Hülye Szilveszter

Beugrott, hogy borzasztóra rühellem a Szilvesztert. Mert akkor még annyi jogunk sincs pattogni, mint máskor, hogy miért dobognak / énekelnek / kiabálnak felettünk legalább 20-25-en. Miért nem dönthetjük el, hogy hogy szeretnénk az év utolsó óráit ünnepelni? Miért kell mindig részeg idiótákat hallgatnunk? Nem vagyok ünneprontó szerintem, elhiszem, hogy együttélés és hogy van, aki bulizással szeretne átcsúszni 2012-be, de ha mi nem zavarunk senkit, más miért zavar minket? Miért nem lehet elmenni egy rühes bárba, pubba, mit tudom én hová, miért kell minden kib*szott bulit felettünk rendezni?!   
Fos Szilveszter, fos szomszédok, még hogy boldog új év.

Szünnapok

Mióta ünnepek vannak, gőzöm sincs, milyen nap van pontosan, egy nagy-nagy massza most a tér-idő kontinuum. Keddnél hagytam abba, hogy másnap csőben sült paradicsom lesz. Nem lett. Az igazat megvallva egész szerda kiesett. Azt sem tudom, mit ettünk. Ha minden igaz, voltunk a St Stephen's Green-ben ébresztő órát venni, de ez nem biztos, hogy szerdán volt. Mindenesetre azt tudom, hogy €3,6 volt a parkolás fél óráért nagyjából, botrány. Este csináltam linzert, kétfélét, egész jó lett. (Lásd fenn és lenn.)  

Csütörtökön AV dolgozott, szóval kettesben voltunk a Kiskorúval, itthon ültünk. Este végre megcsináltam a csőben sült paradicsomot és szomorkodtunk.  

Pénteken délelőtt jártunk a Dead Zoo-ban, megebédeltük az előző este készült paradicsomot, majd délután a Jervis-be autóztunk pelenka-zacskó utántöltőért. Útközben benéztem a Next-be is, de nagyjából már semmi sem volt az akciós cuccok polcain, ami volt, az is elég nevetséges áron, mert mondjuk ha a kölköm másfél hónap alatt kinő egy pólót, akkor nem fogok a €3,5-s Dunnes póló helyett egy féláron (!) €7,5-s Next pólót adni rá, mikor összesen ha tízszer visel egy-egy cuccot. Ennyi hordás után, ha szar lenne a Dunnes ruhák minősége (de nem az), akkor sem kopna el, akkor meg minek. (Egyébként el sem tudom képzelni, ki vesz a gyerekének €15-ért egy nyomorék pólót. Nem arról van szó, hogy nem engedhetnénk meg néha mi is, de én ilyen rohadt smucig vagyok, hogy mindig belegondolok, hogy ezt a €15-s ruhadarabot vajon mennyiből állítják elő, €2-3-ból? Na.) A Jervis után még beugrottunk a magyar boltba túróért és meggybefőttért, majd később palacsintát sütöttünk - ki gondolná? - túrósat és almás-diósat. Este elkezdtük nézni a Benjamin Button különös életét (erről később), de befejezni még nem fejeztük be. 
       
Szombaton, azaz ma délelőtt a Cornelscourtban jártunk, vásárolni (alig voltak, juhú), majd ebéd után (az év utolsó Burgere) csináltam egy tál barackos habot. Néztünk egy újabb órát a BB-ból, de még mindig van 40 perc belőle, borzalom. Itt tartunk most, rettegve várjuk az estét, lesz-e buli felettünk, kérem kapcsolja ki. (Persze folyt. köv. később meg stay tuned és társai.)

Ma

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Nem kegyelmez

24-e óta újra pokoliak az éjszakáink. P. fél 10-10 körül hosszas unszolásra elalszik, majd 24-én 2 előtt, 25-én 5 előtt, 26-án 6 előtt, 27-én pedig szintén 5 előtt ébredt és hiába feküdtünk a kiságya mellé, hiába hajoltunk fölé, hiába vittük ki a nagyágyba, 24-én fél 6-ig, 25-én fél 8-ig, 26-án fél 8-ig és 27-én szintén fél 8-ig nem aludt vissza. Mindegyik napon 3/4 9 körül ébredt ezek után.

Ugyanez táblázatosan:
10          2              fél 6               9              => 7,5 óra
Fél 10    5              fél 8               fél 9         => 8,5 óra
3/4 10    6              fél 8              3/4 9        => 9,5 óra
3/4 10    5              fél 8              9              => 8 óra 45 perc

AV nem érti, miért vagyok ki, hiszen az altatás nagy részét ő vállalja, mert engem szétcsesz az ideg, miután egy órán át fekszem a hideg padlón és P. mintha legalábbis délután 4 óra lenne, vidáman dobol a lábaival és piszkálgatja a fejvédőjét és szerinte teljesen természetes, hogy egy náthás gyerek órákon át fenn van, de valami különös módon én még soha senkitől sem hallottam ilyet, hogy egy héten keresztül minden éjjel felkel a 19 hónapos gyerekük és órákon át tök éber. Arról nem beszélve, hogy nem először játsszuk ezt el, több ilyen egy hétig tartó hajnali több órás bulizáson vagyunk már túl - és eddig nem is volt taknyos ezeknél az incidenseknél.

Értem én, hogy türelem meg nyugalom, de kész, ennyi volt, elfogyott a türelmem, úgy tűnik nálam 20 hónap a limit, ennyire vagyok kalibrálva, most már egyszerűen dühös vagyok P.-re, hogy miért nehezíti meg minden lehetséges téren az életünket. Egy kis kooperáció, ennyit várnék. Vagy éjszaka aludjon vagy nappal ne legyen ilyen követelőző és mindennek ellenszegülő, mint mostanság, mert megőrülök tőle.

(Csak úgy, mint megőrülök a babás fórumoktól is, ahol épp, mikor panaszkodni akartam, megelőzött valaki, hogy az ő 21 hónapos fia abszolút megbomlott mostanság, rosszul alszik, hisztizik és társai (óóó, de ismerős), mire egy szerencsétlen, aki amúgy is a bögyömben van, már nem is emlékszem, miért, reagál, hogy jaj, náluk is kezdődGET a hiszti, néha sír, ha nem kap meg valamit a kislány, de aludni még mindig este 7-től (ha nagyon fáradt, mert nem aludt napközben 2-3 órát (!), akkor már 6-fél 7-től nyikkanás nélkül alszik reggel 7-ig, mint az elmúlt 20 hónapban is tette volt. Most őszintén: ki a lóf*szt érdekel, hogy az ő gyereke szuperalvó, mikor nyilvánvaló, hogy legalább ketten végkimerüléssel küzdünk és kocsányon lógnak az idegeink a fiaink miatt! Mi az isten vezérel valakit, hogy egy problémafelvetésre ő eldicsekedjen, hogy háhááá, nála ez abszolút nem probléma. Honnan veszi, hogy ez bármelyikünket érdekel?! Lefo*om, érted, hogy egy szobanövény, aki még csak nem is hisztizik csak néha ennyi idősen mennyit alszik ébredés nélkül. És értem én, hogy ez egy fórum, ahová mindenki írhat, de hogy ennyi jó érzés ne legyen valakiben, hogy mikor látja, hogy másnak k*rvaszar, akkor nem ül diadalt önmaga szerencséje felett nyilvánosan? És ez is. Hogy lehet, hogy az ilyen tapintatlan furkóknak valahogy mindig csendes-rendes gyerek jut? Apicsábamár.)  

Karácsony további napjai

Hihetetlen, hogy még csak három napja volt Szenteste, olyan, mintha már ezer éve lett volna... Pedig semmi sem történik, tényleg. Semmi rokonlátogatás, semmi vendégeskedés, semmi baráti vacsora, semmi, semmi, semmi. Magányos farkasokként tengetjük a napjainkat.

Vasárnap, 25-én, P. délelőtt megkapta a harmadik ajándékát, a sátrat, ami azóta a nappali közepén terpeszkedik. Mivel orkán erejű szél tombolt (szevasz, fehér karácsony), sehová sem mentünk, miután P. halál taknyos, naponta ötvenszer szívjuk az orrát óriási üvöltések közepette. (Ő üvölt, mi lefogjuk.) Ebédre maradék tárkonyos levest ettünk, majd másodiknak összeütöttem valami borzalmat: egy tepsi almás-fahéjas-diós-csirkés-rizses "karácsonyi" egytálételt. Este sütöttem barackos-csokis rácsos sütit, de mivel P. szokás szerint nyöszörgött, jól odaégett és a széle feketére sült. AV szerint sikerült a szárazság egy egészen új dimenzióját megalkotnom. Klassz. Hogy a napot megmentsem, már gasztronómiailag, este csináltam barackos panna cottát, Stahl Judit receptje szerint, de még úgy, hogy dupla annyi zselatint tettem bele, mint amit az a kókler írt, még úgy sem lett másnapra sem stabilabb egy joghurtnál a cucc.

