Áh, azért egy kicsit mégis a máról.
Palika egész nap sirt. De tényleg. És háromszor kakilt. Nem volt hasmenése, de gyanús, nagyon gyanús, hogy megint az 576. foga bántja. Jesszusom, hibernáljon már valaki, mert megőrülök.
Délelőtt amúgy Petivel voltunk a központban, a játszótéren, de ő is bolond volt, amilyen szépen viselte a kórházas balhét, annyira kezelhetetlen most, rugdos, dühösen, sziszegve beszél, folyton megsértődik és hiába könyörgök neki, parancsolok rá, fenyegetem, zsarolom, leszarja, mit mondok, kikapja a játékokat Paja kezéből, elgáncsolja csórikámat, követelőzik, undokoskodik és felesel.
Délután ugye a patikába volt egy utunk, hátha kapok Pajának valamit, végül csak egy Dentinoxot vettem, de halottnak a csók, hiába kentem be neki kétszer is, semmi hatást nem láttam, fürdés körül már majdnem hányt, annyit sirt szerencsétlen, már az öklendezésnél tartott, hallottam, ahogy nyelte vissza a cuccot, de egyszerűen már sajnálni is alig tudtam, mert amikor egész nap az üvöltés megy, én gonosz módon megkeményedem és ha nem tudok mit kezdeni a sirással, hát nem tudok, feladom, főleg akkor, ha a hülye bátyja is csak szopat egész nap a baromságaival. (Az előbb amúgy behivott, pedig már azt hittem, hogy alszik, mondván, hogy ő most eszik egy Maoam-ot... Mikor mondtam neki, hogy toll a fülébe, mégis mit képzel, elkezdett hisztizni, de rövid úton leállitottam, hogy ha egy hangot hallok még ma tőle, mehet a nappaliba aludni a kanapéra, hát jó életbe' már, hol élünk, most komolyan, még két ilyen kullancsot nem hordott magán a Föld, elegem van.)

Amúgy beszámolok.
Csütörtökön jöttünk ugye. Már emlitettem, hogy érkeztünk... Fél 8-kor indult a gép, a taxit 4.45-re rendeltük a ház elé, jött is, csak éppen vagy egy órán át tartott, mire kivitt a reptérre, mert hálistennek full dugó volt a városon át. Gyerekülés persze nem volt a kocsiban, egy sem, igy Palettával már megadtuk az alaphangulatot egymásnak - hát tartson az ölében egy 14 hónapost 1 órán át az, akinek hét anyja van. Az utolsó métereken már üvöltött, csapkodott, próbáltam én lefogni persze, de nem sok sikerrel, úgyhogy a taxis bácsi erősen sajnált, mikor kitett minket, bár gyanitom örült is rendesen, hogy végre megszabadult tőlünk. A bőröndleadás, a biztonsági kapuzás még úgy ahogy elment ezek után, de amint Palika meglátta az üzleteket, elszabadult a pokol, orditva szédelgett egyik boltból a másikba, miközben persze igyekezett minél több mindent leverni a kitárt karjaival. Ha felkaptam, hogy már pedig itt már eleget láttak belőlünk, haladjunk a kapunk felé, úgy sikitott, mint egy malac és ahogy vittem a 13 kilóját, úgy leizzadtam, mint egy ló, mert természetesen az úr vergődött, feszitett, szenvedett, tisztára mint akit az ördög szállt meg... Mire odaértünk, hogy lehet beszállni a gépbe, már cafatokban lógtak az idegeim, annál is inkább, mert közben persze Peti is hozta a formáját, totálisan felpörgött és szeleskedett, majomkodott, szófogadatlankodott, hogy azt hittem felkenem a falra őt is.
A repülőutat nem részletezem tovább, már megtettem, iszonyú volt, Paletta akkor aludt el, amikor a leszálláskor lekapcsolták a villanyokat (10 perccel a földet érés előtt bazmeg), dublini idő szerint negyed 11-kor. A 3 órás út gyötrelmeit mindenkinek a fantáziájára bizom. (Mondjuk az jó volt, hogy egyik gyereknek sem fájt a füle, kissé tartottam tőle, hogy Peti sziv majd, de nem, nem mondta, hogy bármi baj lenne, ami furcsa, de hát ha igy, igy...) Itteni idő szerint éjfélkor értünk ki a reptérről, fél 1 volt, mire hazaértünk, hála a jó égnek, hogy nem Szegeden laknak Anyuék... Mire mindkét gyereket lefektettem, elaltattam, negyed 2 volt, mire én is ágyba kerültem, már 3/4 2-t mutatott az óra, ó jeee...
Pénteken délelőtt csak pakolásztam, próbáltam elrendezni, melyik bőröndöt hová tegyük, majd délután Apuval meg Petivel elmentünk kutyát etetni, Rossmann-ba, DM-be meg Spar-ba, hogy az alapvető szükségleteinket kielégitsük. (Meg vettem Pajának tejpépet, amit azóta sem sikerült megkóstoltatnom vele, mert kis túlzással szalonnán meg hagymán él*.)
Szombaton délelőtt Petivel meg Apuval piacoztunk, mert Peti mindenképp lángosozni akart. (Meg én is.) Vettünk mézet is, jó kis termelőit, minden reggel adok neki egy kanálkával, legalább a torka ne fájjon, ha már süket, mint az ólajtó. Délután pár volt gimis osztálytársammal találkoztunk, vittem Petit is, Palika maradt, mert az alvásidejében indultunk, nem akartam bolygatni. Jó későn, fél 7-kor értünk haza, jó volt, elvoltunk, de már irtam, kissé zavart a Nagy Magyar Negativitás.
Vasárnap gyönyörű időnk volt, igy a gyömrői tóhoz mentünk. Felújitották a játszóteret, szépen elvoltunk. Palika egy szál pulcsiban nyomta a homokon, hálistennek a tavat nem támadta be. A játszón volt pár motor is, igazi magyar kismotor, úgyhogy mindkét gyerek rárepült, röhögtem nagyon. (Azon is, hogy ki volt irva, hogy a játszót 4-12 éves kor közötti gyerekek használhatják csak, ehhez képest csak bébihinta volt, hehe, azért megnézném azt a 12 évest, aki abba belefér...) Hazafelé beugrottunk a Hisztéria cukrászdába, mert egy barátnőm azt ajánlotta, hogy az ottani sütik jók, háááát, cseppet sem voltam hanyatt esve, sőt, a szelet tortácskám harmadát meg is hagytam, olyan gáz volt. Én nem tudom, mi van itt, úgy emlékeztem, hogy a magyar cukrászsütiknek nincs párja, ehhez képest az elmúlt években nem találtunk egy jó helyet sem, mindenhol ezeket az egyforma izű, csupa krém, no tészta borzalmakat lehet kapni, amiktől három falat után hány az ember, hát komolyan, én többet nem fogom szidni az ir sütiket, mert úgy tűnik, mostanság a magyarok sem jobbak egy fikarcnyival sem. Bár délutánra elromlott az idő, úgy döntöttünk, megnézzük az új monori játszót is, a Kistónál. Meglepően jó kis játszóteret húztak fel secperc alatt a tó közelében, sőt, sétaösvényt is épitettek a tavacska köré, jól néz ki a hely, na. Paletta megint bemutatta a tombolós számát, mint a reptéren, úgy rohangált körbe-körbe a nagy placcon, mit ne mondjak, nem voltam boldog. Ahogy Peti egyébként hintás-fiú, Palika úgy tűnik, csúszdás, hiszen mig Petit ugye a hintáról nem lehet levakarni soha, Palika a csúszdázásért van oda meg vissza - nehogy egyszerű legyen már az élet, hogy ugyanazt szeretik és egy helyen akarjanak játszani.... Amikor el akartunk jönni a játszótérről, Paja oltári hisztit csapott amúgy, nekem pedig bevillant, hogy a jó életbe', ezt teljesen elfelejtettem, hogy van ez a korszak, amikor az akarat már az egekben, a józan ész viszont sehol és kissé elszomorodtam, hogy jajjj, de hosszú még az út, ami előttünk van.
No hát igy, a mai napról meg vagy jót vagy semmit, tehát semmit, mert nincs mit.  

