Dicsekvésképp mondom

Ma este főztem holnap ebédre gombapörköltet illetve ma vacsorára hamis tárkonyos levest (csirkemell helyett gombát tettem bele, mert az volt itthon). Délelőtt pedig narancsos muffint sütöttünk, amit délután halloweenesitettem (a csokigombok Cadbury's csokigombok, mégis ilyen rondák sajnos):

Nem lettek túl szépek, mert icing-et nem tudok csinálni, de első próbálkozásnak nem rosszak. :öndicsér:

Halloween reloaded

Megint hangsúlyozom, hogy nem vagyok nagy Halloween-rajongó, de idén azért faragtunk tököt ugye és beszereztünk egy-két ünnepi dekorációt is, úgyhogy most egy kicsit borzongunk, mig át nem állunk a karácsonyi diszekre... (Kivéve, ha úgy itélem, hogy P. nem a tegnapi vendégek, hanem a lakás új dizájnja miatt volt zizi éjszaka... Akkor azonnal megszabadulok ettól sok hülyeségtől.):

A tökünk pedig úgy néz ki már, mint egy 99 éves öregasszony:

Október 30

A szép napunkat tegnap egy kevéssé dicsőséges éjszaka követte, amit nem tudom, hogy a Nagy Pörgés*, a (majdnem) telihold vagy a Halloween számlájára irjak-e. Esetleg mindhároméra egyszerre.
A rossz éjszaka alatt nem kell nagyon rosszra gondolni, de azért mosott sz*rként keltünk, hiába na, elszoktunk a szántástól. Kezdődött azzal, hogy az éjszaka nem akart elkezdődni sem, azaz P. még 22.20-kor is behivott minket, mert nem birt elaludni. Miután fél 11-kor végre abbahagyta a nyünnyögést, 5 előtt 10 perccel ébresztett újra, majd miután bementem és közöltem vele, hogy éjszaka van még, aludjon, nem hallgatott rám, hanem ragaszkodott hozzá, hogy maradjak ott mellette. Mivel a kiságy melletti kanapé igencsak kényelmetlen, átvittem a nagyágyra és egy-két görcsös belém kapaszkodás után nagy nehezen fél 6 körül elaludt. Én persze nem tudtam ekkor már visszaaludni, forgolódtam, gondolkoztam, majd mikor 6-kor végre belefáradtam a fentlétbe, én is feladtam a dolgot - úgy jó 10 percre, mert ekkor P. velőtrázó sikoltására ébredtem. Szerencsétlen biztos rosszat álmodott, mert a felsirás után 2 perccel már aludt tovább, de engem persze sikeresen felébresztett és kezdhettem elölről a visszaalvást. 7.20-kor ébredtem, majd hogy az óra ne riassza fel P.-t, felébresztettem AV-t, én pedig P. példáját követve galád módon továbbszundikáltam. Fél 9-kor keltünk, nem túlzottan kipihenve... Komolyan mondom, utólag elképzelésem sincs, hogy birtuk ki a nem alvós időszakot, ha már egy ilyen laza éjjel is kikészit...

* Az úgy volt, hogy a játszóról délelőtt eleve későn értünk haza, igy P. 2 után aludt csak el. Miután felébredt, nekiláttunk kitakaritani a lakást és mint a gép pörögtünk fél 6-ig, amikor beszéltünk Anyuékkal (közben hajtogattuk a ruhákat), majd 6-kor megjött AV és nekiindultunk vásárolni, de a délelőtti ismerősök felhivtak, hogy itt vannak a közelünkben, feljöhetnek-e (én mondtam nekik, hogy ha időben végeznek a napi programjukkal, nézzenek be), úgyhogy módosult a terv: AV és P. elmentek a Tescoba, én meg itthon maradtam a vendégekkel, akik főztek nekünk igazi olasz tésztavacsorát (a barátnőm férje olasz). Negyed 8-kor álltunk neki enni, P. teljesen felpörgött, élvezte a nyüzsit maga körül, humorizált (pl a srácot eleinte Papának szólitotta, majd úgy döntött, a Mihály jobban illik rá) és mikor fél 9 körül próbáltam fürdetni, már akkor láttam rajta, hogy valami nem stimmel, mert túlságosan szeszélyessé vált, ami nála a túlpörgés biztos jele és lám, a megérzésem nem csalt: csak fél 11-re tudtuk lenyomni és egy ébredős éjszakát produkált, amit már nagyon régen csinált.
Tudom, tudom, nem kellett volna engedni, hogy ilyen sokáig maradjanak a vendégek, de olyan ritkán nyitják ránk az ajtót és tök jól éreztük magunkat... Hát, kicsit megszivtuk. Valamit valamiért, ilyen az élet, ki korán kel, aranyat lel, egy fecske nem csinál nyarat stbstbstb.

Himi-humó

P. humorérzéke már olyannyira fejlett, hogy múltkor azt mondta, hogy Tüzet rakott a macska, de hogy nehogy berezeljek, hozzátette, hogy Viccel...

Filmszakadás

Azt már régóta le akartam irni, hogy a kutyás emberek olyanok, mint a mélyen vallásosak.
Idegesitőek.
Nem tudom, ez most miért jutott eszembe.

Borúra derű

Reggel P. ugyan megint egy órával korábban kelt, mint szokott (a szemét óraátállitás megzavarta, ugyanakkor fekszik pedig, 10-kor, ami ugye a régi idő szerint már 11!), de úgy tűnik használt, hogy AV beszélt a fejével (megkérte, hogy legyen aranyos és ne hisztizzen), mert teljesen normálisan viselkedett ma eddig. Egyszer ugyan kezdett felhúzni, mert minden áron bele akart lépni a kacsás tóba, de emlékeztettem, mit igért (hogy jó lesz - bólogatott, majd nyugtázta, hogy Pepi nem sir), mire hátat forditott a tónak és szépen el tudtunk sétálni a játszóhoz.
Vicces volt amúgy ez a játszózás - egyrészt összefutottunk egy magyar lánnyal, aki egy barátnője gyerekét pesztrálta, mert a barátnő épp ikrekkel terhes és valami vizsgálatra kellett mennie; másrészt meg mert találkoztunk egy volt csoporttársammal is, aki a férjével épp itt van a városban és úgy véltük, a St Stephen's Green jó terep a találkára és lőn.
Jó kis délelőttünk volt hát eddig, kiváncsi leszek a délutánra...

A németekről...

Felmerült ugye, hogy Németországba szivesen átköltöznénk, elvégre közelebb van, jobb a közlekedés, az egészségügy és az időjárás is. Az egyetlen aggodalmunk (amellett persze, hogy AV nem beszél németül egy szót sem és nekem is csak egy alapfokúm van), hogy az általunk megismert németek nagy része nagyon sótlan, humortalan, túl szabálykövető, olyan semmilyen. A hétvégén olvastam egy blogon, hogy valaki, aki kinn él, azt irta, hogy a németekkel az a baj, hogy semmi kreativitás nincs bennük, nem tudnak spontán módon reagálni és igy ha egy váratlan szituációban találják magukat, gáz van, mert nem jut eszükbe semmi, hiszen nem tanulták be előre, mit kell tenni.
Miután ezt elmondtam AV-nek, ma egy német csajjal ebédelt, rákérdezett a fenti problémára... és a lány nem tudott mit mondani. A mai napon ez az egy tudott úgy igazán megnevettetni.
(Természetesen tudom, hogy nem minden német egyforma, hogy a sztereotipiák károsak satöbbi satöbbi, de azért ez a sztori szerintem sokat elárul...)

Hit

Amúgy ez Irország.

Down

Hogy legyen már valami rossz is P.-ről.
Iszonyat hisztis. Egyszerűen nem tudom mit rontok, rontottam el, de az elmúlt egy hétben naponta vagy 4-5x produkált földön fetrengős, orditós, magából kikelt massziv hisztit (20+ percen át tartó agybaj). A baj az, hogy kezdem azt hinni, semmi értelme a "lágy" próbálkozásoknak, be kéne vágni a kádba, hideg vizet rá és hátha. A lelkem mélyén tudom, hogy nem működne nála, mert egy fafejű csak még jobban elkezdene üvölteni és az isten nem tudná utána megnyugtatni, de amikor magán kivül üvölt valami baromság miatt (az esetek 70%-ban kajáért megy a harc, az előbb például rossz néven vette, hogy egy sor süti után (3 szelet - én 2 után émelyegtem) már nem adtam többet neki; a maradék 30%-ban meg vagy a telefonért rinyál vagy azért, hogy kapcsoljam be a tévét neki), úgy érzem, legszivesebben kihajitanám az ablakon és annál ugye a hideg vizes zuhany még mindig humánusabb megoldás.
No mindenesetre dühös vagyok rettentőre és utálom ezt az egészet, mert mindig következetes voltam vele (nem esik nehezemre, mert óriási adag azany*dat, azértse dolgozik bennem, mikor erőszakoskodást szimatolok és meg tudom kötni magam), nem tiltottam neki feleslegesen semmit (sőt, mondjuk ki, elég engedékeny vagyok) és ennek ellenére ilyen kezelhetetlen kis p*cs.
Zavar, hogy kezdek meginogni azokban a dolgokban, amikben eddig hittem, mert nem látok egyelőre más megoldási módokat és mit ne mondjak az, hogy most nekiálljak új dolgokban hinni és új dolgokat kipróbálni úgy hiányzik most a hátamra, mint még egy púp.
A franc essen már bele ebbe az egészbe.