Hétfőn, 26-án AV kezébe vette a dolgokat, ő főzött. Mennyország. Baracklevest csinált és gombaszószos-sonkás-sajtos palacsintákat. Mindkettő nagyon jól sikerült, örültünk nagyon. Ezen a napon szintén ki sem dugtuk az orrunkat, a fent már említett okok miatt (nátha + orkán). Este bepróbálkoztam egy citromos sütivel, de erről nem akarok beszélni, úgy dobtuk ki a tepsi tartalmát a kukába, ahogy volt, egyetlen szelet sem fogyott a sütinek sem nevezhető iszonyatból, mert teljesen ehetetlen lett. (Itt megjegyezném, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy fordulhat ilyen elő, hogy egy receptet pontosan követve szar lesz a végeredmény. Ráadásul ez egy baromi egyszerű, sima kis recept volt...)

Ma délelőtt végre lesétáltunk P.-vel a legközelebbi és legkisebb játszóra. Szerintem decemberben még nem jártunk játszótéren, mert vagy beteg volt a Kölyök vagy rossz volt az idő vagy mindkettő. Ebédre cukkinivel töltött fasírtot csináltam sült krumplival, szerintem egész jó lett, bár külsőre elég Quasimodo-ra sikeredett, a cukkini jelentős része ugyanis kifolyt a fasírtból. (Jó, jó, belátom, ez egy ilyen szar szériám nekem...) Sütivel ezúttal nem próbálkoztam, egy időre most elment minden kedvem a sütéstől, bevallom. Délután Lidl-ben jártunk, P. hozta a formáját, hazafelé jól össze is vesztünk vele, bár tudom, hiába, de akkor is. Miért, miért tűnik minden más Gyerek angyalkának hozzá képest?!

Holnapra - bár ezt AV még nem tudja, különben megvétózná - csőben sült paradicsomot tervezek főzni és kis csillagokat szeretnék sütni mellé... Legyen már megint karácsony!   

Telelés, azaz a harmadik közös nyaralásunk - part 2

Csütörtökön, bár elég borongós időre keltünk, úgy döntöttünk, elautózunk a Mahon vízeséshez és útközben megnézzük a Magic Hill-t is. Ez egy olyan útszakasz, ahol állítólag egy szakaszon az emelkedőn felfelé megy az autó - magától. Ismerve az írek híresen pontos útjelző tábláit, előző este utánaolvastunk a helyszínnek, de mindenhol csak azt találtuk, hogy a "fairy tree"-nél kapcsoljuk ki a motort és lássunk csodát. (Mondtam már, hogy iszonyatosan hanyagok az útba igazítások?) Ahogy haladtunk a célállomás felé, egyre jobban elkezdett esni az eső, egyre jobban beborult, mi pedig rádöbbentünk, hogy a "fairy tree" az bizony elég pontatlan megfogalmazás, mert bár azt reméltük, hogy ha majd ott leszünk a helyszínen, valami isteni sugallatra felismerjük, mit is keresünk (elvégre magic hill-ről beszélünk vagy mi), de mint kitalálható, a szikra elmaradt, mi pedig egy deka fairy tree-t nem láttunk. Bár egyre inkább ködben / felhőben kocsikáztunk (lásd a képet) és körülöttünk már jó ideje madarak sem jártak, nem adtuk fel túl könnyen a dolgot. AV fogcsikorgatva nagyjából tíz méterenként megállt minden kisebb emelkedőnél, hogy megyünk-e felfelé, de mondanom sem kell, hogy minden egyes bukkanóról csúsztunk lefelé, mint annak a rendje. Én nagyon röhögtem volna, ha közben nem rettegtem volna attól, hogy mivel a tegnapi rovarka eltűnt a kocsiból, P. besokall és elkezd a semmi közepén feszengeni, hogy ő bizony kiszállna, ha esik, ha fúj. (Esett is és fújt is.) Miután a kocsi mindenhonnan csak lefelé gurult, a tisztesség kedvéért célba vettük hát a vízesést, hátha azzal nagyobb szerencsével járunk. (Persze tudat alatt tudtuk, hogy úgysem szállunk ki, mert ítéletidő van kinn.) A leírás szerint könnyű kis családi gyalogösvény vezet a nagy parkolótól a vízeséshez. Nem lehet eltéveszteni, hiszen szépen ki van táblázva. Aha. Hát mi autóztunk, autóztunk... És kikötöttünk ott, ahonnan lefordultunk a főútról. Tettünk egy kört, csessze meg. Útközben volt ugyan valami nagy lapos placc, amit akár parkolónak is tekinthettünk volna, de onnan bizony semmilyen ösvényt nem láttunk indulni, nemhogy útjelzőtáblát. Ekkor már röhögve vágtunk neki a második hegy-körnek - immáron azért, hogy készítsünk pár fotót, ha már eddig eljöttünk. Megtettük hát a második körünket és hazafelé vettük az irányt, hiszen már fél 12 felé járt az idő.

Hogy ne maradjunk élmény nélkül, útközben megálltunk a Clonea strandon, ahol rengeteg képet csináltunk, mert a hely magáért beszélt: gyönyörű, homokos part és csintalan tenger, amerre a szem ellát. Ezután már valóban hazamentünk, ahol főztem gombapörköltet, majd P. nyugovóra tért. 3 körül felébredt, de mivel még mindig elég ramaty idő volt, az eredeti városnézős tervünk helyett életbe lépett a B terv, azaz elvittünk a Cseppet a közeli játszóházba. A Csepp viszonylag jól bírta a játszót, egész 40 percet elszórakozott a kosztól és kiöntött üdítőktől recsegő játékok között, de 40 perc után csörtetett a kapu felé, hogy menjünk. És mi mentünk. Mivel még korán volt és én mindenáron szerettem volna scone-ozni, mert az olyan romantikus, beautóztunk a városba, leparkoltunk a kinézett kávézótól 50 méterre és besétáltunk a kifőzde-szerű helyiségbe, ahol pára volt, tömeg és fokhagymaszag. Sebaj, kértünk egy etetőszéket (közben csak negyvenen-ötvenen botlottak fel P.-be, nem tudom, miért nem képesek az emberek egy 82-84 centis emberkét észrevenni térdmagasságban), majd rendeltünk teát és két sütit. Még ki sem hozták a sütiket, de P. már halálosan unta magát, próbált kiszállni a székéből, enni, inni nem kért, menekült volna elfele, úgyhogy kénytelenek voltunk bevetni AV telefonját, amin ott figyelt letöltve P. pár kedvenc zeneszáma (Music Man, Duck Song, If you are happy, Old McDonald). Mákunk volt, míg megettük és megittuk a cuccokat, P. tökéletesen elvolt az etetőszékben. No de utána. Az a baj, hogy ez a telefonos tévézés addiktív, olyannyira, hogy ha elvesszük a lehetőséget (azaz befejezzük a filmezést), P. igen erős elvonási tüneteket mutat, vagyis száj legörbül, hang kiereszt, hátat megfeszít, üvölt. Villámgyorsan hagytuk hát el a helyszínt, P.-vel a karunkban loholtunk a kocsihoz, ahol minden okénak tűnt végre - addig, amíg a Csepp meg nem látott egy Signetta tollat, amire azt hitte, hogy szívószál és rettenetes visításba kezdett, miután nem akartam beledugni a tollat a butykosába, hogy azon keresztül igyon. Egész hazaúton teli torokból ordított, úgy, hogy a hatás kedvéért belélegzéskor szaggatva vette a levegőt, de közben AV is kiabált, hogy legyen már csönd csessze meg, mert esett az eső, sötét volt és egy ismeretlen, szűk kis fos utacskán kanyargott felfelé a szállásunkhoz. A "Mit akarsz már, hogy nekimenjünk a falnak és beleessünk a tengerbe?" költői kérdés feltétele után P. végre elhallgatott, de hogy jelezze, hogy mélységesen meg van sértve azért még vagy 20 percig legörbítette a száját. Hja, szörnyű ez a gyereksors. Otthon már sajnos pakolásznunk kellett, hiszen pénteken már jöttünk is haza. Bár sosem nézünk TV-t P. mellett, ezúttal bekapcsoltuk, mert a '70-es évekből ismételtek valami zenés karácsonyi műsort és igazán szép alaphangulatot adott a közelgő ünnepekhez, hogy Cliff Richard-ot és az ABBA-t hallgattuk ömlengeni.