* I mean házikosztozik, ugyanazt eszi csak, amit mi, húslevest sok répával, nokedlit pörkölttel, nudlit, borsófőzeléket - hiába, akinek 12 foga van, az már kvázi felnőtt.

Hát ez a mai nap egy kalap fos eddig. Palika már éjjel is csintalankodott, hol rám, hol Petire akart feküdni és különben is, későn feküdt, korán kelt, ennek következtében reggel óta teljesen koki. Sirva járkál, mindennek nekimegy, akkor még jobban jajong, esik-kel, rosszkedvű, nem lehet vele semmit kezdeni. Lehet, hogy a foga fáj, lehet, hogy a front zavarja, nem tudom, de kikészit. Ráadásul mióta itthon vagyunk, meglátja Aput és üvölt. De frankón. Ránéz és sir. Anyut viszont kinevezte az anyjának és csak vele lenne. Pisilni is követi. Hiába próbálom lefoglalni, hiába teszek bármit, sipákolva csak Anyut keresi egyfolytában. Őrület. Most nagy nehezen elaltattam, Hawaii van még két percig, ha felkel, elmegyek gyógyszertárba és felvásárolom a boltot, megveszek minden szedáló cuccot, mert itt lehet kapni ilyesmit hehe és bizom benne, hogy valami beválik.
Hogy ne legyen egyszerű az élet, Peti süket, mint az ágyú, még mindig (már az a csoda, ha hall), szerda 4-re megyünk a világ végére, Dr Katona Gáborhoz, javitsa meg. Remélem nem akarja kiszedni az orrmanduláját, akkor már inkább a tubus, bár az sem túl nyerő, de ha köll, köll, ez a nagyothallás valami borzasztó, sosem tudom, hogy csak szófogadatlan-e a beste vagy simán nem hallja, mit mondok neki. (És ezt szépen ki is használja, hát nem hülye gyerek...)
No szóval hát igy, eddig ez az itthon létünk mélypontja.  

Biztos valaki szereti, de számomra a pelenkatortánál kevés bizarabb dolog létezik a világon. Jézusom. Hasonló, mint a fasztorta.

Jó itthon amúgy, de úgy fáj, hogy mindenkiből csak úgy ömlik a panasz. Amikor mi összejövünk Dublinban a barátainkkal, nem szitkozódunk, nem károgunk, nem sopánkodunk a rendszer miatt, hanem vicces történeteket mesélünk, röhögünk a gyerekes nyomorúságainkon (már hogy nem a nyomorúságaink gyerekesek, hanem a gyerekekkel kapcsolatos szenvedéseinken poénkodunk), itthon viszont most az megy, hogy tyűűű, minden milyen drága, milyen szarok az ovik, milyen gáz a kormány, milyen fos ez, milyen borzasztó az. Tegnap találkoztunk pár volt osztálytársammal, vittem egy csokis kekszet, rá volt irva, hogy egy euro és ezen is kiakadtak, hogy nálunk bezzeg a keksz is milyen olcsó, itthon bezzeg milyen drága. Nem mentem bele, hogy nálunk a keksz olcsó, négy darab alma viszont három euro... No mindegy. Csak olyan rossz hallgatni az állandó lehúzást.

Emberek ez a repülés két gyerekkel, akik közül az egyik 14 hónapos, egyszerűen PO-KOL. Iszonyat, borzalom, halál, kin, kénkő, hányás, nincs rá szó. Ezt csak az tudja, aki végigcsinálta már minimum egyszer. Nem autóval, nem nagyobb gyerekkel, igy, pont igy. Sirok, ha a visszaútra gondolok. 

2017 januárjáig (ergo amig Palika 3 éves nem lesz) én többet nem ülök repülőre ezekkel. 

És úgy, de úgy utálom (no jó, nem utálom, kurvára irigylem) az egyedül utazókat, akik számára a repülés csak egy unalmas valami, akik kisminkelve, szép ruhákban, unott arccal várják, hogy leszálljunk. Brühühühühűűű, sokkot kaptam.  

T. még mindig benn, fél 4, várjuk a vérteszt eredményét. Hihetetlen. Én voltam közben GP-nél, kaptam szteroidos spray-t a köhögésemre, hogy kitisztuljon végre az arcüregem, ami talán tél óta gyulladásos, ezért nem tudok soha kikászálódni a takony (mondjuk ez most nincs) - köhögés - torokfájás - fülfájás körből.

Update: 6 óra, most értünk haza. Hurrá.

Nincs amúgy sok változás, nem tudni az okokat, az orvosok csak tárogatják a kezeiket, nem tudnak többet, ez van, vagyis nincs, igy jártunk, pont. Mondjuk zsir, hogy ezentúl akkor bármikor számithatunk ilyesmire, ha T. megfázik. Röhej. Röhej a köbön. XXI. század basszus, ember a Holdon, fejátültetés és az orvostudomány még mindig nagyjából gyerekcipőben csoszog. Mondjuk oké, jó bonyolult egy ember, de akkor is, tök elkeseritő, hogy a sötétben tapogatózunk még mindig rengeteg betegséget illetően. Igy mégis miben bizzon az egyszerű halandó? Hogy nem lesz beteg? Hogy nem éri baleset soha? Szörnyű ez az egész, tényleg.

Egyébként tudom, nem ide kéne irnom, mert jóval-jóval súlytalanabb dolog, de most, hogy elkezdtem a babaruhákat árulni, én is agybajt kapok. A kedvencem, mikor valaki fityingekért feltesz Next / Debenhams stb pólókat, holott ezek k... drágák és mondjuk én, aki közvetlenül a boltokból veszi a ruhákat és egyszer adja a drága gyerekeire, mert utána mindent kinőnek, nem tudok versenyezni velük, hiszen ők tuti, hogy turiból szedegették össze őket, amiket ugye ki tudja, hányan hordtak már előtte és hát báááááá, tök idegesitő, hogy egy 8 euros alig használt pólót 400 forintért kéne adnom. Persze én vagyok a hülye, minek veszek új ruhákat, tudom.

