Dél előtt

Hasznos kis délelőttöm volt: AV-t elvittem reggel a Céghez, mert csomó cucca volt és nem akart gyalogolni, P.-t leadtam az oviban (magától nyújtotta a kezét a néninek, hogy vezesse be a szobába, jaj), majd elautóztam a Nutgrove Shopping Centre-be, mert csütörtökön kaptam egy fülest, hogy ott van még 3 darab maternity swimsuit. Mondanom se kell, a háromból már csak egy darab volt, az is 18-as (én 12-est kerestem, mert 10-12-es ruhákat hordok), ráadásul nem is underwired volt persze szerencsétlen, úgyhogy kezdtem berágni, mert a többi, sima fürdőruha is csak 16-18-as méretben volt, amikor is megláttam egy vicces csavart mellrészű fekete darabot, amiből szintén csak egyetlen volt, 16-os, de gondoltam leszarom, lesz, ami lesz felpróbálom és láss csodát tök jól állt. (Már amennyire ez lehetséges hordóhassal.) Úgy örültem, hogy végre mehetek mozogni, el sem tudom mondani. A Dunnes után kicseréltem a P.-nek vett harisnyákat egyel nagyobb méretre (persze csak hófehérben volt 4-5-ös évesekre való, de igy járt) meg a P2-nek vett bodykat szintén egyel nagyobbra (newborn helyett úgy döntöttem kap 0-3 hósat), majd ezután beültem a Burgerbe enni egy muffint egy teával (nem volt időm reggelizni), elolvastam a helyi hireket egy ott hagyott újságban és kifelé menet beugrottam a Specsavers-be elkérni AV szemcsijének a számláját, a Dealzbe néhány furcsa innivalóért és az Euro2 boltba egy autós szinezőért és állatos matricás könyvért. Épp visszaértem 1-re az ovihoz, felkaptam P.-t, váltottunk pár szót Brúnóékkal és tűztünk haza enni. Itthon összeütöttem egy borsófőzeléket, P. kapott egy rántottát (elnézést) és fél 3-kor nagy nehezen elaludt. Ma AV 10 után jön, igy a délutánon agyalok, mit is csináljunk, illetve azt próbálom meg kisütni, mikor próbálhatom ki az új fürdőrucimat, hurrá. Ja és a poén kedvéért csináltam egy ruhás képet is a hasamról, itt tartunk most cimmel.

A hét vége

A hétvége megint rohanósra sikerült, na de mikor nem az... Szombat délelőtt megcsináltam a pizzatésztát, előkészitettem pár feltétet, majd eltűztünk a Palmerstown Parkba. Bár egész jó idő volt, alig voltak kinn, nyoma sem volt a nyáron megszokott tömegnek. Kb egy órát voltunk, P. felfedezte a see-saw és a csúszdázás örömeit, majd hazaindultunk. Miután kész lett a pizza, eldöntöttem, hogy én most legalább egy évig nem akarok megint csinálni, mert először úgy tűnik, hogy sittysutty kész, de gyakorlatilag az ember mégis a fél délelőttjét a konyhában tölti... Ebéd után AV eltűzött az X Musicba nézelődni, én meg lefeküdtem aludni, mert hulladék voltam. Fél 4 körül keltünk, P.-vel együtt, majd 5 körül jött valami fickó eladni valami zenei kütyüt és mig rá vártunk, összeütöttem egy szilvás pitét. Délutánra már csak vásárlást ütemeztünk, elindultunk hát a Dunnes-be, de P. kitalálta, hogy vegyünk inkább túró rudit, igy egy éles fordulattal a magyar boltban kötöttünk ki. Mivel vásárolni igy is úgy is kellett, de a Dunnes-ig már nem akartunk kimenni, a stillorgan-i Tescoba mentünk és ott hagytunk egy valag pénzt.
Ma a Botanical Gardens-ben kezdtünk, ahol kiderült, hogy kisbicajjal és motorral nem lehet bemenni, igy kénytelenek voltunk mindhárman gyalogolni. Gyűjtögettünk faleveleket, bújócskáztunk, sétáltunk, de siettünk, mert AV-nak megint le kellett lépnie dél körül, ugyanis holnap lesz valami koncertjük és kellett még vennie ezt-azt... (Annyira nem értem amúgy ezt, van egy rakat megoldandó gondunk, feladatunk, erre még bevállal egy ilyet, amire gyakorlatilag az egész hétvégéje ráment - már amikor épp nem voltunk valahol hármasban. Ja és persze holnap 10-ig koncert, ami után természetesen megint ő az, aki elpakol, vagyis ki tudja, mikor látjuk... Eh... És akkor anyósom még megkérdezi, hogy vajon miért nem ment el pénteken a Cég 15 éves szülinapi rendezvényére... No vajon. A Cég amúgy elmehet a pitlibe, mert (amellett, hogy még mindig cseszi a csőröm az idióta főnök), annak ellenére, hogy szinte minden héten van valami szar munkaidőn túli program, rendezvény (éljenek a fiatalok), a karácsonyi családi napon és a nyári garden party-n kivül sehová sem  mehetnek családtagok... Értem én, hogy fiatalos cég, csupa 22-23 éves hátizsákos dolgozóval, de bazzeg a családosokkal mi van?! Azért ők is vannak páran. Annyira megy a parasztvakitás, hogy a Google igy, a Google úgy, de azért 5 év alatt most már kezd egy kissé definiáltabb képünk is kialakulni a Cégről és bizony ez nem feltéten nyerő. Mondtam is AV-nek, hogy ha egyszer kilép, irjon már egy könyvet, szerintem simán elkapkodnák... No mindegy.) Szóval miután AV 4 körül hazaért, mivel szép volt az idő és kár lett volna veszni hagyni, kiautóztunk Bray-be fagyizni és bár óriási, szépséges hullámok voltak, P. nem akart kavicsot dobálni, helyette igy csak bicajozott a promenádon. Fél 7-re értünk haza, onnantól P. megbolondult: rosszakodott, mint annak a rendje, nem fogadott szót, rám ugrált, csesztetett, idegesitett, ezalatt AV a koncertre készült elő és totálisan magába fordulva dolgozgatott. (Csókoltatom a hobbiját.) P.-t fél 10-kor nagy nehezen lefektettük, azóta azon morgolódom, hogy mennyire szemét világban élünk, hogy ennyire más terhek nehezednek egy család szintjén a nőkre és a férfiakra...

Facts

Péntek este belelapoztam a Nagy Terheskönyvembe és döbbenettel vettem észre, hogy csütörtökön kezdődik a harmadik trimeszter. (A könyv szerint ha 25 + 1-nél tartasz, az már a harmadik, én meg elhiszem, de asszem van, aki szerint csak 28 hetesen lép az ember a végső harmadba...) Ennek megfelelően már heavily pregnant-nak érzem magam, pedig hol van még a vége... Oké, nincsenek durva gondjaim, csak sok apró kellemetlenség, amik összességében azért már nehezitik a mindennapokat. Például éjjel óránként oldalt kell váltanom, mert fájnak a csontjaim azon az oldalon, ahol épp fekszem. Elég hamar kifulladok, nem birok már a rohamtempómban gyalogolni, nem vagyok még csiga persze, de azért érzem a sebességváltozást. A nap 60-70%-ban baromi kemény a hasam, totálisan feszül, igy sétálni a kifulladás mellett is nehezemre esik, mert nem birom normálisan kiegyenesiteni a hátam és mint egy anyóka, hajlott háttal igyekszem előre a térben. Cipőt kötni guggolva már rég nem tudok és lehajolgatni is roppant kényelmetlen, mert ekkor úgy érzem, a torkomon át jön ki az egész hasam... Ami az evést illeti, furcsa módon már nagyon kis adagoktól megtelik a gyomrom, asztalnál utálok enni, mert itt nyom, ott nyom rettentőre, úgyhogy legszivesebben a kanapén hátradőlve eszem, úgy több hely marad a finom falatoknak. P2 esetenként olyan mozgást levág, hogy a frász kerülget, szabályosan látszik, ahogy pl a karját végighúzza a hasamon belülről - elég furcsa érzés, bevallom, úgy tűnik, túl rég volt hasonló élményben részem. Ezeket a tüneteket amúgy nem panaszként irom ám, tudom, hogy lehetne ez ezerszer rosszabb is és végülis egész jól megúsztam eddig a terhességet, csak úgy rémlik tényszerűen még sosem jegyeztem le, hogyan is vagyunk igy 2in1. Hát igy*.   

* A "lelki dolgokról", érzésekről nem tudok mit irni, ezért szoritkoztam a testi tünetekre. Én komolyan csodálom azokat, akik már terhesen kapcsolatba tudnak lépni a gyerekükkel, nekem ez nem  megy, P-nél sem ment, sőt, még miután megszületett, akkor sem igazán éreztem a fellegekben magam, hogy jaj, de szeretem meg húúú, akkor most van egy fiam, nekem ez jóval később esett csak le. Most is látom, érzem, hogy mozog, de nem tudom összerakni a történetet, hogy ez a saját gyerekünk belül, olyan hihetetlen az egész. Attól persze parázom, hogy nehogy a nyakára tekeredjen a köldökzsinór, de nagyjából ez az egyetlen parám a terhességgel kapcsolatban, több szörnyűség nem jut eszembe, mi történhet még, pedig biztos van még millió probléma, ami felléphet még a születésig... Itt tartunk hát.    