3-1 napos hétvége

Bár három napos hétvége van (a holnapi nap bank holiday), AV megy dolgozni holnap, mert igy kap egy szabadnapot, amit később akkor vehet ki, amikor akar, akár a jövő évben is. (Hivatalosan csak 5 szabinapot lehet átvinni a következő évre, de ha akkor dolgozol, amikor nem kéne, akkor az más kategóriába esik és azt a napot át lehet vinni az 5 napon felül is.) Nem nagyon bánom, hogy megy, mert két napunk igy is úgy is volt, de legalább spórolunk napokat.
Tegnap gyönyörű idő volt, nem esett az eső, (először, mióta hazajöttünk), az egyetlen bökkenő az volt, hogy 0 fokra ébredtünk. Ez borzasztó ritka errefelé, nem vagyunk már hozzászokva az ilyen zimankóhoz, elég rosszul esett hát a dolog, hogy téli kabátot meg sálat kellett felvennünk. Délelőtt elmentünk azért a Botanikus Kertbe, megnézni a Tök-kiállitást meg fagyoskodni egy cseppet; délután pedig a Palmerstown Parkba autóztunk játszózni. Semmi extra tehát.
Ma már visszazökkent az idő, 6-8 fok volt egész nap - viszont szinte megállás nélkül esett. Lélekemelő. Délelőtt vásároltunk, tomboltunk a Dealz-ben, délután pedig ismét csak költöttünk, elmentünk az IKEA-ba és vettünk két polcot meg egy csomag szalvétát, hogy fejlesszük P. asztali etikettjét.
A hétvége folyamán - szokás szerint - rengeteget agyaltam ám a Jövőn, de - szokás szerint - semmire sem jutottam és ez már kezd olyannyira idegesiteni, hogy szavakba nem önthető.
A Jövőről való Gondolkodás Két Fő Napirendi Pontja:

• Mikor jöjjön P. öccse? Most júliusban vagy esetleg 2014-2015-ben?
• Hol éljünk az elkövetkezendő 5 évben? Maradjunk itt vagy máshol? (Hol?)

Napi WTF

Nézegetem a FB-t, erre ez buggyan ki belőlem:
- Te Pepe gyere már ide, nézd már meg, szerinted miért van ezen a babán egy légycsapó?

Kronosz

Azt hiszem, nálunk nem lesz gond az idő fogalmával.

• Tegnapelőtt mikor mondtam, hogy mindjárt megyünk Apa elé, P. közölte, hogy Nem! Menjünk MOST! 
• Tegnap fürdés közben felvilágositottuk, hogy ma hajat is mosunk, mire kérlelőre fogta, mondván Nem! Majd holnap! 
• (Egyedüli probléma a napszakokkal van: számára csak reggel és este létezik, a délelőtt és a délután létezését nem hajlandó elfogadni, vitatkozik bakker, hogy Nem! Reggel van, ennyi.)

Életünk első töke

Már hogy mindkettőnké, mert én még sosem vetemedtem ilyesmire:

Mindennapi poénunkat...

A régóta használatos, örökzöld fika poén után (nem tudom, mi okból, de rettentő viccesnek találja ezt a szót a Gyermek, pedig már rá sem szólok, hogy ne mondja, inkább úgy teszek, mint aki nem hallja, de úgy tűnik, nem kell neki közönség sem, mert akkor is gurul a röhögéstől, ha csak úgy magának mondogatja, én meg nem is vagyok a szobában), no szóval nagy barátunk, a Fika után ma megjelent egy új favorit: hogy ha megkérdezem a nevét, rávágja, hogy Mihály. (Amúgy tudja ám már a teljes nevét, IPÁ, mindegyik része megvan.) A vicc, hogy nincs egyetlen Mihály nevű ismerősünk, rokonunk, barátunk sem, tévében / rádióban ugye nem hallhatta ezt a nevet, elképzelésem sincs hát, honnan szedte, hogy ő Mihály. (Ha spirituálisabb lennék, most biztos befosnék, ki akar üzenni ezzel és mit, de nem vagyok az ugye, úgyhogy csak jót röhögök rajta, miket hisz már magáról ez a gyerek.*)

* Mondjuk azt is hiszi, hogy nem szeretem, mert koszos a haja. (Tekintve, hogy rühellem a hajmosás alatti hisztit, legszivesebben havonta egyszer mosnám meg a haját, szóval az én számból olyan biztosan nem csúszott ki soha, hogy ha koszos a haja, akkor nem szeretem őt. Nem mintha az valaha kicsúszott volna, hogy nem szeretem.)

Ennyi

Sokat gondolkozom mostanság azon, mi minden jó dolog van még előttünk, mint család. Napok óta azon agyalok, milyen királyság lesz majd matekpéldákat magyarázni* P.-nek délutánonként, milyen jó lesz kötelező olvasmányokról beszélgetni vele és mennyire szivesen részt vennék már az itt jellemző iskolai megmozdulásokon, ünnepségeken, bemutatókon. Nem siettetem az időt, most nem erről van szó, csak mostanság annyi, de annyi új dolog történik velünk (semmi extra ám, csak nő a gyerek), hogy nem tudok nem arra gondolni, milyen jó nekünk.

* Imádom a kihivásokat, erről van szó.

Az elveimről végképp ennyit

Este spontán tökfaragáson jártunk: AV magyar kollégái szervezték benn a Cégnél, úgyhogy 3/4 6 körül felkerekedtünk P.-vel és elautóztunk a Tett Szinhelyére. Mig P. kikanalazott egy tököt, én próbáltam ellesni néhány tippet-trükköt, mert még sosem faragtam semmit. Holnap meglátjuk, mennyit ért ez a kis gyorstalpaló...

Még egy elvem romba dőlt...

Utálom Halloween-t, ezt már többször hangoztattam, ezért nem részletezem megint, annál is inkább, mert köszönhetően P. rohamos verbális fejlődésének* ma úgy döntöttem, veszünk egy kis tököt és közösen farigcsálunk belőle valami mókás képű tökfejet, amit kitehetünk majd az asztalra disz gyanánt.

* Pepi Teszkó tököt vesz

Hogy merre jártunk 4

Szerdán korán keltünk, mert AV engedélyt kapott, hogy fotózzon a lebontásra váró Club Aligában és fél 9-re oda kellett érnünk. Mivel én nem szerettem volna siettetni a jelenlétemmel és még sosem jártam Siófokon, úgy döntöttem, hogy elbuszozom a 20 percre lévő kisvárosba körbenézni. Úgy számolgattam, hogy dél körül visszavonatozom Aligára, ha AV nincs még készen, várok a kocsiban, majd legkésőbb 1-fél 2 körül nekivágunk Veszprémnek, ott ebédelünk, romantikus sétát teszünk a városban, majd 5 körül hazaindulunk, hogy 7-re megérkezzünk Anyuékhoz. Aha... A valóságban mindez úgy zajlott, hogy 9 körül megérkeztem Siófokra, de mivel baromi hideg volt és köd, beültem a plázába kávézni. Mikor már cikinek éreztem mennyit ülök ott, felmértem a terepet, azaz benéztem az üzletekbe (mind a hatba), majd nyakamba vettem a várost. Kisétáltam a kikötőbe, megcsodáltam a Jókai parkot, az üresen kongó sétálóutcákat, a rengeteg köztéri szobrot és a bereteszelt éttermeket, kávézókat... Bizony, üres volt Siófok, mint annak a rendje. Fél 12-ig kóboroltam az utcákon, majd felhivtam AV-t, indulhatok-e már hozzá, mert lassan indul Aliga felé a vonat, tudnom kéne, felszálljak-e, mert a következő olyan 3-4 óra múlva megy csak. Mivel azt a választ kaptam, hogy óóó, még nem vagyok kész, vettem egy Nők Lapját és kiültem olvasgatni a Fő térre. Telt-múlt az idő, vártam, várakoztam a napsütésben, majd hogy ne zsibbadjon el teljesen a lábam, újra lesétáltam a partra, megállapitottam, hogy még mindig alig van viz a Balatonban, visszasétáltam a plázába, nézelődtem, vettem egy hotdog-szerűséget egy pékségben, majd újra hivtam AV-t, hogy ugyan a fél 3-as vonattal mehetek-e, mert kezd már kicsit untatni Siófok. Mivel megint nemleges választ kaptam, elnyomtam egy káromkodást, vettem egy liter őszilét és egy csomag Győri Édes kekszet és leültem olvasni egy könyvet a Fő téren. 4 előtt 10 perccel (!) hivott AV, hogy jön, én kisétáltam az autóbusz pályaudvarhoz, majd újabb fél óra várakozást követően végre valahára megérkezett, csodálkozva, miért vagyok ideges. (Na mégis?!) Veszprémből tehát annyi lett, hogy miután jól kiveszekedtük magunkat, kisétáltunk a siófoki kikötőbe és 10 percig ültünk a mólón nézve a naplementét. Ezután besiettünk egy Mekibe, vettünk valami menüt elvitelre, amit már az autóban ettünk meg... A hazaút botrányosan hosszúra sikerült, 8-ra értünk haza, fáradtan és (én kissé csalódottan)...                  