Adatok. Leirom, hogy ilyen is volt.

• Mióta Paletta lázas, kizárólag banánt, joghurtot és Babybelt hajlandó enni. (Ja és kijött a 11. foga...)
• Mióta T. kórházban van, Pipi ipari mennyiségben szinez, puzzle-zik és stencilezik. TV alig.

Pipi ilyeneket rak ki poénból

Szinez

Ilyen volt az egyéni váró az intenziven

Ez pedig a közös váró. Teaautomata a sarokban. 

Irtam már, szeretem, mikor olyanok vallanak nagy elvekről a gyerekekkel kapcsolatban, akiknek még nincs egy sem. Nem tudom, másnak honnan van egy raklapnyi önbizalma, én mondjuk sosem állnék le tanácsokat osztogatni egy három- vagy több gyerekesnek, mit hogy csináljon, mert fingom sincs, milyen a három vagy több gyerek, no de én én vagyok, mint tudjuk, tökéletes, érted.
Ez most onnan jutott eszembe, hogy reggel egy barátnőm elkezdett okoskodni egy babás fotó alatt, milyen veszélyes az Internet, hogy ő nem fog kitenni a gyerekéről majd képeket blabla, ami oké is, persze, veszélyes a net, én sem tennék ki naponta fotókat a kölykökről, a két gyerekről összesen 40 kép van kinn maximum a FB-n, fennállásuk óta és természetesen egy pucér vagy félpucér képünk sincsen fenn, de mondjuk arra az érvre, hogy "hát meg sem kérdezik szegény gyereket, mutogathatják-e a képét ismerősöknek" (mert ugye akinek egy kis esze van, annak ugye nem public-ok a fotói, szóval összesen az ismerősök nézegethetik a képeiket), olyan szivesen rávágtam volna, hogy remélem, akkor nem fogod megkeresztelni a gyerekedet, mert nekem meg pl az fáj, ha újszülötteket öntenek le vizzel és döntik el helyettük kérdés nélkül, hogy miben higyjenek.  
UFF

Tyű, megint puffogok.
1) Ezer év után végre valaki elvinné a hordozót, amit még Petinek vettünk és erre kiderül, hogy T. anyja sok más cuccal együtt elvitette Anyuékhoz még az ősszel. (Anyuék épp szinházba mentek, előtte felugrottak hozzá, ő a kezükbe nyomott egy kukászsáknyi mindenfélét*, hogy vigyék, ahová akarják...) Holott megmondtam, hogy a hordozót hirdetjük, lehet, hogy előbb-utóbb valaki jelentkezik érte és akkor a kék metrótól öt percre lévő lakásába felugrana hozzá, ő odaadná a holmit és kész. Neeeem, ehelyett leadta Anyuéknak, Monorra. Mégis szerinte ki a kislófasz fog levonatozni Monorra egy hordozóért? Annyira útban volt nála?! Befosok komolyan.
2) Ha az én fiam kórházban feküdne, tutiziher, hogy ha valaki kimenne hozzá megmenteni a helyzetet (Anyu), akkor odacsesznék a kezébe a repülés előtt egy csomag Túró Rudit vagy mit tudom én, Pilóta kekszet, hogy nesze, ha felébredne a kisfiam (szippszippp), add már oda neki légy szives, hogy Anya küldi... Nem bazmeg, eszébe sem jut. Azt már nem is mondom, hogy én ezer százalék, hogyha menne valaki az unokáimhoz, nekik is küldenék mindig valami apróságot... De neeeem. Ez aztán végképp nem jut eszébe. Soha. Nagy az isten állatkertje. Ááááááááá....  

* Konkrétan T. dolgait, hogy irmagja se maradjon a lakásában... Nem tudom, milyen meggondolásból csinálja ezt, hogy a saját fia minden cuccát Anyuékhoz viteti. Hát a büdös kurva életbe, mit képzel?!

A tegnapi napot amúgy totális dögrovásban töltöttük, hiába az irek hejehujája: Palika ezúttal a soros, lázas, taknyos, köhög, be van gyulladva a szeme. Szegény rettentően néz ki, ma viszem a GP-hez 11.45-re, bár kétlem, hogy mond valami értelmeset...
Az éjszakák ennek megfelelően iszonyúak, fél órát nem tudok napok óta egy húzásra aludni, mert folyton vergődik, sir, fetreng, jajong, felváltva vagy egyszerre, jajj, borzalmas. Ma végre elvittem amúgy Pipit oviba és roppantul jól esett, hogy Kate, Peti fő tanára kérdés nélkül, kijelentő módban azt mondta, hogy akkor ugye ugrik Amerika... Komolyan, a nyakába tudtam volna ugrani, hogy nem kérdezget, nem csodálkozik, egyszerűen logikusan gondolkozik. Mindig is szerettem, de most még nagyobbra nőtt a szememben... Az éjjel amúgy hidegfront jött, reggel 3 fok volt, ami bazi hideg, hát március közepe van... (Januárban is hideg lenne az itteni klimában, no de igy...) Aztán mit is akartam még, szerda van, T. két hete kórházban, én két hete járok hozzá, ejej, nem lesz ez igy jó. Anyway, a kórházban, a mi részlegünknél van benn chapel meg egy oratory is, ilyenek:

Cool, mi?

Az igazat megvallva kezd kicsit (nagyon) elegem lenni most már megint.
T. betegsége (mármint a köhögése) óta rajtam van mindkét gyerek, nehogy elkapják ugye a kórságot (elkapták, mint a mellékelt ábra mutatja) és mióta ez a kórházas buli megy, még jobb a helyzet. Én elhiszem, hogy rossz lehet egy szobában feküdni, ülni, sétálni egész nap, bizonytalanul, de kezdek kiakadni a jaj de unatkozom szólamoktól. Ha egyszer, csak egyetlen egyszer egy fél napot lehetnék kussban, mikor senki sem szól hozzám, senkivel nem kell beszélgetnem, senkire nem kell reagálnom, hát a seggem verném a földhöz. Nem kell félreérteni, tudom, hogy tök szar az ő helyzete is, valami zajlik az agyában, ami totál megfejthetetlen, de kurvára kivagyok már.
A kórházba járás mellett hol egyik, hol másik gyerek beteg (az, hogy Anyu és én is köhögünk, mint a állat, már mellékes), Peti ezer éve itthon van (ez a kurva St Patrick nap is ma van, holott már tegnap - ma is mehetett volna oviba, ami ilyen helyzetben áldás lett volna, hiszen legalább délelőtt egy kicsit kuss lett volna), én meg kezdek megőrülni, mondom. Amikor Palika alszik (és ráripakodhatnék Petire, hogy no most már pedig csönd lesz, eljátszol magadban fiam), akkor rohanok a kórházba, mire megérkezem, ő is felkel persze és folyamatosan megy a nyüzsgés, a nyögés, a pofázás.
Én nem tudom, más több gyerekkel hogy birja, ahol mondjuk négy-öt gyerek van, el sem tudom képzelni, hogy lehet azt elviselni, nekem ez a kettő is sok, mert valamelyik (de inkább mindkettő egyszerre) mondja, mondja, mondja és egy kibaszott másodpercre nincs csönd.
És akkor ilyen háttérrel hallgatom naphosszat a jajjjj, de uncsi ez itt, jajjj, de csönd van, jajj igy, jajj úgy-ot nem csak T. részéről, hanem Aputól is, aki ugye otthon van egyedül és ez neki nagyon fáj.
Férfiak, mi a fasz van veletek?! Nem tudom, másnak is feltűnt-e, hogy kikkel van itt ezen a téren probléma? Kik nem birják ki egyedül, társaság nélkül? A két kicsi (fiú), meg T. meg Apu. És hopp - mind férfi.
Komolyan kezdem azt hinni, hogy a férfiak valami genetikai mutánsok, akik valami csoda folytán maradtak fenn. (No jó, nem, de érted, e-le-gem van és kussot akarok, csendet, azt, hogy zárjanak be egy magánzárkába és ne szóljon hozzám senki egy hétig, egy hónapig, egy évig. Telitődtem. Shut up mindenki!)

