Összehasonlitós

Nem elég, hogy blog szineit átvariáltam - karácsonyosra, ha ez nem tűnt volna fel - most a laptopomon lévő összes képet és fontosabb doksit feltöltöm Picasa-ra és Google Drive-ra, ugyanis tegnap pár percre iszonyat forró levegő süvitett ki a gépből, ma meg úgy kattant egyet, mint aki mindjárt megint feldobja a pacskert. Roppant elégedett vagyok magammal, rajtam nem fog ki még egyszer ez a kis szemét.
A szemétről jut eszembe, tök elkeseritő, ami étel-fronton folyik itt. A legdurvább, hogy bár emlékszem, hogy néhány éve a csatornába öntötték ki a gazdák a tejet (!), olyan ocsmány minőségű löttyöket árulnak Tej (és nem Reggli Ital pffff) néven, hogy sirni kell rajta. A legszomorúbb, hogy sok ember (pl Anyuék is) csak ezeket a borzalmakat engedhetik meg maguknak és konkrétan fehérre szinezett vizet isznak tej helyett. Gáz. Ugyanez a helyzet amúgy szinte az összes tejtermékkel: bár szivesen büszkélkedünk azzal, hogy tádááám, itthon lehet kapni tejfölt, mig sok európai országban nem, a valóság sajnos az, hogy ahol lehet kapni hasonlót (és Irországban lehet mondjuk, 2008 körül még főleg Creme Fraiche volt csak, de már jó ideje mindenhol van Sour Cream is), ott bizony ezerszer jobb ize van, mint ezeknek a vizes-túl folyós aludttejeknek. És akkor a double cream-ről még nem beszéltem. Furcsa mód egyébként, bár kaja tekintetében folyton csalódok (bár a hazai cukrászsütiket semmi nem veri, az igaz), az tök jó, hogy van DM meg Rossmann, ahol rengeteg bio meg hiper-szuper minőségű kozmetikum kapható normális áron - no ezek kinn egy az egyben hiányoznak vagy megfizethetetlenek (már a jó minőségű piperecuccok), bár a valósághoz az is hozzátartozik, hogy a nevesebb, de "iparibb" tisztálkodószerek (értsd Nivea / Palmolive stb tusfürdők, Colgate / Aquafresh fogkrémek) viszont jóval olcsóbbak, mint itthon (pl Dove tusfürdő átszámitva 450 Ft, itt meg max akkor ennyi, ha 3-at veszel egyszerre). Ja, ami viszont itthon sokkal kevesebbe kerül: az a mosogatógép tabletta. Nnnna.

Hű nagyon kivagyok, ma mondjuk lábra sem tudtam állni szinte egész délután, úgy nyomott a hasam. Túlzás azt állitani, hogy fájt, nem, nem fáj ez, hanem feszit, mintha szét akarna robbanni, nagyon gáz érzés. Pluszban este elkezdett szúrni is valahol alul, ahová már ezer éve nem látok és úgy éreztem, itt pusztulok meg. Most sem vagyok királyul, de a délutánhoz képest még hagyján. Nem tudom, hogy lesz ez, nem vagyok én ehhez a tehetetlenséghez hozzászokva. Éjjel fél óránként keltem fel nagyjából, hogy hopp, át kell fordulnom az egyik oldalamról a másikra, mert letörik a lábam, de ezt az átfordulást nem úgy kell ám elképzelni, hogy hopp, fordulok-pördülök és már a másik oldalamon vagyok, hanem először feltápászkodom ülésbe, lihegek két percig, mig a hasam alakja valamennyire normalizálódik, majd sziszegve visszaereszkedem a másik oldalamra és próbálok nem káromkodni, hogy a hasam teljesen külön életet él és húz le, mint Piroska farkasát a sok kő. Belegondolva tök rossz lehet szegény gyereknek is, hogy ha én oldalt fekszem, akkor ő vagy a feje búbján van vagy a fenekén ül, hát hogy van ez kitalálva kérem. Mellesleg az sem nyugtat meg nagyon, ha eszembe jut, hogy ahogy most kinéz, mondjuk 100 éve tyúkszarnyi esélyünk sem lett volna a túlélésre. Jaj. 

A Materialista

- P., mit hozzon a kistesó ajándékba neked? Egy könyvet?
- Anna Petiset? És az is benned van?

Hát én percekig nem tudtam abbahagyni a röhögést. Tök logikus végülis, de erre mit válaszol az ember?!

A Múlt

Egyébként teljesen el vagyok szontyolodva, miután 2013. februárjában, mikor hazajöttünk Anyu 60. szülinapjára, átmásoltam minden képet a én laptopomról az ő új, ajándékként kapott laptopjára, hogy üres óráiban tudja nézegetni a távol élő unokáját és ehhez képest egy fia fotó nincs most meg... Irtam ugye, hogy Amerikában május elején egyik pillanatról a másikra tönkrement a winchester a laptopomban, igy az összes képemnek, doksimnak, mindenemnek lába kelt, de nem estem annyira kétségbe, mert tudtam, hogy eh, hát végülis csak a képek a lényegesek, azok meg 2011 végéig ott vannak AV nagy gépén, a maradék meg - azaz az összes 2012-es fotó (beleértve Sydney-t is) egészen 2013. februárjáig ott figyel Anyu laptopján. Meggyőződésem volt, hogy igy csak a 2013 február és 2013 május között készült képeknek inthetek búcsút végleg, mert azok csak és kizárólag a laptopomon voltak meg, de most úgy tűnik, az egész 2012-es év és a fél 2013-as is elveszett - mert a képeim valami megmagyarázhatatlan módon letörlődtek Anyu gépéről. Az, hogy átmásoltam, 1000%, még a könyvtárak is itt vannak előttem meg hogy százszor megmutattam, hogy nézzétek, itt van az összes fotó, ha nézegetnétek, hónapokra szétosztva belemásoltam egy Peti könyvtárba - és szevasz. Egy sincs meg. Hogy mikor, mi okból tűntek el, elképzelésem sincs. Ami a legidegesitőbb, hogy van két gyönyörű fotóalbumunk P. első 2 évéről és az volt a tervem, hogy minden évről kinyomtatok 100-150 képet, hogy lássuk, hogy nő és ehhez képest 2012 májusától 2013 májusáig van mondjuk összesen 50 darab képem az életünkről, amit részben a FB-ról töltöttem le, részben pedig ebből a blogból.

Átfordult

Nincs is annál jobb, mint arra ébredni, hogy atyaég, apró kezek kaparják belülről a bal vesémet, jééézusom, hát mi ez az óriási forgolódás, majd realizálni, hogy a gyermek átfordult: eddig balra volt a feje és jobbra a háta, most jobbra van a feje és balra a háta. Hm. A hasam alakja tehát maradt elképesztő.

Amúgy múltkor már irtam a P. által elsajátitott angol szavakról, no most ezeket kiegésziteném azzal, hogy pick one, pick it up, which one, this one illetve azzal, hogy múltkor kérdezte, hogy tudom-e, hogy angolul a válasz az answer.
Jaj, remélem gyorsan elrepül az idő és siethetünk vissza, alig várom, hogy kétnyelvű legyen, hát milyen jó lehet már az.

Vegyes

Azon filóztam, ha 3 évvel idősebben ennyivel nehezebben tűröm a terhességet és ennyivel több gond* jön elő, akkor az a véletlen műve vajon vagy van abban valami, hogy a gyerekszülést a 30 éven aluliaknak találták ki. Lehet, be kéne vállalni 38 évesen egy harmadik gyereket, hogy kideritsem.

* Kezdődött a hematómával. Már nem emlékszem, 1 vagy 2 volt, a lényeg, hogy volt. Aztán jött, hogy a méhszájra lóg a lepény. Aztán volt némi barnázás. Aztán hogy a 20. hét óta alig tudok aludni a csipőnyomoromtól, fáj a gyomrom és nem kapok levegőt normálisan. Aztán most, hogy furcsán fekszik**. P.-vel semmi ilyesmi nem volt. Oké, a végén, a 36. hét után felment a vérnyomásom, de ott még nem tartunk, az még előfordulhat most is.

** Egyébként meg azon röhögök, hogyha megint közli valaki, milyen fiús a hasam (már hogy nem oldalra terjeszkedik, hanem csupán előre), akkor megmondom már, hogy ez nem fiús has, ez harántfekvéses has, ami a születendő gyerek nemétől ha jól tudom, független.

Az előbb hivtam amúgy a Klinikát, megvan a TSH eredményem: magas még mindig, hiába szedem a gyógyszert. Irtam a dokinak, emeljük-e a dózist, hát marha jó, komolyan, igy is 50 mg-ot szedek ezer éve. A terheléses cukrom viszont jó lett, 4,7 lett a cukros vizes itóka után, arról nem is irtam még, milyen volt. Úgyhogy most irok: jó volt. Továbbra sem értem a fanyalgókat, cukros limonádét megrendelésre inni szerintem szuper.

