Hétvége, hétvége...

Mennyország

Nahát EZ most nekem nagyon tetszik. Úgy értem, teljesen átérzem.

And now something completely different

Az van, hogy Nagyapa haldoklik.
Mikor ősszel meglátogattuk, még teljesen jól volt, már amennyire jól tud lenni egy huszoniksz éve lebénult bácsi, akinek a beszéd is akadozva megy és aki egyre kevésbé lát és hall - mivel túl van a 80-on. Imádta Petit nézegetni, maga mellé ültette, adott neki kekszet, nevetgélt rajta... Aztán télen egyre bizonytalanabb lett. Anyuék hol jobb, hol rosszabb passzban találták, hol vidámabb volt, hol morózusabb. Március környékén Apu telefonján még beszéltünk pár mondatot, úgy tűnt jól van, mondta, hogy vigyázzunk magunkra meg hogy puszi, puszi, majd egyszer április elején Anyu azzal a hirrel fogadott, hogy bevitték a kecskeméti kórházba, mert egy elesés után 200 felett volt a vérnyomása és nem tudták levinni neki... Mikor meglátogatták, még beszélt, elmondta, hogy kifúrták a fejét (szó szerint, egy csövön próbálták elvezetni az agyában feltoluló vért) és úgy tűnt, képben van, mi történik vele, bár nem volt vidám, sőt. Egy héttel később már alig-alig birt beszélni. Tátogott, látszott rajta, hogy szeretett volna mondani valamit, de nem ment... Akadozva, csak szavak jöttek ki a száján. Újabb egy hét elteltével pedig már szavak sem. Most ott tartunk, hogy fekszik, oxigénmaszkkal az arcán, félig nyitott vagy csukott szemmel és nem reagál semmire. Nem moccan, nem pislog, nem csinál semmit. Volt egy CT vizsgálata, kiderült, hogy a vér teljesen elöntötte az agyát és hiába próbálják elvezetni, nem megy. Az orvos úgy fogalmazott, hogy addig él, amig a szervezete kitart...
Nem tudom elmondani, hogy sajnálom. Szeretném azt hinni, hogy szép, hosszú, tartalmas élete volt, de nem igy van.
Még gyerekként dolgoznia kellett, hét testvére közül ő volt a legkisebb, mégis őt küldte el libapásztornak vagy minek az anyja a családjától jó messzire, majd valami gazdag parasztember mellett élt, aki egy évi munkájáért igért neki egy disznót, de mikor letelt az egy év, egy gondosan kiválasztott beteg malacot kapott, ami pár nappal később megdöglött. Ezután egy gyárban dolgozott, majd egy malomban egészen a nyugdijig, majd két évvel a nyugdijazása után, '90-ben agyvérzést kapott és a bal oldala teljesen lebénult. (Nesze neked vidám és nyugodt nyugdijas évek.) Hónapokig volt kórházban, végig hitt a felépülésben. Emlékszem, mikor visszakerült hozzánk, már nyár volt és én 10 évesen boldogan táncikáltam az udvaron, hogy visszajött a papa, visszajött a papa! Tizeniksz évig ápoltuk itthon, ő ült egy székben, tévézett (néha jókat mulattunk azon, hogy a látott filmek történetét összemosta és úgy mesélte el, mit látott, hogy összemixelt négy-öt filmet), beszélgettünk, néha elmondott egy-egy disznó viccet vagy egy ezredszer hallott régi sztorit és morgolódott. Roppant dühös ember volt, mérgelődött, milyen tehetetlen, milyen kiszolgáltatott - és az is volt.
Pedig előtte az egyik legaktivabb ember volt, akit ismertem. Gyerekként minden vasárnap elvitt egy közeli bortermelőhöz egy kanna borért, ilyenkor mindig kaptam egy-egy gombóc fagyit is és ha nem tudtak Anyuék értem jönni oviba vagy iskolába, az ő csontos kezét fogva sétáltam haza. Finomakat főzött, nagyon. A bablevese Anyuét is túlszárnyalta, de főzelékeket is csinált, mikor mit kértem.
A fiát és Anyut sokszor szidta miután megbetegedett, okkal, ok nélkül veszekedett velük tehetetlen dühében, egyik pillanatról a másikra ki tudott kelni magából, de mi, az unokák, szentek voltunk... Hozzánk sosem szólt durván, keményen, csúnyán. Mig Anyuékat gyakran elküldte a búsba egy-egy rosszabb napján, ha mi látogattuk meg, biztos, hogy felderült az arca és látszott, hogy mindig örül nekünk.
A spejzban még mindig ott sorakoznak a táblás csokik, amiket ő adott Anyuéknak minden egyes látogatáskor...
Az agyamba pedig teljesen beleégett a tekintete, amit utoljára láttam...

Az ott az apám a képen, az anyám, a tesóm, én nem éltem még...

Azaz random képek:

Biztosra mentünk... Ennyi rágcsát / kaját pakoltam P.-nek az útra (plusz négy szendvics)

 Dobozos viz, nekem nagyon tetszik

El Camino Real - ementén lakunk 

A béna wc

Első napok

Szóval előre bocsátom: eddig nagyon jó itt. El sem tudom mondani, mennyire élvezzük a Napsütést. Őrület, mennyit jelent, nem is gondoltam volna. Azt hittem, nem izgat, hogy milyen pocsék időben élünk Dublinban, de sajnos most, hogy belekóstolunk a jóba, rettegve gondolok a 365 napon át tartó hidegre. (Reggel mikor felkeltem, láttam a telefonomon, hogy 0 fok van otthon.. És 98%, hogy eső.) Eddig itt meg még nem láttunk felhőt az égen. Csak mondom. Nincs gatyarohasztó meleg, nincs 30-35 fok, épp csak az a kellemes 20-22 fok, hogy kényelmesen elviseljük a rövid ujjas felsőt hosszú nadrággal és nyitott cipővel. Nagyon menő.

Ami az eddigi napokat illeti, P. kedd este ugye 8-kor már aludt, majd 3-kor átjött hozzánk - és bizony nem tudott visszaaludni. Abszolút. 6-ig fetrengett, énekelgetett, rugdosott, majd akkor fel is kelt és minket is kirángatott az ágyból... 7-kor lementünk reggelizni, majd AV 3/4 8kor nekivágott dolgozni. Mi beszéltünk Anyuékkal, kipakoltuk a bőröndöket, majd elsétáltunk a Ponderosa Parkba, a játszótérre. Jó fél órás séta volt, de megérte, kedves kis park fogadott, egy egész jól felszerelt játszótérrel. 12-re hazaértünk, akkor gyors ebéd, majd P. negyed 1-kor már aludt. 3/4 2-kor AV megjött, P.-t negyed 3-kor felkeltettük, majd elmentünk a Safeway-be bevásárolni. Miután végeztünk, elautóztunk a Shoreline Parkba, ami már Mountain View-ben van. Sétáltunk a tó partján, P. kavicsozott, majd elgyalogoltunk a "játszótérre", ami egy nagy fahajó volt tulképp. A fiúk játszottak, én fotózgattam, isteni volt. Visszafelé AV megmutatta a Cég pár épületét kivülről (emberi ésszel felfoghatatlan, mekkora ez a hely, kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, olyan hihetetlen ez az egész), majd hazaautóztunk és bevacsoráztunk.
Szerdán délelőttre kinéztem magunknak a Sunnyvale Community Centre melletti kis parkot, de mit ad isten, rossz irányba indultam el, igy egy óra gyaloglás után fel kellett adnunk és szégyenszemre haza kellett sétálnunk. Beugrottunk egy Lucky-ba, mert azt hittem, szomjan halok, P. meg kárpótlásul kapott egy mozzarella rudacskát. A szálloda mellett találtunk egy mini golf pályát, kisebb harcok árán sikerült meggyőznöm P.-t, hogy ő még nem játszhat, majd ebédig a gym-ben töltöttük az időt: P. felfedezte a taposógép és a gyaloglógép varázsát. Délután megint két órát aludt, majd mikor felkelt, elrángattam a Braly Parkba. Szegény nagyon álmos volt, de ilyen ez a jet-lag. Ez a park szintén tetszett, a játszó is kedves volt meg egyébként is, ahhoz képest, mennyit süt a nap, gyönyörű zöld volt minden. Egy órát mókáztunk, majd hazafelé beugrottunk megnézni, milyen boltok is vannak a hotellel szemben. A Starbucks-ot meg a T-Mobile-t messziről ki lehet szűrni, de nem akartam elhinni, hogy nincsen élelmiszer bolt a közelünkben. (AV azt állitotta, hogy a legközelebbi üzlet 5 perc kocsival - az ugye olyan 20 perc gyalog - na neee.) Mondanom sem kell, nagyon röhögtem, mikor a T-Mobile mellett találtunk egy Safeway-t, úgy 100-150 méterre a szállodánk ajtajától... (AV csak háromszor lakott ezelőtt itt 10-10-10 napot haha.) Bár estefelé már igencsak hullultunk, azért még hármasban elautóztunk a Walmart-ba hátha tudunk szandit meg nyári sapkát venni P.-nek. Természetesen csak sapit találtunk (Thomasos baseball sapka, nagyon menő), de ha már ott voltunk, megnéztük a kismotorokat is. Sajna csak trike-ok vagy kisbiciklik voltak, balance bike-nak hire-hamva sem volt, pedig azt szeretnék neki, hiszen trike-ja már van, a kisbicaj meg még korai szerintem. No sebaj, majd benézünk a ToysRus-ba is egyszer.