- Kapcsold be a TV-t egy fogassal. 
- Micsoda?
- Fogassal kapcsold be a TV-t. 
- Milyen fogassal? Mi az a fogas?
- Hát tudod, amire a kabátokat szoktuk akasztani....
- De miért fogassal?
- (szokásos) Há' mer' igen.

Ma már koppantunk egyet: tegnap este szépen bekészitettem Pipi lunchbox-át, kitettem a ruháit, hogy ma végre ovi (yaaaay), erre reggel, mikor már indultunk volna, eszembe jutott, hogy kaptunk még ősszel egy kalendáriumot az oviból, mikor van tanitás, mikor nincs és hopp - hát ma nincs. Bakker. Meg persze holnap sincs, hiszen St Patrick's Day. 5-e óta itthon van, őrület.
Amúgy nem értem, nem értem, bárkinek mondom, hogy nem megyünk Amerikába, mindenki csodálkozik. Mégis mi a fütyit várnak az emberek? Ez csak számomra egyértelmű, hogy két kisgyerekkel és egy beteg férjjel nem költözünk másik kontinensre?! Hát bazmeg, hát hogy...? Más menne? Mi vagyunk beszariak? Vagy ez megint ilyen: óóóó, én gondolkodás nélkül mennék Kaliforniába, öt gyerekkel is, aki közül kettő Down szindrómás? Vagy hogy? Ahhhh.

Most, hogy úgy tűnik, számitanunk kell rá, hogy T. rendszeresen rohamozni fog, felmerült bennünk a "költözzünk haza" gondolata. Amerikát már múlt szombaton kilőttük, ilyen bizonytalan egészségügyi helyzetben nem kockáztathatjuk meg, hogy kilőjük magunkat az űrbe, messze a barátoktól, a családtól (komolyan, én nem tudom, mi lett volna velünk Gyöngyiék nélkül, de még az is jól esett, hogy az eset után azonnal tiz-tizenöt ember ajánlotta fel a segitségét szó nélkül illetve hogy T-t folyamatosan látogatják a kórházban - volt olyan nap, mikor öten voltunk benn nála - és ehhez képest ugye Amerikában konkrétan én sem tudtam volna bemenni hozzá a gyerekek miatt, szóval logikusan végiggondolva neeem, nem, ez egy szar döntés volt, egy ember miatt nem menekülhetünk el az országból, el a barátainktól, a támogatói körünktől), igy viszont kérdés, mi lesz velünk, hiszen a szerződés aláirva, ha nem megyünk Amerikába, a Cég simán kirúghatja T-t, hiszen itt már nincs helye, oda meg nem fog menni... Hálistennek van némi félretett pénzünk, egy ideig munka nélkül is kihúzzuk hát, de azért érted... Valamiből élni kell és ha nincs itt munka, kénytelenek leszünk hazavánszorogni, mert ott legalább az élet olcsóbb (plusz van ingyen bölcsi, ovi és nagyszülők).
De.
És itt jön a kövér de. Zsigerből tiltakozik minden porcikánk Magyarország ellen. Nem véletlenül jöttünk el anno. Mi azon kevesek közé tartozunk, akiket nem a jobb fizu, a könnyebb előrehaladás vonzott. Hanem az otthoni közeg taszitott. Az az otthoni közeg, ami azóta ezerszer rosszabb lett. Az, ami mig otthon éltünk, ennyire nem is zavart, hiszen az aktiv részesei voltunk. Most már, ennyi tapasztalattal fájna hazamenni. Hogy már láttunk, milyenek is lehetnének az emberek. Hogy tudjuk, a mufurc bunkóság, a lenézés, a "gyere ide köcsög, én vagyok a király" hozzáállás nem tartozik az élethez.
Szinte minden nap hallok, olvasok valami olyat otthonról, ami miatt hálás vagyok, hogy itt élünk. Hogy most megint ezt vagy azt szólt be az óvónő, a védőnő, a gyerekorvos, a pénztáros a boltban, a szomszéd, az anyuka társ... Beszólt. Érted. Mi az, hogy beszólt? Az igét sem ismerjük, mióta itt élünk. Ja, de, igen, bocs. Ha valaki ferdén néz rád egy boltban valami miatt, ha morog, ha undok, 99%, hogy 2 percen belül kiderül, hogy magyar (vagy esetleg más kelet-európai országból származik).
Pont tegnap meséltem T-nek, hogy mikor vártam az intenziven, a biztonsági őr (!) ajánlotta fel, hogy hoz nekem egy teát, ő mondta, hogy megkeresi nekem a nővéreket. Hát kérem, idézzük már fel a magyar biztonsági őröket... Tavaly a rendőrök ültek le velem dumálni, az egyik azt is mondta, hogy ad pénzt taxira, hogy hazajussak... Az orvossal együtt... Aki szintén kérdezte, hazavigyen-e, mert épp lejárt a munkaideje. És nem a két szép szememért voltak velem kedvesek. Nem. Hanem mert bárkinek felajánlottak volna bármit.
A napokban láttam egy képet keringeni a FB-n, ami a Nyirő Gyula neurológusait dicséri. Hogy válaszoltak a kérdésekre, hogy türelmesek, mosolygósak voltak. És még pénzt sem fogadtak el. Komolyan, majdnem sirtam ezt olvasva. Nem fogadtak el pénzt? Aztakurva. Mosolyogtak? Tyű. Miért van az, hogy nem ez az alap?! Hogy erről be kell számolni, hálálkodva?
Áh, szar ez az egész.
Vagy tegnap Maggie posztja, hogy szegény Buckát kicsúfolták a sapija miatt. WTF? Úgy felháborodtam, kérdeztem is a többieket, mit gondolnak erről és mig otthonról mindenkinek volt bully-s élménye, kiderült, hogy itt semmi ilyen nem megengedett és még senki sem tapasztalt még csak hasonlót sem. És ez ilyen báááááááh.
Nem akarok hazamenni, nem akarok hazamenni, nem akarok hazamenni.
Március 15 van.
És éljen Irország.