Csütörtökön délelőtt a bényei játszótéren mókáztunk, majd hazafelé beugrottunk még a DM-be mosószódáért; délután pedig az Aquaworld-be autóztunk, hogy kiköszörüljük a balatoni csorbát. Bár 9 csúszda működött a parkban, én összesen egyen mertem lecsúszni (Szivárvány), mert a többi túl durvának tűnt (utálom, mikor egy csúszda 90-100 centis vizbe dob bele). Mivel az élménymedencék elég hűvösek voltak és igy mikor nem ment a Sodró, szinte fáztam a vizben, elég kiszámitható módon fürödtem: hol Szivárványoztam, hol pedig a meleg vizes jacuzziban áztam. Uzsonna gyanánt vettünk egy tejes kávét és egy borzasztó sütit is, de bevallom, az utóbbit megbántam, olyan lélekromboló volt. Összességében nem voltunk elájulva ettől az aquaparktól egyébként, de igy, hogy az ősz miatt 2550 Ft-ért 3 órát maradhattunk és nem volt tömegnyomor sem, megérte a dolog, mert a Szivárvány csúszda végülis szuper volt és különben is, mikor jutunk mi ennyi vizhez Irországban...  

Pénteken délelőtt átjöttek hozzánk látogatóba Á.-ék (Á. fia, Z. egy hónappal idősebb P.-nél), én pedig hálásan vettem tudomásul, hogy létezik P.-nél félénkebb gyerek (nem mintha mostanság P. olyan ijedős lenne, de azért tudom én, hogy nem egy barátkozós tipus). Ebéd után jött egy kis alvás, majd hármasban elautóztunk a bényei játszótérre. Mikor visszaértünk, betoppantak a tesómék, hogy még egyszer láthassák P.-t, majd este még pakoltam kicsit, mert szombaton ismételten szabadságoltuk magunkat és P. nélkül utoljára beautóztunk Pestre. 

Szombaton délelőtt még kötelező programon vettünk részt: AV nagyijához mentünk, ahol ott volt a nagybátyja illetve a tesója is a három gyerekkel. P.-t ugyan hiányolták kicsit, de mi örültünk, hogy ő kimaradt ebből a jó kis családi buliból, mert igy is 10-en randaliroztunk 50 négyzetméteren, sűrűn voltunk, na. Ebéd körül elmentünk a Szerájba, de ezúttal nem gyros tálat rendeltünk, hanem csak szendvicset, úgyhogy mivel a nap is tűzött, bepótolhattuk a múlt héten elmaradt Margit-szigetezést kezünkben egy-egy csöpögő csirkés gyrossal. Először elsétáltunk a sziget végében lévő tavacskához, majd visszafelé megejtettük a kis baromfiudvart is, miközben a tyúkszart kerülgetve a jövőnkről ábrándoztunk. 4 körül értünk haza és mig AV kinn az udvaron homokozott még egy kicsit P.-vel, én bőszen pakoltam, mérlegeltem és szelektáltam. 

Vasárnap már az utazás jegyében telt, délelőtt ugyan még elugrottunk a bényei játszóra, de már csak úgy tessék-lássék, lélekben már a repülőn ültünk. Fél 4-kor indultunk ki a reptérre... P. teljes extázisban volt, hogy végre hazamegyünk, abszolút tisztában volt mindennel, mikor hová kell mennünk, nagyon profin nyomja már ezt a repülés-ügyet, őrület, ha úgy belegondolunk. 3/4 9-kor (otthoni idő szerint 3/4 10-kor) léptünk be a lakásunk ajtaján, megkönnyebbülten, feltöltődve és teli szép emlékekkel. 

ÉS VÉGE  

A villa a végét járja...

A tegnapi megfázása után ma azért nem használta P., mert fájt a hasa. Már a villáé.

Hogy merre jártunk 3

Szerdán délelőtt elmentünk egy optikushoz, mert szemüvegeket szerettünk volna készittetni. Miután egy órán át nézegettünk, válogattunk, kalkuláltunk, kiderült, hogy a nőci nem tudja megnézni, hogy AV szeme változott-e, ezért csalódottan továbbmentünk egy másik helyre, ahol viszont olyan bunkó volt a beosztottjaival a pali (a beosztottjai pedig olyan irritálóak voltak), hogy bár ott is eltöltöttünk vagy fél órát, úgy jöttünk ki az üzletből, hogy tuti, hogy ezekhez egy fillért sem fogunk vinni. Felnyaláboltunk hát egy lángost a közelben és hazasétáltunk. Az ebéd utáni alvást követően felkerekedtünk és beautóztunk a Kackacba, találkozni néhány ismerős gyerkőccel. (AV nem jött velünk, ő fül-orr-gégészetre ment, mert egy ideje rezeg a füle.) P. remekül érezte magát, trambulinozott, csúszdázott, homokozott, szóval szép és jó volt az egész, amig valaki elő nem vett egy kekszes dobozt, amit ő megkaparintott és nem akart visszaadni... Elég ciki volt a dolog, kértem szép szóval, magyaráztam, parancsoltam, semmi sem hatott, csak szorongatta azt a rohadt dobozkát és közben amilyen gyorsan csak tudta, zabálta ki belőle a kekszeket. Egy idő után meguntam, kirántottam a kezéből a tartót, mire éktelen vonyitásba kezdett, én meg legszivesebben lekevertem volna neki egy pofont, mert ha valamivel ki tud hozni a sodromból, akkor az a mohóság, az, hogy ha rájön, akkor állandó jelleggel csak enneenneenne. Jó öt percig fetrengett, szenvedett a kintól, hogy meg kell osztania mással a kekszet, ami nem is az övé volt (érdekes módon, a játékait boldogan odaadja bárkinek, de ha ételről van szó, roppant irigy tud lenni), de aztán szerencséjére megbékélt és minden visszatért a normál kerékvágásba: rohant motorozni, trambulinozni, homokozni, mintha mi sem történt volna. Jó későn, fél 8 körül értünk haza ismét és meglehetősen kivoltunk.

Csütörtökön, részben azért, mert ezen a napon nem akartuk sehová rángatni P.-t, szinte egész nap otthon voltunk. Eredetileg ugyan úgy volt, hogy mig P. alszik, én elmegyek ide-oda, de Apu megbolondult és úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó elkérni a kocsit. AV ezen a napon egyébként nem volt otthon, számitógépet szerelt Pesten. Mikor megjött estefelé, feladtam az elveimet és mégis elkértük az autót: el kellett mennünk ugyanis pelusért a Tescoba meg el kellett hoznunk P. régi ruháit, mert másnap bababörze volt és szerettem volna eladni néhány kinőtt cuccot.

Pénteken délelőtt tehát vásár. Mókás volt kofáskodni egy pad mögött, főleg úgy, hogy hozzám képest a többi árus igen nagyban nyomta; mig én két zacskó ruhával érkeztem, a legtöbben egy tonna használt rucit, cipőt, játékot próbáltak eladni ezen a délelőttön, olyan voltam hát közöttük, mint egy kibic. Ehhez képest meglepően jól fogytak a cuccaim (na ja, talán az egyetlen voltam, aki kiirta az árakat egy-egy kis post it-re, éljen a precizitás), a vásárt igy 11 ezer forint profittal zártam. Teljesen elégedett voltam magammal, bevallom. (Rég volt nálam ennyi magyar pénz, talán öt éve hehe.) Délután követtük az előző hét ritmusát, P. alvása után betűztünk AV anyukájához, a Kiskorút beadtuk megőrzésre, mi pedig elmentünk K.-hoz megnézni az új lakását. Némi rágcsa és beszélgetés után leléptünk, mert K. más vendégeket is várt 7-re, mi pedig ismét L.-ékhez voltunk hivatalosak, kártyázni. Az este a múlt hetihez hasonlóan telt: P.-t a Nagyi fürdette meg, fektette le, mi pedig kártyáztuk, mulatoztunk és 11 körül értünk haza, vagyis ezúttal AV anyukájához.

Szombaton délelőtt AV egy gimis barátnőjéhez voltunk hivatalosak L.-ékkel és egy másik lánnyal együtt, aki szintén hozta a gyerkőcét, egy másik P.-t. Az igazat megvallva, nem nagyon tetszett nekem ez a találkozó, a vendéglátónk ugyanis sosem volt túl szimpatikus és ezen az sem változtatott, hogy mióta utoljára láttam, lett egy gyereke. (Sőt. Még rontott a helyzeten, ugyanis rettentőre felcseszte az agyam, hogy 1) képtelen volt rászólni a lányára, hogy ne vágja a földhöz P. játékát, mert eltörik (lehet, hogy más a normális tanulási folyamat részének tekinti, hogy a gyereke tör-zúz, de engem a világból ki lehet ezzel kergetni) 2) azon is csak röhögött, mikor a hülye gyereke elkezdte húzni P. haját, az a kis béna meg csak lesett, hogy most mi a franc van, hát vele ilyen még sosem történt... Oké, oké, 2,5 éves lesz P., védje meg magát egy kicsitől, de szerintem ha az ember gyerekpszichológus, mint ez a csaj, akkor esetleg lehetne annyi esze, hogy ha egy 1 évessel nem közli, hogy helytelen dolgot művel, hanem csak nevet rajta, akkor az a gyerek nem fogja megtanulni, hogy nem csipkedjük a másikat, nem húzzuk a haját stb stb) No mindegy, túlestünk ezen a találkán is, legközelebb tuti nem fogok menni, mert csak felbosszantom magam. Délben AV anyukájánál ebédeltünk, P. ott is aludt, majd délután ismét elváltak útjaink, AV elment egy barátjához, én meg meglátogattam V.-t, akinek szeptemberben született kisfia. Fél 6-kor visszatértünk a főhadiszállásra, AV anyukájához és onnan indultunk haza 6 körül, Anyuékhoz. 