Pénteken délelőtt szomorúan befejeztük a pakolást, majd nehéz szívvel mentünk még egyszer vizezni. A szerdai magánszámát P. természetesen megismételte, de mivel ezúttal a női öltözőben öltöztünk, csak én voltam az egyetlen közönsége, AV megúszta a dolgot. Nagyjából egy órát vacogtunk a vízben, majd a hotel kávézójában megmelegíttettük P. bébiiételét, megebédeltettük és 12 körül vágtunk neki a hazaútnak, ami bazi jól sikerült, mert a Gyermek 1 óra 40 percen át aludt, így én elolvashattam az idei második Nők Lapját, nem is tudom, mivel érdemeltük ki ezt a nagy kegyet. Itthon jól összevesztünk, ki hozza a karácsonyi ajándékokat, de azt hiszem, még ez sem másíthatja meg a tényt, hogy egész jól sikerült életünk harmadik közös nyaralása, ami telelés volt.            

Telelés, azaz a harmadik közös nyaralásunk - part 1

Keddtől péntekig ugyanis Dungarvan-ban loptuk a napot. Ja, hát tudunk élni.

Kedden délelőtt még csomagoltunk, takarítottunk, hogy ne teljes káosz várjon, mikor 23-án hazaesünk, majd dél körül nekivágtunk az országnak. P. egész jó arc volt, jól tűrte a megpróbáltatásokat, igaz ugyan, hogy csak egy órát aludt útközben, de nem nagyon sírt a 2,5 órás út alatt. (Mondjuk apait-anyait beleadtam, ez is hozzátartozik, volt repdeső maci meg vibrátor szellem meg zengő abc és társai.) Egy tengerparti üdülőfalu egyik házacskáját béreltük ki három éjszakára. A karácsony előtti nyaralás hálistennek olyannyira nem közkedvelt errefelé, hogy nagyjából egyedül élvezhettük a kis levegőváltozásunkat, nem kellett attól tartanunk, hogy túlságosan zavarnak a körülöttünk lakók... Miután 3 körül elfoglaltuk a vityillót (no ezt a szót sem írtam még le soha, az is biztos), kipakoltunk, bújócskáztunk kicsit (az ír meglehetősen megalomán nép, ez a villa is két szintes volt persze, alul kettő, felül kettő hálószoba meg egy-egy nappali illetve négy darab fürdőszoba, kettő darab kandalló, páncélököl) és este, már sötétedés után beautóztunk a városba venni tejet-kenyeret, mert bár mint a piros hetes, nagyjából mindent vittünk (pl 2 szem hagyma a következő napok ebédjeihez, só, domestos stb), úgy gondoltam, tejet és kenyeret már csak nem fogunk cipelni itthonról. Az este fotózkodással telt, majd 10 körül nyugovóra is tértünk.

Szerdán reggel a nyaralókhoz tartozó hotel fürdőjében kezdtünk. Volt egy úszómedence, egy jakuzzi és egy gyerekmedence. Ismerve az írek vízszeretetét, ez osztályon felülinek számít, főleg azért, mert télen is nyitva voltak a medencék! Vettünk hát egy úszópelust €2,5-ért (€2,5-ért bazzeg) és vidáman masíroztunk be az öltözőkbe - pontosabban mi ketten vidáman masíroztunk, P. viszont gyökeret vert a recepción, majd a kilincshez rohant, hogy szevasztok, gyíkok, én leléptem. Klassz. Felkaptam hát, berohantunk az öltözőkbe, majd mikor próbáltam P. fejéről levenni a sapkát, szerencsétlen igen erőteljesen kezdett tiltakozni, konkrétan zengett tőle az épület. És ez még csak a sapka volt. Ezek után minden egyes ruhadarab levételével növelte a hangerőt, szóval mire ott állt egy szál pelusban, nagyjából megsüketültünk. (Közben persze párhuzamosan a vetkőztetésével mi is vetkőztünk, mert bazi hideg volt a családi öltözőben és rosszul vette volna ki magát, hogy ő ott áll fürdésre készen (?), mi meg akkor állunk neki a fürdőruháinkat kicsomagolni...) Na szóval, bár egy idő után azt hittem, jobban már nem sírhat a Ded, rá kellett jönnöm, hogy mindig van lejjebb, hiszen amint megpróbáltuk ráadni a €2,5-s úszópelust, P. jeges rémülettel a szemében valami vijjogó-recsegő frekvenciát talált és a mondanivalóját aláhúzandó, mint a cséphadaró úgy kezdett kapálózni a kezével és a lábaival is. Komolyan, azt hittem, hogy mindjárt ránk szólnak, hogy hagyjuk el a helyszínt... De nem. Ki kellett tartanunk. Valami úton-módon (hol én fogtam le P.-t és AV ráncigálta fel a pelkót, hol fordítva, de egy biztos, a hideg ellenére mindketten izzadtunk) felkerült hát a pelus, következett a következő akadály: be kellett jutnunk a medencetérbe. Itt egyedül maradtam, AV ugyanis volt olyan mázlista, hogy csak a férfi öltözőkön keresztül juthatott be a medencékhez. No most a mi 15 méteres utunk nagyjából 5 percig tartott, útközben többen halláskárosodást szenvedtek, én pedig már kezdtem azt hinni, hogy P. valami beépített ember és ez Kandi Kamera, b*zmeg. P. természetesen a medencék között sem hagyta abba az üvöltést, mit neki újdonság varázsa, úgyhogy az apja kezébe nyomtam, hogy vigye, amerre akarja, különben bedobom a mélyvízbe visszakézből. Szerencséjére vagy szerencsénkre, jó öt perc után P. lenyugodott és onnantól kezdve vidáman pancsolt a 29 fokos vízben, mintha mi sem történt volna. (Kivéve persze, mikor meglátta a nagymedence szélén a szobrokat, mert azoktól valami miatt f*sott rettenetesen.) Mi persze alig-alig szórakoztunk, végig őt pesztráltuk, igaz, egyszer mindketten töltöttünk vagy 5 percet a jakuzziban is (felváltva persze). Dél körül szedtük a sátorfánkat és hazasétáltunk, P. kicsit kényelmetlenül, ugyanis elfelejtettem normál pelust betenni neki, így bugyi nélkül volt kénytelen nadrágot húzni, amin meglehetősen sokáig kattogott. (Tapogatta "ott lenn" hitetlenkedve.)

Ebédre rizses húst főztem, majd P. egy órát aludt (nesze neked a víz leszívja az ember energiáját) és délután bementünk Dungarvanba körülnézni. Előtte célba vettük Ringville-t is, mert a térképen láttam egy kis jelet, hogy szép kilátás van a tengerre ebből a kis zsákfalucskából. Oda is autóztunk, de az igazat megvallva cseppet sem volt szebb a kilátás, mint bárhonnan a környékről... Egy mázlink volt: a kocsiban mászkált egy kis rovar és P. nagyszerűen elvolt a látványával, percenként mutatott rá nagy lelkesen és sikongatott, hogy hohóóó, sok van, mi csodálatos, de ennél a kis rovarkánál nincs semmi csodálatosabb... Nem kísértve tovább a szerencsénket (már hogy P. jól bírta az utat), visszasiettünk hát Dungarvanba. A főbb látnivalókat kivégeztük (kocsiból, kívülről), majd leparkoltunk valahol és besétáltunk a város "új bevásárlóközpontjába", pontosabban a Dunnes-be. Vettünk ezt-azt, majd visszaküzdöttük magunkat a kocsiig és hazaautóztunk. (Ja, hát mert hogy a legjobbat nem is mondtam: nem vittünk babakocsit. Nem ezen a délutánon, egyáltalán. No ez hiba volt, mert így a sétáink 80%-ban valamelyikünk cipelte P. pehelysúlyát. Menő végül is, hiszen égett a zsír rendesen.) Este kipihentük a nap fáradalmait és ismét csak 10-11 körül pihentünk le, hurrá.
Folyt. köv.

