, de mivel sokat pofáznak, előkerül és így hálistennek van ok az Életet Adó Vitára.
Hogyaszongya nevelés-e, ha egy néni rászól más gyerekére, aki a padkán (!) motorozik. Aztán hogy kell hívatni magunkat a gyerkőccel, mama vagy anyu vagy Ibolya. Mert ha mama, akkor nyugatb*zi vagy, ha anyu, akkor meg vidéki paraszt.
Igen, Bezzeganyát olvastam...
Mennyire béna már az, hogy végre-valahára itt a Leap Card, amivel lehet LUAS-on, DART-on, buszon utazni anélkül, hogy az aprópénzzel szarakodnánk - és erre hol kapható ez a rohadt kártya? Bizonyos élelmiszerboltokban. WTF? A megállóknál nem.
Mi ez? Magyarország?
Anyu ma hazautazott, kicsivel több, mint három hét után. Rövid statisztikám következik, hol is jártunk / jártam ennyi idő alatt:
Voltam spinningen
Voltam moziban (Shame)
Háromszor voltam egyedül a városban nézelődni
Voltunk Anyuval kettesben Malahide-on
Voltunk Anyuval kettesben két múzeumban és a Bewley's Cafe-ban
Voltunk AV-val kettesben a Rathfarnham-i kastélynál, a St Enda's Parkban, a Pearse Museumban, a War Memorial Gardens-ben, Killiney-ben, a Bewley's Cafeban, a köztársasági elnök rezidenciájánál, a kormányépületekben, az ILAC-ban, a Blanchardstown Shopping Centre-ben, a St Stephen's Green-ben
Voltunk hármasban Sandymount-on, Rathfarnham-on, Dun Laoghaire-ben, Booterstown-ban, Blackrock-ban, az Iveagh Gardens-ben, állatkertben
Voltunk négyesben Howth-on, Dollymount-on, a War Memorial Gardens-ben, óceánáriumban
Kétszer jártunk a Pandában, egyszer a GoKidsGo-ban, azaz háromszor voltunk játszóházban
Kétszer jártunk a Herbert Park-i, kétszer a St Stephen's Green-i játszón
Négyszer jártunk hármasban különböző Tescokban (Sandymount, Baggot street, Dundrum)
Ötször jártunk Poolbeg-nél
Sajnos arra nem emlékszem, Anyu hányszor vitte el a játszótérre P.-t és azt sem tudom, ő hányszor volt egyedül a városban...
És még meg vagyunk lepődve, hogy P. folyton be van sózva...
EZ a januári bejegyzés megvan? Néha azért mázlink is lehet*...
* Anyu ugye hétfőn megy haza és eredetileg Malév jegyet akartunk...
Egyébként több ok miatt is sajnálom, hogy így alakult:
A Malév reggel 7 körül indult haza, így délben már otthon ehettük a rakott krumplit
Visszafelé a Malév gép indult leghamarabb, a többi csak este 7-8 körül
Az utóbbi időben már előfordult, hogy bizonyos időszakokban a Malévnál tudtuk a legolcsóbb repjegyet venni
Könnyebb szívvel vettem, ha Anyuék olyan társasággal utaznak, amin értik a szavukat
23 kg-t lehetett a bőröndbe pakolni és a bőröndért nem kellett külön fizetni
Szépek, csinosak voltak a Malév gépek
Bár nem vagyunk nagy magyarok, de mégis a "nemzeti identitás része" volt a Malév
Eddig amúgy szerettem a Ryanair-t is, mert nagyon olcsón tudtunk vele hazamenni, igaz, a közönség elég gázos volt (zsíros kucsmás, hosszú szoknyás, hangoskodó, húsz tagú román cigány családok), de most kifejezetten bosszant, hogy pár héttel (nappal?) a Malév csődje előtt nagy garral bejelentették, hogy visszatérnek (no persze, micsoda véletlen), most pedig, mint az Utasok és a Volt Malévosok Megmentői nagylelkűen közlik, hogy már márciustól elindítják a gépeiket... Az előbb csekkoltam, heti kettő darab járat lesz Dublin-Budapest között, otthon éjfélkor fog leszállni a gép, idefelé pedig fél 10kor indul, este... Ráadásul ahogy néztem, oda-vissza csomag nélkül minimum 100 euro lesz a jegy, vagyis nagyjából 40-50 euróval olcsóbb, mint az Aerlingus csomag nélkül és 70 euróval kevesebb, mint anno a Malév csomaggal együtt...