Ma délelőtt a Raynor Parkban jártunk (gyalog 40 perc egy irányba), de megérte, király kis játszóteret találtunk, igaz, jó darabon nincs járda az odavezető út mentén... (Alig várom, hogy béreljünk még egy kocsit (nem röhög), szeretem a kihivásokat.)
Délutánra nem tervezek semmi különöset, szerintem megnézzük a Starbucks-ot uzsonna-ügyileg illetve próbálok lőni AV-nek valami szülinapi ajándékot, elvégre holnap Krisztusi korba lép... Jaj.

Mondd hajrá-hajrá Mikipepi

Eddig azt hittem, Goofy-t utálom legjobban a Mickey egér csapatból, de nem, van ez a Clarabelle. No ezt addig, amig mozog.

Az alkalmazkodás csúcsa

- Mé van Amerikába olyan fujcsa mozgólépcő-szejűség? (gyaloglógépet látott a gyermek)
- Az nem csak Amerikában van, bárhol lehet, ahol az emberek edzenek.
- Hmm hmmm. És mé van Amerikába is felhő?
- (Szikrázó kék az ég, zéró felhő az égen.) Te P., nézz már fel, hol látsz itt felhőt?
- Mé nincs Amerikába felhő??

Pistike láttad ezt, láttad?

Hol is kezdjem, hol is kezdjem...

Hétfőn ugye nem engedtem, hogy P. aludjon délután (mondjuk ez nem volt nagy harc), igy a szokásos 10 helyett már 9-kor elaludt. Másnap fél 7-kor keltettük, háát, azt az arcot látni kellett volna: gyűrötten, még csukott szemmel vigyorgott, hogy megyünk, megyünk a repülőtérre? A taxi 3/4 7-re jött értünk, a gép 3/4 9-kor indult. A terminált elnéztük haha, igy volt egy kis izgalom, de a dublini reptér ugye kis semmiség (olyan, mint Ferihegy), simán átsétáltunk. Az első járattal Londonig mentünk. Az igazat megvallva, mikor elkezdtünk ereszkedni, el sem akartuk hinni, hogy már ott vagyunk, mert komolyan, 40-45 perc alatt ott voltunk. Vicces volt, mert ez alatt a 40 perces út alatt kaptunk szendvicset meg innivalót is, nem számitottunk rá, de jól esett, mert nem reggeliztünk ugye. Londonban az 1es terminálról át kellett buszoznunk az 5ös terminálra, na ez már húzósabb volt, mint a dublini átsétálás, ugyanis az egyesről átmentünk valami központi helyre, ahol átszálltunk egy másik buszra, ami végre elvitt az ötösig. A san francisco-i járat késve indult, no nem sokat vártunk, csak olyan 10-15 percet, szóval mázlink volt. Mivel a helyválasztás még fejenként 40 euro lett volna, hagytuk, hogy ahogy esik, úgy puffanjon, igy csak az indulás előtti napon próbáltunk helyjegyet foglalni (ekkor már ingyenes). Miután premium economy-n utaztunk, ahol összesen 18 hely van, nem igazán voltak szabad helyek már az utolsó pillanatban, de mivel kiskorúval utaztunk, sikerült egymás mellé kerülnünk: a középső oszlop három székét foglaltuk el, még hozzá az első sorban, ami királyság, mert nem döntheti rád senki a székét és nagyobb a lábhely. A repülés 12 órája meglehetősen egyhangúan telt: P. főképp telefonozott (isten áldja Mickey egeret)  illetve egy órát aludt is. (Egy órát, haha, ez kész, de én már nem mondok inkább semmit, körülöttünk úgyis mindenki azon röhögött, hogy hogy a fenében nem dől ki ez a gyerek, mikor a besötétitett gépen a felnőttek 80%-a aludt...) Annak ellenére, hogy ébren töltöttük szinte az egész utat, P. gyönyörűen viselkedett. Nem akadékoskodott, nem hangoskodott, nem erőszakoskodott, nem csinált semmi zavarót az ég világon, olyan volt, mint egy kis felnőtt, a mellettünk ülő néni nem győzött álmélkodni, hogy még egy ilyen quiet kisfiút nem hord a hátán a föld... Furcsa módon, mi talán rosszabbul birtuk a repülést, mint ő, ő ugyanis eljátszogatott, mi viszont unatkoztunk, mint a kutya. Én unalmamban ittam, fél óránként mentem ki a "büféhez" körbenézni, mi van. 12 óra alatt kaptunk ebédet (a menüt majd leirom, nagyon fancy), illetve uzsonnát is, mindkettő jó volt vagy legalábbis jobb, mint az Air France-nál. (A légikisérők is aranyosabbak voltak egyébként.) SF-i idő szerint 14.15-kor szálltunk le, az otthoni idő szerint 22.15, de P.-n még ekkor sem látszódott, hogy fáradt lenne... (Fél 7-kor kelt ugye és egy órát aludt délután, csak emlékeztetőül.) A biztonsági kapuknál jó fél órát kellett várnunk, hogy leadhassuk az ujjlenyomatainkat és lefotózzanak, majd utána a csomagokra is nagyjából fél órát vártunk. Az egyik bőrönd az istennek nem jött meg, később kiderült, hogy leszedték már a szalagról vagy 20 méterrel arrébb, hááát, nem voltunk boldogok, hogy a semmire vártunk ezer évet.

Miután sikeresen visszaszereztük a csomagjainkat, átvonatoztunk az autókölcsönzőkhöz. Itt P. már kezdett kókadni, a villamos hátulján kidőlt és feküdt, mint egy bot, mig odaértünk. Az autókölcsönzőnél rengeteget szórakoztunk a gyereküléssel, mire kiderült, hogy szar, be sem lehet szerelni... Miután adtak egy másikat, sittysutty végeztünk és indulhattunk a szállodához. Ekkor már fél 5 körül járt az idő, ami otthoni idő szerint hajnali fél 1, úgyhogy P. elaludt a kocsiban 5 körül és mi keltettük, mikor megérkeztünk a hotel elé, fél 7 körül... (A hazaút egyébként csak azért volt 2 óra, mert nem az autópályát használtuk és csúcsidőben bizony borzasztó dugók vannak - hát most megtapasztaltuk.) Szegény P. nem nagyon akart felkelni, de fel kellett cuccolnunk, igy járt.

Mire felhordtuk a csomagokat 7 óra lett és mikor éreztük, hogy P. pelusát ideje kicserélni, úgy döntöttünk, akár el is vihetnénk fürdeni és le is fektethetnénk... Rendes volt, mert zokszó nélkül 8-kor ágyba bújt és mint a kisangyal, el is aludt. (Naná, ekkor ugye már hajnali 4 volt otthon... 22,5 órát volt fenn két rövidke szunyókálással.)
Összességében teljesen el vagyunk ájulva P.-től: amilyen bolond volt az utóbbi időkben otthon, olyan együttműködő és szófogadó volt a repülés alatt, hihetetlen, milyen simán és micsoda alkalmazkodóan vette az akadályokat.