Tegnap délelőtt gondoltunk egy merészet és Pipivel bementünk a városba. Azért volt ez merész, mert busszal mentünk. Fél 11 körül indultunk, fél 1-re értünk haza, közben átvettük a Debenhams-ból az ezer éve rendelt pólóját, bementünk a Penney's-be és vettünk neki egy kék nadrágot*, Palikának 3 rugit, egy pizsit meg Pipinek egy kis LEGO utánzatot. Ezután a Dunnes-be is beszaladtunk, vettünk T.-nek péksütit meg vizet, majd az Euro shopban Peti kapott egy kis St Patrick napi kalapot. Nem költöttünk sokat, de épp eleget... Mikor hazaértünk, ebédeltünk és onnantól a normál sorrend jött: kórház, haza, vacsoráztatás, fürdetés, altatás. Paletta megint szarul aludt persze, köhögött, vergődött egész éjjel, roppantul utálom a virusokat, hogy rohadjanak meg.

*

Ma eddig még nem voltunk sehol, lehet, hogy ma szabadnapozom és nem megyek be a kórházba. Déltől nagy banzáj van a Merrion-on, lehet, odasétálunk Pipivel és vidámparkozunk, lazulunk, bár az eső lába lóg eléggé sajnos, szóval nem tudom, mi lesz belőle... Majd beszámolok. Ja, tegnap este megrendeltem a Boost vouchereket a Tesco utalványokból, 5 euroért kértem 20 euro értékű Liffey River Cruise jegyeket, 2,5 euroért kértem egy belépőt a Jeannie Johnston hajóra, 2,5 euroért meg egy 10 euros vouchert a Milano-ba. Hogy mikor használjuk el, azt nem tudom, a lényeg, hogy ezt is kipipálhatom. Igyekszem amúgy otthon én is eladni pár gyerekcuccot (itt senkinek sem kell, ingyen sem), ha kell valakinek 80-86os fiúruha, kiáltson. (Paja ruháit adogatom el, amik max párszor voltak rajta, Peti ruhái már otthon vannak, azokról nem tudok fotókat csinálni stb) Ennyit a hétvégéről, hulla vagyok.

Update:

Voltunk a Big Day Out-on. Tök jó volt. Igaz, lefagyott a tökünk, de jó volt, szép volt, hangulatos volt. Szombattól keddig van a vidámpark, ma pedig emellett volt egy nagy "játszótér" is a parkban, több helyszinen. Az egyik kis beugróban három ugrálóvár volt, a másikban rengeteg régi fajáték, a harmadikban mini-golf, a negyedikben előadásokat tartottak felnőtteknek, az ötödikben pedig workshopokat gyerekeknek. Peti kikönyörgött egy fagyit magának, úgyhogy azzal kezdtünk, majd végigjártuk a fajátékokat, körbesétáltunk, mi van, mini-golfoztunk egyet, majd jöttünk is haza a hideg miatt. Azt hiszem, méltóképp megünnepeltük március 15-öt. Ez van.

Voltunk ma délelőtt Pipettával fodrásznál, már hogy őt megnyirták, én meg néztem. Már nagyon őrült tudós feje volt, ideje volt kicsit lenyisszantani a tincseiből. Gyönyörű idő volt amúgy, tűzött a nap reggeltől estig, egy baj volt, hogy baromi hideg volt, 7-8 fok, brrr. A fodrász után elmentünk a Lidl-be vásárolni, főleg péksütiket vettünk, mert már elvonási tüneteink voltak. A Lidl után beugrottunk a Homestore & More-ba, mert fél áron voltak a serpenyők, vettünk is kettőt, egy 20 és egy 24 centis átmérőjűt, 5 illetve 6 euróért, majd tűztünk haza, hiszen igy is volt 1 óra, mire végeztünk. A kórházba ezúttal jó későn értem oda, 3 körül és nem is maradtam sokáig, mert kezdek kissé leereszteni, fáradok, na. Fél 5-ig maradtam kb, majd mikor hazaértem, felkaptam a gyerekeket meg Anyut és kimentünk a Poolbegre, mert Paja meg Anyu elég rondán köhög, gondoltam, jót tesz nekik a tengeri levegő. Paletta amúgy már nagyon durva, mindenáron sétálni akart, végig a stégen, majd amikor már vissza akartunk fordulni, elkezdett hisztizni, hogy nem, nem, menjünk csak tovább. Felkaptam, de mint egy angolna csúszott ki a kezeim közül, vergődött, erősködött, hogy már pedig neki arra kell mennie, nagyon furcsa volt... Peti babakora óta ilyen kis akaratos puffancs volt, Palikától viszont olyan személyiség idegen ez, hogy csak na. Tény, hogy fel tudja ő is húzni magát, ha nem az van, amit ő akar és az is oké, hogy harcol a jogaiért rendesen (hjaaa, még hogy), de valahogy a Kismajom Petihez úgy illik ez a dac, nála ez abszolút belefér, sőt, elvárt; a Folytonmosolygó Pajától viszont olyan lehetetlen a hiszti, mert annyira nem illik bele a kis bájos természetébe... No mindegy, nem analizálom őket tovább, csak olyan jééé érzés mindig, mikor Paletta a kezdeti dac után nem engedi elterelni a figyelmét és Petiként bulldogként nyomja, nyomja, nyomja magát. Szegény amúgy beteg, köhög, ami az ő esetében azt jelenti, hogy egész nap attól rettegek, mikor hány le.
És St Patrick hétvége jön.

A mai napunk már meglehetősen régi medresre sikerült, reggel Petivel elmentünk a Rainforest Adventure Golf-ba, hogy egy hét után végre kimozduljon kicsit... Jó volt, mert alig voltak (konkrétan csak mi voltunk haha) és mégis jól szórakozott. (Az eső egész nap esett, igy kivinni nem tudtam volna, de egy játszóházat meg még nem akartam megkockáztatni, ki tudja, mit szed ott össze megint.) Golf után beugrottunk a Tesco-ba venni T-nek fahéjas csigát meg vizet, majd a Tuthills-ből kapott Peti egy kis csomag Lego-t. Dél körül értünk haza, akkor gyorsan megebédeltünk és miután letettem Paját aludni (ezer év után, egyszerűen amint közelitettem a kiságy felé, felébredt a beste, jajj, nagyon mérges voltam), bementem a kórházba. Sajnos egyre inkább úgy tűnik, megint nem lesz meg, mi a szar történt, a lumbar punction ugye pozitiv lett a második napon (a white cell-ek száma magasabb volt, mint az átlag, szóval valami fertőzés volt), de minden tenyészet negativ lett - ami lehetséges, hogy nem is negativ, csak false-negative, no de ez a mi szempontunkból már mindegy, a lényeg, hogy nincs meg a bűnös virus vagy baktérium. Most meningitis elleni szereket kap, biztos, ami biztos, illetve egy évig megint rajta kell maradnia a gyógyszeren - szuper, mit ne mondjak. Holnap lesz egy ct, amin megnézik, jól nőtt-e össze a koponyája a tavalyi sérülés után, mert ha nem, lehet, hogy ott jutott be valami - vagy pedig az arcüregén keresztül...
Itt tartunk, Paja köhög, riasztás van, jóccakát.  