Gyors szokásos

Szerdán végül AV csak 6-ig dolgozott (nem ment el az utolsó meetingre, ami 7-ig tartott volna, mert be volt rágva a főnökére - nagy bosszú hehe), úgyhogy nem vásároltunk végül a farmerszoknya átvétele után, simán csak hazajöttünk. (A szoknya vásárlás amúgy vicces volt: 4.45-öt beszéltünk meg, P.-t 4-kor keltettem, elrohantunk AV-hoz a dobozokért (vett még egy gitárt, őrület), majd félkor elindultam a találkozóra. Tök jól odaértem volna 45-re, mikor beugrott, hogy basszus csak 50 euróm van, bizti nem fog tudni visszaadni a csaj... Irtam sms-t, hogy mizu, válaszolt is, hogy óó, kár, mert neki nincs készpénze egy deka sem, mire menet közben beütöttem a GPS-be, hogy hol a legközelebbi bolt és odacsalinkáztam. Természetesen parkolóhely se közel, se távol nem volt, igy beálltam egy loading felirathoz és miközben sűrűn imádkoztam, hogy ne vigyék el a kocsit (egy villamospálya mentén volt persze az a hülye bolt), elrohantam venni valami apróságot, hogy felváltsam a pénzt, majd visszaturbóztam a kocsihoz, amit nem vittek el szerencsére 5 perc alatt... 5-re odaértem a találkozóra, átvettem a szoknyát és elégedetten hajtottam haza a zsákmánnyal, amiért megküzdöttem bizony.)
Tegnap szabad estém volt, sajnos végigrohantam az egészet újra, pedig azt terveztem, hogy kicsit nézelődöm, majd beülök enni egy sütit valahol, de persze nem igy lett, végigjártam a boltokat bordó harisnyáért (volt, de már visszavittem), fürdőruháért (nem volt), fekete kardigánért (volt) és a Debenhamsban találtam egy leárazott szürke felsőt is, majd mire kettőt pislogtam, negyed 9 lett és indulhattam haza...
A ma délelőtt dettó a vásárlás jegyében telt, Brúnó anyukájával elmentünk a Dundrumba, visszavittem a H&M-be a kék kisinget, kicseréltem nagyobbra, vettem Microlax-et (igen, még mindig téma a kaka, sőt, most az igazán), vásároltunk a Tescoban és vettem P-nek két szürke harisnyát (kicsi lett csessze meg) meg P2-nek három hosszú ujjas bodyt. 1-kor elhoztam P.-t az oviból, ebéd, fekvés, majd este hármasban elmentünk még a Herbert Parkba bringázni. Most épp a holnapi pizzához való dolgokat készitem elő és zellerkrémlevest főzök.      
Kivagyok! És 64 kg...

Shopaholic

Most esik le, miért is hordtam én mindig bikinit és nem egyrészes fürdőruhát: hát a legtöbb egyrészes olyan, mint a régi tornadresszek, amiket már 8 évesen is rühelltem, akkoriban még azért, mert mindenhol egyenletesen tapadtak, mostanság meg azért, mert úgy látom, hogy a melleket nem tartja semmi, csak lenyomja az az undoritó szteccsanyag. Jézus. Szerintem aki képes non-wired kismama fürdőruhát* tervezni, az sosem volt terhes az életben, hát ilyet... 

* Röhejesnek tartom, hogy a sima fürdőruhától a kismama fürdőruhát az különbözteti meg, hogy az utóbbinál a mell alatt van egy szines csik. Ja és persze nagyjából kétszer annyiba kerül.

Ma egyébként roppant hatékony voltam eddig: P.-t fél 10-re elvittem oviba, majd elszaladtam a Lidl-be vásárolni, többek között vettem neki még egy kordgatyát és P2-nek egy butykost (haha), onnan hazafelé benéztem a Dunnes-be Stillorgannál, van-e fürdőruhájuk, majd itthon főztem magamnak krumplis-babos-virslis valamit, P.-nek meg borsós-virsilis-tésztát illetve holnapra némi paprikás krumplit, megmostam a hajam és fél 1-kor elindultam P.-ért. A dugó miatt épp odaértem 1-re, nevetve jött ki a lelkem, örült, hogy ott vagyok, tök boldog vagyok, hogy már két napot megúsztunk sirás és tiltakozás nélkül. Fél 2-re értünk haza, azóta kismama téli kabátokat nézegetek és tervezgetem, hová is menjek ma vagy holnap este az Apa-Fiú napon. (Elmarad a röpi állitólag, ma is szabad lehetek, ha akarok holnap helyett, ami azért jó, mert ma 9-ig nyitva vannak az üzletek, holnap meg 7-kor zárnak.)

Jellegzetes P. poén

Ülünk tegnap a relax-hintában ketten. Beszélgetést kezdeményezek:
- Jó kis Anya-Fiú hintázás ez, mi?
- Aha. Te vagy a Fiú? Hehehehe...

Ezzel csak az a gond, hogy ha nagy ritkán "tanulunk" és mondjuk rákérdezek, hogy melyik kavics nagyobb, ez vagy ez, tuti a kisebbre mutat és röhög. Egy idő után baromi idegesitő, ráadásul zavar, hogy ha ezt mással is megcsinálja, azt fogják hinni, hogy buta. Mert én tudom, hogy csak viccel, de egy idegen nem biztos. Lesznek még itt cifra dolgok, ha suliba kerül, érzem.

Jut eszembe, ma egy barátnőm megkérdezte, izgulok-e már, milyen lesz két gyerekkel, mire ledöbbentem, hogy atyaég, ez még eszembe sem jutott eddig, hogy nehéz is lehet, mert annyira lefoglalnak a napi dolgok, hogy el sem jutott még az agyamig, hogy ketten lesznek. Sajnos ugyanigy voltam P. születése előtt is és tessék, hogy jártunk. Most is úgy képzelem, hogy fél kézzel megoldom majd a dolgokat, haha.

Azok a bizonyos legyek... A mitévők...

Irország előnyei:
- kedvesek, barátságosak az emberek
- van már ismeretségi körünk
- bejáratott, ismerjük az előnyeit, hátrányait
- P. elkezdte már az ovit
- az angol nyelv jó

Németország előnyei:
- jó az egészségügy
- vannak szabályok
- olcsóbb az ovi
- közelebb van Magyarországhoz, nem repülni kéne haza, autózhatnánk is
- elhúzhatnánk Colin főnöksége alól
- megtanulnánk még egy nyelvet

Irország hátrányai:
- szar egészségügy
- megfizethetetlen bölcsi / ovi / napközi
- katolikus oktatás
- messze van, távolabb nem is lehetne
- sokszor rossz az idő
- gyerekekre nem figyelnek nagyon (lásd konstans takony)
- idióta főnök

Németország hátrányai:
- nem ismerjük, nem tudunk róla semmit
- valószinűleg merevebbek, barátságtalanabbak az emberek
- németül beszélnek, mi viszont nem
- P.-nek teljes nyelvváltás kéne

Amúgy meg...

Mindenféle átkot szórok épp AV főnöke fejére, aki egy szemét, köcsög, bunkó f*sz. Nem elég, hogy az itteni minősithetetlen egészségügy miatt nem tudok itt szülni (leszarom, hogy más is szül itt, meg is lehet nézni, hány beteg gyerek van az országban), szóval a nyakunkba szakad egy csomó gond a hazaköltözés miatt (P.-t kivenni az épp megszokott oviból, kiköltözni a mostani lakásunkból novemberig, igy akkor lakást keresni, mikor visszajövünk egy két hónapos gyerekkel, eleve egy két hónapossal repülni februárban, az influenza szezon közepén, otthon lakást, autót találni, bérelni, ovit keresni P.-nek 4 hónapra), most kitalálta, hogy AV 1 (egy) hetet dolgozhat összesen a budapesti irodából, a többi fizetés nélküli. 1 hét bazmeg. Mikor a munkája totálisan nem helyhez, irodához kötött, bárhonnan végezhetné, akár otthonról is, ha akarná. Erre ez a köcsög beint, hogy nem mehet el karácsony előtt, mert mindenki akkor akar menni, de annyi esze nincs a seggarcnak, hogy kicsit más dolog azért hazamenni két héttel az ünnepek előtt, hogy a karácsonyi szünetemet meghosszabbitsam vagy hogy ne maradjak le megint a gyerekem születéséről. Komolyan, legszivesebben addig ütném ezt a f*szt, amig mozog. Soha nem támogatta még AV-t, mindig ellene dolgozott, nem is tudom, miért reméltünk most mást (talán mert azt hittük, hogy egy gyerekszületés egy irnek nagy dolog), de akkor is kurva szarul esett ez a hir most. Főleg úgy, hogy nemrég mesélte AV,. hogy ááá, menni fog ez a pesti irodából való munka, hiszen egy török fickónak azért kreáltak egy állást (!) Amerikában, hogy kinn születhessen a gyereke, ez a barom meg arra nem képes, hogy rábólintson, hogy oké, tök mindegy, hol vagy, ha elvégzed a munkát, bárhol dolgozhatsz. (Múltkor igy volt (egy másik főnök alatt) és azután a negyedév után léptették elő AV-t, szóval nem lehet mondani, hogy ellazázta volna az otthon töltött időt...)  
Ááááá, tudod mit, rohadj meg Colin, most, ebben a pillanatban a hülye kerek fejeddel együtt. Vagy inkább sorvadj el, haha. 

Rohanós

Amúgy délelőtt voltunk a Mount Merrion Playgroupban és én úgy kifáradtam, mint a liba. Elvittük Zsombiékat is: a Windy Arbournál vettük fel és haza is szállitottuk őket. Mivel nem volt itthon kenyér és számomra a bableves elképzelhetetlen anélkül, beugrottunk a Tescoba is, igy hiába rohantuk körbe, igy is negyed 2-kor indultunk haza. Félkor gyors ebéd, majd P.-nek alvás. Ha felkel, be kell ugornunk AV-hez két dobozért, majd onnan tűzünk tovább a Spencer Docks-hoz, mert már ezer éve akarok venni egy farmer kismama szoknyát és most találtam egyet az adverts-en 10 euróért, a bolondnak is megéri, én mondom. AV 7-ig dolgozik, úgyhogy ráérünk, lehet, hogy a biznisz után elmegyünk és visszavisszük a H&M-be a kicsinek bizonyult ingecskét és veszünk nekem egy fürdőruhát is, mert az eredetiből kifolynak a cicijeim és különben is otthon hagytam őket, mondván, itt úgysem fogok strandolni... Hát pedig de, mivel a Pilates órák hülye időpontokban vannak hülye helyeken, én meg mozogni akarok, tehát terveim szerint heti egyszer eljárok majd úszni a nemrég újra kinyitott Marion College Swimming Pool-ba. Igen, imádkozni fogok, hogy ne szedjek össze semmit.