Krónika - vigyázat, hosszú és unalmas

Sebtében le is körmölöm, hogy telt ez a nap, nehogy elfelejtsek valamit. Kérem szépen igaza volt annak, aki azt állította, hogy akkor karácsony a karácsony, ha van kisgyerek a családban, bár én ezt kiegészíteném azzal, hogy ha van 1,5 évesnél idősebb kisgyerek a családban. (Lásd a tavalyi tragikomédiát, anyám...) Idén ugyanis rohanva bár, de minden kész lett, minden jó lett, sőt, még hajat is tudtam mosni az utolsó pillanatban, igaz, a szárítást nem tudtam befejezni, mert P. kezdett elálmosodni a hajszárító zúgásától és úgy gondoltam, jobb elejét venni a konfliktusnak, ha félig vizes a hajam, hát félig vizes, így jártunk.  
A reggel ugye 7.40kor kezdődött, ekkor kelt ugyan is a Törp. (Baráti, baráti.) Egy kis tutuj után reggeli, rácsodálkozás, hogy a szemközti épületben összesen egy lakásban van élet, mert a többiek hazamentek ünnepelni (szerintem a város ezen részén hármunkon kívül most senki nincs és ez nem vicc), majd játék. Mindhármunknak. Ez úgy nézett ki, hogy P., a Zebra (Nagy Kedvenc) és én ültünk a földön és építőkockáztunk, autóztunk; AV meg szokásához híven képeslapot gyártott pár jól sikerült képünkből, figyelmen kívül hagyva azt a bosszantó tényt, hogy mi minden évben kiszórunk vagy 10 postai, kézzel írt üdvözlőlapot és körülbelül ugyanennyi gondosan megszerkesztett képpel feldobott e-mailt, de mi soha egyetlen üdvözlőlapot nem kapunk és az e-mailekre is maximum 50%-os a válaszolási arány. (Ez van, nekünk nincsenek barátaink, csak zsarolóink, Magányos Farkasok vagyunk.) A délelőtt nem telt hát rózsásan, hiszen morogtam, mint a bolhás kutya, hogy mi a francot töri magát Életem Párja, minek veti a disznók elé a sok-sok gyöngyöt, ahelyett, hogy cserélnénk és ő P.-zne, én meg haladnék a főzéssel-sütéssel-készülődéssel. (P. még mindig nem elég magának, képtelenség mellette ép ésszel csinálni valami hasznosat, nagyszülők meg ugye nincsenek, akiknek le lehetne passzolni az őrültebb-sietősebb pillanatokra. Oké, egy kicsit megpróbáltam főzni mellette, de amíg kevergettem a levest, ő nekiveselkedett a lábamnak és nyögve-méltatlankodva igyekezett tolni kifelé a konyhából, úgyhogy tiszta "engem vigyen fel a padlásra" feeling volt, kicsit megsajnáltam.) Fél 11-ig készült hát a Mű, ekkor már igazán forrt az agyam veleje, hogy el vagyunk csúszva, miután se ebéd, se vacsora, se fa, se csomagolás, se bevásárlás, se semmi, csak egy szép fotómontázs... AV egész jól vette az akadályt, nem rágott be vagy ilyesmi, hogy morgolódom, kocsiba pattantunk hát és elautóztunk Cornelscourt-ba (!) bevásárolni. (Ha valaki gondolkodott már azon, ki az a szerencsétlen, aki 24-én délelőtt vásárol be karácsonyra, hát íme, itt vagyunk, ide lőjön.) Negyed 1-re haza is értünk, isteni, P. megebédelt, mi pedig belehúztunk: AV porszívózott és rendet rakott; én megfőztem a tárkonyos levest, majd közben betettem pár csirkefalatot és sült krumplit a sütőbe, ebéd gyanánt; P. meg visítva randalírozott közöttünk. (Elvakultságomat jellemzi, hogy egyszer azt hittem, hogy P. a Hull a pelyhes fehér hó-t dúdolja teljesen szabályosan, miközben tekeri le a sütőpapírt és az alufóliát egyszerre, de ránéztem a szájára és nem mozgott, mert mint utólag kiderült, csak a Bogárka énekelte a Twinkle, twinkle little start-t, de a szagelszívó zúgásában megtréfált a fülem.) 
Miután P. fél 2-kor elaludt, mi mint a villám megebédeltünk és kezdődött a móka: AV elkezdte összerakni a fát (közben végig morgott, hogy hogy utál fát hajtogatni), én meg kivasaltam az ünnepi terítőt (ezt ki akartam spórolni, de kaptam a pofámra) illetve becsomagoltam P. ajándékait. Míg AV díszített, rendbe tettem a konyhát a délutáni főzéshez és csodák csodájára, mire a Kiskorú felébredt, mi készen voltunk: Az Angyalka meghozta a feldíszített fát. (A napszak kulcsmondata egyébként a Hol a pótégő és mit keresnek ezek a csirkék itt? - a karácsonyi és a húsvéti dekor kissé összekeveredett, na...)
Szóval Pöttöm felkelt, megcsodálta a fenyőfát, pöccintett kettőt a díszeken, majd kiszaladt a hűtőhöz joghurtot kunyerálni. Mit neki karácsonyfa, érted. Két falat után ráadásul sajnos eszébe jutott, hogy uzsonna alatt mindig anyuékkal beszélünk, ezért elkezdett Mamázni (mammma, mmmmama, mammmma) és szabotálta az evést addig, amíg fel nem hívtuk anyuékat msn-en. (Közben AV kiosont becsomagolni az ajándékaimat.) Fél 5 körül cseréltünk, a fiúk játszottak, én pedig ajándékokat csomagoltam és nekiálltam a hús panírozásának. Innen felpörögtek az események, elkészítettem a rántott húst rizi-bizivel, hajat mostam, pakolásztunk, becsempésztük az ajándékokat a fa alá, átöltöztünk (ebből volt egy kis konfliktus, mert P. azt hitte, megyünk valahová és mindenáron ki akart menni a folyosóra, alig bírtuk lefogni, hogy ne nyitogassa a kilincset), majd nekiálltunk közös fotókat készíteni. No most ez elég viccesre sikerült, mert hol AV lógott ki, hol P.-nek volt nagy a tokája, hol az én karom volt Popey-i vastagságú, szóval gyártottuk-gyártottuk a hülyébbnél-hülyébb képeket, de egyik sem akart tökéletesre sikerülni, amit én roppant viccesnek tartottam és hálistennek a többiek is. (Közben persze P. még mindig nem adta fel, hogy azért csíptük ki magunkat, mert megyünk valahová, ezért minden harmadik fotó után az ajtóból kellett visszahalászni, hogy "nem megyünk, basszus, fotózunk, érted? fo-tó-zunk"...) A vacsora hasonlóan viccesen telt: P. húst evett villával és borsót kézzel, mi meg tömtük bele a rizst kiskanállal (hasmenése van ugyanis, csúnya). Kaja után ajándékoztunk végre: először a Legfiatalabb kapott bontogatnivalót, majd mi is kiosztottunk 2-2 ajándékot egymásnak. Később szkájpoltunk AV tesójával, anyukájával és anyuékkal is, úgyhogy csúszva, 9-kor fürdettünk csak, de sebaj, hiszen Karácsony van, Karácsony!

update: P. 2 előtt felébredt és fél 5-ig forgolódott, horkolt, szenvedett, ugyanis... igen... mi más... náthás. Boldog ünnepeket, kedves orrszívó, karácsonykor sem pihenhetsz... 
update 2: A fotók többségén AV egyik kezében ott figyel a Lovacska, amit azért vett fel, hogy P. tekintetét a fényképezőgépre irányítsa, de aztán úgy hozzá nőtt, hogy elfelejtette letenni...

Van ám hangulat

De P. egy zseni és meg kell örökítenem, hogy az előbb felkapta a Télapós tányért és elkezdte forgatni, mintha kormánykerék lenne és brümmögött hozzá. Szimbolikusan játszik, istenem.

Karácsony van, karácsony

Hazaértünk - épp időben, hogy ne késsük le a karácsonyt, azaz P. második karácsonyát, amikor is a Mikulás népszerűbb talán még a Békánál is, pedig az utóbbi igen-igen közkedvelt személy, amit mi sem bizonyít jobban, hogy mindig heves eke-eke-eke élményt vált ki.
Szóval ha már itt vagyunk, ragyogunk, boldog ünnepeket mindenkinek és persze nekünk!