Szóval szerdát már leirtam, ovi, Gyöngyi, kórház, altatás...
Szerdán 6 körül értem haza, T.-t az intenziven hagytam, egy fertőző betegeknek fenntartott szobában. Mire megérkeztem, Peti láza már 39 volt, csak feküdt a kanapén, bágyadtan, meg sem moccant... Éjjel 40-ig felszökött a láza, hányt, óránként mértem a lázát, remek volt a buli...
Csütörtökön tehát a GP-nél kezdtünk, Petit és Palit is vittem persze, Peti kapott antibiotikumot és bár ott még csak 38 volt a láza, hazafelé már nyomta a jajj de fázom, jajj de fázom szólamot, ami nála annyit tesz, hogy megy fel a láza.... Mire a Boots és a kisbolt után hazaértünk (be kellett ugranunk kenyérért meg tejért, mert semmi sem volt itthon), újra 39.9 volt láza, nem is evett, csak lefeküdt és aludt. Palikát elatattam, lefeküdtem Peti mellé és amig Anyu ide nem ért, én is hunytam egy kicsit mellette. Mikor Anyu megjött, beengedtem és rohantam a kórházba. Ekkor már az én torkom is fájt rendesen, lázam is volt, de igy jártam. Még nem akartam elkezdeni szedni az antibiotikumot, reméltem, hogy anélkül is gyógyulok.
Pénteken reggel a változatosság kedvéért Palika összenőtt szemmel ébredt (miután végigvergődte az éjszakát és egy összefüggő órát sem hagyott aludni - nem mintha tudtam volna aludni, mivel Peti láza megint 40,4 volt éjjel és megint hányt), szóval egyértelmű volt még számomra is a dolog: Palettának kötőhártya gyulladása van... Felhivtam a GP-t, mondta, hogy otthagy egy receptet a Boots-ban, váltsam ki, csepegtessem Pali szemét vele, úgyhogy a kórház előtt még beugrottam oda is, biztos, ami biztos, kiváltottam a tubust, de mivel nem romlott a szeme állapota, nem cseppentettem, csak kamilláztam neki, hátha elég az is. Bár szó sem volt róla, mig benn voltam, este fél 11kor hivtak a kórházból, hogy T.-t felébresztették, mert mivel jól reagált a neurológiai tesztekre, kivették a tubust és úgy látták, nem kell szedálni. Szuper! Nagy meglepetésemre odaadták a telefont is neki, de elaludt, igy pár hello, hello-n kivül semmit sem hallottam belőle...
Szombatra virradóan ismét remek éjszakánk volt, Peti hányt, priznic kellett neki (kúpot is adtam neki, de nem hatott, egy óra után is 39.9 volt a láza), de legalább délelőtt már tudtam beszélni T-vel... Teljesen képben volt (nem úgy, mint tavaly), tudta, hol van, mi van vele, igy amikor bementem hozzá, már ott ült az ágya mellett és beszélgethettünk. Azt mondta, ezúttal nem hallucinált, csak azt hitte, álmodik, nem akarta elhinni, hogy újra kórházban van, újra ugyanúgy járt, mint tavaly... Kapott rendes ebédet (ezt mondjuk furcsállottam), majd közölték, hogy lassan átviszik egy másik osztályra, mert az intenzivre már nincs szüksége... Éljen-éljen.
Vasárnap reggelre mivel semmit sem javult a torkom meg a köhögésem (sőt), úgy mentem a kórházba, hogy előtte kiváltottam magamnak is az Augmentint a Boots-ban. T. már az új helyen volt (St Monica's Ward), külön szobát kapott, saját fürdővel, szuper kilátással. (Komolyan.) A tavalyihoz képest most sokkal gyorsabban lábra állt, már ezen a napon ki tudtunk sétálni a folyosóra és hát agyilag is sokkal hamarabb felfogta, mi a helyzet, azonnal átlátta a helyzetét és hát nos... nem volt boldog. Sajnos rajta is azt látom, mint amit magamon érzek, hogy most, hogy már másodszor megyünk ezen át, sokkal depresszivebbek vagyunk. Én konkrétan tavaly alig sirtam, örültem, hogy él, hogy túl vagyunk rajta, most viszont totálisan kivagyok. Óránként rám jön a bőgés, úgy érzem, minden összetört, semmi sem biztos, borzongok, hogy ilyen törékeny az élet, hogy egyik percről a másikra tulajdonképp véget érhet és marad a nagy semmi... Ezen a napon, mint mindig azóta, 4-ig maradtam egyébként, de ekkor amint hazaértem, indultam is Petivel az ügyeletre, mert megint 39.6 volt a láza és nem akartam még egy hányós-priznices éjszakát... A crumlin-i gyerekkórházba mentünk, fél 6-kor értünk oda, 6-ra kikérdezett a nővérke, orvos elé pedig 7 körül jutottunk. Egy fiatal olasz fickót fogtunk ki, ő vizsgálta meg Petit, majd 10 perc után megállapitotta, hogy virus a ludas nála is, szóval nincs mit tenni, várnunk kell, hogy elmúljon a láza... Szerencsére ekkor Pipi már egész jól volt, lement a láza, virgonckodott, azt hiszem innentől kezdtünk kikászálódni a borzalmakból.

A hétfő-kedd-szerda meglehetősen egyformán telt: délelőtt elvoltunk itthon a gyerekekkel (mondjuk kedden elugrottam az Ágihoz köhögés elleni szerért, mert mondta, hogy van spéci otthoni szirupja, az a régi, sűrű barna és úgy gondoltam, az biztos hatásosabb, mint az itteni szarok; ma meg elvittem Palikát a ClassicalKids koncertre, Monkstown-ba), dél körül megebédeltünk és 1-kor elindultam a kórházba. Előtte beugrottam a Tesco-ba venni finomságokat T-nek, úgyhogy fél 2-3/4 2 körül értem be és fél 5 körül indultam haza. Amig ott vagyok, általában beszélgetünk, tervezgetünk, lesétálunk a büfébe nézelődni, elvagyunk. Hétfő délután amúgy Anyu hősies cselekedetre szánta el magát: ő is meglátogatta T.-t, busszal, nyelvismeret nélkül. Furcsa módon zökkenőmentesen megoldotta a dolgot, 6 körül indult, fél 9-re ért haza. Hiába, talpraesett, mint a lánya. Szerda este a változatosság kedvéért egyébként Paja tartogatott némi meglepetést: az esti szopi, tápszer után köhögött párat, majd egy az egyben lehányt, de úgy, hogy 10 percig súroltam a szőnyeget, mire előkerült az igazi szine. Tudom, nem illik részletezni, de volt ott minden, szerintem még a délben evett ebédjét is kihányta, nem is értem. Ennek ellenére egész jó éjszakája volt, a vergődős műsort ezúttal ejtette, úgyhogy egész jól aludtunk mindnyájan.
Hát igy.