Elsők

• Mindig azt hiszem, hogy Ausztráliában vagyunk, pedig nem olyan, csak a nap szöge.
• Hiába piros a lámpa, ha fordulunk, (általában) lehet menni.
• Nincs jobbkéz szabály, az megy, aki előbb ér a STOP táblához. (Aki villant az nem elenged, hanem szól, hogy ő indul. (WTF))
• Ja és hát jobb oldali közelekedés van, fúj. 
• A bevásárlókocsinak csak az első kerekei fordulnak. Szomorú.
• A WC valami botrány, áll benne a viz. (illusztráció később)
• Eddig szinte csak japánok / mexikóiak (?) jöttek szembe az utcán. 
• Mindenki - értsd a japánok és a mexikóiak is - mosolyognak P.-re. 
• Nincs családos parkoló, csak mozgássérült. 
• Nincs tápszer 2 éven felülieknek. 
• Nem tudom a mértékegységeket. Minden yard-ban, mérföldben van kiirva, ennek köszönhetően mile / hour a sebesség is, nagyon idegesitő. (Ennél már csak az az aggasztóbb, hogy nem literben mérik a vizet, hanem gallonban. Gallon bazzeg, mi az isten az?)
• Jártunk Safeway-ben, hihetetlen, mennyire nem lehet kitalálni, mi micsoda: ismeretlen áruk, sosem látott termékek, vagy egy órán át benn voltunk, mire vettünk felvágottat, sajtot, kenyeret, tejet, üditőt. (Ja és minden "családi kiszerelés", egy péksüti nincs, csak tiz; 10 deka sonkát sem lehet venni, minden NAGY. (És még csodálkozunk, hogy az amerikaiak kövérek.) 
• Jártunk ma egy játszón délelőtt (gyalog 30 percre volt, ha valahol, itt le fogok fogyni, tűző napon egy órát gyalogolni móka), délután pedig a Shoreline Parkban. 
  
  
  
  

Mindig az a nap süt, mindig az.

Megjöttünk, mókás, hogy P. ma már vagy ezerszer megkérdezte, hogy "De méé nem kell kabát?" meg "De mé nem fúj a szél?".
Úristen, itt süt a nap.

Kilátás a hotelből

Utolsó érintés

Vagyis utolsó hétvégénk itthon California előtt.
Tegnap délelőtt AV dolgozott, mert annyi munkája van, hogy igy is meg fog gebedni Amerikában, de nem akarta az itteni ügyeket sem hanyagul itt hagyni, mert azzal is csak ő sziv, mikor hazajövünk... Igazából kifejthetném ezt a dolgot, de inkább no comment. Mig ő dolgozott, mi P.-vel kiautóztunk a Marley Parkba. Szépen sütött a nap, langyos is volt az idő, igy homokoztunk sokat, de sajnos P. egyszer csak észrevette, hogy valaki a motorja körül legyeskedik és teljesen lefagyott. Szó szerint. Ott állt, mint egy rakás szerencsétlenség, zavart kis félmosollyal a szája szegletében és bár mikor kérdeztem, hogy zavarja-e, hogy egy kisfiú nézegeti a kismotorját, csak rázta a fejét, egy perc múlva azért rápattant a mocira és onnantól nem lehetett róla levakarni. Nem csúszdázott, nem hintázott, semmi, ült a motoron és száguldozott. Egymástól függetlenül két kisfiú megkergette kicsit (futottak utána, ő meg elöl iszkolt a félénk kis mosolyával) és ez végképp betette nála a kaput, ezek után már lódult is a kocsihoz, hogy inkább menjünk haza. Tök sajnáltam szegényt, tényleg ráférne már az az ovi...
Délután bár kissé beborult, Bray-be mentünk fagyizni. Nem maradtunk sokat, mert hideg volt, ráadásul a szél is fújt, inkább hazafelé beugrottunk a stillorgan-i Dealz-be. Este kalácsot sütöttem, amit ezúttal végre P. is megkóstolt.
Ma délelőtt Blanchardstown-ban jártunk, Dealz, Heaton's, Lidl, szokásos. Igazság szerint apró kis meglepiket kerestünk P.-nek, amiket majd a repülőúton sorban előszedhetünk neki, de mondanom sem kell, semmit sem találtunk. Most esik az eső, igy ha felkel, azt hiszem folytatjuk a vadászatot.

Illusztráció

Főzöm az ebédet, közben P. nézi a DVD-t, amit Apu állitott össze neki a tavalyi magyarországi kalandjaiból. Addig van csönd, amig bekapcsolja a gépet, megnyitja a windows commander-t (közben dúdolgat, hogy tőt a windóz, tőt a windóz - nem vicc), kiválasztja a DVD menüjét, rákattint a kivánt videóra és elinditja azt. Amint elindul a videó, kezdődik a Nyanya, gyeje má ide, nézd má te is műsor,   amit mostanság megfejel azzal, hogy gyeje máj légyszives, hát tök jó! (Ennyit Mikiről, onnan veszi ezeket a szuper kifejezéseket.)

Nem vár itt semmi téged

Tegnap még nagy volt a szél, igy délelőtt Buzzbeezben jártunk. P.-t le sem lehetett lőni a bicikliről, még a scone-ját is úgy ette, hogy azon ült. Egy kisfiú ugyan megpróbálta egyszer lerángatni őt, de vesztett, P. kitartott és a bicón maradt. Mondjuk annyira megrenditette ez a történet, hogy a nap folyamán vagy ötezerszer kérte a "biciklis mesét" vagyis azt, hogy elmeséljem, hogy "ő békésen ült a cangán és egyszer csak jött egy kisfiú, aki el akarta venni tőle a járgányt, de ő nem adta, hanem ügyesen megvédelmezte a játékát". Mikor meséltem AV-nek az esetet, megállapitotta, hogy teljesen olyan lesz ez a gyerek, mint ő, aki pl egy napig tud azon kattogni, ha egy ismeretlen sofőr rádudál. Oké, én is elég rágódós vagyok, de amit ő művel az még durvább, ha P. is ilyen lesz, hát a gatyánk is rámegy majd a papirzsepikre. Délután nem jártunk sehol, estefelé elmentünk a Nutgrove Shopping Centre-be és vettem magamnak egy fekete pulcsit meg két övet illetve beugrottunk a Tescoba is pár cuccért.

Ma végre végre tavasz volt, nem fújt a szél, a nap viszont ezerrel sütött, úgyhogy jó napunk volt játszótér-ügyileg: délelőtt a Jim Mitchell és a Bluebell parkban jártunk, délután meg elmentünk a Belgrave Square-re. Utóbbin annyian voltak, hogy P. két perc játék után inkább kihivott a zöld részre, mert idegesitette a tömeg. (Apja fia 2) Este még hármasban kiautóztunk a tengerhez is és a kék hullámokat nézve az jutott eszembe, hogy ha a kontinens belsejében élnénk, már hogy tenger nélkül, hasonló körülmények között, mint most, én már rég felakasztottam volna magam.
P. amúgy megint hülye időszakát éli, nagyon kéne neki végre az ovi, mert egy percet sem hagy élni, ha nem alszik, minden másodpercben ott kell lennem mellette, mert különben kikészit: ordit, visit, meg van sértődve. Nem játszik magában, ha puzzle-t rak ki vagy vonatozgat, akkor is kell neki a közönség és akkor is dumál, beszélget, kérdezget, egyszerűen semmit sem lehet csinálni mellette. Kicsike kora óta ilyen, ha senki sem figyel rá, kikészül, állandóan visszajelzéseket akar, különben megbolondul. Gondolkozom rajta, hogy ha egyszer megtanul kicsit angolul, el kéne járnia valami szinjátszókörbe (haha), hátha ez az ő útja.    