Hetünk vége

A hét vége nálunk végül is már csütörtökön kezdődött, mert AV csütörtök-pénteken csak 1-ig dolgozott. Csütörtök délután így én mentem be a központba karácsonyi ajándékokat lőni, péntek délután meg ő lődörgött egy keveset. Az én csütörtöki szabad programom maga volt a Rohanás, mert mindig millió dolgot igyekszem elintézni a rendelkezésre álló pár óra alatt, ráadásul köszönhetően a remek tömegközlekedésnek jó sok időt vesztek a buszmegállóban való ácsorgással (és megfagyással) is. Összességében azért sikeres volt a délutánom, vettem például aranyáron Clinique arclemosó habot, amihez AV annyit fűzött hozzá, hogy mi az istent mosok én le az arcomról, mikor sosem sminkelek (eh, férfiak) meg még pár apróságot karácsonyra. Mondjuk jellemző rám, hogy először a Tescoba mentem, úgyhogy az egész kis túrámon kénytelen voltam magammal cincálni egy tömött Lidl-es zacsit (mert zacsi mindig van nálam, nehogy már költeni kelljen rá). Nem vagyok sznob, de azért kicsit feszélyezve éreztem magam, hogy a Marks & Spencer-ben és a Debenhams-ban 80-100 eurós ingek között bujkáltam a bébiételekkel, joghurttal és akciós felvágottal teli kis szakadt zacskómmal. Mindegy, megszokhattam már magam 31 év alatt. (Feltételezem a Clinique mintaboltban is piszkosul elvegyülhettem a sok riherongy között.)
A péntek tulajdonképp egy viszonylag normális péntek volt, mert AV ugyan szabin volt, de nem volt itthon, úgyhogy az sz*rnak a pofon. A viszonylag-ot azért írtam, mert szimplán a normális gyenge lett volna, miután délelőtt Takarítottam. Ó, istenem. Ha azt mondom, hogy múltkor még jobb volt, azzal nem mondtam semmit. P. ugyanis láb alatt volt. Nem kicsit, baromira. Ha épp port töröltem, ő kihozta a liszteszacskót (nem vicc sajnos) és kiszórt egy keveset. Ha a wc-t pucoltam, belemászott a kis rattan kosárkába és mi mást kapart volna elő a mélyéből, mint egy borotvát. Ha az ő ruhácskáit rendezgettem, minden egyes darabnál visongani kezdett és mutatta, mit hová adjak fel rá. Ha porszívóztam, feltekerte a szívóerőt, hogy a szőnyeget porszívózni lehetetlen lett. Ha egy játékát eltettem, megkívánta és előszedte (húsz másikkal együtt). Ésatöbbi ésatöbbi. Takarítás közben persze főztem is, rakott kelbimbót, az első adag rizs így persze tökéletesen le is égett, a lábassal együtt. Mire P. lefeküdt, 2 óra volt, én pedig idegroncs.
Aztán ami az igazi hétvégét illeti, szombaton délelőtt elmentünk egy utazóágyért Blanchardstown-ba P. kis barátnőjéhez. Megnyugodva láttam, hogy a kislány épp olyan bélpoklos, mint P., folyton húzta ki az anyját a konyhába, hogy kajátkajátkaját. (Ezt persze nem mondta, csak mekegte, úgyhogy kapott még egy plusz pontot, talán még a menyem is lehet egyszer.) Ami viszont kicsit megrémisztett, hogy P. nem volt hajlandó bemenni a lakásba... Már a kapunál húzott volna kifelé, fogta a kezünket és szó szerint tepert vissza a kocsihoz, de miután felvittük karban a lakásig, akkor sem nyugodott meg, tapodta a kilincset és legörbült szájjal toporzékolt. Mikor elkezdtem levenni a sapkáját, még jobban felhúzta magát és erőből tolta el a kezem, hogy márpedig itt nem maradunk. Egy-két percig huzavonáztunk, már azon voltam, hogy hát jó, akkor felkapjuk az ágyat és megyünk haza, de aztán megmakacsoltam magam, hogy ajóéletbe, autóztunk több, mint fél órát, nanehogymár egy ilyen kis Töppeteg parancsoljon 3 felnőttnek és 1 gyereknek, úgyhogy úgy, ahogy volt, kabátban bevittük a szobába körülnézni. Három percig úgy állt, mint aki sóbálvánnyá meredt, közben mi próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történne, beszélgettünk, nézegettük a játékokat, majd egyszer csak feloldódott őfelsége és először óvatosan, majd egyre vadabbul kezdte el feltérképezni a helyet. Hurrá. El sem tudom képzelni, hogy járna bölcsibe... Fél 1-re értünk haza, útközben jól összevesztünk, mert a Törpe a kocsiból kiszállás után hullásat játszott, ami annyit tesz, hogy teljesen elengedi magát és fekszik. Tekintve, hogy a garázs és a lakás közti távolság nagyobb, mint szeretnénk (2 lift, 4 becsapódós ajtó), tehát normálisan gyalogolva is sok idő, nemhogy úgy, hogy az Úr egy tapodtat sem hajlandó megtenni, sőt, ha felvesszük, akkor kifeszíti a hátát és így ívben fetreng a kezünkben, berágtam és mivel idegesített, hogy P. a földön vergődik, felkaptam és ezerrel szorítva cipeltem a 13 kilós testét, miközben a vállamról egy másodpercenként esett le a táskám. A lakásba érve P-re és AV-ra is baromi mérges voltam, az előbbire azért, mert ilyen Kis Hülye, az utóbbira meg mert mi az, hogy nem vette ki a kezemből a dögnehéz gyereket. (Ő ezt azzal magyarázza, hogy didaktikus volt P. ignorálása, mert ilyen nincs, hogy több, mint 7 hónapja magabiztosan gyalogol és mégis nekünk kell vinni a s*ggét, ha úgy hozza a kedve. Én ezt is megértem, igen, tuti jól jönne a szigorúbb nevelés, de akkor ezt miért nem mondta, mikor felkapartam P.-t a földről, tettem volna le azonnal, istenuccse, ha megvan az elméleti háttér, de nem, ő csak mufurc fejjel jött mellettünk, eh...) A délután tehát ennek a kis összezördülésnek a fényében hűvösen telt, de úgy tűnik jól működik az elfojtó mechanizmusom, mert hogy mit csináltunk a nap további részében, arra bizony nem emlékszem.
Vasárnap jól indult, hiszen pakkot kaptunk. AV anyukájának a csomagját hozta meg a futár, P. még azon nyomban pizsamában kezdte el bontogatni a dobozt, jajj, alig várom a karácsonyt, most tuti sokkal jobban fogja élvezni, mint tavaly. Délelőtt elautóztunk a Herbert Parkba, sétáltunk olyan 20 percet, néztük a tó jegén csúszkáló kacsákat, majd miután befagyott a senekünk, hazajöttünk. Itthon ebéd, csendespihenő. Délután Cornelscourt-ba mentünk, vettünk ezt-azt, majd este feldíszítettük a lakást. P. teljes extázisban pakolgatta a karácsonyi díszeket, égőket, baromira tetszett neki a felhajtás, a sok boa, a kis hóember alakú mécsesek, szegény azt sem tudta, hová kapjon. Este meggyújtottuk a negyedik gyertyát az adventi koszorún és filozofáltunk egy kicsit az elmúláson...
Tulajdonképpen ennyi.

Update: Ja, beugrott, szombat este sütöttem linzert, ilyen összeragasztós csillagosat.

Gyerekszáj előzetes

P.-nek még nem igazán tűnt fel, hogy az F és a H két különböző fonéma, mert mikor tegnap mutattam neki a kocsiból, hogy Nézd, fal! ő lelkesen elkezdett tátogni, mint egy Hal.
(Igen, ennyire izgi az életünk, hogy nekünk egy fal is élményszámba megy.)

Napi pozitív note

A kedvenc sorozatomban a jóképű szívtipró palkó 2 éves kislányát leemelte valaki a körhintáról, míg az apuka jóképűen és szívtipróan telefonált. Először megijedtem, hogy hú, te jó ég, én hogy besz*rnék, ha P.-t elvinné valami őrült nőci, hogy mostantól akkor ő a sajátja lesz, de aztán beugrott, hogy eh, a közeljövőben biztosan senki nem fogja csak úgy elrabolni ezt a gyereket, mert egyrészt ő nem olyan töketlen, hogy ha egy idegen felemeli, akkor kussol, hiszen néha, ha nem akar kézben lenni, akkor akkor is olyan hangosan bődül fel, hogy összeszalad a környék, ha csak én veszem fel a karomba, nemhogy egy ismeretlen. Aztán, ha a potenciális ismeretlen esetleg valami elhagyatott helyen venné fel őkelmét, ahol nincs kinek összeszaladni, akkor sincs probléma, mert P. beceneve A Sikló, mivel szempillantás alatt képes kicsúszni még az én gyakorlott karjaimból is, miután úgy vergődik, kapálózik, gyilkol, mintha csak egy polip és egy piranha frigyéből született volna. A beetetés mondjuk okozhat némi gondot, mert P. még a cukkinit és a kelbimbót is képes megenni, a C vitaminért pedig egyenesen ölni tudna, szóval ezek után kétlem, hogy nem lehetne valami kajába csempészett altatóval elkábítani, ami mondjuk szívás, de végül is ekkor sem lenne veszve minden, mert ha felébredne, tuti kiszökne bármilyen ismeretlen helyről, mert egyszerűen retteg az idegen szobáktól, helyiségektől, szóval hacsak nem egy méteres falvastagságú bunkerbe zárja valaki, biztosan kikiabálja vagy kikaparja magát, mert utál más lakásban lenni, mint az otthona és mivel a megfigyelőképessége briliáns, egy szempillantás alatt levágná, hogy nem otthon van.
Szóval minden rosszban valami jó, meggyőztem magam, hogy egy ideig még nem kell tartanunk a gyerekrablóktól.
Szóval éljen.