Aztán elgondolkoztam, milyen lehet(ett), amikor Anyuéknak vagy az itthoniaknak meséltem Ausztráliáról, Amerikáról. Olyan hihetetlen, hogy ami nekünk a Valóság, az Élet, azaz ami természetes és olyan magától érthetődő, mint a lélegzés, az mennyire messze van Magyarországtól, ettől az egész ködös, szürke országtól. Jó, tudom, hogy csak most szürke meg ködös, hogy november van, de ha elképzelem, hogy hogy hangozhat az mondjuk egy itt élő és a munkájáért rettegő pénztáros számára, hogy hát igen, mi jártunk itt meg ott (nem mintha előjönne ez, csak érted) akkor olyan hülyén érzem magam, hogy úristen, hát más a Balatonig nem jut el nyáron, mi meg úgy dobálózunk itt egymás között San Franciscoval meg Los Angelessel meg Manly-vel, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az ember csak úgy elugrik ezekre a helyekre... És a durva, hogy bizonyos szempontból, a mi szempontunkból az is, már hogy természetes, de ez annyira megmagyarázhatatlan.

Ide kapcsolódóan, az osztálytalálkozón néztünk pár régi videót, amik most fenn vannak a neten is, igy néhányba belepillantottam és hát jézusom, ami egyszer a Mindenséget jelentette, milyen szűknek tűnik most 15 év távlatából, borzasztó. Durva, hogy 15 év telt el az érettségi óta, egyrészről hihetetlenül sok, elvégre majdnem több, mint amennyi a születésünktől telt el 18 éves korunkig, másrészről meg amilyen gyorsan elszállt, nem is tűnik annyira rettentőre soknak. Ugyanigy: ha belegondolok, mi történt 15 év alatt, hát semmi, de közben meg úristen, hát mi minden volt ezalatt, felsorolni is fárasztó lenne. No jó, befejezem, mert ez nem vezet sehová.

Hogy P.-ről is essen némi szó: nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, hogy-hogy nem, itthon megoldódni látszik a kaki-gond. Elképzelésem sincs, mi van itt a levegőben vagy mi nincs, mindenesetre mióta itt vagyunk eddig még nem volt probléma a dologból, sőt, a legváratlanabb pillanatban jön az ihlet és már-már hasmenés-szerű. No ennyit erről. A kedvenc kérdései amúgy mostanság a rég lejárt Miért? korszak után (hiszen ő már mindent tud) az Ez honnan van? és az Ez mennyibe került?

Sajnos nagyjából egy hónapig nem csináltam hasfotót, a legutóbbi még november eleji... Az előbb nekiálltam és az eredmény ledöbbentett: meggyőződésem volt ugyanis, hogy kicsi, helyes hasam van és ehhez képest bakker majd hanyatt vágtam magam a fotó láttán*. Ez még csak a 33. hét, jajistenem, hát mi lesz velem még minimum egy hónap alatt?

* AV (aki egyébként itteni idő szerint olyan hajnali fél 5-kor szállt fel a San Francisco-London járatra, hogy 7 körül már Dublinból jelentkezhessen be) amúgy azt irta, nem is giga nagy, csak normálisan nagy - mindenért megbocsájtottam ezért neki. 

Szokásos

Á, tudom, nem is kéne irnom most, mert úgyis csak szenvedni tudok, de mit csináljak, megpusztulok.
Nem is tudom, hogy részletezzem, egyszerűen minden perc ócska, minden óra pocsék, igyekszem jópofát vágni, nem a rosszat látni, hátha úgy nem vonzom be a szart, de nem tehetek róla, a szar porcukrozva és mosolyogva is szar.
Éjjelente rosszul alszom, a csipőcsontjaim iszonyatra fájnak most már 70 kilósan, ha nagy nehezen átfordulok, érzem, hogy nyomom szegény gyereket, aki felébred és mocorgásba kezd, pontosabban ringlispilbe, fel-le, le-fel egy órán át. P. hajnalban átjön, korán kel, kimegy Anyuékhoz ugyan, de két percenként visszanéz, felkeltem-e már, elkezd követelőzni (ma pl a vitaminját kérte, ami ott volt a táskám elejében, meg is mondtam Anyunak, hogy ott van, elöl, a cipzáras részben, ő persze nem találta (!), úgyhogy kirángattak, hogy egy mozdulattal kivegyem a dobozkát, ami természetesen ott volt), ami után már nem feküdtem vissza persze, csak káromkodtam, hogy k*rva nagy, hogy elvileg három felnőtt van egy gyerekre, mégis mindenhez én kellek (felöltözni sem tudtak Anyuval, kikészitettem a ruhákat, mint mindig, mégsem voltak képesek megoldani ezt a hihetetlen bonyolult feladatot), szóval ott vagyunk, ahol a part szakad, megspékelve azzal, hogy köszönhetően a ház remek elrendezésének, nincs arra mód, hogy 5, eh, 1 percre magam lehessek, mert bárhol vagyok, mindenki lát, mindenki hall, telefonálni csak mobilról tudok, az udvarról, ha nem akarom, hogy hallják, öltözni csak a WC-ben tudok, mert 1000%, hogy Apu akkor akar valamit mondani, ami mondjuk nem csoda, mert folyton beszél amúgy is, miért pont akkor hallgatna, mikor én a melltartómat veszem.
Beköltözni persze beköltözhetnék az albérletbe bármikor, de ott se net, se telefon, se tv, se semmi, a WC a pisitől eldugul és ráadásul ott aztán tényleg csak én lennék P.-vel nonstop, full time, ami úgy, hogy lehajolni pl már csak ünnepnapokon megy és egy csizmafelhúzás után öt percig lihegek, már nem olyan mókás.    
Ez az amerikai út is amúgy úgy kellett, mint a hátamra egy púp: ha beszélni akarunk, a hülye időeltolódás miatt 4 és 6.30 között a neten kell csüngenem, vagyis miután P. felkel, nem tudunk moccanni semerre, maximum 6-fél 7 után, ergo akkor tudunk csak elindulni az albérletbe is, mit ne mondjak irtó jó 7, fél 8 körül megérkezni egy pörgő gyerekkel az üres lakásba, ami akkora, hogy nem tudok megfordulni a konyhájában, úgyhogy csak tolatva férek ki (nem vicc)...
Tudom, hogy ez átmeneti állapot, el fog múlni, de ha tudtam volna, hogy ez ennyire fos lesz, esküszöm maradok Irországban, még ha beledöglök is.

Rémálom a Pöttyös utcában

Hát ez a mai nap... Furcsa volt. Tegnap este kinéztem, hogy az Aréna Plázában Bóbita fesztivál lesz és mivel ezer éve terveztem, hogy P.-t el kéne vinni valami magyar gyerekkoncertre és úgy láttam lesz még egy-két izgi program a helyszinen, gondoltam vágjunk bele. Eredetileg vonattal akartam menni Kispestig, majd onnan két metróval a Keletiig, de Apu rábeszélt, hogy nem-nem, elvisz ő, ne csalinkázzunk. Én hülye mindig belemegyek ezekbe a könnyebb(nek látszó) utakba, igy bár most is tudtam, hogy lesznek gondok a parkolásnál (Apu fosik a mélygarázsoknál, totál pánikba esik, hogy jajaj, ő ilyen helyeken nem tud tájékozódni és különben is, ez a szar kapitalista világ blablabla), gondoltam majd én navigálok vagy max átülök vezetni haha, mert engem holmi mélygarázsok már nem rettentenek. A gondok viszont hamarabb jöttek, már a gyorsforgalmin. Az út ugyanis le volt zárva. Baleset. Király. Fejre állt autó (őszintén, mennyivel megy valaki, aki fejre áll egy kocsival?!), dugó ezerrel. Fél órán át araszoltunk a Gyömrői úton, majd mikor láttam, hogy hohó, Kispesten vagyunk, felcsillant a szemem, hogy no most már nincs messze... Ehhez képest újabb fél óra elteltével látom, hogy ott vagyunk - az Örsön. Az Örsön bakker! Azt nem értem, hogyha nem tudjuk, hogy a Kerepesi út 9, azaz az Aréna Pláza hol van, akkor mi a jó istenért nem lehet bekapcsolni a gps-t? Azt a hülyének találták ki talán? Ekkor már negyed 12 volt, az én agyam pedig szokás szerint forrt, miután P. már ásitozott a hátsó ülésen - hogyne unta volna magát, mikor másfél órája autóztunk. Végül nagy nehezen megtaláltuk az Arénát, végigmutogattam, merre kell menni a mélygarázsba (ki van táblázva), majd miután sikerült a legtávolabbi ponton letenni a kocsit, kiderült, hogy Apu nem hozott igazolványokat... (Tudom, hogy tökéletes vagyok, de én még az életben soha nem hagytam otthon a jogsim, hát bazzeg hogy lehet mindenféle táska, irat nélkül elindulni bárhová?) Ekkor már csak legyintettünk Anyuval (egy egész kis kompánia kisért el, hiszen Amerikában és Ausztráliában is volt velünk 2-2 bébiszitter, akik támogattak) és mondtuk, hogy menjen inkább haza, ez egy ilyen nap, majd innentől boldogulunk, köszi az eddigieket.
Az Arénában odasétáltunk hát a mozihoz, ahol iszonyat hangzavar volt, de sebaj, buli van. A koncert nem nagyon izgatta P.-t, a kipakolt cuccokkal viszont szivesen játszott. Volt levegővel kilőhető rakéta, sok-sok szinező, egy nagy autópálya, néhány nagyobbaknak való játék a Csodák Palotájából - és nagyjából ennyi. Egy óránál többet nem maradhattunk (program sem volt igazán meg késő is volt már), igy lesétáltunk a kajáldákhoz ebédelni. No most bár mindenki tudja, hogy a magyarok egy az egyben szegények, senkinek semmi pénze nincsen, valami csoda folytán mégsem lehetett leülni enni, annyian voltak az éttermeknél. Anyu sem volt a helyzet magaslatán, mig én megvettem a Főzelékfalóban az ebédünket, ő keresett majd talált egy két székes asztalt és ennyi, várta, hogy majd odajutok. Bár a három tálcából kettőt varázsoltam, annyira azért nem voltam bátor, hogy a tömegben utat verve magamnak odacsalinkázzak a mini asztalunkhoz, ezért vártam-vártam és reméltem, hogy leesik neki, hogy nem tudom egyedül kivinni az ebédünket. Nagy nehezen miután rám pillantott, látta, hogy kétségbeesetten tartom fel a sort a pénztárnál (annyi hely nem volt ott, hogy az egyik tálcát ott hagyom és két körben szállitom le a kaját) és a segitségemre sietett, de ekkor már nem voltam a legnyugodtabb, bevallom. Gyorsan kértem hát egy szomszédos asztaltól még egy széket (ez is kimaradt valahogy) és leültünk enni, hogy mielőbb végezzünk... Tiz perc alatt bekaptuk az ebédet (ami csalódás volt, pár éve azért még minőségibb ételeket árultak, most konkrétan leves volt a főzelék, a rántott sajt negyede meg puszta bunda) és indultunk haza. A dög fáradt P.-vel odasétáltunk a Keletihez, ahol viszont kiderült, hogy a metró le van zárva. Fel a lépcsőkön (hiszen mi az nekem), nosza, keressük meg a metrópótló buszt. Bár a Keleti minősithetetlen módon fel van túrva, viszonylag hamar meglett a busz, ami persze tömve volt és végre elindulhattunk hazafelé. Azaz indulhattunk volna, ha az a szerencsétlen 35-40-es fickó nem pont akkor haldoklott volna a Rákóczi úton a rendőségi paraván mögött... Tudom, érzéketlen vagyok, hogy számomra ez a lényeg, de nem viccelek, fél órán át csoszogott a teljesen befülledt busz a Keletitől a Blaháig. P. majdnem elaludt, én azt hittem, kidobom a taccsot, mire fél 2kor nagy nehezen leszállhattunk a BKV remekéről - hogy meglássuk, hogy a Blaha is le van zárva. Na ekkor pattant el valami az agyamban és ekkor határoztuk el, hogy hazataxizunk - két napon belül másodszor, hiszen csütörtökön meg a hármas metró nem járt. (Eredetileg az volt a tervem, hogy veszek bérletet decemberre, de hülye leszek venni, ha egyszer nem lehet használni a tömegközelekedést vagy ezért vagy azért vagy amazért, marad a tömbjegy le van ejtve...) 2800 Ft-ért jutottunk haza, halleluja, ekkorra P. már olyan álmos volt, hogy lefejelte a WC-t és sirt, hogy zengett tőle a környék. (Nem láttam hogy történt a dolog, az orrnyergét ütötte be valahogy pisilés közben.) Negyed 5-ig aludt, ekkorra behivtuk Aput, mert biztos voltam benne, ha nekivágnánk a vonatnak, tuti, hogy felsővezeték-szakadás miatt rostokolnánk egy órát a nyilt pályán, mert ez egy ilyen nap. 6 körül értünk haza, itthon kiderült, hogy a mosógép bekrepált, nem mos, szuper napunk volt, na.                        