Ergo: a Malév olcsóbb jegyeinél kb 20 euróval kevesebbért utazhatunk a furcsa közönséggel tömött gépeken - az éjszaka közepén. Még ez a megmentés!
Update: Most olvastam, hogy még meg sem egyezett a Ryanair és a Budapest Airport... Na ez a legnagyobb pfff.
Egyébként P.-vel valami nem oké. Ezt úgy érezni. Ezen a héten hétfőn vagy talán már hétvégén kezdődött, azóta minden baja van. Előtte már alig-alig sírt, most naponta többször van olyan, hogy szó szerint vigasztalhatatlan ordításban tör ki valami kis hülyeség miatt. (Pl mert nem nézzük meg a Duck-os videót) Ilyenkor hiába ölelgetem, nyugtatgatom, hiába magyarázom el neki, hogy csak este nézünk videókat, de este biztosan sort kerítünk rá, hiába mutatok neki száz más játékot, csak üvölt és üvölt, taknya-nyála egybefolyik és miután így-úgy megbékélt a helyzettel, még vagy 20 percig hüppög utána is. Ma reggel pl így kelt, mit ne mondjak, roppant kedves maxi hangerőn indítani a napot, úgy megadja az alaphangulatot...
Komolyan, mik vannak... Hetek óta tele az FB a Nagy Hóhelyzettel, én meg hol röhögök, hol sírok, hogy vannak, akik naponta ötvenszer rákérdeznek, hogy "Mégis mennyi hóra számítsunk Mezőtúron?"...
Most őszintén, miben más az 50 centis hóra való felkészülés, mint a 20 centisre? Két lapátot vesz vagy mi a franc?
Nem tudom eldönteni, hogy P. akut Apahiányban szenved-e (ebben az esetben részvétem a gyermeküket egyedül nevelő anyukáknak ismét csak) vagy jön a foga, de egy biztos, az izgágábbnál is izgágább és piszkosul irritatív. Hogy alliteráljak, kimondom, hogy ez igencsak idegesítő. Lábujjhegyen pattog 5 percenként valamerre, közben persze ekeg, vinnyog, húz a mutatóujjamnál fogva (az esetek 70%-ban a hűtő a cél, de ha felemelem, hogy mutasson rá, mit akar, csak üdvözült tekintettel húzogatja ki-be a zöldségesrekeszt, míg meg nem unom), de ha nem megyek, egyszer csak elszakad a cérnája, mozdulatlanra dermed, bepirosítja a szemeit és oltári sírásba kezd, majd a hatás kedvéért két óriási krokodil könnycseppet is kiprésel, hogy érezzem a tettem súlyát, én galád.
Ha kimegyünk, az sem jó, ma pl voltunk Blackrock-ban a játszón, amit alapból imád, de most persze minden baja volt, nem akart beülni a babakocsiba, hogy a parkolótól a játszóig toljam, a domboldalon legurult (ez mondjuk tetszett neki), majd miután nem engedtem, hogy bevesse magát fejjel a hattyúk közé és karban próbáltam vinni, kétségbeesetten apa-apázott, miközben engem hason, mellen, combon rúgott egy másodperc alatt, hiába szorítottam. (Hosszú lábai és kezei vannak és ha felveszem, hogy viszem, de ő maradni akar, akkor mint a motolla rúg-kapálózik és a fejem búbjától a térdemig nem vagyok biztonságban...) Miután nagy nehezen eljutottunk a játszóra, nem akart hintázni, rugózni, csúszdázni, semmit sem akart, csak enni, illetve visszaszökni egy pocsolyához, amit útközben látott. (Periszkóp szeme van, a fontos dolgokat (pl ha eszem, ha pocsolyát lát, ha fotózom) bármilyen szituációban kiszűri...) Remek kis délelőtt volt, no.
Meg úgy egyáltalán... Pár napja nem önmaga, pontosabban nem az Új Önmaga, hanem ez a régi, kezelhetetlen önmaga.
Foga utoljára októberben jött, szóval aktuális lehet a téma (bár már csak a 4 nagyőrlő van hátra) és erre utal az is, hogy piros az egyik arca, ki van csípve a seneke és 37.2-t mértem neki most este, de én sokkal jobban örülnék, ha AV hiányozna neki, mert akkor holnap már enyhülne ez a dilinyós korszaka...