Ennyi

Beszéd - szárnyalunk, szárnyalunk

A tisztán kiejtett süti után ma P. előállt a kissé elmosott nénivel is (nyennye), illetve azzal is, hogy a kedvenc Duck song-ját úgy kérte, hogy "dá" (duck, értem?) meg azt is mondta, hogy bye-bye. (Utóbbit elég rendesen belesulykolták a zenélős játékai, mind így kapcsol ki ugyanis.) Mondom én, hogy alakul.
(Ja és az előzőhöz visszalépve, ma mértem, 12,74 kg. Ezt nem mondja még ki, de ide jutott ez a megjegyzés, ez van.)

No ezt sem hittem volna

Az alvás-altatás témaköre mellé felzárkózott egy újabb problematikus terület. Az evés. És nem, nem az a gond, mint mindenki másnál, épp az ellenkezője. Egy bélpoklost nevelgetünk a mellünkön.
Nézzük például a ma délelőttöt.
Reggelire evett 150 ml tápszert 9kor. 10kor kért egy sonkás kenyeret, befalta. Fél 11kor, mikor indultunk a Tescoba, már matatott a babakocsi aljában, hátha van valami kis maradék, talált is egy kis puffasztott rizst, evett egy korongot. A boltba odafelé meglepően csendben volt, nézegette a norvég mintás kesztyűjét, gondolom fárasztotta a szemét vagy valami ilyesmi, majd amint beléptünk a Tescoba (15 perc gyaloglás után - már hogy én gyalogoltam, ő ült a kocsiban), elkezdett sírni, hogy éhes. (Próbáltam kiszedni, kapaszkodott, szóval nem ki akart jönni, adtam neki vizet, nem kellett.) Oké. Adtam neki vagy 4-5 piskóta tallért meg még egy nagy korong puffasztott rizst, majd hazacsörtettem vele és útközben, miután végig sírt, hogy ne fájduljon meg megint a torka, kénytelen voltam behódolni és lenyomott még 3-4 piskóta tallért. (Natúrt, nem azt a zselés-csokis szart.) Hazaérve, gondoltam kiveszem, sétáljon kicsit, de nem, kapaszkodott a kocsi szélébe, húzta magára az öveket, hogy ő bizony ki nem száll... Feljöttünk hát, rohant az etetőszékhez és magára rántotta. 3/4 12 volt ekkor. Addig rángatott, őrjöngött, míg nem ebédelt. Megbolondít. Nem akarom, hogy dagi legyen és csúfolják. Vagy ez normális? Minden másfél éves ennyit eszik? Help!
És nem is csak a csúfolás amúgy, mert az még messze van (?), hanem lehetetlenné teszi az életet. Bevásárolni ugyanis öngyilkosság mellette, mert ha pl beteszem a bevásárlókocsiba, hogy na, üljél én meg melléd pakolok,  akkor tuti, hogy kibontja a kenyeret, a sajtot, a joghurtot, a felvágottat, a banánt. Ilyen sorrendben.  Szőlőt már venni sem lehet tőle, mert ha azt meglátja, vége a világnak. Ha babakocsiban tolom vagy gyalog megyünk, szintén nagy ívben el kell kerülnünk a kenyeres, sajtos részleget, mert kitör a botrány. Tök mindegy, mikor és mennyit evett előtte. Szóval tényleg nem is csak a hízás / csúfolás miatt, hanem egyébként is idegőrlő ez a zabásság. Tehát tényleg help.  

Ja meg

Amúgy az előzőre visszatérve, azért elég szánalmasnak érzem magam, hogy verem a seggem a földhöz, hogy így alszik a Kisdisznó mostanában, mikor bármelyik fórumon eldicsekszem, hogy hohóóó, mostanság mi ilyen királyok vagyunk, kiderül, hogy ez lószar, mert vagy az van, hogy más is 8kor kel, de 2kor (1) zéró simi után, csak úgy magától kidől (2) 2 órára, majd (3) fél 9kor már elkezdi az éjszakai alvást (ezt bárhogy számolom, 13,5 óra alvás per nap mindenféle hókuszpókusz-szerű altatás nélkül) vagy az van, hogy már 7kor fenn van ugyan, de (1) 11kor alszik 1 órát, (2) 3 felé alszik 1-2 órát, majd 7kor már ágyban van (ez még jobb, ez is 14-15 óra per nap). És b*zmeg ezek P.-vel egyidősek. 13-15 órát alszanak naponta! De hogyap*csába? És az a durva, hogy nem  mennek ritkaságszámba, szóval úgy tűnik, ez a normális! (Mert arról a kislányról még nem is írtam, aki 8tól fél 10ig alszik plusz napközben 2 órát...)
De hogy, hogy aludhat egy 1,5 éves gyerek ennyit?! Egyszerűen nem térek napirendre efelett. 

Alvás

Még jó, hogy tegnap nem írtam le, milyen jól is alszik mostanság a Törp, mert akkor tuti arra fogtam volna a tegnap éjszakát, hogy elkiabáltam a dolgot. Pedig nincs ezt mire fogni, nekünk ilyen jutott, ez van.
Mondjuk ha a tegnapot nem számoljuk - mikor is 3-fél 6ig nem tudott aludni a Kispöcs, de azért kicsit úgy tett, úgyhogy úgy nézett ki az éjjelünk, hogy 20 perc simogatás, kézfogás, kiosonás, majd 10 perc múlva dádádádá, beügetés, 20 perc simogatás, kézfogás, kiosonás, majd 10 perc múlva dádádádá és így tovább 2,5 órán át - javuló a tendenciánk, mert mostanság úgy mentek az éjszakák, hogy egy fél órás-40 perces simogatás után 10kor nagy nehezen elaludt, majd 0-1-2-3 rövidke kelés (de tényleg rövidke, mondjuk 10 perces / db) és szunya egészen 8-fél 9ig. Napközben szintén fél órás-40 perces simi után 1-1,5 óra alvás fél 2 körül és ennyi. Ez összesen 11-11,5 óra, ami egész okés az eddigi 10 órák után. (Csak ezek a maratoni altatások... csak ezeket tudnánk feledni... Meg persze a tegnapi éjszakát...)

A hétfő csak egy hétfő

Reggel baromi jó volt, miután éjszaka fél 4-fél 5-ig forgolódtam, mert szétfagytam és be volt dugulva az orrom, megmértem a lázam és 37.7 volt. Jó, nem sok, de én sokkal szarabbul érzem magam, ha csak hőemelkedésem van, mintha lázas lennék, úgyhogy egész nap hányingerem volt, fájt a torkom, gyenge voltam és összességében úgy éreztem magam, mint a mosott fos. Ennek ellenére mostam egyet, hősiesen szórakoztattam P.-t és még főztem is valami tésztás-szalonnás-sajtos bármit, amiből végül nem bírtam enni.
Délutánra normalizálódott a közérzetem (ebben nagy szerepet játszott, hogy mikor P. aludt, én is ledőltem), úgyhogy erőt vettem magamon és lesétáltam P.-vel az udvarra, de csak azért, hogy felpróbálhassa az új sapkáját, kesztyűjét és az új overállját, amit anyuék küldtek neki csak úgy, szeretetből.
Este már egész jól összeszedtem magam, olyannyira, hogy sütöttem brownie-t*, ami tényleg nagyon finom, de hozzáteszem, hogy miután a saját szememmel láttam, mennyi cukor is van ebben a sütiben, most már világos, miért is túlsúlyosak az amcsik. Ja és süti: P. ma tökéletesen kimondta ezt a szót, úgyhogy azt hittem, megzabálom. (Érted, nem boci vagy malac vagy kutya... Süti... Tud élni...)
* alternatívaként másik recept