Punks not dead

A legújabb kedvencem P. visszahivó szövegei közül (amellett, hogy Lejjebb akarok menni (már az ágyban)) az, hogy Anya, gyere már, hideg a kukim... Ez szerintem totál úgy hangzik, mint egy alternativ aranylemez cime.

Plusz

Egyébiránt mióta mondta az orvos, hogy harántfekvésben* leledzik a gyermek, állandóan bevillan a fogatlan nőci a Mónika showból, amint azt orditja, hogy hát "harántfekvésben volt bennem a Csenge" és ezen valahogy mindig röhögnöm kell kinomban. A procedúra amúgy annyi, hogy ha igy marad P2 (mondjuk van még ideje, főleg, ha maradunk abban, hogy most járunk a 33. hétben), akkor nem illik megvárni a spontán szülés kezdetét, mert az veszélyes (nem akarok hülyeséget irni, miért, nem tudom), úgyhogy akkor kapok majd egy dátumot... Csak azt nem értem, hogy ha az a dátum a 39. hét elején lesz (és általában akkor szokott lenni), vagyis mondjuk január 10 és mégis megindulna valami előbb (hiszen P. is hamarabb jött és oké, hogy minden terhesség más, de általában a második gyerek hamarabb jön, mint az első), akkor mi van? Gáz?

* jó, mondjuk forog rendesen, hétfőn még farfekvésben volt

Orvosos-bombás

Mintha egyre lassabban menne az idő... Volt egy időszakom, mikor vagy 1 hónapon át 22 hetesnek tudtam magam, no most ennek az ellenkezője van, folyton azt hiszem, hogy 2 héttel előrébb járunk, pedig. Tegnap este voltam a dokinál, 7-re volt időpontom, 7.40-kor be is jutottam (rekord!) és tisztáztuk, hogy január 17 a due date (hogy mi alapján azt nem tudom), úgyhogy én már letojok mindent és eszerint fogok számolgatni és kész, pedig szegény gyerek igy jóval nagyobbnak tűnik a koránál a méretei alapján. Szóval a legújabb dátumunk szerint ma vagyok 32 hetes és ami azt jelenti, hogy a legkritikusabb 36-38 hetes kort december 20 és január 3 között fogjuk elérni. Hogy én ennek mennyire örülök... A doki azt mondta, karácsonykor ő nem tud bemenni, akkor marad az ügyeletes orvos, de én hülye elfelejtettem rákérdezni, hogy hogy érti pontosan ezt a karácsonyt, úgy, hogy december 24-26-ig nem elérhető, de két ünnep között mondjuk azért bejön vagy abszolút nincs december 21-től január 2-ig. Mert ugye ez nem mindegy. Bazzeg, hogy ezen is aggódni kelljen! Nem elég az új lakás, az új ovi, az új helyzet, még azon is foshatunk, mi van, ha... De persze nem drukkolhatok, hogy karácsony előtt jöjjön csóri gyerek, hiszen akkor (elvileg) koraszülött még és mehetek nem csak ügyeletes orvoshoz, de ügyeletes kórházba is... Ahogy viszont kinézek és ahogy érzem magam (összehasonlitva a P-vel való terhességgel), január 3 utánig nem fogunk várni, azaz elképzelésem sincs, most mit szuggeráljak: a két ünnep közét? Vagy január 2-t? Komolyan, verem a fejem a falba, hogy nem tudtunk várni egy hónapot, mindig is úgy gondoltam, hogy csak a fanatikusok vagy a lúzerek szülnek karácsony körül és erre tessék. Ráadásul sajnos én nem a fanatikusok közé sorolom magam...
Amúgy hazafelé az orvostól taxiznom kellett a bomba miatt, marha nagy volt, miután az Üllői út is le volt zárva, keringtünk, mint a gólyafos a levegőben 3/4 9-kor a városban. Mondom én, hogy lúzer vagyok.    

Ezt igy hogy?

Ovikat nézegetek. És ILYENEK vannak. Hát mi ez az első kép? Biliző gyerekek egy piszoár és egy rakás törölköző előtt?! Létezik olyan szülő, akit nem zavar, hogy a lányát / fiát igy kicseszi valami hülye az Internetre? Hát hol élünk?

Át is lehet (sőt kell!) ugorni...

Mert ez is rinya.

• Szóval keresek ugye ovikat, de akárhogy irom be a google-be, csak budai magánovik jönnek ki, hát köszönöm szépen. Kocsink nem lesz, úgyhogy könnyen megközelithető óvoda kéne, Budára pedig nem vagyok hajlandó elcipelni P.-t. A környéken kéne valami, de nincs. Vagy legalábbis nem találom. AV talált valami magánbölcsit még mikor Irországban voltunk, de felhivtam őket és a legidősebb gyerek 3 éves múlt múlt héten, na marha nagy lesz, hogy P. épitkezne, a sok 1 éves meg majd szépen belerondit (két 3 év körüli van, a többiek 1-2 évesek). Eh. 
• A lakásról beszéltem AV-nek (hogy a konyhában nem tudok megfordulni, mert a hasam leveri az asztalon lévő cuccokat, olyan kicsi / hogy az ágy 160 cm széles / hogy a szomszéd bácsi tüdőbetegen köhög nonstop és hajnali 2-ig TV-zik / hogy a bojler 3 liter vizet melegit, igy egy ember kifürdi a melegvizet, úgyhogy majd beosztjuk, hogy mindenki négy naponta zuhanyozhasson / hogy a hűtő csak a spejzban fér el / hogy a nagyobb szoba kisebb, mint P. dublini szobája, a kisebb meg akkora, hogy lapjával férünk be / hogy nincs erkély stb stb stb), úgyhogy kiadta az ukászt, hogy ovin kivül keressek lakást is. Hiszen az úgyis olyan egyszerű dolog. Komolyan, egész nap azt várom, hogy végre beszélhessünk 10 percet 5-kor, hiszen minden vágyam, hogy végre valaki megnyugtasson vagy mit tudom én, megértést mutasson és ehhez képest úgy fel tudja cseszni az agyamat, hogy borzalom. Szótlanul, lehangoltan ül a laptop előtt, csak hümmög, hogy hát ez van, mit rinyálok, oldjam meg, ha valami nem tetszik, ő nem tud mit csinálni a távolból, szóval abszolút nem úgy reagál, ahogy számomra az jó lenne... 
• Idegbajt kapok attól, hogy semmi sem tökéletes itthon és ez csak engem zavar. Hogy a kapu zárja ezer éve nem nyilik normálisan, hogy a csengő nem szól, hogy a telefon zúg és halk, hogy a nappali világitása tök gyér, hogy a zuhanyból egy centis csikon folyik a viz, hogy a konvektornak évek óta hiányzik a gombja és még sorolhatnám. AV-val mindketten háklisak vagyunk az ilyesmikre, ő azonnal minden ilyen kis irritáló dolgot kijavit, Anyuék meg észre sem veszik... Szólni cink persze, hát mit pattogok én, az ő házuk, de néha nem birom és akkor látszik, hogy rosszul esik nekik, amitől szarul érzem magam természetesen, de ettől függetlenül az idegesitő kis izék zavarnak és ezt nem tudom eltitkolni, kiül a képemre minden amúgy is, ha nem is panaszkodom szóban... Ettől persze folytonos a feszkó, őket zavarja a kritika (jogosan), engem zavar, hogy nem ehhez vagyok szokva (elkurvultam, na). Épp ilyen konfliktusforrás persze az is, hogy én meggárgyulok az itthonléttől, fossá unom magam konkrétan, ha nem megyünk valahová, ők meg ezt nem értik meg, szerintük teljesen normális nonstop itthon lenni egy 3 évessel (mivel ugye menni sehová sem tudunk, mert tényleg nincs itt semmi, egy kis játszó van két hintával, ahová csak kocsival jutunk el)...     