Az irországi élet áldásai Halloween felé közeledve

Barmbrack.

Össze-vissza programos

Na a hétre beigért jó idő tegnapig tartott, ma már ködre ébredtünk, ami alig szállt fel napközben is... Tegnap azért még sikerült kihasználnunk ovi után a napsütést, visszatértünk a nyári mókáink helyszinéhez, Seapoint-hoz. Ugyan a szél eléggé fújt, a nap sütött rendesen, igy kiültünk napozni és felolvastam P.-nek néhány Anna, Peti történetet a tenger mellett. Hangulatos volt, na. Néhányan (főleg a 60+ korosztályból) úsztak is, mig én még kardigánban is vacogtam... Hiába, sosem tehetünk úgy, mintha irek lennénk... (Nem mintha az Anna, Peti nem árult volna el haha.) Fél 6 felé elindultunk AV elé, felvettük a Cégnél és még Poolbeg-hez is kiautóztunk, tengerből sosem elég alapon. Vacsorára sütöttem némi sajtos rudat és az este elmélkedéssel telt. (Csak a szokásos hol éljünk jövőre kérdés, amitől már hányok.) A délelőtti ovi egyébként jól sikerült: amikor odaértünk, találkoztunk Brúnóékkal és P. előadta a Bátor Tintanyulat, úgyhogy a szája sem görbült, úgy vonult be, felszegett állal. Mikor érte mentem, szintén vigyorgott, azt mondta, jól telt a délelőttje. Hurrá. Mig ő ovizott, én a Dundrumban költöttem a pénzt, kapott egy pizsamát, egy hosszú ujjas pólót, egy kék inget (kicsi lett), egy narancssárga kapucnis felsőt, egy macinadrágot meg egy kordgatyót. Végre vettem P2-nek is valamit: egy kis 50-es csikos plüssrugit. Slusszpoénként a Tescoba is benéztem, úgyhogy úgy mentem P.-ért, mint egy málhás szamár.
Illusztrációk:

Amúgy a szombat délutánt a St Anne's Parkban töltöttük, a játszón. Utána teáztunk (P. kapott egy málnás brownie-t) és kinéztünk Dollymount-ra is. A gyönyörű idő kitartott vasárnap is, igy délelőtt a Rathbeggan Lakes-hez mentünk, ami kissé csalódás volt, mivel túl sokat vártam, délután meg Bray-be autóztunk és bicajoztunk meg fagyiztunk. Aktiv hétvégénk volt, annyi bizonyos, péntek délben tankoltam és már a felén van a mutató a kocsiban... Khm.

Ma egyébként a Burrow beach-re ugrottunk le délelőtt (vödröt, lapátot elfelejtettem pakolni persze, úgyhogy csak sétáltunk), majd benéztünk a howth-i játszótérre és a Seagrange Parkba. 2 óra volt, mire hazaértünk, úgyhogy délután úgy döntöttem már nem megyünk sehová, helyette pakoltunk, rendezkedtünk, azaz próbáltuk emberivé varázsolni a már igen csak kupipozitiv lakásunkat.
Ami a tavakat illeti, ha délután mentünk volna, valószinűleg tetszett volna a hely nagyon, igy viszont baromi mérges voltam, mert az eleve késői, 11-es nyitás annyit tett, hogy a játszótér (azaz két hinta meg egy csúszda) meg a pet farm (két szomorú kecske meg pár tyúk) ugyan nyitva volt, de a mini jeep pálya és az ugrálóvárak - amik miatt mentünk - nem. P. persze üvöltött, mint az albán szamár, hogy mi az, hogy nem mehetünk be (hozzáteszem tök igaza volt, bazzeg, ha 11-kor nyitunk, ami alapból fos, hát miért nem lehet 9-kor, 10-kor nyitni, akkor ne kelljen már 11 után is várni, hogy méltóztassanak kinyitni normálisan - hülye irek, ez annyira jellemző)... Nem P. volt az egyetlen amúgy, aki nehezményezte a késést, rajta kivül vagy 3-4 gyereknél tört el a mécses, ami bájos alapzajt adott a helynek. Az ugrálóvárak végül negyed 1-kor fújódtak fel, akkor odatűztünk, de kiderült, hogy totál vizesek... A kirakott kisautókat lehetetlen volt használni, mert a fűben nem lehetett haladni velük, úgyhogy szépen leültünk egy padra és megtizóraiztunk. A mini jeepek 3/4 1-kor kerültek használatba, no az jó móka volt, P. egyes-egyedül vezette az egyiket, gázt adott, fékezett, kormányzott, mint egy normál autóban. Sajnos a hülye kezdet miatt jó későn értünk haza, P. majdnem elaludt a kocsiban, de kitartott és csak otthon került ágyba, igy én is le tudtam dőlni kicsit, hogy kipihenjem a délelőttöt.
No ennyi.

Éleslátás

P. kedvence mostanság Matt, a dreamenglish-es néni. Először ezt a klippet látta és meggyőződése, hogy ez a fickó nő. Hm. Egyébként nagyon gagyesz a dolog, de szuper szájbarágós és tényleg segithet a legalapvetőbb kifejezések / mondatok elsajátitásában. Nem utolsósorban pedig persze P. szereti és szivesen nézi / hallgatja a béna kis dalocskákat. Hát ha neki ez kell...

Fél-hétvége

A tegnap délután hálistennek azért már nem telt olyan vacakul, mint a nap többi része... P. 4-ig aludt (hagytam én lelkesen, bevallom), majd fél 5-kor már neki is vágtunk a Print Museum-nak, mert Culture Night volt és ennek köszönhetően 8-ig nyitva volt. Nem csináltunk ugyan semmi mást, amit egy sima hétköznapon nem csinálhattunk volna (nyomdász sapkát még nem tudott volna hajtogatni és a festős asztaloknál is idősebb gyerekek voltak), de P. igy is élvezte a dolgot: perforált, lyukasztott és a fenti gyerekrészlegen nyomdázott meg rajzolgatott. AV félúton csatlakozott hozzánk, igy szép kis családi délutánt kerekitettünk az Apa-Fiú este helyett. Mikor meguntuk a nyomdászkodást, lementünk a kávézóba sütizni (én nem kértem semmit, mert egyrészt nem szeretem az ir sütiket, itt az idő belátni, másrészt meg mostanság újra émelyegni kezdtem az édestől, szuper...), de a fiúk ettek egy-egy sütit, én meg rácuppantam P. vizére és azt vedeltem. A múzeum után még kimentünk a Poolbeghez meg beugrottunk a Tescoba tejért, hogy az este a szokásos módon végződhessen: palacsintával.
Ma megjött a tavasz, 18 fokra ébredtünk, igaz, fél 9-kor, igy egy laza reggeli után (AV-nek csináltam tejberizst, pedig utálok tejberizst főzni, mert leéghet, sokáig kell kavargatni és különben sem szeretem, P.-nek meg megsütöttem egy lefagyasztott fokhagymás bagetett (imádja, nem is értem, hogy, annyira nem az ő izvilága, de úgy eszi magában, mindenféle feltét nélkül, mintha fizetnének érte) elmentünk a Marlay Parkba játszózni. Nagyon fura volt úgy hintáztatni P.-t, hogy rövidujjasban sem fáztunk, hihetetlen, hogy két napja még 6 fok volt napközben... Ebédre a még tegnap este előkészitett rakott krumplit ettük (nem is értem, miért nem csináltam eddig kb soha, jó lett és nem is macerás), most pedig azon filózunk, mit is csináljunk délután, hogy kihasználjuk a nap utolsó lehelletét... Hát igy.  