Poolbeg

Délután a Tesco után kiautóztunk megint a Poolbeghez. Alaposan dokumentáltam a dolgot, ha már nem tudtunk kiszállni. Én mondtam, hogy durva a szél.

Meg kellett volna csinálnom azt a Mit tegyünk, ha maradt túró / tejszin / tejföl / gomba / miegymás blogot, mert akkor most csak odakattintanék és kitalálnám, mit csináljak:
- egy csomag puff pastry-ból
- egy fél csomag túróból
- egy fél doboz csokikrémből
- egy fél csomag élesztőből
amik mind-mind a mai napon járnak le.

Ennyi kis orrnyomot már régen nem találtam...

Az idő amúgy még mindig béna: sokszor süt a nap, jön(ne a D vitamin), de olyan ördögi szél van, hogy képtelenség kimenni huzamosabb ideig, pl egy játszótérre. A tegnapi játszóház után igy ma a Természettudományi Múzeumba mentünk, de P.-t nem kötötte le a dolog 10 percnél tovább, sőt, azt hiszem, 10 perccel is sokat mondok, úgy 4 percig nézegetett (mig a terem egyik végéből átcsalinkázott a másikba és vissza), egyébként pedig azt játszotta, hogy elszalad messzire és mint egy bomba nekem rohan (ügyesen lefejelve a khm... szeméremcsontomat). A múzeum után átmotoroztunk a Nemzeti Galériába, ahol vettünk AV közelgő szülinapjára egy Rory's story cube készletet (igaz, hogy szaxofont szeretett volna haha, de igy járt), majd egy rövidke játszózás után hazaautóztunk ebédelni. Mig P.-nek borsós tarhonyát főztem (ő kérte, igy, ilyen formában), ő azzal idegelt, hogy felmászott az ablakpárkányra és onnan nézte a forgalmat. Olyan 1 méter magasban áll Mr Kaszkadőr. (Ez milyen bugyuta szó, te jó ég.) AV amúgy reggel volt a szemvizsgálaton, állitólag nem is anyajegy a folt (hurrá), hanem valami furcsa retinasérülés, nem értettem pontosan mi, a lényeg, hogy nem vészes, 9 hónap múlva lesz egy kontroll és reméljük, hogy ennyi a dolog...  

Bálnák ki a partra

Katity-nek cimezve:
No hát én ekkora voltam öt nappal a szülés előtt... És igen, ilyen irritálóan optimista mosolyú. Ha visszagondolok, milyen naiv és bohó voltam 3 éve, hááát... Egész megsajnálom magam. (Azt, hogy mit keres a fejemen a szemüveg, én sem tudom.)

A szemük szépen csillog, de a feketéje sárga....

Jáááj több dolog is idegesit mostanság, ilyen apró kis szarok, nem is nagyon akadok fenn rajtuk, nem rágódom, csak időről-időre azt veszem észre, hogy jéé, ez is de béna, az is, jaj ez de gáz, hú az is. Elviselhetetlen lehetek sajnos, bár azt hiszem a kritikus szemléletemet egész jól titkolom, pedig...
Szóval például egy ismerősöm kiakadva irta, hogy egy soron kivüli tüdőszűrésért manapság van képük elkérni 1700 forintot. Oké, mit pattogok, nekünk lehet, hogy 6 euró semmi, de bezzeg, akik otthon... akik szegényen... akiknek jajj... Igen, elhiszem, hogy van, akinek megterhelő 1700 Ft-ot kiadni egy fontos vizsgálatra, de konkrétan aki ezt irta, nem ezek közé tartozik, hiszen mikor otthon vagyunk, a saját szememmel látom, mi mindene van az illető 3 éves gyerekének. Az otthon kötelező FP sütifaló bödön 7-8 ezerért, ilyen fejlesztő kocka, olyan zenélős izé, amolyan ez meg az. Nem illik, nem illik más zsebében turkálni, de ha márkás ruhákra, játékokra ki tudnak adni annyi pénzt, hogy elkerekedik a szemem, akkor nehogy már sopánkodjak, hogy ó, ó, igen szemetek, már a tüdőszűrés sem ingyenes, szégyen ez a Magyarország...
Aztán baromira bosszant az élelmiszeripar. Nem röhög. Egyszerűen utálom, unom, hogy minden mérgező, hogy semmit sem szabad a sarki boltból venni, csak őstermelőtől, csak rokontól, csak visszaeredeztethető forrásból. Mi? Hogy? Miből? Honnan? Idegesit, hogy utolsó szemétnek érzem magam, mert sima cukrot használok a sütikhez és nem mézet (amire mondjuk allergiás is vagyok hálistennek) vagy a megfizethetetlen nyirfacukrot.... Miért ilyen szar a világ? Miért kell a szándékos mérgezés, miért kell ez az egész?
És mindezek tetejében miért vannak olyanok, akik robbantanak egy maratonon, akik gyerekeket lőnek halomba egy táborban vagy iskolában, akik drogokat árulnak, lopnak, csalnak, hazudnak, ölnek?!
Olyan szomorú vagyok mostanság.

Ott nyomult aztán, mint töltőcsőn a hurka

A játszóház ingyenes mosogatóleve kávéja

Amúgy pedig még mindig tombol a tél: tegnap az ügyintézés után tengereztünk (nem szálltunk ki, akkora szél volt), délután meg Tesco-ba mentünk és hazafelé megálltunk Sandymounton, mert úgy tűnt, kicsit alábbhagyott az orkán. Ma szintén bömböl a szél, ezért délelőtt elautóztunk a Buzzbeez-be, de rádöbbentem, hogy bakker, zárva van, úgyhogy átgurultunk a Leisureplex-be és P. ott csúszdázott egy órán át. Hogy valamivel vigasztaljam magam a szél miatt, tegnap pizzát ebédeltünk (az enyém spenótos-tojásos volt, P. szigorúan csak szalámit meg sajtot kért rá) és tervezem, hogy este sütök még egy kalácsot, mert a vasárnapit sajnos meg sem kóstoltuk, egy az egyben otthagytuk a vendégségben. P. amúgy új dalocskákat tanult, már az Incy-wincy spider, a Baa, baa, black sheep, a Three blind mice és a Row, row, row your boat is megy, igaz, utóbbinál ragaszkodik hozzá, hogy az vó, vó, vó jor bót. A kedvenc könyve pedig a kakás. Szerintem baromi jó kis könyv, naponta többször megmutatja pl, hogy megy a kaka a bélben vagy hogyan mozog a térdkalács. Őrület.

Illusztrációk:

Hány cédula egy élet?

P. útlevelével kapcsolatban jártunk a magyar nagykövetségen hétfő délelőtt. (Az úgy van, hogy júniusban jár le neki, de csak úgy csináltathatunk újat, ha mindkét szülő jelen van és mivel AV nem biztos, hogy júniusban hazajön velünk, ezért úgy gondoltuk, nem kockáztatunk, intézkedünk itt. Két lehetőség volt: vagy besétálunk egy nyilatkozatot tenni a konzulátusra, hogy otthon egyedül is intézkedhessek az ügyben, vagy beadjuk itt az új útlevélre a kérelmet. Árban nem sok különbség volt, az előbbi 40, az utóbbi 49 euró. Az utóbbit választottuk, hogy otthon már ne kelljen még egyszer szórakozni a hivatalokkal.) No szóval magyar nagykövetség. Időpontra odamentünk, kopogtunk, semmi. Kopogtunk még egyszer, mire egy női hang közölte, hogy fáradjunk le az alagsorba. Az alagsor, azaz a konzulátus - nem túlzok - 6-7 négyzetméter, tele emberrel. Mint a heringek, úgy álltunk ott, esküszöm. P. csodálkozott is körbe-körbenézegetve, hogy mé van itt ez a sok ember? a helyiségben nyomorgók nagy örömére... 9.50-kor kerültünk sorra - ami annyit tesz, hogy beordithattunk az üvegfalon túl ügyintéző nőnek, hogy útlevelet szeretnénk hosszabbittatni. (Ennyit a privát szféráról.) Mikor kiderült, hogy a fotómasina az az a fekete izé, ami a legtöbb helyet foglalja a váróban, kicsit kezdtem úgy érezni magam, mint egy igen-igen szürreális filmben, főleg azért, mert a várakozók egy emberként drukkoltak P.-nek, hogy ne pislogjon, mikor 100 wattal belevillantottak a szemébe, anélkül, hogy bárki szólt volna előre mikor jön a kattintás, mert a gép olyan, hogy a néni fotóz, a kamera meg a klikktől számitva 1-10 mp között valamikor lő egyet... Ehhez képest P. egész profi volt, harmadiknak elfogadható képet produkált, igaz, a szemei árbócon vannak, mert épp becsukni vagy kinyitni készült őket, de AV-nak kifejezetten tetszik a fotó, mert P. roppant sármos benyomást kelt rajta - igaz, cseppet sem hasonlit magára, de hát nem lehet minden tökéletes ugye. 10-re végeztünk is, megállapitottuk, hogy iszonyat kevés magyar élhet itt, ha egy ekkora lyukat kell a nagykövetségünknek tekinteni és kicsit el is szomorodtunk, hogy egy kisebb helyiség képviseli a hazánkat Irországban, mint egy mozgássérült wc. Hm. Sic transit gloria mundi.