Szóval áááááááááááááááááááááááááááá!

Ja és visszatérve még egyszer a lakásra, tekintve, hogy anyósom 50 méterre lakik tőle, tegnap délután, mig mi ott voltunk, kétszer kopogott be az ablakon, csak úgy, hogy köszönjön, mert az hú, de nagy poén. Az agyvizem forrt, tekintve, hogy amúgy is gondjaim vannak ugye a folytonos házi őrizettel, erre bazmeg még valaki bejelentkezik megfigyelésre... Ráadásul földszinti a lakás, szóval minden nap többször fog elmenni az ablakaink előtt, csekkolva, hogy fel van-e húzva a redőny, otthon vagyunk-e, miegymás. (Este emlitette is, hogy ha P. már fél 3-kor felkelt, 3-kor miért volt leeresztve még a redőny a szobájában...) Őrület, komolyan. És emellett már tényleg huszadrangú az, akinek a főszereplőnek kéne lennie. Röhej, esküszöm.  

Igy vagyunk hát

Csutka = Csucska

- P., maradj már legalább te csendben egy kicsit!
- Hát fogd be a füled!
- (nevetek)
- Tudtam, hogy röhögni fogsz...

- Briós lesz reggelire, jó?
- Azon brió van?

(Hegedűs D. Gézára utalva, aki az Örökre szépek-et énekli)
- Szépen énekel ez a bácsi... Meg önmaga is nagyon szép...

(Megdicsérem, hogy szép a pulcsija)
- Köszönöm, köszönöm, hogy mondtad...

Anyway

Asszem a külseje nem lesz meglepi, P. tök ugyanigy nézett ki anno.

Ez most nem az én életem

Jaj, tök elegem van, komolyan, még hozzá több szálon futó elegem. A sorrend nem fontossági ám.
1) Mióta itt vagyunk (szerda este) undoritó, nyálas-nyúlós, fos idő van. Szombaton délelőtt láttuk kicsit a napot, de azon kivül semmi: az ég folyamatos szürke, valami szar szemerkél, minden nedves és koszos. Azt mondják, az ir időjárás ronda, hát a francokat, ott sosincs napokig ugyanolyan idő, nincs olyan, hogy majd' egy hétig esik vagy majd' egy hétig szürke az ég, ezek mind elmúlnak, sitty-sutty, nem az van, hogy valami undoritó, lehangoló lepel vesz körül, aminek sehol sincsen vége...
2) Miután megszoktam, hogy a napok 80%-ban egyedül, pontosabban P.-vel kettesben vagyok, baromira idegesit, hogy most Anyuéknál kell lennem. Megőrülök, hogy nincs egy luk, ahová elbújhatnék, ahol csak én vagyok (meg P.), ahol senki sem hall, senki sem lát, senki nem kérdez, senkivel se kell beszélgetni. Magányos farkas lettem az évek során, ez van, nem szeretek falkában létezni. Főleg most, hogy ingerlékenyebb vagyok az átlagnál és kb minden idegesit, most esik nehezemre az együttélés, de amúgy is. Nem akarom hallgatni, hogy jaj, de nehéz most nekünk, nem akarok hallani örök igazságokat, nem akarok mesélni, nem akarom a gondolataimat megosztani senkivel. Engem nem kell ellátni, nem kell etetni, nem kell figyelmeztetni épp mit kell csinálni, nem. Máskor is boldogulok, most is boldogulnék. De...
3) ... Utálom ezt a függést. Hogy nincs kocsim. Saját. Amit akkor és oda vezetek, amikor akarok. Hogy itt lakunk egy koszos kisvárosban, ahol lószar sincsen. Csak totális, megsemmisitő unalom. Itt nőttem fel, tudom, hogy mennyire semmilyen. Nagyon. Gyerekként is utáltam, most is utálom. De most, hogy már belekóstolhattam az önálló, normális életbe, még nehezebben viselem el.
4) Voltam ma 4D ultrahangon és állitólag jóval nagyobb P2, mint az ilyenkor szokásos. Ma vagyok elvileg 31+5 (ez már korrigált érték, mert a menses alapján 30+5 vagyok), ehhez képest a gép 33+6ot adott ki. A fejkerület pl 34 hetesnek felel meg. Nem tudom, mire ez a nagy hizás, de kissé aggaszt. A magzatviz szintén több, mint az átlagos, ezért is feszül sokat a hasam valószinűleg, hogy ez mitől van, azt sem tudom. Lehet cukorbetegség (terheléses cukorvizsgálaton ma voltam, kurvanagy), fejlődési rendellenesség, bármi. Az óriási mérete ellenére P2 amúgy mozog, mint az istennyila, nincs perc, hogy nyugton maradna, forog-pörög megállás nélkül, éjjel-nappal. Néha beékeli magát a jobb bordám alá és ott feszit, próbál kitörni, de legtöbbször inkább úszkál nonstop, össze-vissza. A gép január 5-öt dobott ki, mint várható születési idő, hát most erre mit mondjak... Ami "vigasztal", hogy végre megvan, miért fulladok, miért van nehéz légzésem - ez állitólag a sok magzatviz következménye.
5) AV-val sosem tudok beszélni. A rohadék időeltolódás miatt ma is épp hazaértünk, ugrottunk is fel Skype-ra, volt 10 percem eldarálni, mi van, mert már indulnia kellett dolgozni, hogy beérjen (késve) fél 10re. És ez még igy lesz jövő csütörtökig. Mondjuk jól fel is húzott, mert értetlenkedett, miért stresszelek, mit idegeskedem. Na vajon miért. Mert utálok egy idegen helyen kamaszt játszani a szüleimnél, miközben tehetetlen vagyok, 70 kiló és még az idő is szar?
6) Tegnap az albérletben aludtunk, ahol elvileg márciusig leszünk és annyira, de annyira lehangoló az egész, hogy borzasztó. 90 nm után a 38 nm eleve gáz, de az egész lakás olyan... nem tudom... magyar. Csövek a falakon kivül, lepukkant bútorok, az ablakon rácsok bazmeg, hogy ne törjenek be... Úgy tűnik, 5 év elég volt, hogy sznob legyek és kiakadjak a magyar valóságon. Nem akarom elfelejteni, honnan jöttem, isten ments, csak egyszerűen szar érzés látni ezt az egészet, szar belegondolni, hogy most ez van jó ideig, hiába kapálózom és szar tudni, hogy mi döntöttünk igy. Ma döbbentem rá, hogy valami olyan zsigeri ellenérzés van most bennem az ellen, hogy itt legyünk, hogy sirni tudnék. Biztos közrejátszik, hogy egyedül vagyok (úgy értem AV nélkül) és valahogy újra átélem azokat a szörnyű napokat, amikor még csak vágytam rá, hogy ne az legyen, ami van és hogy kerüljünk ki a szarból (már a szar nem az ország, nem arra értem).
Hát ennyi.

No comment

Na jó, kis komment: AV-nek van egy idős "barátja", aki 70 felé jár és néha váltanak egy-két e-mailt. Ilyenkor mindketten ilyen kicsit fennkölt stilusban irnak. Ma tehát ez a levél várt AV-től:

"Nagy örömmel és hálás köszönettel vettem sms üzeneteidet, melyben a Tőled megszokott stílusban ismertetted Amerikába tántorgott honfitársaddal életed fontosabb mozzanatait az elmúlt napokból. Röviden én is összefoglalnám, milyen benyomások, hogy úgy ne mondjam impulzusok értek mióta itt vagyok Amerikában. Bárhova nézek, mindenhol egy impulzus, olyan sok van belőlük, le kell írnom. Attilának is olvasd majd fel kérlek.