Meg van minden b*szva - hűha

Hááát, én ma jobban tettem volna, ha fel sem kelek... Mondjuk ez majdnem sikerült, mert 8.55-kor pattantak ki a szemeim... Betegségileg ott tartunk, hogy szerdán este még 37.8-cal feküdt le P. (előtte napközben 37.1 és 37.8 között ingadozott, de azért elmentünk AV elé munka után: ki nem szállt a kocsiból, de mondtam, hogy megbolondulok, ha még ezt a napot is egy az egyben bezárva kell töltenünk), de csütörtökön már egész nap nem volt láza, ezért beharangoztam neki, hogy pénteken ovi. Mindent elő is készitettem mig AV röplabdázott: délután elmentünk a Lidl-be vásárolni, este sütöttem tepsis krumplit pénteki ebéd gyanánt és szépen kikészitettem mindent, tizórais csomagot, ruhát, mindent. Azt terveztem, hogy mig P. az oviban van, én elmegyek a Dundrum Shopping Centre-be venni néhány téli cuccot, mert itt a zimankó és konkrétan nincs széldzsekije (ugye elhagytuk a Phoenix Parkban) és nekem sincsenek normális őszi-téli ruháim, mert nyomnak, feszülnek, kicsik. Már az éjjel szarul telt, mert AV horkolt, mint egy bálna és legalább négyszer felébredtem rá éjfél és 6 között (ez amúgy kb 2 hete megy, baromi idegesitő, mert nincs megfázva, nem háton fekszik, mégis olyan hangosan horkol, hogy a szomszédok is felriadnak, nem hogy én), szóval nem tűrtem tovább, 6-kor kicuccoltam a kanapéra, a nappaliba. Ezek után ugye 9 előtt pár perccel ébredtem és ébresztettem a bandát, hogy héj. P. persze vonyitott, hogy nem akar oviba menni, AV 5 perc után elrohant, én meg minden erőmet megfeszitve 9.20-ra indulásra kész állapotba hoztam P.-t (felöltöztettem, mint egy kisbabát, miközben szenvedett, a szájába nyomtam egy kis vizet stb stb). Mivel 20 perc az út, igy is késésben voltunk, de gondoltam sebaj, ennyi belefér - erre elhűlve vettem észre, hogy nincs meg a kocsikulcs. Leesett, hogy biztos AV kabátjában maradt a tegnapi röpi után és tök berágtam. Nagy nehezen rádumálom az üvöltő kölyköt, hogy ovi van, erre nem tudunk menni... Felhivtam hát AV-t, hogy mi a pálya, jót kaptam a fejemre, hogy ki kellett jönnie a tréningről miattam, majd azzal a remek tervvel állt elő, hogy menjünk taxival. Taxival bazmeg. Egy másik városba és persze oda-vissza, mert az ovi környékén semmi nincs, mit csinálok ott vajon 1-ig, ülök a járdán, várva, hátha esni kezd? (Arról nem beszélve, hogy honnan szültem volna két ekkora útra elegendő készpénzt?!) Irtam hát egy sms-t, hogy neeeem, nem taxizunk, odamegyünk hozzá, ő leadja a portán a kulcsot és kész. Odaérve hivtam újra, hogy nekem bizony a kulcs kell és hozza ki, mert itt állunk, mire újra leb*szott, hogy hogy merem felhivni (oké, másodszor már ciki kihivni tréningről, de bazzeg, ő nem tette ki este azt a rohadt kulcsot), de azért közölte, hogy ha annyira ragaszkodom hozzá, találkozzunk a Gasworks előtt. No mint később kiderült, ő állitólag Gasworks Hotelt mondott (én ezt nem hallottam, csak a Gasworks-öt), úgyhogy 20 percen át ingáztam  P.-vel a nyomomban a Gasworks lakások és a Gasworks nevű irodaház között... (Közben persze P.-re rájött a pisilés, mi más.) 10 körül elkezdtem végigjárni a három épületet, hátha valamelyiknél leadta a kulcsot, de persze nem, úgyhogy hivott, hogy mi van már, hol vagyunk... (Én persze nem mertem harmadszor is hivni, elég volt két lecseszés.) Nagy nehezen negyed 11 körül találkoztunk össze, akkor taxiba pattantunk, hazarohantunk, fel a negyedikre pisilni, majd fél 11 körül el is indulhattunk végre a fél 10-kor kezdődő oviba. Útközben hivott AV, hogy haza kell mennie, mert otthon hagyott valamit, ha leadtam P.-t ugorjak el a Céghez felvenni őt, szóval pápá Dundrum tervek, igaz, ekkor már amúgy sem volt fikarcnyi kedvem sem vásárolgatni... P.-t kidobtam tehát a kocsiból 3/4 11 után, hazatűztem, útközben felvettem AV-t, itthon végre ettem valamit, majd 12 előtt kicsivel nekiindultam újra az ovinak. Azt terveztem, hogy mivel nincs itthon répa és szeretnék ma este bablevest főzni holnap ebédre, beszaladok a Supervalu-ba, ami három perc kocsival az ovitól, de bakker 12.45-re értem a bolt elé, mert akkora volt a dugó*. 45 percig autóztam a semmiért! Látva, hogy ebből ma már nem lesz bolt, visszafordultam az ovihoz, 1-kor felvettem P.-t és miután totál üres volt a tank, elmentünk tankolni, ahol persze beálltam egy tata mögé, aki esküszöm ott intézte el a heti bevásárlását a benzinkút kisboltjában, miközben foglalta a töltőállomást. Azt hittem, az eszem elmegy, komolyan. Mivel hazafelé is dugó volt, 3/4 2-re értünk haza, ekkor gyorstempóban megebédeltünk (négyszer (!) hivott ki P., hogy kakilt ebéd alatt, négyszer bazmeg) és negyed 3-kor betettem P.-t a szobájába, hogy szunya van. Azóta itt ülök, káromkodom, szidom ezt a kicseszett napot és azon gondolkozom, mivel is tudnám feldobni magam, hogy ne akarjak kiugrani az ablakon. (Ja, tegnap este megint volt kis pecsételés, a kedvencem, mikor AV megkérdezi, hogy de minek idegeskedem annyit?) 

* Agybajt kapok attól, hogy 10.30-kor már ezernyi iskolást látok a járdán, akik tömött sorban sétálnak haza. Fél 11-kor! Nesze neked kötelező iskola 4-ig. Hova a jó életbe tartanak ezek délelőtt?! Akik nem fél 11-kor mennek haza, azok 11-12 között, de fél 1 után már szerintem senki sincs az iskolában. Ezt igy hogy?! Ha nem fostam volna attól, hogy feljelentenek, kedvem lett volna lefotózni a buszmegállóban várakozó gyerekeket, mert egyszerűen röhej, ami itt folyik. A buszmegállók száz méteres körzetében egy tűt sem lehet leejteni a járdán, mert megy haza az ifjúság. Fél 11 és fél 1 között. Agyrém. 

Anyway

Alsó P., felső P2. Van köztük kb egy hónap, P. javára. Szerintem alig hasonlitanak, kivéve a fej alá hajtogatott kezük mozdulatát. Amúgy a kép láttán P. reakciója csupán egy számonkérő "És miért ilyen barna a kistesó?" volt. 

Ma kifizettük a Diákhitelemet, hurrá. Ezer éve húzódik, felvettem kb 240 ezret, fizettem éveken át becsülettel és most 184 ezerrel tartoztam. Minden évben magasabb összegről indultunk, holott rendesen perkáltam mindig. Pf. 

Az osztálytalálkozónk valószinűleg november 16-án lesz, amikor már feltehetőleg otthon leszünk*. Ennyi. 

* Most filózunk, mikorra vegyük a jegyeket... Én úgy számoltam, hogy ha január 14 a kiirt időpont, akkor november 14-ig kéne hazajutnom valahogy, az két hónap, 8 hét, bőven benne vagyunk a "meddig szabad repülni?" intervallumban, erre most látom, hogy az Aerlingusnál már valami nyomtatványt kell kitöltetnem a 28-33. hét között, ha repülni szeretnék. Eddig elég volt egy informális levél az orvostól, hogy fit vagyok to fly, most meg egy csomó adatot be kell irni. A durva, hogy azt hittem, P.-nél is március 28 körül repültünk haza, hiszen május 28-ra voltam kiirva, erre az előbb a kezembe akadt egy ultrahang kép, ami itt készült, április 6-án. Basszus, hát mikor mentem én haza? Április 10-én? Vagy még később? És P. meg megszületett május 12-én? Atyaég! És engedtek csak úgy repülni mindenféle orvosi igazolás nélkül... Mik vannak! Ha úgy számoljuk, hogy P. születése előtt egy hónappal repültünk haza, remélem, hogy a történelem nem ismétli önmagát, mert akkor Szentestén már lenne egy 10 napos gyerekünk**. Jézusom, hogy rohan az idő.

** Egyébként ma mondtam pont, hogy ez a gyerek akkorákat rúg, hogy borzalom, emlékeim szerint P. jóval később kezdett igy forgolódni, ficeregni. Most, hogy már megvan a neme jó ideje, folyton azon agyalok, vajon mikor dönt úgy, hogy kijön. Még idén? Vagy már jövőre? Az én kontroll-mániás lelkemnek borzalmas megélni ezt a bizonytalanságot. Mindenesetre szurkolok, hogy a 36 hét meglegyen. AV unokaöccse szintén januárra volt kiirva és november végén született... No abba a cipőt nagyon nem szeretném felpróbálni. Kedves P2, maradjunk a két ünnep között vagy január elején, oké?

Helyek, arcok, nevek

Azon röhögök, hogy abból a szempontból igaza van Mollynak, hogy a gyerekek egyformák, hogy van egy csomó csecsemő, aki ugyanúgy néz ki. Múltkor az egyik fórumon meresztgettem a szemem, hogy az egyik lány feltett egy képet P-ről (persze a saját gyerekéről tett fel fotót, de ezt csak onnan gondolom, hogy én nem csináltam abból a szögből képet és nincs is P.-nek rózsaszin bodyja), most meg Nefinél látom, hogy az egyik FB-re kitett újszülött fotója is P.-ről készült. Durva. Vagy csak én vagyok ilyen anti-anya, hogy lazán nem ismerném fel a saját utódomat?!

It is a little bit funny

Ezt a képet meg tegnap lőttem a Tesco-ban:

És ha már irok, leirom a szombatunkat is, Amikor Még Minden Oké volt. Délelőtt a szépséges napsütés megihletett és elmentünk Bray-be fagyizni. Bár tűzött a nap, elég hideg volt, hiába, ez már az ősz. A fagyi után lesétáltunk a tengerhez kavicsokat dobálni, majd P. boldogan bicajozott a promenádon fel s le. Ebédre pizzát rendeltünk, pontosabban egy nagy meal deal-t, fokhagymás golyócskákkal meg csirkefalatokkal meg sült krumplival. Délután Rathfarnham-ra mentünk játszózni és mivel még mindig ezerrel sütött a nap, rengetegen voltak. Némi hinta után kiültünk a fűre és megettük, amit találtunk P. kis kék lunchbox-ában. (Volt ott cerbona, mazsola, mandarin, szőlő meg némi állatos kiskeksz, hurrá.) Mikor eszünkbe jutott, hogy elfelejtettünk parkolócetlit venni (!), rohantunk, mint az őrült, nehogy pont akkor bilincselje le valaki a kerekeket, de nem, megúsztuk, nem klempeltek le. Hazafelé beugrottunk a Tesco-ba vásárolni, majd AV este sütött pogit. P. ezen a napon még teljesen jól volt, a móka csak éjjel kezdődött, de erről már irtam...