Hétvége - part II

Ott hagytam tehát abba, hogy P. tegnap felébredt. Este még átmentünk a szomszédba AV egyik kollégájához "kártyázni", de a kártya persze elő sem került, mert P. mellett hogy is... Fél 9re értünk haza, utána fürdetés, vacsi, altatás egészen 10ig. (Erről bővebben majd a következőkben.)
Ma délelőtt karácsonyi vásároztunk, a választásunk ezúttal a Docklands Christmas Market-re esett, ahol már 2008-ban is jártunk épp ilyen tájt. P. nem akart kiszállni a babakocsiból, amint közelítettem felé, hogy kikapcsolom a szíjakat, már visítani kezdett és tolta el a kezem, hogy ő köszöni, itt ülne továbbra is, akar a halál sétálni. Helyette úgy döntött, hogy ő éhes, úgyhogy amíg mi körbeszaladtunk a vásáron, ő egyfolytában majszolt és fapofával nézett a körhintákra, az óriás csúszdára, a sok-sok Mikulásra, a fenyőfákra, mindenre. Hiszen mit neki karácsony. Egy szikra izgalom sem volt a szemeiben, úgy csinált, mintha legalábbis egy sivatagban toltuk volna. Mondjuk így sem panaszkodhatunk, bár nem lelkesítette ugyan semmi, de amíg volt a kezében puffasztott rizs, addig elégedettnek tűnt a pókerarcával együtt is. Venni persze nem vettünk semmit, még egy forralt bort sem, mert úgy véltük, talán 2 dl bor nélküli forralt bor 5 euroért mégiscsak rablás... A vásár nagy sikerére való tekintettel hazafelé benéztünk azért a Print Museum-ba is, mert idén először ott is rendeztek valamiféle árusítást. Bár magán a múzeumon csak átrohantunk, egész izgalmasnak tűnt, el is határoztuk, hogy ide még visszatérünk kettesben egyszer. Az árusok a galérián árulták a portékájukat, itt elsősorban kézművesek voltak, akik a saját kezükkel készített dolgaikat próbálták eladni. Itt vettünk is két kis cuccost, majd siettünk haza, mert 1-re hivatalos voltam egy elsősegély tanfolyamra. A tanfolyam 1-4-ig tartott, egész jó volt, bár volt egy nőci, aki irtózatos kelet európai akcentussal (ukrán?) folyamatosan fikázta az ír előadónak az egészségügyet, a bölcsiket, mindent. Oké, szerintem is fos az eü, szégyenletes az egész, de eszembe sem jut ezt a magyarokon kívül bárkinek is hangoztatni, mert bakker nézzünk már magunkba, mégsem a Mi országunk ez... A tanfolyam után elmentünk még vásárolni az ILAC-ba, ahol őrület, mi ment, de azért sikerült P.-nek venni egy kis sapkát meg egy mini karácsonyi ajándékot. Fél 7re értünk haza, uzsonna, vacsora, fürdés, fektetés, 10 óra. Írok.

Zajlik az élet

Huh, tegnap végre kimoccantunk P.-vel, izomlázam is van. A St. Stephen's Green plázába mentünk, csak úgy, hogy szívjon egy kis levegőt, miután múlt hétfő óta alig dugtuk ki az orrunkat a hülye köhögése miatt. Attól eltekintve, hogy a Mikulás odúját (vagy mije a grotto a Mikulásnak? a barlangja?) nagy ívben elkerülte és helyette a kukákon lévő Csizmás kandúrokra ekegett nagy lelkesen (Pussy in Boots plakátokkal van teli a város, including the kukák), egész jól viselte a plázázást, csak kicsit sírt oda- meg visszafelé is. (Oké, odafelé nem is sírt, hanem "csak" sikított, de olyan gyilkosan, hogy egy néni hehegve megjegyezte a dart-on, hogy "énekes lesz ez a fiú, figyeld csak meg aranyoskám..." no ja, ő lesz a következő Jimmy, ha így halad, hiszen a 7 oktáv már megvan...) No szóval tegnap városoztunk, este pedig citromos sütit sütöttem.
Ma viszonylag későn keltünk (8.37 a.m.), pakolásztam, mostam és negyed 12-kor lementünk a Céges Gyerek Mikulás Party-ra. P. meglehetősen élvezte a bulit, bár először kicsit megszeppent, látva, hogy léteznek rajta kívül más gyerekek is. Tulajdonképpen a lufi hajtogató manótól is fosott kicsit meg akkor sem volt túl oldott, mikor bementünk vele a Mikulás (na bakker, már megint) barlangjába, de összességében sírni nem sírt, csak úgy feszengett és jelezte, hogy fogjam erősen. A kedvence kétség kívül az ugrálóvár volt, úgy járt ki-be, mint akinek fizetnek érte. Egyszer ugyan lefejelt egy másik gyereket, amiből lett egy kis sírás-rívás, de két perc múlva már újra kéredzkedett vissza, hogy pattogna egy kicsit. Az ugrálóváron kívül az asztaloknál töltöttük a legtöbb időt, evéssel. A gyerekmenü sült krumpli volt csirke falatokkal és valami tojásos-csirkés összesütött izével meg gyömbéres süti, rizses akármi és gyümi. Emellett rengeteg innivaló is figyelt a hűtökben, P. dúskált a szívószálas és sportkupakos üdcsik között, a butykos ideje sajnos már lejárt, mostanság szinte csak szívószállal hajlandó inni, szóval most úgy érezhette, eljött a Kánaán... A Mikutól egyébként kapott egy kis csomagot, amiben mindenféle jóság volt, de a legjobb, hogy készült rólunk egy polaroid kép is, amin lelkesen gubbasztunk mindhárman a Mikulás mellett, hurrá. Kb fél 2re értünk haza a buliból, negyed 3 óta alszik a Ded, hiába, fárasztó volt a délelőtt.
No, felébredt, algyő.     

Mindez 3 éve történt

A kiköltözésrűl.
Most hogy belegondolok, miután elolvastam ezt a baromi hosszú bejegyzést, rengeteg minden változott ez alatt a 3 év alatt...
Itthon vagyunk.

Mit mond a...?

P. beszéde szárnyal, a Mit mond a...? kezdetű kérdésekre már el tudja játszani, hogyan is kommunikál:

• a kígyó (szszszsz)
• a cica (iaú => kényeskedős nyávogás)
• a kutya (wufwuf)
• a boci (mmmmmmmm)
• a szamár (iááá)
• a bari (bbbbbbbbb)
• az oroszlán (hááááááá)
• a hal (itt tátog)
• az óra (tiktak)
• a szellem (búúúúúúúú)

Cheeky Monkey

A biznisz az biznisz.

Itt járt a zsákos

Szokás szerint ma sem mentünk ki, mert a Ded még mindig úgy köhög, mint egy TBC-s. Oké, már kicsit ritkábban kínlódik, mint tegnap, de azért még betegecske. (Nincs annál szívszorítóbb látvány, mikor észreveszem, hogy köhög-köhög, de azért görcsösen fogja az Oroszlánkát vagy a Zebrát, akik épp léptek volna, mikor jött a roham...)
Hálistennek elértünk viszont Mikihez, úgyhogy végre megkaphatta a már októberben megvett laptopot, amire úgy vágyott már, mint a kutya. (Itt jegyzem meg, hogy milyen már az, hogy mi tizenévesen menők voltunk, mert volt commodore 64-ünk meg lemezmeghajtónk is, ez a gyerek meg tizeniksz hónaposan tudja, hogy a telefon képernyőjén húzkodni kell az ujját és akkor változik a kép... Befosás.) Szóval bár eleinte nem akartunk laptopot venni neki, végülis mégis kapott egyet, mert ez csak kívülről laptop (azaz felhajtható a "képernyője"), de nincsenek betűs billentyűi meg ilyenek, hanem van rajta össz-vissz 9 gomb (plusz az alsó zongorabillentyűk), amiket ha megnyom, zenélnek. Emellé kapott Anyuéktól egy kis karácsonyi versikéket tartalmazó kis füzetkét, egy Ruhás könyvet, egy rénszarvasos zoknit, egy sípot meg egy kis virgácsot. Bőkezű Miki járt hát nálunk.
A laptopra visszatérve, már megérte a pénzét, ugyanis segítségével P. megtanulta végre, mit mond az autó és egész délután büszkén tütűtözött. (Hogyne büszkült volna, mikor minden tütűt után megölelgettem.)
Egyébiránt vérzivataros időket élünk sajnos, elég nehéz ez az időszak most több szempontból is, de ezek most titkos problémák.  