Éjszaka nem aludtam túl jól, bár szállásom tiszta, tágas és rendezett. Mégis, szinte 2 óránként felébredtem, hogy 'jaj jaj' most már tényleg kelni kell. Reggel kényelmesen reggeliztem, majd leboltoltam a recepcióssal, hogy akkor én mégse költöznék át, majd ha lesz probléma a zajjal, inkább akkor tenném át székhelyem a 4. emeletre. Mondták, hogy jó és kaptam egy ital vócsört, amit a büfében tudok beváltani. Vettem rajta kólát, már fel is használtam.

Kellemes, meleg napsütéssel köszöntött ez a novemberi nap itt Kaliforniában, és a fehér Chevy Impalával pillanatok alatt el is értem első célomhoz, a Google zeneházához. Itt kipróbáltam mindenféle hangszert, dobot, elektromos orgonát (régi, nagy, ezer kapcsolóval, bútorszekrény kiszerelésben), gitárokat meg mindenfélét. Utána a Zolival beszélgettem, majd ebédeltünk. Meghivattam magam vasárnapra ebédre San Jose-ba az új lakásába. 2700 dollár havonta, 2 szobás. Most jönnek majd a szülei, csinált nekik mindenféle útmutatót a repüléshez és a bevándorlási hivatalhoz. (Pl ha elrontják az űrlapot, akkor majd fel tudják olvasni azt, hogy "enádör ván plíz".) Mindegy, ebéd után kiültem régi kis kedvenc helyemre, onnan dolgozgattam, (ez az ahol Peti és te is voltál és bicajoztunk az épületek között). Ezután rendeltem magamnak két szendvicset és hazafele még a ham-ham-os játszótérre is kiautóztam. Éppen szálltak a vadlibák délre hatalmas gágogással (?). Mintha látni véltem volna a V alakban Kákalaki Akkát is. Hazafele visszamentem a zeneházba, ahol doboltam még vagy 1 órát. Ami érdekes volt, hogy közben megjött pár zenekar, akik a ház különböző szobáiban gyakoroltak. Az egyik ilyen kínai / koreai szinti-metál-pop volt, totál 80-as évek hangzással és egy olyan énekessel, aki nem volt az, de ezt nem akarta tudmásulni venni. Nagyon jól szórakoztam, de aztán inkább bevágtam magam az Impalába és elgurultam a távolabbi Safeway-be, ahol a múltkori fiú kinézetű lány (vagy fiú?) volt a kiszolgáló. Vettem szökőt meg ilyeneket és hazajöttem vacsizni. Ahogy vágtam befele a szendVókat (csókolom Margitka) a tévén ment egy vetélkedő, amiben (nem vicc) ezek voltak a kérdések: mi az, ami rákerülhet a szélvédődre? Egy kövér buta fickó úgy válaszolt, hogy gyalogos, de erre mondták, hogy az nem jó, mire a másik csapat rávágta, hogy eső és ezzel nyertek. (Az is kérdés volt, hogy mit rázogatnak a kezükben a cheerleader-ek, magyarul pompom lányok.... Erre mondja az egyik, hogy pom-pom-ot... És egy valag pénzt.) Na hát ilyen itt az élet.

Még volt egy csomó impulzusom, de már elfelejtettem őket. Viszont 14 perc múlva kezdődik az Orange County Choppers, azt nézni szeretném. Amúgy jól vagyok, remélem Ti is, nagyon hiányoztok innen, amikor mentünk munka után a játszókra, az azért nem volt rossz, na. I love u, nemsokára 4-en leszük, hurrá, jó lesz meglásd, rengeteg humi lesz, bár kicsit nehéz is, de azért humi is. Majd írjál választ sokat, próbálj te is Sanyibásan írni, én is próbáltam a megszokott stílusban, de a végére elkurvultam és nem olyan lett."

Haladunk

Egyébként tök királynak érzem magam, mivel már mindent kipakoltam. Az egyik bőröndbe belerámoltam a még nem kivánatos dolgokat (P2 új ruhái, amiket összevásárolgattam, karácsonyi diszek stb), a másik két bőröndöt meg már lazán kipakoltam, nem túlságosan szétterpeszkedve, hiszen 3 hét és cuccolhatunk át az albérletbe...
Mondjuk ma konkrétan semmit sem csináltunk: délelőtt játszóztunk kb fél órát, délután meg Tescoztunk és szevasz, de akkor is, büszke vagyok a teljesitményemre. Holnap IKEA, szombaton osztálytalálkozó, vasárnap benézünk az albérletbe, talán ott is alszom, mert hétfőn 7-kor cukorterheléses vizsgálat lesz a Klinikán, utána pedig délre foglaltam időpontot 4D-re. A dokit csak csütörtök 7-kor látom, ha látom, mit ne mondjak, baromira örülök neki, de ez is már kedvező időpont, mert eredetileg csak decemberben szabad már... Kicsit zavar ez a nagy népszerűség, bevallom, P.-nél is kedvelt doki volt már, de mostanra már nagyon eldurvult a dolog, több órás csúszások vannak nála folyton és kb egy hónappal előbb kell bejelentkezni, annyira be van táblázva. Keresni kéne másik orvost, de annyira nem akarok mást, benne az a jó, hogy nőgyógyász és sebész is és nem mellesleg múltkor már bizonyitott... No mindegy, nem tudom, mi lesz igy, mindenesetre lehet, hogy nem ártana kicsit jobban utána keresgélnem a Klinika többi dokijának, mert nem szeretném, ha csütörtökön egyértelműen kimondaná, hogy ő nem tud vállalni (nem az elfoglaltsága miatt, hanem mert ugye a felesége is január elején szül), én meg csak ott állnék, mint egy szerencsétlen... Jaaj, de nehéz ez.

A hét eleje

Hétfőn délelőtt tehát Bray-ben voltunk Anyuval, elbúcsúztunk az ovitól és délután-este nekiálltam pakolni. Kedden délelőtt P.-vel hármasban elautóztunk Howth-ra, a játszótérre, ahol legalább egy órán át játszottunk, én a magam részéről már igencsak blazirt képpel, de sebaj, legalább P. jól érezte magát. Ebéd után folytattam a pakolást (eközben szegény P2-re morgolódtam, mert le nem állt egy másodpercre sem és iszonyat nehezemre esett úgy telerakni a bőröndöket, hogy közben a hasbőröm alatt mint egy alien szemmel láthatóan járt valami jobbról-balra, balról-jobbra, lentől-fel és fentről-le). 11-kor, este, mint egy hulla zuhantam be az ágyba, fájt a hasam, sehogy sem volt kényelmes, kivoltam, mint a liba. A pakolást szerda délelőtt is folytattam, mert az utolsó simitásokat (P. játékai, a konyhából ez-az) már nem tudtam kedd este elvégezni. Az utolsó másodpercben lezuhanyoztam, délben ebédeltünk, negyed 1-kor nekivágtunk a reptérnek és 2-kor már ott ültünk a kapuknál. A repülés egyébként nagyon furcsán alakult: P. egy percet sem akart telefonozni, végig izgett-mozgott, ficergett, lemászott a székek alá, egy szóval őrültködött, mint aki megkergült. (Oké, sirni nem sirt, kiabálni nem kiabált, de azért eléggé idegesitett, hogy egy másodpercig sem ült meg a fenekén, folyton fel-felpattant és semmi sem kötötte le az ég világon...) Szegény úgy várta ezt a repülést, alig birt elaludni este, ehhez képest az egész gáz volt: mérgelődtem vele, csititottam nonstop, fenyegettem, kiabáltam vele, de persze hiába, mikor látta, hogy dühös vagyok, jajaj, megölellek kiáltással a nyakamba borult, megpuszilgatott, hogy most már jó leszek, majd fél perc után ott folytatta, ahol abbahagyta.

Két óra szenvedés után végre megkegyelmezett: végignyúlt három ülésen és - láss csodát, elaludt. Nem is értem, mi jött rá, múltkor a Dublin - San Francisco utat végighúzta egy óra alvással, Dublin-Budapest vonalon nem is emlékszem, mikor szunyált utoljára... Mindenesetre már szálltunk lefelé, mikor felébresztettem és látszott rajta, hogy még lazán nyomta volna tovább... 7-re értünk a lakásba: hihetetlen amúgy, hogy hiába 2,5-3 óra a repülés, háztól-házig akkor is majdnem 7 óra, úgy, hogy a repterekhez viszonylag közel lakunk, szóval nem kell még Szegedre leautóznunk vagy épp nem Cork-ból jövünk... Csóri P. egyébként olyan kis rutinos repülő már, a biztonságiaknál pl mint a gép megy át a kapukon, nem szaladgál el, mert tudja hogy ott tilos, szóval alapvetően nagyon jó útitárs, csak most, mióta 3 éves elmúlt, egyszerűen semmi nem köti le a világon, amikor már ott ülünk a fél négyzetméternyi kis helyünkön és egy percre sem tud leállni, csak mozog, mozog, mozog.
Mintha a kis tér ösztönözné, otthon azért le tud ülni a fenekére, a gépen meg folyton felpattan az ülésre, lemászik, visszamászik, közben sűrű boci, boci mellett lever mindent, szóval olyan clumsy, mint máskor sohasem... Mindegy, lényeg a lényeg, hogy itt vagyunk, itthon vagyunk, igaz, otthon csatateret hagytunk, de AV-nek lesz 10 napja mindent bedobozolni és kiköltözni. (Azért 10 napja, mert ma reggel elindult Amerikába és csak 28-án ér haza. Azért durva világ ez, nem? Szanaszét vagyunk úgy, hogy közben 1,5-2 hónap és ha minden igaz, egyel többen is leszünk... Én csak kapkodom a fejem, komolyan.)