Most kéne meglovagolnom a helyzetet, reggel 56,6 kg voltam. Pár nap alatt 3 kg. Hm.
Ami itt kedd óta ment / megy - hát kérem az leirhatatlan. Tegnap Petivel jártuk meg az ügyeletet. Konkrétan ez a crumlin-i volt a negyedik kórház, amit megismertem itt Dublinban.
Majd egyszer kifejtem, mi volt kedd délután óta...

És ha ez nem lenne elég, Peti láza 39.2.
Sosem fogom elfelejteni azt a kiváncsi hangot, ami ezerszer megkérdezte, hogy Apa, miért csinálod ezt? Miért csinálod ezt? Miért csinálod ezt?

És megint itt vannak még a dolgok, amiket még ő vett a napokban... Exactly the same story. Ugyanazon a napon. Őrület.

Tegnap amúgy voltunk az ügyeleten (áthivtuk Arturt este, fél 10kor), mert kedd reggel már nagyon durván nézett ki... Alig birt járni, szédült, gyenge volt és ami a legfélelmetesebb volt: délután elkezdett félrebeszélni. Nem találta a szavakat, egy egyszerű mondat is gondot okozott, hogy kérek egy pohár vizet. Estére egyre rosszabb lett, Skype-on érthetetlen dolgokat irt... 10-re értünk be a kórházba, 1-kor jött egy doki, aki megvizsgálta, vett tőle vért, kérdezgette mindenféléről, majd kitolták egy folyosóra, ahol 4-ig rostokoltunk. Fél 5-kor hazaengedtek, hogy valami virusos szar, majd javul, ehhez képest a kocsiban már totál hülyeségeket csinált... Nem tudta kifizetni a parkolást, nem tudta a gps-t kezelni (szét akarta szedni) és kissé agressziv is lett. (Én vezettem persze, csak a parkolásnál meg a gps-szel segiteni akart.) 5 körül feküdtünk, reggel pedig egy kiáltásra és egy puffanásra ébredtem fél 8-kor - meg ahogy irtam, Peti érdeklődő kérdésözönére, hogy ezt most miért csinálja. Mikor kiértem, épp a stiff fázis volt, majd minden különösebb shake nélkül elkezdett aludni, horkolt. Hivtam a mentőket, ők utasitgattak, mit tegyek (döntsem oldalra, ne engedjem, hogy felkeljen stb (kösz, 110 kg!), majd hálistennek 10 perc múlva jöttek és elvitték. Nem volt magánál, mikor levitték a lépcsőkön (a lift mini), csak nyögött és furcsán nézett - egyértelműen nem volt magánál.

Ezek után, hogy ne törjem meg még jobban, Petit elvittem az oviba, szóltam Gyöngyinek, hogy jöjjön ha tud, majd mikor ideért, elmentem a kórházba. Negyed 11-től 3/4 6-ig voltam ott, ezalatt kb 2x10 percre láttam, kiteritve (ezúttal lefotóztam), a többi időt a váróban töltöttem - egyedül, külön kis fülkék voltak a súlyos esetek hozzátartozóinak. Mivel nem tért magához, induced coma-ba tették megint és vizsgálgatják... Itt tartunk... Valószinű egy virus bejutott az agyáig és az okozta a galibát, de ez csak tipp. Lehet, hogy valódi epilepszia, bár nagyon fura, hogy ugyanazok voltak a tünetek mint múltkor: megfázás, köhögés, nátha, láz - és páff. A köhögés nem epileptikus előjel...

Komolyan, nem hiszem el, hogy ez megint megtörténik. Annyira elképzelhetetlen, hogy ugyanaz a nap, ugyanaz a tünetegyüttes. Csipjen meg valaki.          

Nem, semmi sincs rendben.
Idézem:

"AV kómában van.
Összeesett a Square-nél  konyhában Peti előtt, nem tudni, mik lesznek a következmények.
Olyan, mintha egy filmben lennénk. Mondjuk el sem tudom képzelni, hogy nem épül fel. 24-48 48-72 órán belül ébresztik, drukkolásokat kérünk."

Mint egy mesében. Ezt március 4-én irtam tavaly. Ma mi is van?

Igen. Március 4.

Istenem, legyen már vége ennek a hétnek.
T. még mindig szarul van, sőt, rosszabbul, mint eddig. Tegnap volt ugye a GP-nél, szerinte borzasztó ronda volt a torka, a garatja, a mindene és a tüdeje is rettentőre csörgött (strepto throat és chest infection az itélet), de miután ma reggelre elkezdett szédülni, nem találta a szavakat és úgy ment, mint egy öregember, úgy döntöttünk, menjen el a mi GP-nkhez is, az mit mond, jó antibiot szed-e vagy most mi van... Érdekes módon ez a doki nem látta tüszősnek a manduláit (WTF - hogy az istenben van az, hogy az egyik orvos szerint tiszta vörös és tüszős a torka, a másik szerint meg az teljesen okés, ellenben a füle tele van folyadékkal?) és másik fajta antibiotikumot irt fel, mert szerinte nem az a gond, mint amit a másik orvos mondott...
Baromira meg vagyunk tehát most lőve, fingunk sincs, mi legyen, melyik gyógyszert szedje, meggyógyul-e még valaha... Most éppen alszik (ez a másik, sosem volt alvós, egyes-egyedül a roham előtt volt az, hogy este 9-től reggel 8-ig aludt és az is akkor volt, hogy kereste a szavakat, hogy ingadozva járt) és ez az egész engem most már nagyon emlékeztet az egy évvel ezelőtti eseményekre... Itt van rajtam két gyerek, a férj teljesen kiütve és közben költözünk. Elegem van, nem tudom, mit akar üzenni ezzel az Univerzum (az is felmerült bennem, hogy igy akarja elérni az Élet, hogy ne menjünk Kaliforniába, igy próbál jelezni, hogy héjjj, ez nem jó út, nem szabad elmennünk, maradnunk kéne, lesz, ami lesz), én viszont azt súgom vissza, hogy a k... a..-d.
Ja, és azt még nem is emlitettem, hogy negyed 12-kor hivtak az oviból, hogy Petinek fáj a hasa és halál sápadtan vár, úgyhogy még ez is.
Hát, nagyon köszönöm Sors, feck off.  

Amúgy meg inkább visszatérek, mit is csináltunk...