Vasárnap ismét romantikus napunk volt, AV-vel beautóztunk a Kökibe, ahol vettünk két könyvet (többek között a Bujtor ciműt, amit október 2-án rendeltem meg a Lirától és 14-ig se hire, se hamva nem volt, úgyhogy kihasználva a 20%-os Libri kupont, inkább megvettük ott). A Köki után célba vettük a Szerájt  mert abban biztunk, hogy lesz olyan jó idő, hogy kisétálhatunk ebéd után a Margit szigetre, de miután megettünk egy-egy gyros tálat és még mindig szemerkélt az eső, úgy döntöttünk, nem kockáztatunk, elandalgunk inkább a Podmaniczky sarkán lévő cipőboltba, hátha nyitva lesz és hátha lövünk ott P.-nek valami csinos téli cipőt. Mákunk volt: az üzlet kivételesen nyitva volt ezen a vasárnapon, igy jó fél órás válogatás után vettünk P.-nek egy bélelt cipőcskét. Mivel még elég korán volt, bementünk az Alexandrába nézelődni, majd beültünk kávézni, sütizni. Viszonylag korán értünk haza, de kissé elszomorodtunk, mert a 24-es cipőbe P. lába bele sem ment a bélés miatt... 

Hétfőn AV szokás szerint dolgozott, én pedig bementem kicserélni a cipőt. Mivel pénzt vissza nem adnak és másodszor már nem is cserélik ki a cipőt, legalább egy órán át tököltem, melyik lábbeli az, amelyiknek biztosan elég magas a lábfej része... A cipővétel előtt beugrottam amúgy a Fakopáncsba is, de erről már beszámoltam. Mivel a Nyugatinál voltam és egyébként is be kellett mennem a Westendbe, a Burger Kingben ebédeltem, majd szépen hazavonatoztam, úgyhogy mire P. felébredt az ebéd utáni alvásából, már otthon is voltam. Délután Anyuval besétáltunk a központba vásárolni, ahol P. kiverte a botrányt, mert mindenáron fagyit akart enni, pedig nem is szereti. (Ha nyitva lett volna egyetlen fagyis is, vettem volna, mert gyönyörű idő volt és én is örömmel ettem volna egy csoki-citromot, de állitólag szeptember elején az összes fagyigépet kikapcsolták a városban...)  

Kedden nem tudom, mit csináltunk, töröm az agyam, de nem jövök rá, hol voltunk, kivel.        

Folyt. köv.

Az ember a jég hátán is megél...

Az előbb ebédnél P. egyszer csak letette a villát és elkezdett kézzel enni:
- Kezeeee eszi.
- Kézzel eszel. De miért?
- Villa beteg.
- No ne mondd már, hogyhogy?
- Tüsszög...

Repülés előtt megigértük P.-nek, hogy annyit telefonozhat majd a gépen, amennyit csak akar. Felszállásnál ugye nem lehet tepizni, ezért elmagyaráztuk, hogyha kialszik a jel, amin a nyil pirosan világit, hogy kössük be az öveket, akkor megkaphatja a telefont, de addig nem. Miután tisztáztuk, hogy látja, melyik jelet kell figyelni, párszor rákérdeztünk, hogy no, világit még? mire mindig szomorúan közölte, hogy igen, viláááá,  majd egyszer csak gondolt egyet és a következő rákérdezésnél becsukta a szemét és boldogan mondta, hogy nem! Anya tepi kéje...

Hogy merre jártunk 2

Szerdán szabadnapot vettünk ki kettesben, szuper volt. Reggel Apu bevitt Pestre, kitett a Nagyvárad téren, mi meg mint a villám, bemetróztunk a Westendbe, hogy elérjük a 10.30-kor kezdődő Amit még mindig tudni akarsz a szexről cimű filmet. (Hogy miért ez lett a film cime magyarul, nem tudom, semmi Woody-s nem volt benne.) A film nem volt egy nagy szám, kicsit elszomoritott, hogy még az olyan sztárok, mint Meryl Streep is megöregszenek, de AV szerint ez nem baj, ilyen az élet, igy is szép volt MS, a pali meg vicces és különben is, ezer éve voltunk legutóbb kettesben moziban, örüljünk hát, hogy élünk. A mozi után lesétáltunk az Oktogonhoz fagyizni (eltűnt a beugrós fagyis sajnos), majd onnan egészen a Deákig és a Ferenciek teréig, a Főzelékfalóhoz. Ott vettünk fel pénzt, mert kártyás fizetés nincsen, khm, most erre mit mondjak és ettünk egy jót, miközben a szokásos helyünkről, az emeletről néztük a jónépet, ahogy hömpölyög végig a téren. Kaja után besétáltunk a Váci utcára és mint a gazdag külföldiek nézelődtünk. Átmentünk a Láchid alatt, végiggyalogoltunk a rakparton, az Országház és a Néprajzi Múzeum előtt (azt hiszem, itt törte ki a cipőm véglegesen a lábam), majd valami úton-módon kikötöttünk a Nyugatinál, ahol felszálltunk az első vonatra és hazamentünk. Délután AV újra a bankba ment, mi pedig négyesben elautóztunk megetetni a kutyákat.
Csütörtökön AV meg én besétáltunk a központba, megtettük a szokásos kört: DM, Rossmann, patika, bank, Telenor, majd délután elmentünk a bényei játszótérre, a templom mellé. (Mennyire jellemző már, hogy ez a játszó van Anyuékhoz legközelebb: 15-20 percre autóval...) Este Tescoztunk még egy kicsit, majd viszonylag korán feküdtünk, mert másnap nehéz nap várt ránk.

Pénteken délelőtt találkoztunk Sanyi báékkal a Koós Károly téri játszón, majd AV anyukájánál ebédeltünk. Ebéd után P. aludt, délután pedig lementünk a közeli játszókra (szám szerint három játszóteret vettünk be egy óra alatt), majd este különleges dolog történt: mi elmentünk L-ékhez kártyázni, P. pedig otthon maradt a Nagyival, aki egyedül fürdette meg és altatta el, állitólag nyikk nélkül. Mi olyan éjfél felé értünk haza, akkor már ott szuszogott a kis ágyában csórikám. Furcsa volt a tudat, hogy majd' 2,5 év óta először nem mi altattuk el, de bevallom, cseppet sem zavart. Mig kártyáztunk, eszünkbe sem jutott, hogy gond lehet, tudtuk, hogy jó kezekben van, nem aggódtunk, nem sajnáltuk, de azért olyan 11 felé kértünk egy helyzetjelentést, minden oké-e. (Az volt.)
Szombaton délelőtt mig mi Létezővel találkoztunk és tejes kávéztunk valahol a Nyugati környékén, AV levitte P.-t az egyik közeli játszóra, hogy találkozhasson a tesójával és annak három gyerekével. Délután, miután a Kiskorú felébredt, nekivágtunk a Városligetnek és ezúttal a nagyobb játszótéren kötöttünk ki (ahol a hosszú csúszdák vannak). Mivel P. nem ájult el a játszótértől (túl sokan voltak és egy kislány fel is lökte, miközben a homokozóba iparkodott), nem sok időt töltöttünk benn, inkább sétáltunk egy kicsit a tó körül meg a Ligetben, Kedves P., Ismerd Meg Szülővárosodat alapon.
Vasárnap ismét romantikus kettes program következett: mig P. Anyuékat boldogitotta, mi elautóztunk Visegrádra őszt bámulni. Tekintve, hogy idén úgy tűnik elmaradt az ősz (megmagyarázhatatlan módon összesen 1,5 napot esett az eső az otthon töltött majd' négy hét alatt - mik vannak?), sárga-barna leveleket alig láttunk, rövidgatyás és spagettipántos-felsős embereket viszont annál inkább. A bobnál kezdtünk (hálistennek, mert mire eljöttünk, már rengetegen voltak), sétáltunk egy kicsit az erdőben, majd a Don Vito pizzériában ebédeltünk a hátsó udvaron. Ezután a CBA-ban vettünk rágcsát (Pilóta keksz kólával meg otthonra retró Kajla csoki), lesétáltunk a Duna partra kavicsokat dobálni, majd 4 körül hazaindultunk és Cseh Tamást hallgatva csorogtunk le először Pestre, majd Anyuékhoz.