Utolsó érintés

Ja ez meg a lábas művük, ezt még múlt héten fotóztam:

Búcsú

Ilyet kapott P. hétfőn az oviban, szerintem nagyon aranyos:

Egyébként még pénteken kiderült, hogy nem AV főnöke lett a Nagyfőnök, hahaha, nagyon röhögtünk, megérdemelte, hogy koppanjon. (Időközben leesett, hogy azért (is) akarja AV-t elpaterolni a csapatából, mert fosik, hogy rossz értékeléseket kap tőle (mondjuk ettől jogosan tart, legutóbb csupa 1-est kapott), szóval ez olyan vica-versa harc, de hogy mi volt előbb a tyúk vagy a tojás - melyik nem birta a másikat először - no ezt már sosem tudjuk meg. És mindeközben a felszinen persze mennie kéne a jópofizásnak, nehogy a profizmus látszata sérüljön, elvégre egy Cégről van szó, de persze mindketten utálják egymást - no ezért lennék én életképtelen egy profitorientált cégben, naponta hánynám össze a csillivilli épületet.)

Itt tartunk most (30+4)

Az elmúlt napok

Ahogy nézem, pénteknél hagytam abba a hol jártunk, mit csináltunk krónikát. Anyu csütörtök este megjött, AV ment ki érte a reptérre, fél 11 után értek haza, igy P. már nem várhatta meg ébren. Csütörtök este még kiautóztunk utoljára hármasban Poolbeg-re és próbáltunk búcsút venni a kis tengerpartunktól...

Péntek délelőtt P. legnagyobb örömére Anyuval hármasban mentünk az oviba és mig ő szocializálódott, mi Anyuval elautóztunk Seapoint-hoz, hogy megmutassam, hol fürödtünk nyáron. Ragyogó napsütés volt, sétáltunk kicsit a parton, ámuldoztunk, hogy néhány öreg néni igyekezett úszni a jeges vizben, majd továbbgurultunk a Nutgrove Shopping Centre-be. Ott vettünk nekem egy fekete kistáskát, nézelődtünk a Dealz-ben, Anyu kapott pár vastag zoknit és beültünk a Calypso Cafe-ba. Mindketten ekler fánkot ettünk, Anyu tejeskávézott, én teáztam, közben pedig a karácsonyt tervezgettük. 1-kor felvettük P.-t, otthon ebédeltünk, majd P. alvása után próbáltunk elugrani a Tesco-ba, de az Úr másképp döntött, igy megvártam AV-t és kettesben mentünk bevásárolni.  
Szombaton délelőtt a Marlay Parkot mutattuk meg Anyunak, hálistennek az idő jó volt, sütött a nap, igaz, a szél igencsak fújt, de kibirható volt a dolog. Ebédre marhapörköltet ettünk nokedlivel és mig P. aludt, mi elszöktünk AV-vel moziba. A Blue Jasmine-t néztük meg és bár olvastam olyan kritikákat, hogy ez a film cseppet sem Woody Allenes, megállapitottuk, hogy ez baromság, mert az egész filmről sütött, ki rendezte és tök jó volt... A film után elsétáltunk a Bewley's-be, ahol óriási mázlink volt, mert találtunk szabad asztalt. Ittunk egy-egy forró csoki-szerűséget, sütiztünk és romantikáztunk a tömegben. Mikor eleget ültünk, elsétáltunk a H&M-be kabátot nézni AV-nek, de mivel nem találtunk jót, mentünk is haza. Este AV Anyuval meg P.-vel még elment a Tescoba, én pedig itthon pihegtem, mert eléggé kidöglesztett ez a szabad délután...
Vasárnap a Powerscourt vizesésnél kezdtünk, mert Anyu ott még nem járt. Az idő megint szép volt: bár hideg volt, a nap azért sütött és legalább sétálhattunk egy jót. A játszótéren P. kicsit szórakozott a homokozóban és némi labdázás után dél körül indultunk haza. Ebédre tárkonyos levest ettünk rántott hússal és miután P. elaludt, elmentünk AV-vel az Omni Parkba, hátha végre tudunk venni AV-nek téli kabátot... (Nem tudtunk.) Összesen egy karácsonyi mellénykét vettünk P.-nek meg beugrottunk a Tesco-ba és 5 körül már otthon is voltunk. Hazaérve felkaptuk a többieket és kimentünk a Poolbeg-hez négyesben, végképp búcsút venni a tengertől. Az estét (sikertelen) palacsintasütéssel töltöttük és viszonylag korán feküdtünk.

Ma reggel elég rosszkedvűen keltem, csak később esett le, hogy azért, mert ma volt az utolsó ovis napunk... Mig P. búcsúzkodott, mi Anyuval elautóztunk Bray-be és némi séta után beültünk egy teázóba inni valami meleget és enni egy-egy scone-t. Bray után az ovi felé bementünk a cornelscourt-i  Dunnesbe és fél 1-kor már ott voltunk P.-ért az ovi előtt. Fél óra várakozás után bementem P.-ért, elbúcsúztam Laura-tól, Maureen-től, Kim-től, könnyes szemmel végignéztem, ahogy végigölelgetik P.-t és jó utat, sok szerencsét kivánnak nekünk és szomorúan kiballagtunk az oviból - remélhetőleg csak - márciusig. Itthon kiraktam Anyuékat a lakásunknál, én pedig továbbhajtottam a GP-hez, hogy felvegyem az igazolásom, hogy alkalmas vagyok a repülésre. Mig P. aludt, Anyu elment sétálni, én pedig nehéz szivvel próbáltam megemészteni, hogy elmúlt ez a délelőtt is. Most pakolnom kéne végre, de nem tudom rávenni magam, hogy egy lépést is tegyek a költözködés irányába... Szipp.

Great expectations

Az nagyon gáz, hogy 2 perc Skype után úgy fel tudja cseszni Apu az agyamat, hogy az élettől elmegy a kedvem és agyfaszt kapok a gondolattól, hogy 2-3 hetet otthon kell kibirnom? Hálistennek november 15-től vesszük ki a lakást, de valahogy az sem kecsegtet túlzottan, hogy egyedülálló anyaként a 8. hónapban kettecskén éljek P.-vel egy lepukkant kis albérletben, mig AV december 8-án utánunk nem jön...
Sirok, komolyan.

Vissza. Akarok. Jönni.

A Másik Csizma

Sajnos a szokásosan hordott csizmámon kivül csak ez a csimmám van, beruházni meg már nem fogok még egybe.

Bár úgy tűnhet, nem ez ám életem kérdése jelenleg, csak gondoltam ha már felvetettem a problémát, alaposan kifejtem.   

Bókok

Hazafelé a játszóról figyelem, mi folyik a hátsó ülésen. P. Anyuval beszélget::
- Én nagyon szeretlek téged...
- Én is...
- Legjobban a frizurád tetszik... De klassz ez a kabát is. Meg a nadrágod is szép.

Tipikus

Nem győzöm dicsérni P. legújabb festményét, amit most kaptunk, mert szóltam a Laurának is, hogy hétfőn jövünk utoljára, erre P. hidegvérrel rám szól, hogy jól van, már háromszor mondtad, nem mondjad már megint, elhiszem, hogy szép.
Bazzeg.
Egyébként tényleg nagyon tetszik, tök absztrakt meg minden, ráadásul vásznon van, mint az igazi festmények. Komolyan, azon filózom, hogy bekeretezem hehe és kiteszem a falra. Mondjuk melyik falra. Ó. Back to the original problem.
   

Búcsú

Ma vittem utoljára P.-t oviba egyedül - ma este jön Anyu és holnap, ha minden igaz, együtt visszük. Ezen kivül egyszer még megy hétfőn - és utána néma csend. Annyira rosszul esik a búcsúzkodás most, megmosolyogtató, hogy dobálóztam én itt pár hete Németországgal, most meg úgy érzem, megszakad a szivem és nem fogom kibirni Irország nélkül az elkövetkezendő néhány hónapot. Minden porcikám tiltakozik Magyarország ellen jelenleg, nem akarok odamenni, itt akarok maradni ebben a jó kis dagonyában, szeretem ezt az országot, na. Persze, persze, vannak bosszantó hiányosságai, de 5 év az 5 év, tudom, viccesen hangzik, de ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton - amit már röhejes, de nem tudok elmondani otthonról... Olyan béna kettős érzés ez, amit soha senki sem fog megérteni, aki nem volt még benne, élsz pár évet külföldön és egyszer csak azt veszed észre, hogy két ország között ragadtál, mindkettőt szereted, mindkettőt utálod, egyik sem igazán a tiéd és bár mindkettőben otthon vagy, egyikben sem igazán. No jó, most egy kicsit úgy érzem, itt inkább otthon vagyok, nem akarok Albert kekszet a Rich tea helyett, nem akarok bosszantóan drága babaruhákat nézegetni a boltokban, nem akarom a mufurcságot meg a minusz húsz fokot...
Ez az utolsó egyedül töltött délutánom, mig P. alszik ebben a lakásban. Hihetetlen.