Hétvége

Le vagyok maradva rendesen, úgyhogy csak gyorsan...
Szombaton délelőtt a Palmerstown Parkban jártunk, mert pénteken úgy bejött P.-nek, hogy újra oda akart menni, mi meg nem tiltakoztunk. Fél óra után szinte egyszerre fakadtunk ki, hogy mennyire elképesztően uncsi már, hogy október-november óta nem ment 5 fok fölé a hőmérséklet és gyakorlatilag fél éve akárhányszor kinn járunk, lefagynak az ujjaink szépen sorban... Utálom és unom már a telet, borzasztóra. Délután, mivel esett az eső, elautóztunk a Tallaght Adventure World-be és mig mi játszóztunk P.-vel, AV elment a Square-be bevásárolni. Az este szállás vadászattal telt, majd végül kikötöttünk annál a helynél, amit AV már vagy 2 hete kinézett, mondván az legalább ismerős, hiszen egyedül már háromszor aludt ott és eddig nem volt vele semmi problémája.
Vasárnap délelőtt szépen sütött a nap, már épp kezdtünk volna lelkesedni, hogy háháá, megjött a tavasz, mikor egyszer csak hallom ám, hogy valami nagyon kong... Igen, természetesen a szél volt az, a szokásos 100-120 km / órás. Hogy mégse érezzük, hogy be vagyunk zárva, elmentünk Dollymount-ra és nagyjából 5 percre kiszálltunk a kocsiból, hogy érezzük, tényleg annyira fúj a szél, hogy ha nem fognánk P. kezét, akkor simán arrébb taszajtódna egy-egy csintalanabb lökésnél. Délután Artúrékhoz voltunk hivatalosak, úgyhogy délben gyorsan összedobtam egy kalácsot (ezúttal több cukorral, mint múltkor, mert a legutóbb kicsit édestelenre sikerült a dolog), majd 4 körül, miután megvettük a repjegyeket SF-ba, végre neki is vágtunk a délutánnak. 7 körül értünk haza, szép volt, jó volt, P. is szépen viselkedett és a lányok is aranyosak voltak, mi meg kicsit lenyugodtunk, hogy végre van szállásunk és repjegyünk is. (Tulképp ez volt a hétvége nagy előrelépése.)

Ilyen ez a popszakma

Vakuk vivnak

Ma amúgy a Palmerstown Parkban jártunk:

Illetve volt Emer (!) és sütöttem kalácsot is:

A terrible feeling of de ja vu

Már megint ezek a szemét anyajegyek. Már megint a melanómától való fosás. És már megint azelőtt egy-két héttel, hogy kilőnénk magunkat.
Az úgy volt, hogy AV-t reggel elvittük a Grafton közelébe a Specsavers-be szemüveget csináltatni, de nem kapott időpontot szemtesztre, úgyhogy mivel csütörtök a hosszú nap, 7-re foglaltunk időpontot a frissen felfedezett Nutgrove Shopping Centre-be a cég egyik másik üzletébe és munka után odaviharzottunk. (A viharzás túlzás, olyan dugó volt ugyanis, hogy a negyed órás út egy órás lett...) Mig mi P.-vel kicseréltük az úszógatyót amit délelőtt vettünk neki egy Ireland Rugby-s mackófelsőre, majd beugrottunk a Tescoba, mert P. rájött, hogy szeretne sportkupakos flakonból vizet inni, AV átesett a szemteszten, ahol kiderült, hogy a szeme hátulján (!) van egy anyajegy (!), aminek egyenetlen a felülete és ezért további vizsgálatokra van szükség. Tavaly ilyenkor egy orvosi rutinlátogatás alkalmával derült ki, hogy le kell szedni a hátáról pár anyajegyet, mert "gyanúsak", most meg ez... Én azzal vigasztalom, hogy ha "lenne valami", azt az MRI kimutatta volna (azóta sem derült ki, mi volt a fülcsengés, már elmúlt amúgy, csak a fülzúgás maradt meg), de ezt persze totál laikusként mondom, gőzöm sincs, mit mutat ki egy MRI és mit nem. A gáz a dologban, hogy lehet, hogy csak biopsziával derül ki, mi is a helyzet azzal a kis szarral a szemén, az viszont esetében elég veszélyes, miután a lazy eye miatt gyakorlatilag csak az egyik szemével lát - mit ad isten, azzal, amelyiken az anyajegy trónol... Szóval great expectations, tegnap este megbeszéltük, hogy ha megvakul, akkor én fogom elvinni kocsival mindenfelé, hogy inspirációs előadásokat tartson. Király, mi?
Egyébként 3/4 9-re értünk haza, no nem a dugó miatt, az nem volt már, hanem mert 8.20-ig vizsgálgatták. Ahhoz képest, hogy otthon sitty-sutty megvan egy ilyen szemvizsgálat, itt elég alaposan körbejárták a témát, meg is voltunk lepődve rendesen.
Az éjszaka egyébként megint (szokás szerint) borzasztóan telt: mi 1-re kerültünk ágyba, P. 3-kor átjött orditozva, hogy kér a butykosába vizet, ekkor észrevettem, hogy totálisan átpisilte magát (nem csoda, megitta a 0,75 literes sportkupakos flakon vizet - sajnálom, nem volt kisebb kiszerelés), majd nem birt visszaaludni az istennek sem. Fél 5-kor még néztem az órát, hogy nem igaz b*zmeg, hogy nem tudunk elaludni (P. sem tudott és igy én sem persze), aztán végre álomba zuhantunk, de 6-kor meg arra ébredtem, hogy AV horkol, mint a földrengés, 8-kor pedig csöngött a telefonom, hivtak a magyar ismerőseink - persze nem tudom, miért, mert nem vettem fel, nehogy felébresszem P.-t. Mondjuk felesleges óvatoskodás volt, negyed 9-kor ugyanis mint a gép felkelt és elkezdett zongorázni. a legbosszantóbb, hogy ilyenkor napközben nem pótolja ám az éjjel kiesett 2,5 órát - ugyanúgy 60 percet alszik, mint máskor. Igy 24 órából 10 órát sem szunyál. Menő.    

És legyen attól rendben minden, hogy esik az eső...

Napjaink unalmas egyformaságba fulladnak mostanság. P. zizisége elmúlt (koppkopp), visszatért a normál énje, ha valami nem tetszik neki, akkor nem adja elő a hattyú halálát orditozva és visongva, hanem egyszerűen megint "csak" megsértődik (ez különösen a kocsiban roppant aranyos: szó nélkül, összeszoritott szájjal, csukott szemmel, kissé felhúzott orral - oldalra néz), sokkal jobb ez igy, én mondom. Mivel vasárnap óta esik az eső, nem jártunk játszótéren azóta, hétfőn voltunk a Pandában, tegnap meg a Mount Merrion toddler group-ban, egyébként pedig kedd délelőtt a Dundrum shopping centre-t vettük be, ma meg a Nutgrove shopping centre-t. Kedden P. kapott egy farmer rövidnadrágot*, két pólót, három trikót, egy hosszú ujjas macifelsőt meg egy Mickey-s hátitáskát, ma pedig visszavittük a két pólót, de vettünk még neki egy napszemcsit (Thomas-os, nagyon menő), egy úszógatyát és egy gumis derekú nadrágot. Az úszógatya persze kicsi lett, vihetjük vissza, hurrá.
Ami a hét gasztronómiáját illeti, tegnap főztem egy tök jó spenótos-csirkemelles-tejszines tésztát, kedd este meg sütöttem pizzát. (Ja, mig készült a pizza, AV és P. elmotoroztak a Herbert parkba, nem tudom, mikor volt utoljára ilyen, szerintem vagy 1,5 éve.)