Hétfőn időváltozás jött: vagy tiz fokot hűlt a levegő, azt hittem, megfagyok. AV dolgozott, mi pedig négyesben meglátogattuk Nagyapát Nagykőrösön. P. szokás szerint elbűvölte az öregeket, a legtávolabbi szobákból is érkeztek nénik, hogy megcsodálják sudár termetét és szépséges hajkoronáját. (A renoméján mondjuk rontott kicsit, hogy egy bácsi adott neki egy Sport szeletet, amivel elinditotta a "Keksz kéje; Desszert kéje; A(l)ma kéje; Szökő kéje; Ebé(d) kéje" lavinát, de sebaj.) Hazafelé megálltunk egy ceglédi játszón, de miután hideg volt, pár perc hintázás után inkább hazafelé vettük az irányt. Délután a Kopaszi gáton jártunk, de nem volt túl jó, mert egyrészt baromi sokat dugóztunk, mire odaértünk, igy alig maradt idő sétálni, mert már sötétedett; másrészt meg P. is meggárgyult, gyalogolni nem akart, ha felvettem, ficergett és egyébként is roppant szófogadatlan volt, annyira, hogy az idegeimre ment már vele a végén. (Hogy jobb kedvre derüljek, a játszóháznál vettem három latte-t magunknak, apró bosszúként P. viszont nem kapott semmit, igaz, hazafelé a kocsiban telefonozhatott, mert megsajnáltam, hogy mi dőzsölünk (lásd tejes-kávé-to-go), ő meg csak les, mint hal a szatyorban.)

Kedden Apu P.-t és engem bevitt autóval AV anyukájához (AV ugye ott aludt hétfő este), majd mig leléptem az Egyetemre, AV otthon maradt az anyukájával és P.-vel. Én a Kazinczy utcát vettem célba, hogy találkozzam egy régi kedves tanárommal, aki megigérte, hogy beajánl az MPT-be és egyúttal aláirta a PSI-be való jelentkezési lapomat is. Miután megejtettük a bizniszt, jó másfél órát még beszélgettünk, majd rohantam haza elaltatni P.-t. Délután nagy mókában volt részünk: mig AV átment számcsigépet szerelni Sanyi bához, mi P.-vel kettesben elmetróztunk a Nyugatiig, majd ott villamosra szálltunk és elmentünk a Mammutba, a Kölyökparkba, hogy találkozzunk D.-ékkel. P. álomszerűen viselkedett a metrón meg a villamoson is: imádta. Mint aki minden nap részt vesz Budapest tömegközlekedésében, ült nagy szigorúan az ülésen és öt percenként közölte, hogy dart hangos illetve de jó! A Kölyökpark, mint játszóház nem volt egy nagy szám egyébként ahhoz képest, hogy aranyáron lehetett belépni (15 perc 440 Ft), de a metrózás és a villamosozás miatt örülök, hogy végül ott találkoztunk D.-vel. (Negyed órára befutott a melbourne-ben élő Sz. is, de vele nem sokat tudtunk beszélni, mert igy is 6-ig maradtunk és mire hazaértünk, hipphopp 8 lett...) A hazafelé út amúgy bonyolult volt: elvillamosoztunk a Nyugatiba, átszálltunk a metróra, majd a Pöttyös utcánál felvett Apu és hazavitt. Nem, cseppet sem voltunk álmosak, mire ágyba zuhantunk.      

Ennyit a második hétről.

Megboldogult...

... angol tanáros korszakomat idézik P. gyakorló mondatai mostanság, az előbb például megtudtam, hogy A buta repülőgép haja nem hosszú.
(Vicces amúgy, hogy amelyik melléknévnek csak az ellentétét tudja, a nem szócskával lelkesen kiegésziti... Egyébként igékből továbbra is csehül áll a többi szófajhoz képest, (bár azért végre van néhány ige a tarsolyában, például az, hogy a repülőgép leszáll / felszáll / beszáll a helyére (!) vagy zúg a daru remekül megy.))

Érzelmek és empátia

P. érdekes viszonyban áll az érzelmeivel és az empátiával, ugyanis

1. ha kérdezzük, miről meséljünk, akkor az esetek 80%-ban a sirás-ról kell sztorizni 
2. ha mosolygós arcot rajzolok, rámszól, hogy rossz és követeli, hogy rajzoljak újat, ezúttal legörbülő szájjal
3. ha régi videókat nézünk, ahol teli torokból sir, halálra röhögi magát rajta, milyen arcokat vágott anno
4. az előbb csikizte a derekamat, majd közölte, hogy Anya fáj és jót kuncogott a saját poénján 

Hm.

Hogy merre jártunk 1

Szeptember 25-én, kedden repültünk haza. A csomagolás és az indulás szokásosan zajlott, iparkodtunk, majd azt hittük, készen vagyunk, ezért pihentünk egy kicsit, de csak addig, mig indulás előtt két perccel rá nem jöttünk, hogy hohó, még le kell vinni a szemetet, ki kell üriteni a peluskukát, el kell mosogatni (végül nem inditottuk be a mosogatógépet, pedig fullra volt, de kockáztattunk és majd' egy hónapra itt hagytuk a koszos tányérokat, edényeket, poharakat, remélve, hogy nem nyitnak ajtót kukacok, mikor hazaérünk), be kell dobálni még ezt-azt a bőröndökbe és le is kell hordani a cuccokat a ház elé... Mivel pár napja folyamatosan esett ekkor már, a város kellőképpen be volt ahhoz dugulva, hogy a normális 20-25 perces menetidő helyett vagy 45 percen át autókázzunk kifelé a reptérre, végig attól tartva, hogy lemaradunk a gépről... Ez persze nem történt meg, teljesen időben álltunk be az össze-vissza kanyargó sorokba, hogy 1) leadhassuk a bőröndjeinket, hogy 2) bemutathassuk az útleveleinket és hogy 3) átjussunk a biztonsági kapukon. (Ez három sort jelent ugye, nem akarom részletezni, hányszor közöltük egymással, hogy mennyire rühellünk repülni és P. hányszor érezte szükségét, hogy bejelentse, hogy "sok-sok ember" van körülötte.) A reptér egyébként szolgált egy kis meglepetéssel: mióta legutóbb ott jártunk, felállitottak egy kis gyereksarkot, ami egy kisház tulajdonképpen, aminek a falát telipakolták húzogatható, nyomkodható, tologatható, fertőző dolgokkal. Szuper. Maga az út egyébként remekül telt, P. nézelődött, telefonozott, olvasgatott és jó 15-20 percenként felsorolta, ki fogja őt várni a reptéren, ha leszáll a gép. (Mama, papa, nagyi, autó.) Bár vagy 40 perces késéssel indultunk (három utas nem volt meg és ki kellett deriteni, hol vannak), időben érkeztünk. Annak ellenére, hogy csak 2 óra 40 perc az út, baromi hosszúnak tűnt, már majdnem lerágtuk a karunkat, úgy unatkoztunk, pedig én még egy tejes kávét is kaptam, hogy teljen az idő. (Note: azért ez a tejes kávé dolog nagyon nagy szám, életemben először tudtam ugyanis inni valamit úgy repülőn, hogy P. ébren volt, hiába no, nő ez az arany gyerek.)

Szerdán délelőtt négyesben (mi hárman meg Anyu) elsétáltunk a piacra, majd AV leakadt ügyeket intézni (Telenor (megszüntették a számát, oly rég használta), bank (elhagytuk a kártya PIN kódját meg valami más kódot is (utóbbi a megszüntetett számmal volt élettársi kapcsolatban)), mi meg Anyuval körbejártuk a várost, benéztünk a DM-be, mert kellett vennem ezt-azt (P. fogkrém, sampon, nedves törlőkendő, miegymás), bekukkantottam egy kinai boltba (a legolcsóbb pizsi 2500 Ft volt valami borzasztó méhecskés mintával, úgyhogy nem vettem inkább, mivel 9 euróért láttam itt csinoskákat, de azt hittem, az sok hehe), majd gesztenyéket rugdosva hazasétáltunk. (Ja, kaptam egy kürtös kalácsot is, de méltatlanul száraz volt.) Délután a Gyömrői Tóhoz autóztunk, ahol P. homokozott, csúszdázott, mi meg négyen néztük őt. (Szegény gyerek.) Este még beugrottunk a Tescoba pelusért (imádok otthon Tescoba menni, annyi minden van, hogy csuda (itt egy átlag Tesco akkora, mint otthon a Tesco Express; az otthoni átlag Tesco-ból (ahol van ruha, elektronika, játék is) itt alig pár darab van, mondjuk úgy három össz-vissz az egész városban)), majd hazasiettünk, mert már fél 8 körül járt az idő.
Csütörtökön délelőtt AV-vel elmentünk usziba, ezalatt P. Anyut szokta otthon (és viszont). A délutáni alvás alatt elvittem Anyut megetetni a kutyákat, majd megfogadtam, hogy én többet nem ülök volán mögé ebben az országban, mert botrányos a közlekedési morál (nem, nem én vezettem szarul, egyszerűen nem akarok részt venni abban az őrületben, amit otthon vezetésnek hivnak: villogás, letolás, dudálás, ha az ember nem 70-nel megy egy 50-es táblánál...). Délután Anyu kedvéért elmentünk az Attila dombra feltöltődni, pontosabban játszóterezni, házi állatokat nézni és sétálni a simogató napsütésben (csöpp-csöpp).