Bűnös város

Az idei utolsó kettesben Dublinban töltött délelőttünket P.-vel igencsak bűnös tevékenységekkel tömtük tele. Először is, reggeli közben Mickey Mouse Clubhouse-t néztünk, majd elmentünk a stillorgani Leisureplex-be, ami tulajdonképpen egy játékbarlang, de van benne egy kedves kis játszóház is. Mióta utoljára voltunk, kialakitottak egy igazi játszós placcot is, telis-teli játékokkal (puzzle, kiskonyha, vonatpálya, ride-on, hintaszék stb), szóval a megszokott mászós labirintusok mellett a földön is lehetett szórakozni. Tizóraira popcorn-t ettünk, majd délben átmentünk a Dealz-be venni gyerek fogkrémet meg néhány Happy Hippo-t. Ebéd gyanánt beültünk a Mekibe, mert semmi kedvem nem volt hazarohanni és főzni és különben is, ezer meg egy éve mérgeztem magunkat legutóbb, úgyhogy úgy éreztem ennyi belefér: P. sült krumplizott, én meg ettem egy BigMac-et. Inni nem kértünk, volt vizünk, haha. Kifelé menet egy furcsa bácsitól P. kapott egy lufit, amivel egész hazaúton csikizni próbált a kocsiban, majd hazaértünk és 10 perc játék után elvittem aludni.
Oké, oké, nem a legegészségesebben töltöttük eddig a napot, de olyan jó volt lazulni és mókázni, kit érdekel most, mit hoz a jövő.

Ima

Annyira szeretnék hinni Isten létezésében, mert akkor bizhatnék benne, hogy AV főnöke megkapja a büntetését egyszer a köcsögségéért. Nem is részletezem, mit talált ki legújabban, mert csak felhúzom magam még jobban, legyen az elég, hogy egy aljas, gonosz, tehetségtelen, nyalós faszarc, akinek minden rosszat kivánnék az életben, ha nem fosnék attól, hogy rám száll vissza.
Ezért bizom Istenben vagy a Sorsban, hogy egyszer jól megb*ssza az élet, pontosabban visszakapja azt a rosszat, amit másoknak (nem csak nekünk) hozott. Ó bárcsak bárcsak bárcsak. Légyszi légyszi légyszi.

Alul-felül kaja

Na, hát tegnap este megnéztünk egy filmet, de bár ne tettük volna, tömör fos volt, kárba veszett másfél óránk. Az idegesit, hogy ezer év rábeszélni AV-t, hogy nézzünk valamit, mert nem nagyon szeret mozizni és erre sikerült egy hulla béna filmet választani. Konkrétan a De kik azok a Lumnitzer nővérek-et? Miután olyan szereplők voltak benne, mint Rudolf Péter, Alföldi Róbert, Udvaros Dorottya, Hegyi Barbara, abban reménykedtünk, hogy a rossz vélemények ellenére nézhető film lesz, de sajnos totálisan igazuk volt a lehúzós kritikáknak: ez a film szar. Az elejétől a végéig. Komolyan, nem is értem, minek egyáltalán ilyen baromságra pénzt költeni. Valaki komolyan azt hitte, hogy ez jó?! Én filmben elég kritikátlan vagyok, ahhoz már nagyon ócskának kell lenni valaminek, hogy nekem ne tetszen legalább egy kicsikét valami miatt, de ez... hát ez valami borzalom. Nulla történet, nulla értelem, nulla poén - maximális bosszúság, hogy hogy adhatta ennyi normális szinész a nevét egy ilyenhez. 

And now something completely different: ma voltunk délelőtt a Mount Merrionos playgroupban, P. pedig végre magától bilibe kakkantott, miután három napja nagyjából öt percenként vonult el "jaj, de kakilni kell már, alig birom visszatartani" felkiáltással a szobájába pelussal a fenekén, én meg gonosz módon megelégeltem és mondtam neki, hogyha holnapig nincs kaki, este jön a babylax. Tudom, ez borzasztóan elitélendő, szégyellem is magam miatta, de iszonyat elegem van a folytonos szorulásból és küszködésből. Elhiszem, hogy neki is, persze, neki lehet a legrosszabb, de fel kéne fognia végre, hogy állva nem lehet kakilni, még pedig ha peló van rajta, állva próbálkozik. Áldom a Sorsot, hogy a bili sikerélményt hozott neki ma és nagyon bizom benne, hogy lassan leesik neki, hogy ha bilizik, fizikailag könnyebben jön a cuccos, mintha pelusozna. A pisilés olyan szépen megy nyár óta, sitty-sutty rászokott mindenféle kin nélkül, ezzel a hülye kakilással meg csak a küszködés megy. Jó lenne tudni, melyik a tyúk, melyik a tojás, azért nem akar-e bilizni, mert zavarja a szorulásossága vagy azért van szorulása, mert nem akar bilizni és inkább a végtelenségig visszatartja (nem mintha erőltetnénk, hogy bilizzen, hónapok óta elő sem került a téma, ha kakilnia kell, szól, hogy kér pelust és szó nélkül ráadjuk)... Eh.          

P. kedvenc számai

Mostanság Presser és Charlie után (utóbbit tegnap látta először egy fotón, teljesen kiakadt, hogy lehet ilyen öregen énekelni) P. nagy kedvence lett a Padlás. A kocsiban folyton az megy, eddig a Szilvásgombóc volt a sláger, most az Örökre szépek a menő, még hozzá az a rész, hogy "... ott van a múltunk egy távoli tájon s az elveszett éveket el lehet érni újra...", hát meg kell mondjam, mindig könnyes lesz a szemem, ahogy P. teli torokból orditja ezt a versszakot, egyrészt baromi aranyos, ahogy nagy átéléssel énekel, másrészt meg idén annyian meghaltak körülöttem, hogy nem tudok nem arra gondolni, milyen fekete év volt ez a 2013-as...

Az albumról amúgy a Fényévtávolságot is szereti, abban még nem olyan profi, de igyekszik. És ha nem a Padlás megy nálunk, bekapcsoljuk a rádiót és ezt a számot várjuk, mert ez a legújabb külföldi liebling:

Hát nem aranyos? 

A hétfő csak egy hétfő

A mai napunkat jellemezze ez a kép, hát igy vagyunk mi mostanság. Szerintem iszonyat aranyosan néz ki P. garbóban, nem is tudom, eddig miért ódzkodtam tőle. Mig ő ovizott, én elautóztam Dun Laoghaire-be, mert tegnap a kezembe nyomtak egy Tiger katalógust és óriási AHA élményem volt, mivel rájöttem, hogy Dániában jártunk mi ilyen üzletben és imádtam. Nem vettem sok mindent, csak egy pingvines lunchbox-ot meg egy kis karácsonyos puzzle-t P.-nek Mikulásra és egy karácsonyos szalvétát, de roppant elégedett vagyok magammal, hogy milyen kincseket szereztem. Ezen kivül megállapitottam, hogy a DL Shopping Centre-ben semmi értelmes bolt nincsen, úgyhogy mentem tovább a Blackrock Shopping Centre-be, mert hazamenni már nem volt értelme. Ott benéztem a Mothercare-be, felpróbáltam pár kismamafelsőt és ruhát (a legnormálisabbat lefotóztam ugye), vettem ezt-azt a Superquinn-ben, majd átsétáltam a Frascati Shopping Centre-be, ahol körberöhögtem a Debenhams árait és beültem a Mekibe enni egy muffint meg inni egy teát. 1-re éppen hogy csak odaértem P.-hez, aki a fotón látható fejjel várt és majdnem kiszúrta a meglepetésnek szánt pingvines lunchboxot... Most fél órája alszik, de szerelik a tetőt, kopácsolnak, mint a szar, igy hamarosan szerintem felébred és kezdődhet a délutáni műszak. A laza délelőtt után nem is bánom, bevallom. Jó most.

Szóval a hétvége

No hogy is volt az az utolsó hétvége.
Szombat délután, mivel P.-nek még volt egy kis hőemelkedése, a fiúk itthon maradtak, mig én bevásároltam a Lidl-ben és kicseréltem egy P.-nek szánt polárfelsőt egy mérettel nagyobbra. Már sötétben vezettem a Stillorgan Shopping Centre-hez és nem győztem káromkodni, mert mindegyik parkoló tele volt és bár leszerencsétlenkedtem magam a Lidl földalatti bunkerjába is, bakker ott sem volt egy fia hely sem. Én nem tudom, milyen amatőr mérnökök dolgoznak itt amúgy, de hogy a legtöbb bevásárlóközpontnál folyton azon kelljen tökölni, hogy nem tudod letenni a kocsit, az kicsit bosszantó. Arról nem beszélve, hogy ha nem Micra-d vagy Ford Ka-d van, sok helyen fizikai képtelenség parkolni még az enyémnél fényévekkel nagyobb tehetséggel is, mert egyszerűen egy normál méretű kocsi már nem fér el. Annyit szidjuk az amerikaiakat, milyen bénák, de basszus ők legalább tudnak parkolókat épiteni és nem centizik ki, hogy egy két méter széles autóval egy két méter tiz centis helyre varázsold be magad... Bahh, nagyon utálom ezt a spórolást, ami az utak tekintetében megy, hogy ami máshol egy sáv, az itt kettő. No mindegy, mázli, hogy a pulcsit ki tudtam cserélni, különben agyvérzést kaptam volna, hogy küzdök-küzdök és végül dolgom végezetlen kell hazakullognom.