* Ciki, nem ciki, 18-24 hós nadrágról van szó, igy egy hónapra a 3. szülinaptól ez kissé visszás, de egyszerűen a 2-3 évesekre való gatyók dereka olyan óriási, hogy hajol egyet és kinn a malacpersely. Ezt ellensúlyozandó, az atléta trikók cimkéin az áll, hogy 5-6 évesekre valók. Bénák.

Gondolatok a pincéből

Szerintem a Google egyik legnagyobb találmánya (a kereső mellett persze, de az már annyira természetes) a Maps. Illetve a Street View. Ebből a szempontból örülök, hogy most élünk, komolyan. Az előbb rácsodálkoztam például, hogy California-tól délre már Mexikó van* . (Hja, lőttek annak a tervnek, hogy majd lejjebb repülünk egy kicsit nyaralni, hogy tudjuk strandolni...)
Nem tudom, ki hogy van vele, engem kiráz a hideg meg hányingerem lesz, ha ilyen távoli helyek térképeit húzogatom innen-oda, onnan-ide vagy kicsinyitem meg nagyitom, mert újra és újra rádöbbenek, hány helyen nem jártunk még, mennyi izgalmas ország, város van a Földön és úristen, milyen más lenne az életem, ha teszem azt Nevada-ban tesz le a gólya.
Emellett rettegve gondolok a repülőútra. És mint tudjuk, nem magam miatt. Hanem a Fiú miatt, Akit Megint Lefotózott Egy Japán Turista. (Ezt amúgy annyira nem értem, minek lefotózni egy vadidegen kölyköt, hogy majd otthon a diavetitésnél rábökjünk, hogy no, ilyen egy kisfiú? Mert jól esik persze meg dagad a májam, de nekem például kizárt, hogy eszembe jutna más gyerekét lefotózni, még akkor sem, ha aranyosnak tartom. Furcsa nép ez a japán... Mondjuk a használt bugyi automaták óta ezt tudjuk.)

* Amúgy rájöttem, milyen szemétség kiröhögni az amerikaiakat, hogy pfff, képtelenek bejelölni egy vaktérképen, hol van Spanyolország meg Dánia, most őszintén, hány európai vágja, hogy hol van Arizona vagy Utah? Ahogy nekünk egy bazi nagy homogén massza az USA (meg Dél-Amerika és Afrika - Ausztráliát csak azért nem emlitem, mert az tényleg egy nagy paca haha), nekik pont olyan Európa. Ennyi.

Update

Egy személyes kis saga-m folytatódik: mégsem kell, hogy 6 hónapig még érvényes legyen az útlevél, úgyhogy nem kell sürgősen hazautazni meghosszabbittatni az okmányainkat.
Mondjuk elképzelésem sincs, hogy fogok holnap P. elé állni, hogy mégsem repülünk haza még jó darabig.

Pistike a Malév gépen

Nem tudom, miért vagyok olyan istentelenül sötét, hogy ismét nem fél nappal repülés előtt árultam el P.-nek, hogy utazunk. Mióta tudja, szó szerint percenként kérdezi, mikor megyünk és ha mondom, hogy pár nap múlva, akkor hisztirohamot kap, hogy nemnemnem, MOST induljunk, mert nagyon szeretne repülni. Kikészit.

Mr Murphy

AV főnöke elintézte, hogy miután P. első szülinapját Dublinban, a másodikat Sydneyben töltöttük, a harmadikra San Franciscoban kerüljön sor, erre kiderül, hogy mindhármunk útlevele lejár. Ha-ha.

Rettenthetetlen

- (P. fejére teszi a tányért, amiből az előbb még sajtos kenyeret evett) Nézd, kalaaaaap!
- P., az nem kalap, az a tányérod, az előbb ettél belőle.
- De kalaaaap.
- Nem, tedd le, hát nézd már, hullik belőle a morzsa!
- De miért morzsás a kalapom?
Végülis...

Hétvége, hétvége...

Érdekes kis hétvégénk volt. P. bolondsága, ami péntek reggel kezdődött, sajnos azóta sem múlt el. Elég nehéz elviselni ilyenkor, mert olyan dolgokon akad fenn, amiken máskor soha és szenved, hisztizik, vitatkozik, érvel a maga módján és képtelen elfogadni, hogy a nem, az bizony néha NEM, az igen meg IGEN.

A szombat ennek ellenére egész jól sikerült, ennek a fő oka azt hiszem az, hogy gyönyörű idő volt: sütött a nap, 3-4 fok volt, DE totális szélcsend. Ébredés után igy nekivágtunk Bray-nek és a kismotorral felfegyverkezve száguldoztunk a promenádon. Egy rövid időre a vizhez is lesétáltunk, de három kavics után P. úgy döntött, hogy ennyi vót és ellentmondást nem tűrően felparancsolt minket a korzóra sétálni. Bár a motorozás sem volt semmi, a délelőtt fénypontja minden kétséget kizáróan mégis a fagyizás volt. Mikor P. kicsi volt, mi mindig egy kis bódéban vettünk fagylaltot Bray-ben, ahol ugyan csavaros fagyit kaptunk, de a választék elég kicsi volt: vagy tejszines fagyit ettél vagy tejszineset. Plusz 50 centért választhattál ugyan valamilyen öntetet az egyszerű kis fehér kúpra, de az nagyjából három-négy nyalásra eltűnt a fagyiról és maradt az édes borzalom. Most, hogy P. is fagyis korba ért, gondoltuk próbáljuk ki a Sealife mellett nyilt olasz fagyizót, ahol ugyan 2,5 euro egy gombóc, de van választék, ami ugye nem elhanyagolható. Némi töprengés után választottuk is egy-egy adagot (P. volt a leggyorsabb, ő már a fagyis felé tartva kijelentette, hogy tokisat kér), majd szépen, mint a madarak leültünk egy kőpadra és a simogató napsütésben elnyaltuk a kis fagyinkat és úgy éreztük, mi vagyunk az élet császárai. Utólag nem értem, hogy adhattunk P.-nek egy egész gombóc csoki fagyit (én tisztán emlékszem, hogy még oviban is könyörögnöm kellett egy teljes gombócért, 20 fokban, meg rémlik valami, hogy az ilyen törpéknek csak a tölcsért szokták odaadni valami minimális kis fagyival), de betudom annak a dolgot, hogy túlságosan elvarázsolt minket az élmény, hogy életünkben először, közösen fagyizunk.

A délután hasonlóan jól sikerült, elautóztunk a Marley parkba, ahol ezúttal jól esett még homokozni is, mert bár 5 foknál nem volt melegebb, de továbbra sem fújt a szél, úgyhogy végre nem rázott ki a hideg a homokozó puszta látványától. Hazafelé beugrottunk a Lidl-be vásárolni és P. kapott egy 12 darabos szuper zsirkréta készletet. Este AV elkezdte felvarrni P. függönyét (földig érő függöny volt nála, ami eltakarta a radiátort, tehát választhattunk, hogy vagy hideg van a szobájában vagy fel kell gyűrni két kiló függönyt a két centi széles ablakpárkányra és két perc múlva káromkodhatunk, hogy nagy robajjal lecsúszik a matéria), de este 9-re csak az egyik felével volt kész, igy P. szombat éjjel felemás függönyök között aludt.