Pénteken délelőtt jelenésünk volt a bőrgyógyászaton, ahol - bár időpontra mentünk - vagy 45 percet vártunk, ki tudja, miért. Kiderült, hogy P.-nek genetikus, hogy rücsi a bőre és nem nagyon tudunk tenni ellene semmit, mit ne mondjak, nagyon örülök. Vagy kinövi majd vagy n em. Állitólag valamelyikünknek gyerekkorában ugyanilyen volt a bőre, de mindkettőnk szülei tagadják a dolgot, úgyhogy nem tudni, kitől örökölte ezt a gyerek, (nem mintha ez olyan fontos lenne, már hogy kitől jött a probléma). A bőrgyógyászat után játszóztunk egy kicsit a szemközti Cicás játszón, ami nem volt egy nagy szám, mert a két bébihintába beleragadt két gyerek, a csúszdára nem lehetett felengedni még P.-t sem, úgyhogy a játszózás végül abból állt, hogy P. a C betűn sétált fel és le, időnként meg-megcsúszva a homokos felületen. Délután jöttek a tesómék látogatóba, az általában fagyos hangulat most kicsit oldottabb volt AV-nek köszönhetően, majd este 6 körül még befutott L. is, akivel elmentünk bowlingozni 8-ig.
Szombaton Erőszakmentes Kommunikációs Tréningen voltam, de mint már irtam, nem jött be túlzottan, no nem azért, mintha erőszakos lennék, neeem, hanem mert nagyon művinek tartom az egészet, nem hiszem, hogy ha én agressziven szólnék oda valakinek és az elkezdené találgatni, mi is a bajom tulajdonképp, akkor az engem olyan nagyon lenyugtatna... Persze lehet, hogy elferdült, idegbajos k*csög vagyok, de nem hiszem, hogy egyedül vagyok, akit csak még jobban felhúzna az elemezgető okoskodás. (Emellett mondom, az is cseszte a csőrömet, hogy a Szebb Életért Központban volt a képzés, ahol minden olyan Enya, olyan vészjóslóan, erőltetetten nyugodt, relaxált, amitől a legnyugodtabb pillanatomban is agyf*szt tudok kapni, arról nem beszélve, hogy volt ott egy kis Kávézó is, ahol egy tökéletesen unott képű ipse nem átallott 300 Ft-ért adni egy bögre forró vizet és egy zacskós kávét, amiről azt sem tudta, hogy koffeines vagy koffeinmentes-e. (Ő váltig állitotta, hogy ő csak koffeinmentes kávét árul (már ez eleve bakker), de a zacskón, amin egy szó nem volt magyarul, semmi nem utalt arra, hogy koffeinmentes lenne a cucc...))
Vasárnap szintén egész napos képzésen voltam, ezúttal a Világ Végén, Hűvösvölgyben, ahol majd házat fogunk venni egyszer, ha sok pénzünk lesz és hiába lesz csönd meg hiába lesz saját kiserdőnk is, 10 perc alatt ott leszünk a Moszkván villamossal. No szóval ez a másik továbbképzés ahhoz nyújtott fogódzót, hogy hogyan is kezdhetünk hozzá ahhoz, hogy önsegitő gyászcsoportokat inditsunk. Bár a gyásszal sosem szerettem volna, szeretnék foglalkozni, jelentkeztem a képzésre, mert azt reméltem, hogy segit elinditani a kitűzött célom felé, nevezetesen, hogy különböző önsegitő csoportokat szervezzek itt kinn először magyaroknak, majd betelepült külföldieknek, végül ireknek is. A balul elsült EMK képzés után igazi felüdülést jelentett ez a nap, élveztem minden pillanatát, már ha lehet ilyet mondani, mikor végig a halálról volt szó, ami természetesen számomra is nagyon érzékeny és kényes téma... AV egyébként este az anyukájánál aludt, én pedig olyan 7 körül értem haza, hullafáradtan.
Hétfőn, mivel AV dolgozott, délelőtt meglátogattuk P.-vel MD-t (no jó, akkor megint vezettem, ennyit a fogadalmaimról), ahol P. jól beégetett, mert miután leült a földre a szobában, benézett az ágy alá és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy koszos. MD lánya már fél éves, nagyon furcsa, más gyerekein látszik igazán, hogy repül az idő... Miközben beszélgettünk, leesett egy-két dolog a neveléssel kapcsolatban megint, rájöttem erre-arra, de ezeket majd csak később fejtem ki, nem akarom túl hosszúra húzni ezt a hol voltunk, mit csináltunk beszámolót. Délután el kellett szaladnunk a postára (ahol újabban vetőmagot is árulnak, hehe), majd hazafelé beugrottam a Rossmannba is, ahol végre találtam egy nekem tetsző, normális, kék hajpántot, éljenéljen.
Kedden, mivel szombaton nem mehettünk AV anyukájához, bementünk Pestre, hogy P. végre találkozhasson a Nagyival is. Délelőtt mentünk, úgyhogy mig AV anyukája főzött, mi átsétáltunk hármasban AV nagyijához, vagyis P. dédijéhez. Nála véletlenül ott volt AV nagybátyja is, igy két legyet is leütöttünk egy csapásra. Mig ebéd után P. aludt, mi elmentünk AV-vel az Europarkba, már nem tudom, minek, majd mivel délután esett sajnos, csak beltéren játszottunk AV anyukájánál és estefelé hazaautóztunk az átmeneti szállásunkra, Anyuékhoz.
Igy telt hát az első hét.  

Itthon

Hazaértünk hát, letelt az otthonra szánt időnk és miután arra gondoltam, majd ha hazajövünk, eldöntöm, nyilt lesz-e ez a blog vagy sem, most jött el a pillanat, hogy tisztázzam magammal, hogy haha, dehogy lesz nyilt, sokkal jobban érzem magam, mióta egyrészt ritkábban irok, másrészt tudom, hogy nem dobja ki a kereső a kis életünket mindenféle baromságokra.
Ezen kivül úgy döntöttem, a FB-t is hanyagolom egy időre, mert kezdem utálni a nyiltságot, ebből a szempontból semmiben sem különbözik a blogtól.
Most pedig megyek kipakolni a 3 óriási bőröndünket, éljen.

A Mindig Mindent Jobban Tudó Nemzet

A Kismamablog FB oldalán megjelenő kommentek tökéletesen megindokolják, miért borsózik a hátam attól, hogy hazajöjjünk.

Múltkor például volt fenn egy kép, amin 4-5 évesek ültek babakocsiban és néhány üditő kivételtől eltekintve a legtöbb anyuka csipőből lelustázta, leszörnyűzte, elitélte azt, amit látott, miután mellet döngetve közölte, hogy az ő kicsikéje bezzeg egy éves kora óta jár és bizony 15-16 hónapos kora óta nem kell a babakocsi, fúj, porosodik csak. Én nem tudom, milyen érzelmek, szükségletek hajtják a Magyar Anyákat meg úgy általában a magyarokat, de hogy ez a folytonos itélkezés, ez az állandó, én vagyok a legjobb, hát nem látjátok, naaaaaa, dicsérjen már meg valaki, hát hiába mondogatom, hogy nekem van igazam és mindenki más hülye kinyitja a bicskát a zsebemben az tuti. Kinek mi a jó isten köze van ahhoz, hogy más hogy nevel? Milyen jogon itéli el bárki a másikat, ráadásul egy kiragadott, falatnyi info alapján? Miért érzi a legtöbb ember, hogy kötelessége (90%-ban negativ) véleményt alkotni mindenről az ég világon? 

Ja és még egy apró hozzáfűznivaló:

• Ahol van BKV, megéri nem babakocsizni, az világos, de bosszantó, hogy aki benne él a jóban, el sem tudja képzelni, hogy máshol nagyon nem ilyen a rendszer, közel sincs igy kinyalva az emberek feneke, mint Pesten. (Arról nem beszélve, hogy az anyukák nagy része - egy kommentet idézve - könnyen beszél, ha csak a lakása tövében lévő játszira ugrik le naponta és mondjuk nem egy kilométernyire van tőle a legközelebbi játszótér / zöld... Plusz a Magyar Kismotor csak itthon létezik ám, máshol ismeretlen jármű... (Persze köcsög külföldi, miért nem vitet ki a gyerekének egyet...))

Bahhhh

Jaj, ma annyira idegesitő volt Pepe, hogy fürdés előtt már kértem egy kanna benzint meg egy gyufát AV-től, hadd gyújtsam fel magam, érjen véget a kin. Először is, mióta beszél (persze ez hülyeség, mert előtte is ilyen volt, csak akkor a halandzsát nyomta), szóval mióta Beszél, be nem áll a szája. Gajdol, dúdolgat, magyaráz, mondókázik és mindezt baromi hangosan. Levegőt sem vesz szinte, kaja közben sem hallgat, soha nem marad csendben. Aki először hallja és rövid ideig, az kedves tulajdonságnak tartja ezt a szófosást, de mikor reggel 7-től este 10-ig mint a gép csak dumál, dumál, dumál az ember úgy érzi, szétdurran az agya már estefelé. Van, amikor ezt jobban birom, de mivel ma ezt megspékelte azzal, hogy annyit evett, mint húsz másik*, plusz ugye mindjárt megyünk haza, mert itt vagyunk lassan négy hete, én meg feszült vagyok emiatt alapból (ja meg meg is jött), hát mit mondjak, elég nehezen viseltem ezt a mai napot...