Régi évek

Az elmúlt néhány este ősrégi képek nézegetésével múlattuk az időt, igy esett, hogy megtaláltam egy 2004-es fotót, amin úgy nézek ki, mint ahogy jövő nyáron (na jó, ősszel) szeretnék kinézni:

Itt is vastagok a combjaim, de a mostani állapotukhoz képest szuperül festenek, nem hiába, itt olyan 52 kg voltam, most meg, egy ma reggeli mérés szerint 61,5... (A fejem nagyon béna volt amúgy a képen, hunyorgok meg minden, ezért vágtam le. Hiába, nincs egy tökéletes fotóm...) Az ugyanebben az időben készült normál ruhás képeken amúgy nem tűnik ilyen vaskosnak a lábam, de azt hiszem, ez a fénykép jobban fog motiválni, mint azok, igy ki is fogom majd tenni alkalomadtán a hűtő ajtajára. Ó istenem és már itt is azt hittem, hogy dagi vagyok, bakker.

Fever

Éreztem, hogy nem stimmel ez az ovi-hiszti, pénteken este P. néhányszor bebújt az ágy alá, mondván rosszkedve van, de azt hittem, ez csak a délelőtti rossz élmény hatása, hiszen szombaton egész nap jól volt, mókázott, énekelgetett; erre éjszaka arra ébredtem, hogy tűzforró és mig kimentem lázcsillapitóért, összehányta az ágyunkat. Csórikám nagyon sirt, nem szokta a szántást, nem egy hányós tipus, jól megijedt szerintem, hogy most mi a fene van... Reggel megismételte ezt a mutatványt, háton fekve hányt (!), ilyet hogy lehet csinálni, nem is értem és egész nap 39 körül van a hője, mondjuk úgy 38,7 és 39,5 között. Kapott Nurofent, Calpolt, utóbbi szart sem ért, 0 fokot vitte lejjebb a lázát, de a Nurofen sem remekelt, nagyjából 0,3 fokot javitott rajta, igy este kénytelenek voltunk priznicelni, amitől nagyon sirt szegényke, de egy úriember, mert mikor a figyelme elterelése érdekében kérdeztem, kér-e inni a vizes lepedőbe csavarva, hüppögve mondta, hogy nem, köszönöm... Egyébként egész nap aludt, de szó szerint, alig volt ébren pár órát és ha fenn is volt, teljes apátiában nézett maga elé, nem akarta, hogy meséljek neki, nem akart telefonozni, kisvonatozni, semmi... Néhány szem ropin, piskótatalléron kivül nem evett semmit, inni ivott valamennyit, de ki tudja, mennyit kellett volna. Felmerült az ügyelet, de kijönni ugye nem jön ki senki, bevinni a kórházba meg nem hinném, hogy jó ötlet lenne, hiszen a minimum várakozási idő 6-8 óra, hát kell az, hogy még valamit összeszedjen ezalatt? Úgy tűnik, a Németország lobbi újra erőre kapott, próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy ez egy jel, hiszen pont tegnap este beszéltünk arról, hogy mennyivel nagyobb biztonságban éreznénk magunkat a preciz német egészségügyi rendszerben, mint itt... De itt újra a szokásos problémák: P.-vel mi lenne német nyelvi környezetben, hiszen németet még szinte sosem hallott maga körül, arról nem beszélve, hogy mi sem birjuk a német nyelvet, hát hogyan vágjunk igy bele egy új életbe? (A kisördög pedig ekkor azt súgja, hogy szuper az időzités, hiszen AV-nek cégen belül úgyis angolul kéne beszélnie, én meg németezhetnék, mig úgyis otthon vagyok P2-vel, P. maga pedig még úgysem beszél angolul sem, végülis úgyis egy törés előtt áll, mindegy, hogy egy angol vagy német nyelvű közösségbe szokik be az elkövetkezendő pár évben... És közelebb lennénk Magyarországhoz, jobb lenne a tömegközlekedés és az egészségügy, talán mernék ott szülni... Hm. De most kezdjünk el költözködni vagy mi a jó élet? Most, lassan 6 hónapos terhesen?)

Otthonlét szeptember 4-11 - Part II.

Vasárnap délelőtt lazák voltunk: csak a városba autóztunk be és sétáltunk a központban a szökőkutak között meg vettem pár cukrászsütit. Ebéd után felkerekedtünk és elmentünk a Városligetbe, a játszótérre, ami nem volt gáz, de azért meglehetősen lehangoló. Úgy volt, hogy hazafelé beugrunk a Kopaszi gáthoz, de mikor odaértünk, láttuk, hogy valami óriási dugó van ott, igy szépen megfordultunk és elindultunk hazafelé. Mivel igértem P.-nek egy kis fagyit, a Pöttyös utcánál megálltunk az első fagyizóban és mind a négyen ettünk egy-két gombócot. Ezután már meg sem álltunk hazáig, pontosabban a Forgách utcáig, hiszen a kutyákat meg kellett etetni. Mig a többiek etettek és frizbiztek a kertben, én átválogattam méret szerint a babaruhákat és kiderült, hogy 50-56-os ruhákból van dögivel (bár meleg cucc nem igazán van, főleg rövidujjas body-ból állunk jól meg vékony rugikból, pulcsi pl egy sincs), a 3-6 hós ruhák miatt szintén nem panaszkodhatunk, ennél nagyobb cucc viszont kevés van... A poén, hogy mivel P. májusi, a téli, meleg cuccok mind akkorák, amik 6-10 hónapos korú gyerekekre jók, P2-nek viszont mini téli ruhák kellenek majd és 6-10 hónaposan éppen, hogy lenge, nyári gúnyákra lesz szüksége és nem vastag rugikra meg pulcsikra. Hm. Áthidalandó probléma.