(Amúgy hogy a külsőm tükrözze a hangulatomat, befestettem feketére a hajam most este. Talán 2004 környékén festettem be a hajam először és utoljára, akkor alig vártam vissza az eredeti színt, de most valami bekattant és úgy éreztem, meg kell tennem, így felhasználtam a kb fél éve itthon álló festéket, amit még akkor vettem, mikor úgy éreztem, "jöhet olyan nap, mikor úgy befesteném a hajamat"... És lőn.)
Morzsa került a gépezetbe, mióta elhatároztam, hogy írok kicsit részletesebben arról, milyen könnyű az élet mostanság P.-vel ahhoz képest, mikor még fiatalabb volt, megint megkettyent. Pedig nem is írtam, csak gondoltam, hogy írok.
Először is, megint szarul alszik, tegnap például össz-vissz 9 órát aludt - és ebben ugye a nappali alvása is benne van. Ide kapcsolódva szerintem gáz, hogy még mindig minimum fél órát (de inkább 45-50 percet) kell mellette ülni, hogy elaludjon (nem, az nem jó ötlet, hogy otthagyom egyedül, mert akkor beidegesedik és utána másfél órán keresztül kell mellette ülni, hogy megnyugodjon / azt pedig, hogy "nem álmos" nem hiszem el, mert karikásak a szemei és fetreng este fél 7-től) illetve szerintem az sem okés, hogy este 10kor alszik el...
Másodszor, az idegeimre megy azzal, hogy egy 5 perces útra nem lehet vele elmenni anélkül, hogy tiltakozna... Mert ő éhes, mert ő szomjas, mert ő rágcsálna, mert ő nem akar babakocsiban ülni, mert ő nem akar gyalogolni, mert ő nem akar kézben sem lenni, mert ő le akar ülni a jéghideg földre és ott akar maradni az idők végezetéig... de nem is, mert inkább vegyem fel. De nem, inkább tegyem le. Akkor még ül egy kicsit. De ne menjek el, üljek én is mellé. De inkább húzzam fel. Sőt. Inkább csak úgy húzzam a földön. Az jó poén.
Harmadszor, türelmetlen, mint a p*csa. Neki minden most kell, sőt, már az előbb kellett és egy utolsó senkiházi vagyok, hogy előbb megpróbálom bekapni az ebédem utolsó falatját és csak azután borítom ki az építőkockás dobozt, amit mellesleg ő épp úgy ki tud borítani, mint én és máskor (pl fürdés előtt fél perccel) ki is borít, de most épp nincs hozzá kedve... És ez a türelmetlenség még oké is házon belül, jót röhögök rajta magamban, hogy pfijjj, micsoda egy erőszakos kis pulya, de mikor napjában harmincszor kapok a pofámra, no az már kicsit sok.
Szóval nem, nem könnyebb az élet ha az abszolút értéket nézzük, csak több benne a móka, ami feledteti az idegesítő kis hülyeségeket...
Sajnos elméláztam azon, mi folyik Észak-Koreában (nem, nem történt semmi különös, csak rádöbbentem, hogy ott diktatúra van és elkezdtem utánaolvasgatni - jééé, ember a Holdon?), így csak gyorsan annyit írok, hogy kezd nagyon tetszeni ez a gyerekezés, hogy P. már ilyen nagyon értelmes, mert például bár még most is nehéz fotózni, mert amint meghallja, hogy zizzen a gép, rohan hozzám és vagy elkezdi piszkálni a vakut vagy mutatja a nyakát, hogy tegyem rá a gépet és akkor ő úgy megy, hogy lóg a nyakában a kamera, hú, de menő, de ha azt mondom neki, hogy P.-kém, állj oda szembe és akkor lefotózlak, akkor otthagy csapot-papot (azaz engem-fényképezőgépet) eltipeg pár méterre tőlem, mozdulatlanul áll és néz, míg el nem hangzik a há-ROM, majd szalad vissza hozzám, hogy ellenőrizze a kijelzőn, hogy sikerült a fotója, nem pislog-e vagy ilyesmi és csak hogy tudjam, ki a fotóalany, elégedett félmosollyal a hasára bök.
Az, hogy rólam anno a szülinapomon, Mikuláskor meg esetleg nyaraláskor készült tíz-tizenöt kép összesen, amire ráadásul vagy két hetet kellett várni, hát az más tészta... Így jártam. Így járt.
Voltunk a Phoenix Parkban, a rathfarnham-i kastély melletti játszón, a booterstown-i játszón, a távoli Dunnes-ben, vasárnap rántott húst ettünk és sütöttem diótortát is.