* egy szelet kalács, egy banán, egy alma, egy tejszelet (kapta ajándékba a vendégektől), egy linzer karika, egy tonna borsó, egy túró rudi, egy szelet sajtos kenyér, még egy tonna borsó, három sajtos rudacska

Verdict

Tegnapelőtt hazafelé megint beszélgettünk, hol kéne élnünk öt év múlva. Az itt töltött pár hét után Magyarországot nagy egyetértésben kizártuk (egyetlen esetben jönnénk haza, ha valamelyikünk szülője megbetegedne), majd szépen összeirtuk az esélyeseket. A Big Five esetünkben Belgium, Németország, Ausztria (bár ott nincs iroda), Svájc és Irország. Az egyszer azért kipróbálnánk kategóriába Franciaország került és hogy bizonyitsuk, nem vagyunk fosingerek, benn hagytuk a kalapban SF-t és Kanadát is.

Utódja, boldog őse...

Amúgy mióta itthon vagyunk, csomószor eszünkbe jut, hogy ott kellett volna maradni Sydney-ben... AV már átment a szűrőn, fel-átvették volna egy normális pozicióba, hasonló fizetéssel, azt mondják én is találtam volna állást - hamarabb, mint Irországban -, de mi képtelenek voltunk ellentmondani a család kimondatlan / tudattalan kérésének, hogy ne... Most ez úgy tűnhet, hogy csak kifogás, hogy szivünk mélyén mi sem akartunk maradni, de tudom, érzem, hogy nem. Az egyetlen egy ok, hogy visszajöttünk, az az, hogy nem akartunk csalódást okozni a szüleinknek. Ennyi. Mindhárman jól éreztük magunkat kinn, jobban, mint akár Pesten, akár Dublinban, P.-nek olyan életet biztosithattunk volna, mint szinte senki, aki olyan "szegénységből" indult gyerekkorában, mint mi, de úgy éreztük, hálátlanság lenne hátat forditani azoknak, akik felneveltek, akik mindig mellettünk álltak. A szar az egészben, hogy hallgatva a hireket és tapasztalva, merre halad az ország és Európa, egyre jobban sajnáljuk, hogy a saját érdekeinket háttérbe szoritottuk a Múlttal szemben. Ha lecsupasztitjuk a kérdést, a Szüleinket választottuk a Gyerekeinkkel szemben. És ez egy szinten nagyon szomorúvá tesz.

(Ez egyébként onnan jutott eszembe, hogy AV megy SF-ba novemberben és szó volt róla, hogy mennénk mi is P.-vel és mikor ezt megpenditettem Anyunak, látni kellett volna az arcát. És hiába értem meg, hogy nem szeretné, ha a lánya és az unokája 15 órányira repülne el, de folyamatosan bennem dolgozik a kisördög, hogy stop. Ez már a mi életünk. A mi családunk. A mi döntésünk. Felnőttünk. Ha mi SF-be szeretnénk menni két hétre vagy örökre vagy Sydney-ben szeretnénk élni, akkor Let Us Go. Ezzel kapcsolatban három dolog kavarog bennem: 1) irigylem azokat, akik önálló döntéseket mernek hozni, függetlenül az őseik elvárásaitól 2) nagyon szeretnék képes lenni elengedni P.-t, ha hasonló helyzetbe kerül a jövőben, szeretném, ha tőlem, az én vágyaimtól, érzéseimtől függetlenül tudna lépni 3) a 2-es ponton filózva rettentőre fontosnak érzem, hogy legyenek terveim, céljaim a gyereke(i)men kivül is.)
       

Gyereknevelősdi

• Elolvastam VÁ legújabb szösszenetét a "szófogadó" gyerekekről és csak ámulok és bámulok, milyen ügyes ez a nő, hogy evidenciákat felsorolva képes ikonná válni az anyukák körében. Most őszintén ki az a hülye, akinek nem jut eszébe kisautót / kiskönyvet / kisbiszbaszt vinni, mikor mondjuk postán sorba kell állni a gyerekkel? És ezt az ötletet (már hogy vigyünk magunkkal kis játékokat, hogy ne rohangáljon a gyerkőc) úgy adja elő, mintha legalábbis feltalálta volna a sajtra a lyukat. Ami pedig a legjobb, hogy van képe azt irni, hogyha ilyen hihetetlenül előrelátók vagyunk és adunk valamit a kölök kezébe vagy teszem azt barchobázunk vele, ha már nagyobb, mikor várakoznunk kell, akkor annak esze ágában sem lesz szaladgálni (és nem kell majd szégyenkezni miatta, hogy folyton fegyelmezni kell.) Félreértés ne essék, P. egész rendes gyerek mostanság az esetek 80%-ban, teljesen lazán repültünk vele ide például, egyszer nem kellett rászólni, nem égetett le, abszolút szófogadó volt végig, pedig 40 perces késéssel indultunk, de bazzeg hogy irhat le egy babapszichológus ilyen általánosságokat, hogy 1) a dackorszakot követően marad egy vagy szófogadó vagy nem szófogadó gyerek attól függően, hogy neveltük (szerintem nincs olyan gyerek a világon a valamilyen módon megfélemlitetteken kivül, aki mindig szófogadó vagy aki sosem az) 2) foglalkozzunk a gyerekkel, ha várakozni kell (nem bazdmeg, inkább olvasgatok és néha rámordulok, hogy kuss vagy állj egyenesen) 3) ha adunk a kezébe valamit a gyerek tuti nem fog szaladgálni / körbenézni / "rosszalkodni". Őrület, komolyan.
• A másik, hogy egyre jobban látom, anyuék mit rontottak el velem... Hallom, ahogy beszélnek P.-vel és egyre nyilvánvalóbbá válik egy csomó dolog. Szűröm le a kulcsmondatokat és egyre tisztábban rajzolódik ki előttem, mit, miért és hogyan. Azt hiszem, ha végre ott tartok majd, hogy módszerspecifikus képzést válasszak, a tranzakcióanalizis az első háromban benne lesz, mert úgy érzem, működik. Hihetetlen, mennyire a szüleink táplálják belénk a Sorsunkat és döbbenet, hogy ezt eddig hogy nem éreztem ilyen egyértelműen. Példa: Anyu rendszeresen mondja P.-nek, mikor az közli, hogy Nem, hogy "Neeeem? Nincs olyan, hogy nem..." És tessék. 32 évesen ott tartok, hogy senkinek nem tudok nem-et mondani. Egyszerűen nem megy. Milliószor volt már olyan, hogy vertem a fejem a falba utólag, hogy a francba voltam képes igy vagy úgy megszivatni magam, de ennek ellenére újra és újra belefutok lehetetlen küldetésekbe, mert nem ismerem azt a szót, hogy Nem. Hiszen Nincs olyan, hogy nem... És persze nem fogok mindent a Nyuszira, tisztában vagyok vele, hogy önmagában ez a mondat semmi, én is kellettem mellé, hogy ekkora hatással legyen az egész életemre, de megspékelve azzal, hogy milyen modellt láttam (ti. hogy apu sem tudott soha nem-et mondani a családján kivül senkinek) kitűnő alapot adott ehhez a meglehetősen kellemetlen tulajdonsághoz... A durva, hogy hiába hallom, hogy szegény P. naponta többször megkapja ezt a kijelentést, hogy magamban mindig válaszolok, hogy Dededede, van olyan, hogy nem, képtelen vagyok rászólni anyura, hogy ne mondja ezt, pedig máskor remekül tudom kritizálni, mert mindig megállit a tény, hogy szerencsétlen, alig látja az egy szem unokáját, hát most akkor csesztessem ilyen kis hülyeségekkel... De közben meg ott dübörög bennem, hogy atyaég, akarom én, hogy P. is ilyen béna legyen, hogy sosem tudjon nem-et mondani egy kérésre... Szóval őrlődöm rendesen. 

Beszéd

És ha már duma, P. most érzett rá a felszólitás izére, szóval folyton parancsokat oszt: kelj fel, segits, gyere, keresd meg stb stb.
Ami pedig a dalolást illeti, folyton gajdol, az ismert dalocskák (This old man, Három szabó legényke) dallamára és ritmusára mondogat egy kiválasztott szót, pl Pókpókpók pókpókpók pókpókpókpókpókpókpók pokpokpókpókpókpókpókpókpókpókpókpók pókpókpókpókpókpókpók), szerintem bazi vicces.