Újabb recept

Miután P. egyre betegebb (láza továbbra sincs, de egyre rosszabbul köhög), egyre bolondabbul eszik. Nagyjából semmit sem kér. Tegnap pl csak muffint volt hajlandó enni. Tudom, nem kéne rászoktatnom az édességekre, de most különleges napokat élünk, mert Nincs Jól, ráadásul a sütés engem is megnyugtat kicsit, hogy teszünk érte valamit, nem csak úgy nézzük, hogy fulladozik és fogy magában...
Szóval miután a múltkor írt Annabel Karmel muffin bejött, most is sütöttem neki: banános sütit.
Miután az eredeti receptet totálisan átvariáltam, azt ide sem írom, íme a mi verziónk:

Hozzávalók:

• 150 g liszt
• 1 csapott teáskanál sütőpor
• csipet só
• 50 g barna cukor
• 60 g normál cukor
• kevés fahéj
• 80 g vaj
• 2 tojás
• 1,5 db banán

Egy tálba összekeverjük a lisztet a csapott teáskanál sütőporral és a csipet sóval. Egy másik tálba elkeverjük a cukrot a fahéjjal, hozzáadjuk a vajat, majd a tojásokat. Ezután jön a 1,5 banán, pürésítve. A keverékbe beleadagoljuk a lisztet, jól összekavarjuk majd a masszát egy kicsi (!) tepsibe öntjük. 20 perc alatt kb kész is van, 170 fokon sütve.A masszát vajazott, lisztezett formába simítjuk és 170 fokon, 20-25 perc alatt készre sütjük. 

Enjoy.

Szombat

Az előbb kihagytam, hogy a teljes bezártság azért kicsit túlzás, mert tegnap, mivel tűzött a nap és melegnek tűnt az idő a szobából, délelőtt újra bepróbálkoztunk a Farmleigh-el, ami múltkor ugye zárva volt. Nagy lelkesedéssel vágtunk neki a programnak, napsütés, kellemes hideg, gyönyörű park, szép ház, mi kell még. Már ott éreztük, hogy megint beválasztottunk, mikor a lépcsőn felsétálva P. sarkon fordult, hogy szevasztok gyíkok, én leléptem. Konkrétan nem akart bejönni. Nem tudom, mi zavarhatta, szép, tágas, jelenleg karácsonyi díszbe öltöztetett rezidencia ugyanis ez a Farmleigh, ahol Obama is tárgyalt, mikor itt volt, szóval nem tudom, mi nem felelt meg a kis Damien kényes ízlésének. Miután ketten voltunk, nem adtuk fel könnyen, hol AV, hol én cipeltem az Urat szobáról-szobára, de hiába, a mi vérünk, hiába mutattunk neki izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat (nézd, karácsonyfa gömb, ott vagy benne; nézd, kígyós biszbasz, ssszzzzszzzz, fúúú, de hideg, fogd meg; nézd, bokor, szaglásszuk meg; hohóóó, elbújt apa, hol van? keressük meg, itt vaaaan!) ő csak kényelmetlen arccal hajtogatta ki az erőlködéstől ökölbe szorított kezem ujjait, hogy a mutatót megragadva ráncigáljon a kijárat felé... Mikorra kiértünk, persze épp jött a Télapó befelé, nagy vattaszakállal, vidáman, kolompot rázva, úgyhogy elég köpönyegforgató módon, amint végre elérte P., hogy elhagyjuk a házat, húzott is vissza, mert a Mikulást azért meg kell szemlélni alaposabban is, biztos, ami biztos. Mosolyogni persze tilos, mert az a gyengeség jele. Két perc merev Mikulás bámulás után aztán elcsörtettünk a food market-hez, ahol az Úr végképp meggárgyult, elhagyta magát, lefeküdt a földre, halottasat játszott, majd kinézett magának egy árust és igyekezett lerántani a terítőjét (pontosabban a terítőn lévő sütiket), de miután ezt megtiltottuk, éktelen sivításba és vergődésbe kezdett. Gyorsan vettem hát egy chester cake-et, egy scone-t és egy pohárka bor nélküli forralt bort és mint a szél húztunk a kocsihoz, hogy végre hazaérjünk ezután a cseppet sem megnyugtató kis kirándulás után. A kocsiban - talán mondanom sem kell - P. először vagy 10 percig üvöltött (ok: ismeretlen), majd megsértődve ült egészen hazáig.          
Délután - miután ekkor kezdett igazán csúful köhögni - elmentünk a Dundrum bevásárló központba venni egy párásító készüléket. Eddig csak egyszer voltunk ebben az októberi esőzésekben teljesen szétázott központban: amikor a ride-ont vettük és mivel akkor nagyon-nagyon-nagyon siettünk, körbe sem tudtunk nézni, milyen dizájnos is ez a hely valójában. Most, mivel egyrészt vettünk párásítót az Argosban, Karvol-t egy drogériában és szőlőt a Tescoban, keringtük egy keveset és megállapítottuk, hogy csinos kis hely ez a Dundrum. Van Argos, Tesco, Penneys, Boots, Eason - és nincs is olyan messze, mint a Square vagy Blanchardstown. Akkor lenne tökéletes, ha Dunnes is lenne benne, de nem vagyunk telhetetlenek. Asszem This is the beginning of a beautiful friendship.     

Uncsi

A csodás bezárt hetünk után csodás bezárt hétvégével zárunk. P. ugyanis beteg. Már-már szokás szerint. A hét végén (múlt hét végén) kezdte, egy kisebb hőemelkedéssel (37,5), ami feljebb nem is ment, sőt, a hét közepére normalizálódott is 36,6-ra. Ez oké. Viszont. Az orra folyik. Olyan szinten, hogy naponta vagy 6-8x szívunk több, mint egy hete, mert bugyog az orrában a takony és ha kicsit kifújja véletlenül, keni el a fején egyenletes rétegben. Guszta. Az orrszívás persze - a hajmosáshoz hasonlóan - katasztrofális, vörös arccal visít valami démoni hangon, vonaglik, karmol, csapkod a lábával, rángatja a fejét, hiába szívjuk ki előtte a zsiráftól kezdve az elefántig mindenkinek az orrát (ezen persze mosolyog), amint az ő orrát érinti a szívó, leszáll a lila köd és Élet-halál Harc kezdődik. (Ó, hogy mennyire utálom az orrszívós youtube videók bamba babáit.) Néha már attól tartok, agyvérzést kap, mert erőlködik és ordít egyszerre, félelmetes, milyen ereje van, most hétvégén ketten alig tudtuk lefogni. A takony mellett aztán pár napja köhög is, szárazon, rekedten, hogy az ember háta borsózik tőle... Slusszpoénként pedig, mert miért is ne, a feneke is kipirosodott, de olyan szinten, hogy csütörtök óta egy 1 centes nagyságú bőr hiányzik is az ominózus területről, ami persze fáj neki, mint az állat, annál is inkább, mert naponta vagy 6-7x termel valami szilárdaskás, mégis gyanúsan hasmenés-szerű állagú és színű valamit. (Persze minden alkalommal épp csak annyi jön, hogy már ki kelljen cserélni pelust, így egy hét alatt nagyjából el is ment egy jumbo doboz pelenka, pedig múlt héten még aggódtunk, nem növi-e ki azt a sok 4+-os pelust, amiből most beraktároztunk 3 dobozzal, mert csak €7 a Sparban klubtagként...) Szóval orrfolyás / köhögés / vörössegg szindróma - ennek megfelelően hipernyűg ergo elegünk van.

Diadalittas

A Huhogóknak üzenjük amúgy, hogy hiába csak ringatásra volt hajlandó P. elaludni születése óta, mostanság egy perc után lekéredzkedik és úgy alszik el, hogy simogatjuk a hátát és / vagy fogjuk a kezét. Szóval az "Elrontottátok ezt a gyereket, hát hogy fogjátok leszoktatni a ringatásról?" állítást / kérdést ez esetben bizonyítottan okoskodásnak minősítem.*
És itt teszem le a nagyesküt, hogy a második gyereknél tényleg minden véleményt el fogok engedni a fülem mellett.

* Ezt kiegészíteném annyival, hogy oké, valószínűleg korábban is "le tudtuk volna szoktatni" erőszakkal P.-t a ringatásról, de egyrészt minek stresszeltük volna őt is és magunkat is azzal, hogy olyanra kényszerítjük, amire még nem érett, másrészt meg valószínűleg (részben) a ringatásnak is köszönhető, hogy most 54,8 kg-ról kezdtem a fogyókúrát és nem 64,8-ról... (Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy a maguktól aludni akaró gyerekeket is ringatni kell, csak hogy fogyjunk, csak azt, hogy ha valaki igényli ezt, akkor azért valahogy ki lehet bírni.) 

TV

• Van egy "Tales from Africa" (alcíme "Tinga-tinga") című rajzfilm délelőtt az RTE-n és mik vannak, az állatok feka akcentussal beszélnek benne. He-he. 
• Számomra meglepő módon P. "kedvenc" meséi a Bob, the builder illetve azok a rajzfilmek, amikben vannak békák.
• A Hi5-ot én is tátott szájjal nézem, pedig szar.