Vasárnap délelőtt a Phoenix Parkba mentünk, de fél órányi játszózás után mondtam, hogy ha egy percen belül nem ülünk vissza a kocsiba, én öngyilkos leszek, mert nem vagyok hajlandó 2 fokban és metsző szélben (eddigre megérkezett az öreg haver) üdvözült mosollyal tovább toporogni a hinták és csúszdák birodalmában. Mivel elég határozottan mondhattam a dolgot, haza is indultunk, de előtte még tettünk egy kört, hátha látunk szarvasokat (láttunk), illetve beugrottunk a magyar boltba is valami szivmelengetőért (értsd: kajszilé, csokis perec, nápolyi, cerbona szelet). A délután meglehetősen unalmasan telt: mi P.-vel játszottunk, AV pedig a függönnyel harcolt. Miután kideritette, hogy a meglévő mini varrógépünk nem ér semmit, felkerekedtünk és elmentünk a Dundrum Shopping Centre-be venni egy komolyabb készüléket. (Impulzus vásárlás - yaaaay!) Bár az új varrógép remekül szerepelt, fél 10-re lettünk kész (azért a többesszám, mert földöntúli érzékkel csak én vagyok képes befűzni a tűbe a cérnát), de legalább elmondhatjuk, hogy egy kissé ismét otthonosabb lett a lakásunk. Éjszaka azt álmodtam, hogy újra Sydney-ben vagyunk, ezúttal kettesben és azon filózom, elugorjak-e meglátogatni egy barátnőmet Melbourne-ben, akinek nemrég születt meg a kislánya... Szomorkodva keltem, mert rádöbbentem, hogy valószinűleg soha többet nem fogjuk a lábunkat Bondi-nál áztatni (sóhaj), majd kezdődött a napi rutin: reggeli, öltözés, Panda Play Cafe...

De mögöttem csak a lombok ijesztgették egymást

Ági most ne olvass... 
Mikor múltkor voltunk E-éknél, mesélte, hogy teljesen be van rezelve, mert a férje Amerikában van egy hétig és a kislánya, Nórika rendszeresen valami bácsit emleget, aki nagyon magas... Nevetgélve, de azért rettegve mesélte, hogy pár napja épp főzött a konyhában, mikor a kislány a nappaliban mutogatni kezdett a plafon felé, hogy ott a bácsi, ott a bácsi. Máskor a gyerekszobában volt a bácsi és mikor E. szólt a kislánynak, hogy azonnal kérje meg a fickót, hogy menjen el, Nórika sajnálkozva közölte, hogy a bácsi azt mondja, hogy nem akar elmenni...
Az igazat megvallva egy kicsit én is borzongok az ilyen történeteken, de annyira racionális vagyok, hogy képtelen vagyok komolyan venni a hasonló dolgokat.

Ma olyan szemembe fújja a szél a hajamat napunk volt eddig, vagyis ócska. Napok óta készülünk a Kerekitőre, a múltkori sikeren felbuzdulva, hogy P. végre élvezte a körülötte zajló nótázást, biztos volt, hogy ma is megyünk, alig vártam. Reggel pont jókor keltünk, fél 8-kor, viszont mikor mondtam P.-nek, hogy no, induljunk, vár Malahide, kerek perec kijelentette, hogy nem, ő bizony nem megy sehová. (Ma reggelig ő is várta a dolgot, nem tudom, mi ütött belé.) Én balga azt gondoltam, hogy ez a tiltakozás csak múló szeszély, akar ő jönni, csak nem tudja még. Aha. Az autóba még csak-csak beültettem, a könyvtárhoz még csak-csak eltaszigáltam a kismotoron, de ott már kifejezetten bénán viselkedett. Mindenki, fél évestől 4 évesig gyönyörűen dalolgatott, mozgolódott, ez a Kis Disznó meg ha épp nem kurjongatott, hogy mikó lesz má vége? / ez má az utolsó? akkor gumibabaként szerencsétlenkedett, vagyis ha próbáltam felvenni kirágta magát a karjaimból, ha meg letettem, lefeküdt a földre és onnan pislogott vagy ledőlt a székre és látványosan unatkozott. Bevallom, baromi mérges voltam rá, mert bakker ha rajta kivül húsz kölök képes normálisan viselkedni, figyelni, érdeklődve nézni, okosodni, akkor ő mi a francért nem ad egy esélyt ennek a dolognak? Persze, persze, én vagyok a hülye, ha már otthon mondta, hogy nincs kedve menni, minek rángattam el, de basszus ha az iskolára mondja majd ezt, akkor mit csinálok? Megsimogatom a fejét, hogy no jó, akkor itthon maradunk, ma nincs suli? Oké, örüljünk, hogy határozott és van véleménye, amihez tartja is magát, de kétszer 45 percet autóztunk 20 perc totál nyűglődésért, azért hagy ne verjem már a hátsóm a földhöz, hogy hinnye, de karakán ez a gyerek... Áh.
Amúgy igy vezettem ha-ha, útközben nem átallott lefotózni Mr Destruktiv:

Oroszlánszáj

- P., meg tudnád mondani, mi az istenért kell folyton mocorognod?
- (csend, majd kicsit később) Hát most ejje mit mondjak...
Nagyon röhögtem. Fél perc múlva azt mondja:
- Kéjdezd meg még egyszej, mé ficejgek.
- Miért ficeregsz mindig?
- Met ficejgek. És kész. Ennyi. Ilyen vadok.
Bah.

WTF?

Jézusom, én valahol nagyon lemaradtam. 
Most ez komoly, hogy egy 3 éves odaveti az anyjának, hogy nem szeretlek, mert nincs kukid és ebből messzemenő következtetéseket kell levonni? Úristen, most nagyon maradinak és elnyomottnak érzem magam.

"a nők alsóbbrendűségét, és a “hímsovinizmust” aka férfi felsőbbrendűséget (ezek után így írom majd, hátha akkor jobban átjön) semmi az égvilágon (max a direkt lekurvázás) nem tudja olyan baszott jól átvinni, mint az a mondat egy négyéves szájából, hogy barbi hercegnő? fúúúj, az lányos. az gusztustalan. az undorító. az nem ér fel egy férfi nemi szerephez. mert a lányos az alsóbbrendű, azt nem csinálhatja egy férfi. mert akkor ledegradálja saját magát egy alantas nemi szerephez, pedig neki az a dolga férfiként, hogy uralkodjon. és hoppá, már ott is tartunk, hogy szexualitás, uralkodás, nemi erőszak, családon belüli erőszak.*"


Mondjuk ugyanezen az oldalon én anno megkaptam, mikor leirtam, hogy P. egyszer fél órán át hisztizett a homokozónál, mert nem akart hazajönni (azóta sem volt ilyen, kopp-kopp), hogy most szedjem össze magam, mert ebből a gyerekből ha felnő, gyilkos (!) lesz és bántalmazó. Igy. Egy ideig próbáltam magyarázni, ez mekkora oltári baromság és különben is a jó k*rva anyádat, te k*csög f*sz, ha ilyet állitasz egy éppen két éves gyerekről, de mivel láttam, hogy süket fülekre találok, hagytam az egészet és azóta sem igazán szóltam hozzá semmihez. (Arról nem beszélve, hogy elképzelésem sincs, kinek hogyan lehet több gyerek mellett is annyi ideje, hogy rendszeresen, 200-300 kommenten keresztül is vitatkozzon, beszélgessen a többiekkel reggeltől késő estig.)

* Nem tudom, a néni hogy magyarázza azt, ha egy kislányokból álló csapat nem veszi be a játékába a kisfiút, mondván, fúúúúj, ő kisfiú. Mert ilyet mi is csináltunk annak idején, nem is egyszer. Akkor most én bántalmazóvá nőttem és lenézem a férfiakat? Eh. Jó, hogy végre valaki felvilágositott.

Játszani is engedd...

Még jó, hogy a gyámhivataltól nem olvashatnak, különben ha beteszek pár fotót, tegnap milyen játszóra vittem a kiskorút, tuti kiküldenének valakit környezettanulmányozásra. Hozzáteszem, hogy nem tudtam, milyen szar környékre megyünk és végülis örülök, hogy ez igy kiderült, mert ha egyszer neadjisten költöznénk, már tudom, hová nem szabad menni semmiképp.
A Darndale Park közelébe:

Hogy kiköszörüljem a csorbát, átmentünk a Belcamp Parkba is, ahol két kis játszótér is volt, pontosabban egy mini és egy közepes. P.-nek tetszett mindkettő.