Büszke

Ma jártam egyedül a városban és benéztem a Fakopáncsba. Elsősorban fűzőcskét szerettem volna, mert nagyon megtetszett, mikor láttam a honlapon, de körbenéztem és találtam még ezt-azt, többek között ezt a Noé bárkájás puzzle-t. Hogy az eladónő szóval tartson, megkérdezte, hogy kisfiúnak vagy kislánynak lesz-e a kirakó, majd mikor mondtam, hogy fiúnak, belépett egy másik eladónő és adott egy kávét a kolléganőjének, én meg tovább keresgéltem. Mikor a piros pöttyös katicás prizmát fogdosva rámosolyogtam a beszédesebb eladónőre, hogy "Hmm... piros katica... nem ciki ez egy fiúnak, ugye?", az rákérdezett, hogy mind a két gyerekem fiú-e... Én csak pislogtam, hogy miről maradtam le, mind a kettő, majd mondtam neki, hogy neeeem, csak egy gyerekem van, a kisfiú, 2,5 éves lesz, mire a nő totálisan elkerekedett szemekkel kérdezte, hogy a 2,5 éves gyereknek lesz a 28 darabos puzzle?!
Mit ne mondjak, kidagadt a májam abból a kicsi üzletből...*

* Hogy jó fél évvel le van szerintem maradva beszédileg**, mellékes.
** Ez amúgy annyira megfoghatatlan: múltkor volt egy babatalálkozó, ahol hat pont egyforma korú gyerek volt és azok, akik mondatokat mondanak, jól beszélnek a szülők szerint, szó szerint ugyanolyan szinten dumáltak, mint P. (eszerint P. épp úgy beszél, mint a kortársai); de aztán találkoztunk egy 1,5 éves kisfiúval, aki 11 hónappal fiatalabb P.-nél és basszus ő is teljesen ugyanúgy beszélt, mint ők, csak egy kicsit tisztábban... Mondjuk szerintem ő, már a 1,5 éves van előrébb, nem mi vagyunk lemaradva az átlagtól, de megállapitottam, hogy a beszéd sokkal szubjektivebb téma, mint a járás például, mert aki fogódzó nélkül megy, az jár, beszédben viszont nincsenek ilyen támpontok: ha van két nagyjából egyformán kommunikáló gyerek, az egyik anyja már azt mondja, hogy beszél a gyerek, a másiké meg még nem tekinti ezt beszédnek. Na.

Test

Egyébként jó lenne fogynom egy kicsit, felül még okés a dolog, sőt, a gyerek előtti időkhöz képest sokkal teltebbek a dudáim, nem olyan puhák, mint régen, van bennük végre anyag, de csipőtől lefelé már nagyon idegesitem magam, elefántlábaim vannak, na.*

* Hogy ezt valahogy egyensúlyozzam, mostanság sokszor veszek fel világos (fehér, sárga) felsőket, pulcsikat,  hátha úgy vastagabbnak tűnök felül és elvész a különbség az altáj és a feltáj között.

Néha elgondolkozom rajta, mi lett volna, ha...

... ha Anyuban lett volna annyi erő, hogy elvált volna. Legalább 15 éve. Biztos, hogy másképp alakult volna minden. És azt hiszem, minden éritett jobban járt volna.*

* Ezzel kapcsolatban néha azon is gondolkozom, mikor mi veszekszünk és úgy érzem, tök meddő ez az egész, hogy lehet, hogy az Élet azt szeretné, ha én tenném meg ezt a lépést Anyu helyett? És azzal, hogy nem lépek ki az első gondokra, pont ugyanazt a hibás utat járom, mint ő? Nem szeretnék elválni, nem szeretnék egyedülálló anyuka lenni, félreértés ne essék, de izgat ez a családi tudattalan nagyon.

Okos

Amúgy P. legújabb kedvenc mondata az "Anya, segits!". Ma lefekvéskor is ezt hajtogatta, majd mikor rákérdeztem, mégis miben segitsek, akkor mondta, hogy alud... Szegény.
Mondjuk nem tudom, jól értelmezi-e a szót, mert ezt mondogatja akkor is, mikor szeretné kirakni valamelyik puzzle-t, de ha leülök mellé és beteszek a helyére egy darabkát, kiszedi és eldobja jó messzire / kezébe adok egyet, akkor direkt nem azzal folytatja, hanem keres egy másikat és igy szépen kirak egyedül akár egy 25 darabos képet is - miközben persze folyton megy a segiiiiiiiiics!
(Ja és csak a rend kedvéért, sok dalocskát tud ám már, például azt, hogy "Pejkó, Ráró, a vacsora rátok vár" meg azt, hogy "Este van már, késő este" (ebből a kedvenc sora az, hogy Tüzet rakott a felhőben) illetve dúdolgatja a This old man-t is (dihuhúúú), de a Wheels on the bus még mindig sláger (óóóó, dáááá lááááá))

Vége

Miután ma körülbelül minden lélegzetvételre P. elbőgte magát, döntő elhatározásra jutottunk, eddig és nem tovább: jövő héten nem találkozunk senkivel. Hármasban fogunk andalogni itthon.
Mondjuk jövő hétig még túl kell élni a pénteket és a szombatot.

Sűrű

Annyira fáraszt már ez a sok szervezés, röhej, hogy nagyjából ötven embert kéne meglátogatnunk (persze nekünk, gyerekkel, mert hozzánk senki nem jön, hiszen mi is vendégek vagyunk most, ráadásul kemény 30 km-re a vizfejű Budapesttől) és persze több a kolbász, mint a nap, napi 2-3 találkát kéne ahhoz lezavarnunk, hogy mindenkivel végezzünk. Ráadásul vannak ugye bizonyos keresztmetszetek, amiket tekintetbe kell venni (1 és 3 között van 1,5 óra alvás, vagyis P.-nek dél és fél 1 között legkésőbb ennie kell, tehát 12 és 3 között itthon kell lennünk; nincs kocsink; orvosokhoz, hivatalos ügyeket intézni csak időpontra lehet menni; ha ketten megyünk, P.-t valakire (= Anyu) hagyni kell, de ő dolgozik bizonyos napokon ja és persze az is fontos, hogy akihez megyünk, otthon legyen...) és én már kezdek belebolondulni, hogy mindenkinek megfeleljünk.
Amúgy értem a másik oldalt is: egy 2 órás randi nem tűnik olyan észveszejtően nagy kérésnek, persze, hogy bele kéne férnie majd' 4 hétbe, de ha azt vesszük, hogy megszámlálhatatlan "csak 2 órás" találkánk van és hogy az a 2 óra soha nem 2 óra, mert az odaút plusz 1, a visszaút plusz 1 óra, az már 4 és ehhez jön még az, hogy kiesik az alvóidő a napból, hogy kocsit kell szerezni és hogy értelemszerűen csak bizonyos időpontokban érnek rá a találka társak, hát igy már elég idegölő ez az egész.
Áldom az eszem, hogy soha nem ingok meg és mindig határozottan tiltakozom az ellen, hogy itthon töltsük a karácsonyt.
És tudom, kemény vagyok, de mostanság az válik ősellenségemmé, aki megpróbálja áttenni a találkáinkat máskorra...

Eh

Itthon vagyunk lassan egy hete, ami azt jelenti, hogy én már megint szomorkodom kicsit. Természetesen Anyuéknál lakunk, ami egyrészt jó, mert látom őket, együtt vagyunk, de millió konfliktust szül, mert AV természetesen mindent kritizál, de persze csak nekem morog és engem ez (már a kritizálás és nem az, hogy csak nekem mondja a nyűgjeit) kezd kurvásul idegesiteni, mert sok dologban igaza is van, de bakker, mi vagyunk itt a vendégek, akkor fogja már vissza magát és ne várja már azt el, hogy Anyuék pont úgy éljenek, gondolkozzanak, mint mi, akik hozzájuk képest ki vagyunk tömve zsével és ráadásul egyel fiatalabb generációhoz tartozunk. Szóval idegesit ez a lét, hogy őrlődöm köztük, mert én is látom ám Apuék hibáit és hülyeségeit, hiszen nem vagyok vak, ezektől a falra is mászom néha, de hogy még valakitől meg is kelljen védenem őket, hát az már több a soknál. Ráadásul a másik oldalon ott az etalon, aki számára Etalon, a saját anyja és azon is felhúzom magam, hogy ő Mindenek Felett Áll, holott dehogy, kedd óta itthon vagyunk, de még nem látta az állitólag szeretett kis unokáját, mert lefossa ötven méterről nagyjából, de ennek ellenére (és annak ellenére, hogy ha valaki, hát ő a Mindenkibe Mindig Belekötő Asszony, aki tökélyre fejlesztette a Ha Van Rajta Sapka Az A Baj, Ha Nincs, Az technikáját és ezt remekül kombinálja az Én Mindent Tudok cseppet sem idegnyugtató elvével) szóval hogy mindezek ellenére Ő a Csúcs, az Anya, aki nem tévedhet, akinek mindig igaza van és szerintem ez 32 évesen azért elég patológiás, már ha az ember nem képes a saját anyját-apját bizonyos szempontból úgy istenesen elitélni, hiszen emberek vagyunk, a szüleink is azok és olyan a világon nincs, hogy valaki mindenben tökéletes lenne, vagyis aki nem birja beismerni, hogy az anyjának nem  mindenben van igaza, az már gáz.
Aztán voltam szombaton Erőszakmentes Kommunikáció tréningen is és tök nagy csalódás volt, mert az elv maga még ha tetszik is, a megvalósitás szerintem ultragagyi és mű, számomra egyszerűen nem hiteteles, béna. (Ehhez persze lehet, hogy az is hozzájárult, hogy a Szép Életért Központban vagy hol volt a képzés, ami egy ilyen ezoterikus központ a szarkupac közepén (a Keletitől 100 méterre), teli mindenféle idióta könyvvel, szappannak meg medállal, az én agyam viszont égnek áll a mécsesek és füstölők erőltetetten nyugodt világától...) A tranzakcióanalizises képzés is nyitott volt mindenkinek, azt is egy "laikus" (értsd nem pszichológus) tartotta, de mégis ég és föld volt a kettő. (A vasárnapi gyászcsoport vezetői tréningről pedig akkor még nem is szóltam...)
P. viszont egy aranybogár.