Hétfőn délelőtt éhgyomorra a buszon kezdtem, ugyanis 10re mentem a MDK-ba, genetikai ultrahangra, igy a 8.15-ös busszal már neki kellett lódulnom. Sajnos elnéztem az időjárást, szépen, nyáriasan indultam el, erre basszus mire odaértem, ömlött az eső. Az uh kicsit csúszott, mert - mint utólag kiderült - Völgyesi Gabi volt előttem és filmezték, mit lát a doki az ultrahangon, de nem volt vészes a dolog, maximum 20 perces késéssel bejutottam. Az uh nem volt annyira alapos, mint hittem, hogy lesz, persze, megnézte az orvos P2 mindenét, de az egész ellenőrzés nem volt több, mint 6-8 perc, úgy tűnt, a doki azért harcol inkább, hogy épkézláb arcképet gyártson, minthogy minden apró részletet kielemezzen... Ez kicsit elkeseritett, mondtam is, hogy nem izgat az arca (tényleg nem), majd kiderül, milyen lesz (mint P., lefogadom), ne izguljon a doktor úr, ha a gyerek keze a feje előtt van, igy jártunk, nem fontos számomra a tűéles kép, komolyan, de nem úgy tűnt, mintha meggyőztem volna, próbálkozott tovább. Ez a doki amúgy szintén a Klinikán dolgozik, gondoltam is rá, hogy hozzá megyek át, ha az én orvosom épp szül, de most meggondoltam magam, nézelődöm tovább inkább, az eredeti dokimat ez nem válthatja ki, sajnálom. Az ultrahang után átsétáltam az Árkádba, ahol beálltam a Meki sorába, hogy vegyek egy jó kis reggelit és bazzeg mig egy másodpercig félrenéztem (álltam a sorban, mondom és gondolom nem léptem azonnal előre egyet, mikor az előttem álló lépett), egy fiatal kis nőci beállt elém. Annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam, de forrt bennem a düh és imádkoztam, hogy minél hamarabb essen teherbe ez a kis tapló és soha ne adják át neki a helyet tömegközlekedésen valamint álljanak be elé a sorba minél többen és minél pofátlanabbul. Nem szokásom kijátszani a terheskártyát, de basszus, van bőr a képén valakinek beállni egy olyan ember elé, akinek már egyértelműen nem a hashája domborodik ki? Hát hol élünk, most őszintén? Fortyogva vettem hát egy teát és egy bacon-ös melegszendvicset és egy kakaós csiga társaságában megreggeliztem a Meki előtt. Ezután újabb esélyt adtam az üzleteknek, körbenéztem, hátha látok valami jó kismama cuccot, de mondanom sem kell, nem találtam semmit. Átmetróztam a Nyugatihoz, beugrottam a Rossmannba venni Mexx parfümöt meg P.-nek ilyen mintaszúrót és az emeletre fel sem nézve húztam is haza, mint a kisangyal. Mire hazaértem, P. felébredt és össznépileg elmentünk a Nagynénémhez, hiszen úgyis esett az eső. Hálistennek nem sokat maradtunk - elég uncsi volt még nekem is két unoka nélküli, lelassult nyugdijast meglátogatni - igy volt időnk beszaladni a Tescoba pár krémtúróért.
Kedden délelőtt beugrottunk a Rossmannba, hátha van más tipusú kinyomó is (itt jól berágtam, mert mikor múltkor voltunk, bejött egy cigányasszony három gyerekkel, orditozva, köpködve, épp szét nem verték az üzletet, de a biztonsági őr csak lapitott; most meg P. eldöntött egy kutyasampont, majd megnyomott egy kutyajátékot, mire én leejtettem egy matricát (!), erre az őr rám szólt, hogy figyeljek oda jobban a gyerekre... A többi vevő is csak nézett, hogy most mi van, én meg felháborodva mondtam, hogy én ejtettem le a matricát, nem A Gyerek és odafigyelek rá, ha nem tűnne fel, hát megint felteszem a kérdést, hogy hol élünk? Ha eltört volna valami, bizonyára lazán kifizettették volna, de mivel nem tört el, ugyan, engedtessék már meg, hogy nem kötöm A Gyereket pórázra a bolt előtt, mig én összeválogatok vagy 20 ezer forint értékben cuccokat a rühes üzletükben... (egy hét alatt kb annyit hagytam ott náluk...) A jóasszonyra vajon rászólt volna-e a kedves bácsi hasonló esetben? Áhhh, itt már nagyon elegem volt otthonból, hálát adtam az égnek, hogy nem itt kell élnünk Kettős Mérce országban...). Mondanom sem kell, persze más tipusú kinyomó nem volt... A Rossmann után Anyuék átvágtáztak a játszóra, én pedig átsétáltam a patikába egy orrszivóért meg néhány gyógyszerért. Elvánszorogtam a postára is, átvenni a rendelt könyveimet, amiről sms ezúttal nem jött persze, de közölte a néni, hogy minimum fél óra, mire ki tudja hozni, mert most sok a munkája... Remek. Elbattyogtam Anyuékig, nagyjából hétrét görnyedve ekkor már és együtt elvittük P.-t a fodrászhoz. Egy ezresért lenyisszantották az úr haját, szebb lett, mint valaha. Gyors ebéd után Apuval bevágódtunk a kocsiba és elmentünk a KÖKI-be, a Diákhitel irodába megtudni, mennyivel tartozom, mert szeretnék túl lenni ezen az ügyön. Senki nem volt előttem, igy 5 perc alatt végeztem, úgyhogy hiába ballagtam el a Rossmannba újabb kinyomó után kutatva, hiába néztem be a Müllerbe, hogy s mint és hiába vettem fel pénzt az automatából, igy is fél 4-re ott voltunk a fogorvosnál a megbeszélt fél 5 helyett... Hálistennek 3/4-kor megjött a doki és elkezdtük a papirmunkát, igy negyed 6-ra már kész is lettem: egy fogat tömött és leszedte a fogkövet mindenhonnan. Sajna még van három apócska luk a fogaimon, de ezekkel majd csak novemberben foglalkozunk, potom 36 ezerért, jézusom... Fél 7-re értünk haza, Anyuék ekkor elmentek megetetni a kutyákat P.-vel, én meg otthon döglődtem. Durva, hogy minden napunk igy teli volt pakolva minden kis hülyeséggel, nem vagyok normális úgy érzem, hogy ennyit mászkáltam, de egyszerűen sok volt az elintéznivaló, na.
Szerdán délelőtt már csak piacoztunk és lángosoztunk egyet, valamint egy rövidet játszótereztünk a városban és felkaptuk a Keresztanyám temetésére szánt liliomokat. (Hiszen mikor máskor lett volna a temetés, mint az indulásunk napján.) Mikor P. elaludt, Anyuék kisurrantak, én meg ledőltem, mert rá kellett készülnöm a repülésre. Mivel jó soká indult a gép (8-kor), fél 6-kor indultunk el otthonról csak, igy is 6-kor már ott voltunk. A csomagunk 20,4 kg volt, de szerencsére senki sem szólt, simán átjutottunk a check-in-en. A ferihegyi játszót felújitották, ott marhultunk 7-ig, majd siettünk is a kapuhoz, amit 8-ig ki sem nyitottak... A gép késve indult, fél 9 után és mivel az Aerlingus mániája, hogy felszállás után még ezer évig nem lehet felállni, P. szegény csúnyán bepisilt. Baromira sajnáltam, mert szólt ő, csak épp helyhez voltunk kötve és nem birta ki, sokat ivott felszállás előtt sajnos és izgult is gondolom... Sirdogált egy kicsit, de gyorsan megbékélt és az egyik légiutas kisérő néni még kekszet is adott neki, hogy hamarabb feledje a kellemetlenséget. (I love Aerlingus.) Ir idő szerint fél 11-kor szálltunk le, mire hazacuccoltunk, volt negyed 12, mire P. ágyba került, éjfél is elmúlt (otthoni idő szerint hajnali 1). Másnap 8 körül kelt és éhgyomorra ovizott egyet.
Egy hetet voltunk otthon, de mintha egy hónap lett volna, rengeteg dolgot intéztünk, sok helyen jártunk, de nagyon örülök, hogy végre hazaértünk...              

Ovi-zavar

Jaj, hát a mai reggelünk elég borzasztóan indult. P. reggel 8 körül kelt és szokásától eltérően nem pattant ki az ágyból, csak fogta a kezem és nézett. Kérdezgettem, hogy min gondolkodik, de háritott, azt mondta, semmin, majd mikor az apja mondta neki, hogy ideje felkelni, kibuggyant belőle, először csak suttogva, majd kiabálva, hogy nem akar oviba menni. Innentől kezdve hosszú harc vette kezdetét, nagyjából negyed 9-től itthon üvöltött, hogy nem akar menni, egészen negyed 10-ig, mig le nem indultunk a kocsiba. Ezután a liftben üvöltött, majd a kocsiban, végig az úton és mikor megálltunk az ovi előtt, ütötte-verte a kezem, hogy nem akar kiszállni, hát mondta, hogy nem akar idejönni. Szegényt baromira sajnáltam, főleg, mert kristálytisztán kimondta, hogy azért nem akarja az ovit, mert nem ért semmit és ő csak a magyarokat szereti, az "angolokat" nem, de tudtam, hogy nem szabad engednem. Mig sirt - itthon is meg a kocsiban is - próbáltam éreztetni, hogy megértem, hogy rosszul érzi magát, hagytam, hogy ölelgessen, ragaszkodjon, sőt, azt is mondtam neki, hogy ér sirni is, hiszen ez egy valóban nehéz helyzet; de igyekeztem a figyelmét is elterelni, mondván, hány szót tud már, felsoroltuk az angol szavait, elmondtam, hogy holnap hétvége, pihenőnap, amikor úgysem megyünk, előrevetitettem, hogy egyszer majd ő fog nekem segiteni a nyelvvel, mert ő mindent fog érteni, én meg maradok a mostani szintemen, de semmi sem hatotta meg, egyfolytában csak hüppögött meg orditott, hogy nem és nem, ő nem megy és kész. Amikor bekisértem a terembe, még ott is zokogott, nem akart elengedni, látszott, hogy kétségbe van esve, de nem tudtam mit csinálni, 5 perc múlva közöltem, hogy akkor én most megyek és megszeppenve bár, de elkezdett kifelé toloncolni a szobából. Ahogy mentem kifelé, még hallottam, hogy bőven sir, de megbeszéltük a vezetővel, hogy ha fél óra múlva is sir, felhivnak és majd meglátjuk, mi lesz. Mivel hazajönni nem akartam, beugrottam a Blackrock Shopping Centre-be elterelni a figyelmemet, vettem ezt-azt a Superquinn-ben és negyed 11-kor hivtak, hogy úgy tűnik, megnyugodott, már jobban van. Szegénykét annyira sajnálom, hogy borzasztó. Olyan nagydumás, iszonyatos lehet neki, hogy senki sem érti és ő sem tudja, mi folyik körülötte. Utálom, ha azzal vigasztalnak, hogy óó, még kisgyerek, hamar felszedi majd a nyelvet, a francokat, k*rva nehéz ez az egész. Ha felnőttként kerül az ember ismeretlen nyelvet beszélők közé, az is baromira frusztráló és kétségbeejtő, pedig egy felnőttnek sokkal szélesebb problémamegoldó eszköztára van, mint egy gyereknek, egy felnőtt volt már olyan szituban jó néhányszor, ahol ismeretlen, de vele azonos nyelvet beszélő emberek vették körül és különben is, egy felnőtt felfogja, mi történik, egy 3 éves ebből mit ért? Lassan a falat kaparom a jószándékú kibicek biztatásától, amellett, hogy persze, én is azt mondanám, hogy menni fog ez, ha nem az én gyerekem kinlódásáról lenne szó... Ez a könnyed "majd belejön, a gyerekek könnyen tanulnak" legyintés már az agyamra megy, mert persze, majd belejön, persze, a gyerekek könnyen tanulnak, de milyen szar már a jelenben, itt és most ez a helyzet. Oké, próbálunk arra gondolni, hogy milyen jó lesz neki, hogy angolul és magyarul is fog tudni beszélni pár év múlva, de addig esz a lelkiismeretfurdalás, hogy te jó ég, hát mit csinálunk szegénnyel... Egy magyar oviban brillirozna, imádná, szuperül érezné magát, ehhez képest most szenved és küszködik és nem ért semmit. Emellett azon is filózom, nem mi csesztük-e el, nem korábban kellett volna-e már beiratni valahová, mondjuk mikor még nem beszélt magyarul sem, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem, hiszen akkor még el sem tudta volna mondani, ha valami bántja, plusz ismerünk ugye egy kislányt, aki másfél évesen került bölcsibe és a magyar szülei ellenére borzasztóan beszél magyarul és angolul is, mert valahogy össze van zavarodva benne a két nyelv... Nem tudom, nem tudom, hogy lesz ez, próbálom nem feltűnően sajnálni, de közben a szivem megszakad, hát csórikámnak milyen nehéz lehet már most az élet...    

Otthonlét szeptember 4-11 - Part I.