Ma biztosra mentünk, a Belgrave Square-re autóztunk el:

Délután pedig hármasban kinéztünk a tengerhez:

He is a little teapot

Tegnap azon röhögtünk, hogy nálunk a Mi ez? korszak abszolút kimaradt, mert mire P. megtanult beszélni, már mindent meg tudott nevezni, úgyhogy pár héttel az első értelmesebb megnyilvánulások után már jött a Miért? szakasz.
Ez onnan jutott eszünkbe, hogy a Wheels on the bus és a Twinkle-twinkle után mostanság naponta áll elő egy-egy dalocskával, amit kivülről fúj, holott eddig csak hallgatta őket és azt mondta, hogy neeeem, neeeem, nem tudja őket. Ehhez képest az előbb azt mondja, hogy Nyanya, baa baa black sheep, yes? (Ilyenkor azt kell mondani, hogy yes és akkor elénekli a dolgot. Persze ha azt mondom, hogy no, akkor is elénekli, csak előtte odabiggyeszti, hogy de yes.)  

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk

Azon gondolkoztam, hogy hol van ENNEK a vége? Mikor az utolsó lekapcsolja a villanyt? Vagy ez csak utópia, mert a legtöbben úgysem teszik meg a Nagy Lépést? (Az, hogy azért nem, mert nincs rá lehetőségük vagy mert nem akarják igazán, ez esetben mellékes.)
Mindenesetre szomorú ez a tendencia és tényleg nem látom, hogy a szülők betegségén kivül mi az, ami hazahivhatja a kivándorlókat.

Egyébként a napokban rádöbbentem, hogy a fő ok, ami miatt nem akarok most hazamenni, az az angol nyelv. Tudjukki miatt. Mondjuk ez az oka annak is, hogy más nyelvterületre sem szeretnék menni, mondván minek zavarjuk össze. A baj csak az, hogy mig az általános iskolák egész szimpatikusak, a középiskolákkal már van ez-az és bár szeretném, hogy itt járjon általánosba, ahhoz már nem fűlik a fogam, hogy a gimi bugyraiba is itt bújjon... Persze kérdés, hogy egy 12 éves gyereket hogyan fogunk tudni áttelepiteni (egy számunkra) szimpatikusabb közegbe... Jaj.

Agyafúrt

Ma délelőtt Dollymountnál amellett, hogy P. vezethetett, Húsvét alkalmából megkapta AV telefonját is, ami nem jobb, mint az enyém, de más programok vannak rajta és van egy szabályunk, hogy mig az én telefonomat lehet piszkálgatni autózás alatt is, Apa tepije csak repülés alatt használható (illetve mától Húsvét délelőttjén is, ha autózunk valahová).
Délután, mikor Howth-ról hazafelé elhaladtunk a North Bull Island bekötő útja előtt, az alábbi támadás ért minket:
- Apaaaaa, Húsvét van most?
- (Mi, mit sem sejtve) Igeeeeen, hűűűű, de okos vagy, tudod, hogy ma Húsvét van?
- Igen. És mit szoktak az emberek Húsvétkor kapni az autóban?
- (AV csak néz, gőze sincs, mi a válasz, én szétröhögöm magam, de hallgatok, AV reagál) Nem tudjuk, mire gondolsz, mit szoktak?
- A-pa...
- (AV-nak megsúgom a választ, de húzza tovább) Na, mit? Nem tudom...
- Hát A-pa te-pit!
Hihetetlen, hogy képes igy hátulról mellbe támadni egy 3 éves, hogy először kimondatja, hogy most Húsvét van, majd várja, hogy vond le a következtetést és cselekedj... Mókás.

A másik oldalon mindig fúj a szél...

Ha jól emlékszem, ez a mostani Húsvét az első P. életében, mikor nem Magyarországon vagyunk. Bár itt péntek is munkaszüneti nap, AV végülis dolgozott, mert úgy gondoltuk, elég a hosszú hétvégéből 3 nap is, az egy plusz szabinapját majd akkor használjuk fel, ha nyaralunk vagy haza utazunk.
Szóval ime a gyors hol is voltunk, mit is csináltunk életünk első közös irországi Húsvétján...
Szombaton délelőtt mivel sütött a nap, úgy gondoltam, menjünk el a Rockfield Parkba játszóterezni. Bár a google mapsen láttunk valamiféle játszót a park közepén, odaérve szomorúan állapitottuk meg, hogy itt bizony csak zöld fű van, más nuku... Szerencsénkre nem messze voltunk a Donnycarney Parktól, igy nem kellett csalódást okoznunk P.-nek, tudott játszózni kedvére. Hazafelé beugrottunk a Magyar boltba, vettünk sonkát, tormát, Túró Rudit, pogácsát, mákot stb stb stb, majd dél körül haza is értünk. Délután mivel még mindig egész jó idő volt, elautóztunk egészen a Shanganagh Parkig, ami nem sokkal Bray előtt van. P. motorozott, mi rohangásztunk utána, majd némi játszózás után kissé átfagyva szépen hazaautóztunk. Itthon palacsintáztunk és a nap szó nélkül lement.
Vasárnap P. fél 8-kor riasztott (éjjel 2x ébredt, előző este ugye nem sokkal 10 után aludt el, úgyhogy roppantul kipihenve ébredtünk, miután mi 1 körül kerültünk ágyba), majd mire észbe kaptunk, 11 óra lett... (Természetesen ebbe belejátszott az óraátállitás is.) Miután fújt a szél rendesen és semmi kedvünk nem volt hosszasan kimozdulni, mondjuk egy játszótérre, csak a stillorgan-i Tescoba gurultunk el venni ezt-azt, ami kifogyott itthonról. Délben rántott húst csináltam baracklevessel, majd P. 2-kor  nagy nehezen elaludt. Negyed 4-kor kelt, ekkor elindultunk a Deer Parkba, a teadélutánra. P. nem is P. lenne, ha nem tiltakozott volna kézzel-lábbal az ellen, hogy megnézzük, mi is ez a dolog, de végül némi trükkel (lehet, hogy ott lesz a Nyuszi és ad neked csokit) rávettük, hogy elsétáljunk a sokadalomig. Tekintve, hogy összefostuk magunkat, olyan hideg volt a szél miatt, átandalogtunk a rendezvényen, megállapitottuk, hogy a lufi elfogyott, majd kb negyed órás játszózás után visszamenekültünk a kocsiba és egy Poolbeg-es kitérő után hazaautóztunk. Itthon nekiláttam megfőzni a sonkát meg sütöttem - életemben először - kalácsot és megdöbbenve vettük észre, hogy sitty-sutty 8 óra lett, de ami még durvább, világos van... A sonka és a kalács egy időben, olyan 9 körül lett kész, úgyhogy vacsora helyett inkább reggeli lett belőlük.
Hétfőn délelőtt fújt a szél rendesen, úgyhogy miután P. felkutatta a Nyuszi ajándékait (apróságok, semmi extra), elautóztunk Dollymountra megnézni a tengert. Odafelé P. vezetett egy kicsit, ült az apja ölében és kormányzott. Vicces volt, mert végig azt kurjongatta, hogy gyojsabban, gyojsabban, de közben össze-vissza nézegetett, véletlenül sem előre, amerre mentünk. Délután a rég beigért Közlekedési Múzeumba mentünk, Howth-ra, ahol néhány járgányba be is lehetett ülni, úgyhogy P.-t alig lehetett kirángatni záráskor, sikere volt a helynek, az már biztos. Este sonkázás, kalácsozás, tormázás, tojásozás, megállapithatom hát, hogy jól telt életünk első közös Húsvétja az óhazától távol. Jövőre veled ugyanitt*.

* Igen, megint ott tartunk, hogy egy ideig nem megünk haza, olyanok vagyunk, mint Pompom, ülünk egy ágon, egy szép, hosszú ágon és fehelehel  - lehehehe, mivel egy szellő hintáztatja az ágat.