Messy play védőöltözetben

Pénteken délelőtt Palikával a Cafe O'Play-ben voltunk, playdate-n. Krisztiékkel találkoztunk, szegények ők jó későn értek oda, mert Kriszti gyalogolt basszus Dublin 5-ből Dublin 3-ba, szóval vagy egy órán át , mert azt hitte, kicsit közelebb van a hely... Palika jól érezte magát egyébként nagyon, evett másfél piritóst is, én meg ittam egy latte-t és ettem egy almás muffint hozzá, hűűűű, nagyon finom volt mindkettő, ebből a szempontból a Cafe O'Play veri a többi játszóházat, mert olcsó és nagyon jó cuccokat lehet ott kapni. Fél 1 körül értünk haza, Paja nem aludt a kocsiban és utána sem akart hunyni, itthon, most ez a legújabb divat, egy órával hamarabb ébred és napközben egyszer is kin letenni. Zsir... Délután-este nem is tudom, mi volt, az biztos, hogy T. egyre mélyebben hullott alá betegsége szakadékába. (Óóó igen, ez a rohadt terrible feeling of de ja vu... Hogy utálom...)
Szombaton délelőtt a két gyerekkel Bray-ben jártunk, T. meg itthon maradt. Napsütésben indultunk el, mire odaértünk, befelhősödött az ég persze, de kitartottunk és a fagyisnál kezdtünk. Miután 10 percig néztük Pajával Petit, aki roppant akkurátusan eszegette az eperfagyiját, meguntam a dolgot és levezényeltem a csapatot a tengerpartra, ahol Peti leült egy sziklára folytatni a fagyizást, mi meg Palikával csak álltunk és néztük a hullámzó vizet, ami igazán romantikus jelenet lehetett, de tényleg. (Paja amúgy megkóstolta ám a fagyit, szóval fel lehet jegyezni, hogy pár nappal a 14 hónapos évfordulója előtt evett először ilyesmit, hihi.) A part után a játszó jött: felsétáltunk a kölykökkel a játszótérig és tombiztunk kicsit. Mivel Palika a hinta mellett főleg mászkálni akart, nem volt egyszerű a két gyerek navigálása, de elégedett vagyok magammal, jól megoldottam, mindkét fiú épen és egészségesen jött ki a játszótérről, hurrá, megy ez nekem. Dél körül értünk haza, ekkor összeütöttem egy bolognait, megebédeltünk és letettem Paját aludni. T. állapota délután tovább romlott, a torka egyre jobban fájt, köhögött, mint a veszedelem és a láza továbbra is 38 volt. Miután nem volt itthon nagyjából semmi kaja, Palikával felvértezve 4 körül elmentem Stillorgan-ba a Lidl-be és vettem T.-nek némi fájdalomcsillapitót is (klassz volt, mert eddigre orkán erejű szél lett, szóval nagyszerű élmény volt Paját a karomban tartva mászkálni a kocsitól a gyógyszertárig, majd vissza, aztán meg a Lidl-ig és vissza, de hát igy jártam, jártunk...)

Vasárnap délelőtt, mivel Peti már reggel 8-kor őrültködött, előkészitettem az ebédet, majd elvittem Pipettát a Marley Park-ba. Azért csak ketten mentünk, mert a durva erejű szél maradt és nem akartam, hogy Palikát még jobban megfújja, mint szombat délután... Mire a Marley Parkhoz értünk, addigra az eső is elkezdett ömleni természetesen, szóval jó volt a buli, na. Hálistennek találtunk egy kávézót a parkoló közelében, oda beültünk Pipivel kicsit, én ittam egy csésze teát, ő meg evett egy csokis sütit és néztük az esőt. (Ezúttal egyébként nem a játszótérre igyekeztünk eleve, hanem a fairy tree-t akartuk megtalálni, ami úgy a gigantikus park közepén van...) Mikor végeztünk a teázóban, épp kevésbé esett az eső, úgyhogy úgy gondoltam, ha már ott vagyunk, vágjunk neki az erdőnek, leljük meg ezt a hires fát, biztos vicces lesz! Hát az lett: kb 20 percet gyalogoltunk az ömlő esőben, hogy meglegyen a fácska, ráadásul azt sem tudtuk, jó-e az irány... Peti persze végignyafogta az utat, jó darabon cipeltem is (!), de végül a sétánkat siker koronázta, megtaláltuk a fát. Jó tiz perces nézegetés, fotózkodás után indultunk vissza a kocsihoz, igy fél óra múlva végre fedél került a fejünk fölé, hiszen talán mondanom sem kell, visszafelé is esett az eső, igy mire elértük az autót, szarrá áztunk... A délutáni meccs miatt hazafelé ezer évet dugóztunk is, igy dél elmúlt, mire végre hazaértünk a melegbe, közben pedig végig azon paráztam, hogy kész, ennyi, Palika után ma Petit is jól megfázittattam.... Délután nem voltunk sehol, T. dögrováson volt, mi pedig a gyerekekkel néztük, hogy esik a hó... (Mert esett bazmeg, március elsején, esett! Nagy, óriási pelyhekben - vizszintesen a szél miatt...) Fél 5 körül jöttek Ágiék megnézni a kocsit, mig a fiúk tettek egy próbakört, mi fenn beszélgettünk... A nap további része (hasonlóan az egész hétvégéhez) agonizálással telt, istenem, csak egy férfi ne legyen beteg soha, mert leszakad az ég.
Ez volt hát az utolsó előtti négyesben itt töltött hétvégénk. Fos a köbön és akkor még enyhe voltam. Szipp.

Hát az elmúlt napok... T. beteg: köhög, lázas, teljesen kivan - épp úgy, mint hajszálpontosan egy éve... Szerinte ez nem jel, semmi összefüggés, de basszus. Épp igy február végén betegedett le (költözés közepén), 27-én ment el dokihoz, aki felirta neki az antibiotikumot, amire ugye allergiás volt és szerdán lesz pont egy éve, hogy elájult... A többi meg ugye már ismert.
Tök rossz kedvem van amúgy azért is, mert egy amerikai fórumon kérdeztem, mik azok a dolgok, amiket érdemes Európából vinni, mert az USA-ban nincs (példát is irtam, mint orrcsepp gyerekeknek, orrszi-porszi) és a sok normális válasz után egy nőci totál bunkó hangnemben kommentelt, hogy minden pótolható, ez nem Afrika, milyen hülye kérdés ez. Akik azt irták, hogy hozzunk Túró Rudit meg Pilóta kekszet, azokat is jól leoltotta, hogy fúúúj, milyen szülő az olyan, aki ilyeneket ad a gyerekének, hát ez csupa méreg. Most komolyan, az ilyenek minek? Értem én, hogy troll meg parasztnak is kell lenni, de ahhhh. Megnéztem az adatlapját, tagja a Fásy Ádám rajongói csoportnak (basszus!), szóval le kéne szarni, le is szarom, csak tök elkeseredtem, hogy ilyenek közé megyünk. Persze, persze, mindenhol vannak sötétek, de az USA-ban élő magyarok között úgy látom feltűnően sok az idióta. Már más kérdések kapcsán is észrevettem, hogy sokan roppant tanulatlanok és bunkók. Ráadásul mig az irországi anyukák többsége politikailag viszonylag normális gondolkozású (úgy értem, elitélik az Orbán kormány marhaságait, látják, hogy gáz, ami otthon az oktatással történik pl), úgy látom, hogy kinn ezerrel megy a Nagy Magyarország-os, Vesszen Trianon-os baromság, ami nekünk kifejezetten zavaró, mert nagyon nem turul dobog a mellkasunkban. Tök zavar, hogy itt már kialakult egy jó kis társaság és most mindennek vége, jönnek a hülyék... Próbálok persze nem leirni mindenkit kapásból, biztos vagyok benne, hogy van kinn sok rendes, épkézláb magyar is, de eddig nem túl kedvezőek a tapasztalataim...
Eh. Szar ez.