Na szóval múlt szerdán hazarepültünk egy rövid villámlátogatásra. A gép 3 körül indult, igy ebéd után, fél 1-re elmentünk AV cégéhez, aki kivitt minket a reptérre. P. teljesen be volt zsongva, alig várta, hogy induljunk, reggel óta rágta a fülem, mikor megyünk már, úgyhogy elhatároztam, hogy legközelebb tényleg csak egy órával az indulás előtt fogok szólni neki, mert úgy tűnik ez a pár nap is sok neki, teljesen bepörög. A repülőút első fele szépen telt, telefonozott, én teáztam, nézelődtünk, majd az utolsó egy órában bekattant és állandóan rám akart mászni, piszkálgatott mindent és bebújt az ülések alá, mert az jó móka. Mire leszálltunk, már nagyon ideges voltam rá, mert úgy tett, mint aki süket, semmiben az ég világon nem volt hajlandó rám hallgatni, csak baromkodott. Pechünkre a bőröndkiadás vagy fél órát késett, na ezt nem tudom, hogy éltük túl, mert P. nem nyugodott ám le, folyton a szalagot fogdosta, hiába mondtam neki, hogy be fogja csipni a kezét, ha marhul, de leszarta, csak nem maradt nyugton, én meg már azon voltam, hogy lekeverek neki egy pofont, ha nem fogad szót azonnal. (Természetesen nem fogadott szót és természetesen nem kevertem le neki egy maflást, pedig nagyon jól esett volna.) 7 körül jutottunk ki a reptérről, 8-kor már otthon eszegettem a rakott krumplit. Anyu nem birta visszafogni magát, elárulta, hogy a tesómék is gyereket várnak, de még nagyon korai a dolog, mostanság még csak 9 hetes, majd március vége lesz a céldátum. Hogy természetesen vagy mesterségesen fogant-e a baba, nem tudom, jelen esetben ez nem is izgalmas, a lényeg, hogy elindult a dolog és nagyon bizom benne, hogy tavasszal már három unokája lesz Anyuéknak. Ó bárcsak.
Csütörtökön már ügyeket intéztem: délelőtt bementem egy CIB-be felmondani a számlámat, mivel jó ideje semmire sem használtam, csak vontak, vontak belőle havonta minden hülyeséget, majd beugrottam a Rossmannba P.-nek tusfürdőt venni. (Ó, mennyire hiányzott már, hogy valaki a nyakamba lihegjen, miközben nézelődöm...) Mig én vásároltam, Anyuék a játszótéren voltak és leadták egy kis javitó műhelybe P. kistáskáját és nadrágját, mert az előbbinek a cipzárja, utóbbinak a patentja ment tönkre. Mikor hazaértünk, még átvittük két nadrágomat a szomszédba, mert mindkettőnek hosszú volt a szára és fel kellett varrni, majd gyors ebéd után bekisértem P.-t aludni a szobájába. A 3-as vonattal mentem be Pestre, mert 5.20-ra volt időpontom a nőgyógyászhoz. Előtte a Pesti Barnabás utcánál benéztem egy könyvesboltba, mert irta valaki, hogy jó kis könyveket árulnak kedvezményes áron, de sajnos semmi izgit nem találtam. A nőgyógyász felé gyalogolva váltottam pénzt (ez egy ilyen új szokás, hogy szinte mindenhol van commission... nem tudom, hogy eddig miért nem volt, most meg miért van, de elég idegesitő, meg kell mondjam...), majd pontban 17.20-kor csengettem a doki ajtaján. Most nem volt nagy csúszás, 6 után be is jutottam és bár P2-vel minden okénak tűnt, kicsit ideges lettem, mert kiderült, hogy ők is január elejére várják a harmadik gyereküket és igy bizony lehet, hogy mikor eljön a Mi Időnk, a doki nem lesz elérhető, mert ha megszületik a kicsi, kivesz 2 hét szabadságot... Bazzeg, hogy ez most derül ki. Az igazság az, hogy nem akarok másik orvost keresni, nagyon bizom benne, hogy novemberben megbeszélünk egy császáros időpontot és Ott Lesz a doki... A VBAC-ról hallani sem akarok, remélem ezt ő is tudja, úgyhogy nagyon szeretnék kapni egy január eleji időpontot, reggel 10-re... Kicsit elszomorodva kullogtam hát haza, még egy aggódnivaló igazán nem hiányzott a meglévők mellé.

Pénteken nagy poén volt: áramszünet volt reggel 8-tól 4-ig. Karbantartás. Én nem tudom, hogy van ez, mikor Pesten laktunk, sosem volt egész napos áramszünet 5 év alatt, Anyuéknál évente nagyjából 3-4 napon nincs áram, mondván karbantartás zajlik. (És hogy a 3-4 napból miért pont arra az egy hétre esik 2, mikor mi otthon vagyunk, azt hagyjuk... Mert hétfőn sem volt áram ugye, de erről később.) Délelőtt igy elmentünk a jászberényi állatkertbe. Jó idegbeteg program volt, ugyanis 1) nem találtunk oda. Reggel az internet hiánya miatt (ha áram nincs, semmi sincs), nem tudtuk megnézni, mi a pontos cim, Apu pedig kitalálta, hogy mit neki gps, megtalálja ő ezt a helyet anélkül is. Aha.10.10-kor indultunk (mi 45 óta ültünk a kocsiban, ő meg készülődött, már ezzel felhúzott, mert tudtam, hogy P.-vel normális időben vissza kell indulni, mert aludnia kell) és fél 12 körül találtuk meg az állatkertet. Fél 12-kor, mikor P. legkésőbb 2-kor már megebédelve alszik. (Nem, nem érdekel, hogy mi van, ha egy alvást kihagy, mert nem hagyhat ki egy alvást, ebben merev vagyok, mint egy vasrúd, mert a fenének van kedve egész délután szivni vele... Arról nem beszélve, hogy már odafelé is akkorákat ásitott, hogy ihajj...) A feszültséget fokozta, hogy 2) nem volt parkolóhely az állatkertnél! Nóóóórmális? Felfestve összesen két mozgássérült parkoló volt, ezen kivül az út szélén állt egy busz és három autó, amik közül egy egy széles kapu előtt állt, vagyis rossz helyen és ennyi. Nem volt kijelölt (vagy kijelöletlen) parkolóhely egy darab sem. Mégis mit gondolnak, az emberek gyerekkel hogyan fognak megközeliteni egy két város között húzódó állatkertet? Gyalog? No mindegy, miután jól kidühöngtem magam a pénztárosnőnek, hogy ezt igy mégis hogy képzelik, egy jót sétáltunk az állatok között. Kellemes csalódás volt számomra ez a kis állatkert, nem volt nagy, de egy 3 évessel tökéletesnek tűnt. (Egy 6 évessel is az lett volna.) Sok volt az állat, látni is lehetett őket, ami ritka és teljesen rendben volt az egész. Sajnos a játszótérre már nem jutott időnk és az állatsimogatót is kihagytuk, mert 1 körül beültünk enni a kajáldába és ezután P. úgy döntött, hogy ő fáradt, mehetünk haza. Fél 2-kor hazaindultunk hát, ő szinte azonnal elaludt és csak otthon, a ház elé érve ébredt fel, kb egy óra alvás után. Otthon játszottunk egy kicsit és délután elugrottunk a Lidl-be. Szegény P. iszonyat lelkes volt, mindenkinek köszönt, élvezte, hogy mindenkit ért és mindenki érti őt is. Magyarságának igy még senki sem örült szerintem, feldobva sziasztokozott boldog-boldogtalannak, majd vagy ezerszer közölte, hogy ő is magyar, meg ő is, heheeee, meg ő is. Vásárlás után beugrottunk a Forgách utcába kutyákat etetni meg kicsit frizbizni és fél 7 körül értünk haza. 7 után kevéssel eljött meglátogatni minket Zs., aki gimis barátnőm volt és most Németországban él. Jó sokat beszélgettünk, 3/4 9 után ment el, mikor P.-t már elvitte Anyu fürdeni. 10 körül vacsoráztam, húzós volt ez a nap, mint a hulla dőltem az ágyba 11 után.
Szombaton, az eredeti programunk az lett volna, hogy leadjuk P.-t a Nagyinál, mi meg Anyuval elmegyünk vásárolgatni. Anya-lánya nap, hogy úgy mondjam. P. ehhez képest már otthon elkezdte, hogy ne menjünk a Nagyihoz, inkább menjünk vissza Dublinba... Szuper. Mikor odaértünk, még lelkesen felgyalogolt a negyedikre, de amikor mondtam, hogy most akkor mi elmegyünk vásárolni a Mamával, eltörött a mécses és ökörkönnyeket hullajtva üvölteni kezdett. Kitaláltam, hogy menjünk le a játszóra (hátha ott elenged), ami tetszett is neki, de amikor újra bepróbálkoztam, hogy no akkor mi most mennénk, újra elkezdett sirni. Bliss. Kompromisszumra hajlandó volt ám, kitalálta, hogy én menjek, amerre látok, de a Mama, no a Mama maradjon ott vele a játszón és legyenek hármasban a Nagyival. Szegény Nagyi, mit ne mondjak. Végül ebben maradtunk: én leléptem, ők meg maradtak és megbeszéltük, hogy dél körül Apu hazaviszi őket. Mivel Apu szállitott be minket a Pöttyösig, ott várt a kocsiban szegény, mikor mehet haza dolgozni, kell-e, nem kell-e a szolgálata... Miután a nagyszülők úgyis P.-ztek a játszón, felvázoltam neki a helyzetet és megkértem, hogy röpitsen már el a Fakopáncsba, ahonnan megyek én majd egyedül tovább, de legalább egy bkv jegyet megspórolunk. Ezúttal a Baross utcai üzletbe mentünk és a szám tátva maradt a kinálattól... Az Erzsébet körúti bolt tizedakkora sincs, mint ez a Baross utcai, igy teljesen megvadulva nézegettem a játékokat, azt sem tudtam, hová kapjak. Eredetileg csak pár fabetűt szerettem volna P. ajtajára (a Brandonban 650 Ft körül van egy betű, hát hülyék ezek?) és ezt szépen tartottam is, mindössze egy járműves nyomdakészletet hoztam el pluszban. A Ferenc körútról átmentem villamossal a Széna térre, a Babyfun bababoltba, ahol végre-végre vettem 70x140 cm-es lepedőt. Mindenhol máshol csak a 60x120-as van, örültem, hogy végre megoldódott ez a probléma. Innen a Nyugatiig villamosoztam vissza, ahol benéztem a H&M-be, a C&A-be és megállapitottam, hogy én bizony Magyarországon nem fogok tudni kismamaruhát venni, mert röhej az ár és a kinálat is. A H&M-ben például harsogva közölte a hangosbemondó, hogy sajnálják, de kisgyerek és férfiruhákat ezentúl nem árulnak, de öröm és boldogság, hiszen a női ruhák teljes választéka megtalálható az üzletben. Aha. A teljes választék, kivéve a kismamaruhákat... Szemetek. Nem megyek most bele, hogy ha egy kismama nem nő, akkor mégis mi a jóisten, gomba vagy virus, egyszerűen csak tök dühös lettem, hogy elmehet a H&M a pitlibe. A C&A-hez ezek után bevallom már nem sok bizodalmam volt, de azért benéztem és vajon hol vannak a kismamaruhák (mind az öt felső)? Az XXL kinálat mellett. Értem én, hogy egy terhes nagyobb, mint egy átlagos nő, de bazzeg mennyiből tartana a gyerekruhák mellé rakni a kismamaruhákat, mint mindenhol máshol? Eh. Ráadásul a vicc, hogy az összes C&A-s kismamaruha, -felső, -szoknya akkora volt, mint az ólajtó, S-es semmiből sem volt, az M-es ruhákba meg úgy nagyjából kétszer belefértem. (Végülis igen, itt leesett, miért az XL-es ruhák mellé tették őket...) Szomorúan kullogtam hát ki innen is és úgy döntöttem, feladom, tömöm inkább az irek zsebét, úgyhogy vettem egy gyros tálat, szépen megebédeltem és húztam haza. Délután jött a tesóm, a felesége otthon maradt, mert nem jól volt, igy hivatalosan nem mondta el, hogy babát várnak, amit kicsit sajnáltam. Miután elment, mi beugrottunk a Tescoba venni ezt-azt és fél 8 körül értünk haza. 