Vasárnap délelőtt jó korán keltünk, majd kiautóztunk Dollymountra. P. nem szállt ki, csak tekergette a kormányt és egy egyenes szakaszon vezetett is. Mivel a nap gyönyörűen sütött és óriási szél volt, tök jó képeket lőttem azalatt a 10 perc alatt, mig kinn kóvályogtam a parton. Hazafelé beugrottunk a magyar boltba szilvás gombócért, hogy legyen második is a gulyásleves utánra, úgyhogy szuper kis lakomát csaptunk vasárnapi ebéd gyanánt. Délután, mig P. aludt, elmentem az Omni Parkba a New Look-ba, hátha lesz valami jó kismama ruha, de egy piros felsőn kivül semmit sem találtam. 4 óra volt, mire hazaértem, a fiúk pedig azzal fogadtak, hogy nincs áram. (Ezt mondjuk tapasztaltam, mert a környéken nem működtek a jelzőlámpák és nem tudtam beállni az udvarra sem, mert a kapu nem nyilt ki...) Mivel tilosban tettem le a kocsit a ház előtt (természetesen nem volt szabad parkolóhely sehol, mert meccs volt), gyorsan elmentünk Sandymountra bicajozni kicsit és vettünk ezt-azt a Tescoban. Este mig én ruhapróbát tartottam, AV valami szám felvételén dolgozott, P. pedig rosszalkodott.
Bár nem igazán igy képzeltem az utolsó közös hétvégénket itt, azért nem volt rossz a buli, egész jól elvoltunk, hurrá.

Variációk egy témára - update

Aki erre jár, nyomjon már egy számot, miben menjek a 15 éves (!) osztálytalálkozóra novemberben. Én konkrétan teljesen magam alatt vagyok, hogy mindenben úgy nézek ki, mint egy tehén, itt egy hájfodor, ott egy hurka, őrület, utálom ezt a kinézetet, a hasam az oké, de a körités baromira idegesit. 67,2 kg vagyok, csak hizom, hizom, hizom.

1. Elég Christmassy, a piros harisnya elég feltűnő az a baj.

2. AV szerint olyan vagyok ebben a barna gatyóban, mint egy medve. Hát igen, a vastagságom megvan hozzá.

3. Na ez a gatyó még előnytelenebb, mert alul is szűk, ki is esett szerintem.

4. Még a csizma sem segit, ami vastag, az vastag.

5. Kismamaruhának hogy kaphat fel igy az eleje, csessze meg. Béna.

6. Szolidabb szinekkel ugyanaz, mint az 1.-es. (Itt a harisnya zöld.) 

Ma láttam egy jó kis fekete ruhát a New Lookban, de csak 12-esben volt és annak akkora volt a kivágása, hogy kilógott a melltartóm, ha nem figyeltem. Hát köszönöm nem. Pedig jól nézett ki, a fekete karcsúsit is. Asszem. Ha lett volna 10-es méret, az lehet jó lett volna...

update:

+1 lehetőség, ma láttam a Mothercare-ben. Persze harisnyával meg csizmával kellett volna fotózni, de persze nem volt nálam harisnya és sportcipőben voltam, igy a próbafülkében egy doboz mögé bújtattam a csupasz lábaimat (miután a farmert a bokámig letoltam haha). 

Utolsó hármasban töltött péntekünk (és szombatunk) Dublinban

Mert hogy jövő pénteken már itt lesz Anyu, hogy az azt követő szerdán hazarepitsen... Hihetetlen, hogy elszállt ez a pár hónap, tudom, közhely, de tényleg, atyaisten, hát november van.
Péntek reggel leadtuk P.-t az oviban (azért adtuk, mert AV jött velem), majd beugrottunk a jelmezboltba, mert AV-nak beugrott, hogy Halloween-re való tekintettel mindenki beöltözik a Cégnél. Klassz. Rövid válogatás után egy rasta-parókára esett a választásunk egy kis kötött sapkával, amihez vettünk egy óriási fém-peace-jelet is és ennyi. Szörnynek, zombinak, hullának eleve nem akart beöltözni, pedig azok a jelmezek már fél áron búsultak a polcokon, de túl finom lélek ő ahhoz, hogy vaduljon, ez a vagány paróka viszont pont neki való volt. Miután megvettük a szajrét, elvittem AV-t a dart-hoz, én meg elgurultam a Nutgrove Shopping Centre-be. Nem akartam semmi különöset venni ezúttal, csak szerettem volna beülni teázni valahová és szerettem volna egy jót reggelizni. A tea mellé végül ekler fánkot ettem, mert múltkor már megszivtam a scone-nal és ahogy megtapogattam a fogóval (elnézést), most is éreztem, hogy kopog, mint a kő, hát nem, inkább hizom, de száraz scone-t nem eszem, mert annál undoritóbb nincs. Reggeli után végigjártam a boltokat: Penneys, Dunnes, Tesco, Claire's, Dealz, de néhány apróságon kivül nem vettem semmit, mert most nem volt célom, csak lógni akartam, sétálni meg nézelődni. 1-re P.-ért mentem, hazajöttünk ebédelni, majd miután elaludt csináltam néhány kókuszgolyót. Mivel este AV már fél 6-ra itthon volt, elugrottam úszni (immáron 4x voltam, juhúúú, mióta elhatároztam, minden héten el tudtam menni, szuper), majd este még összedobtam egy rakott krumplit, gondolván, hogy ha ma kirándulunk vagy játszózunk ne kelljen hazarohanni főzni.
A kirándulós / játszós tervbe P. szegény persze beleronditott, ugyanis 38 fokos lázzal kelt... Murphy, hogy pont tegnap este gondoltam arra, hogy milyen király, hogy az ovi ellenére alig volt beteg még - és erre tessék, nem telik el 8 óra és lázasan ébred... Nem értem egyébként én ezt, hogy van, de bármiről beszélek, bármire gondolok hálával, az rövid időn belül tuti a visszájára fordul. Nem hiszem, hogy anti-őrangyalom van, mert ahhoz túl mázlistának érzem magam, de az biztos, hogyha azt irom ide, hogy P. mostanság jól alszik, akkor másnap borzasztó éjszakánk lesz; ha azt irom, hogy javulnak a kaki-gondok, akkor egy hétig semmi nincsen; ha azt irom, hogy milyen jól viselkedik mostanság, akkor pár óra múlva megvadul stb stb stb. Múltkor elkezdtem nézni a Titok cimű valamit, de 10 percnél tovább nem birtam, mert egyszerűen nem tudok hinni ebben a nagy bevonzásban, mert az ilyesmi nálam eddig csak forditva működött. Ha jó dolgokat képzelek el magamnak, akkor abból tuti szivás lesz, ha viszont szart vetitek előre, akkor általában valami kellemes meglepetés ér - és nem azért, mert a pozitiv vagy negativ nézőpont miatt a semleges kimenetelt másképp itélem meg. No szóval mára a kinti programokat kilőttük, helyette itthon pakolásztunk, játszottunk és én a magam részéről átválogattam a P. szobájában lévő nagy szekrényt, mit viszünk haza onnan és mit nem. Most AV épp tolatóradart szerel az autóba, P. pedig az istennek nem akar aludni, pedig egész délelőtt azt hajtogatta, milyen fáradt. Ennyit a lázas gyerek sokat alszik örök igazságról...      

Kiváncsi vagyok, arányaiban hány ember emlékezik meg a Halloween-ről és hány a Mindszentről a blogot irók közül.
Én a magam részéről nagyon szeretem ezt a napot: kicsiként imádtam kimenni sötétben a temetőbe, botorkálni a sirok között, fagyoskodni a nagykabátban, bénázni a gyertyákkal, virágokat szurkálni a kővázákba - gyerekfejjel óriási móka volt ez. Az idei a hatodik november 1-je, mikor nem vagyok otthon és bevallom, kicsit elszomorit... Mintha az elmúlás napja arra is emlékeztetne, hogy vége a gyerekkornak...
A mi időnkben nem volt még tökfaragás meg Halloween meg ilyesmik, mégis olyan jó azokra a régi hideg estékre visszagondolni, mikor felkerekedtünk és közösen kivonultunk a gyertyafényes sirok közé. Ezzel nem a Halloween ellen szólok, csak valahogy azt élném meg csalódásként, ha a mai gyerekeknek abszolút nem lennének temetőjárós élményei, ha a halottakra való emlékezést a mai 30-as szülők kipipálnák azzal, hogy ej, hát faragtunk tököt, csináltunk félelmetes sütiket, mit fárasszam szegény gyereket még azzal is, hogy kirángatom a temetőbe...
Természetesen semmi közöm hozzá, ki hogy neveli a saját gyerekét, tudom én azt, csak sajnálnám, ha elfelejtődne ez a szép hagyomány, ha a nagy mókázás után egy-két nappal elmaradna a család elhunyt szeretteire való emlékezés, ami mellesleg tálalástól függően épp olyan szórakoztató lehet egy gyereknek, mint maga a halloween-i készülődés, hiszen apu-anyu-gyerekek együtt, közösen élnek meg valamit, ami alapjaiban ugyan szomorú, de mégis, a közösség ereje miatt megnyugtató, emlékezetes és olyan élményt ad, amire évekkel később - ne adj isten távol a szülőhazától - jól esik visszagondolni...