Pitcha

Tegnap este rémülten tapasztaltam, hogy a köldököm körül van pár 1-2 centis fehér csikocska. Jó, mondjuk 22 hét alatt eddig háromszor kentem be a hasam, de akkor is. Most ez akkor az? Felejthetem el a kétrészes fürdőruhát? (Mondjuk ez a combjaim miatt úgyis esélyes, múltkor a tükörben látva a sonkáim ugyanis majdnem hanyatt estem, hogy atyaég, a lábaimban hordom talán ezt a gyereket? De akkor is. A hasam mindig szép volt, örök büszkeségem, most akkor hogy lesz ez*?)
Amúgy hazaértünk épségben, de erről bővebben úgyis később.

* Próbálom AV-ből kicsikarni, hogy ha csúnya lesz a hasam, vágassuk már le a felesleges bőrt, csináljunk valami hasonló műtétet, mint a Rubint Réka, mert oké, hogy ő sportol is, de nekem kidudorodó hasizmok nem kellenek, csak szép, sima hasbőr, mint neki van és mint nekem eddig volt.

Alakulás

Amúgy itt tartok jelenleg. Pontosabban az utolsó kép szeptember 1-jén készült, tehát azóta eltelt több, mint egy hét és dagadtam is szépen, de nagyjából igy nézek ki. A vicc, hogy sokan még most sem látják, hogy terhes vagyok (vakok tán?) és ha mondom, hogy már 5,5 hónapos, végképp elájulnak (vakok tán 2?).

Egyébiránt az "elvileg" holnap 21 hetes gyermeket hétfőn 22+2-nek mérték, azaz holnap már 22+4 lesz, szép, szép.

Magyarország

Húúú, most megint ott tartok, hogy istenments, hogy hazaköltözzünk a közeljövőben. Vicces, mert múltkor, még nyáron, egész megbékéltem volna vele, ha úgy döntünk, hogy visszajövünk, de most megint jááááj. Tök kivülállónak érzem magam, hangozzon is ez bármennyire fellengzősnek meg beképzeltnek. Oké, oké, az ingyen bölcsi meg ovi továbbra is vonz, mint a mágnes meg a pék- és cukrászsütiknek sincs párja (amellett, hogy persze Anyuék közelléte is óriási könnyebbség), de például a játszóterezés itt számomra egyenlő a kinszenvedéssel (most már bevallom, utálom a (Játszóterezős) Magyar Anyák többségét, valószinűleg az érzés kölcsönös, de ennyi unott képű mártirt, vadarcú sárkányt, igénytelen vagy piperkőc nőt én még máshol nem láttam a (játszóterezős) anyai pályafutásom alatt). Komolyan, öt évet öregszem minden egyes játszózás után a keserűségtől. Borzasztó. Aztán még két kiragadott példa: ma voltam egy magán fogorvosnál - ezt azért hangsúlyozom, hogy nem az sztk-ról van szó - és a miután a dokival megbeszéltük, hogy 22 ezer volt egy tömés meg egy fogkőleszedés, az kb 75 euró, kimegyünk a 70 év körüli asszisztens bácsihoz (!) elkérni a számlát és az felháborodottan elkezd pattogni, hogy 22 ezer Ft nem 75 euró. (Neki csak forintban kellett volna a számlára ráirni az összeget, a hozzávetőleges 75 euró máshová kellett.) Nagyjából 10 percig szarakodott, hogy a netről (?) lenézze, hogy neki van igaza (közben én majdnem összehugyáltam magam és különben is, gyűlölök állni, mert baromira feszül a hasam) és 10 perc megfeszitett munka után kinyögte, hogy tádáááám, az nem 75 euró, hanem 73,4 a mai árfolyamon. Nem álltam meg, a 70 éve ellenére a képébe röhögtem, hogy könyörgöm, 1,6 euró a különbség, amit ráadásul úgyis kerekiteni fognak és neki az égvilágon ehhez semmi, de semmi köze... Most őszintén, mi ez, minek ez, hol élünk? Ugyanezt a kelletlen köcsögséget éreztem amúgy tegnap az ultrahangon, a jóhirű Magzati Diagnosztikai Központban, ahol szintén otthagytam 14 ezret és ahol szintén az asszisztens volt paréj, tekintve, hogy az érzékeny lelkemnek az igenis paréjságnal számit, ha valaki egy magánklinikán húzza a száját arra, hogy nem  magyar cimre kell irnia a számlát. Hát bazmeg, nem, nincs magyar cimünk, ha forgatod a szemeid, akkor sem. És ezek magánintézmények. Ahol kiperkálsz egy vagon pénzt és állitólag ők szolgáltatnak. Hát ilyet!

Végre egy könyv, ahol báty születik a kistesóval... 
Amúgy itthon vagyunk, élünk még, de levegőt venni nem tudok a programok erdejében. Vagy nem is tudom. Öreg Terhes vagyok én már ehhez...
Tegnap megint volt egy kis vérzés, igazán minimális, néhány pötty, gondolom azért, mert mint kiderült még mindig közel van a méhszájhoz a lepény, ó, szuper. Ennyit az elvándorlás elméletről.
P2 amúgy igen aktiv, rengeteget mocorog, ficereg, tiszta P., előre félek.

Unalmas rohangálós

A mai napunk egy az egyben egy nagy fos volt. Bár gyönyörű idő volt egész nap (tényleg, 20 fok, szél se rezdült, tűzött a nap), délelőtt és délután is boltban voltunk. Pontosabban boltokban. Délelőtt a Dundrum Shopping Centre-ben voltunk, mert szerettem volna venni egy húzós kabin bőröndöt, hogy ne kelljen már hátizsákot cipelnem a reptéren, de már odafelé rosszul indult a dolog, mert rossz irányból közelitettem meg az objektumot és igy a szokásos parkolónk helyett valahová egészen máshová álltam be. Innentől el volt baszarintva az ügy, mert alig találtunk fel az üzletekhez, majd jó fél órás barangolás után jutottunk csak el a "mi részünkhöz", ahol eredetileg fel kellett volna jönnünk. Mire elértünk a boltokhoz, már tiszta ideg voltam, mert P. tötyörgött, nem jött, húzni kellett, mint egy szamarat, miközben körülöttünk folyamatosan boldogan andalgó anyukák vonultak el, akik babakocsiban tolták a gyerekeiket, attól függetlenül, hogy azok 7 hónaposak vagy 7 évesek voltak. Komolyan, én voltam az egyetlen, aki kinlódott a kölykével, a többiek mind kocsiba pakolták a porontyaikat és ami a legdurvább, hogy azok halálos nyugalommal ezt tűrték is! A H&M-ben kezdtünk, ami óriási volt és bár bejártam mind a három emeletét, nem találtam se kismamaruhákat, se gyerekruhákat. Ennek ellenére vettem egy sárga blúzt magamnak, majd csak jó lesz jövő nyáron felkiáltással. A pénztárnál kiderült, hogy a kismamás dolgok egy másik H&M üzletben vannak, az épületen belül. Szuper. Innen beugrottunk venni P.-nek valami vitamint, amit kivételesen szépen tolerált (hogyne, mert 2 perc volt) és benéztünk a Penneys-be is. Húzós bőrönd persze nem volt, mint ahogy zöld öv sem (ez azért kellett volna, hogy az egyik szürke terhesruhámat feldobjam), viszont találtam egy zöld kistáskát, azt szépen felnyaláboltam egy kék háromnegyed ujjas felsővel együtt és átsétáltunk a gyerekosztályra. Itt P. már nagyon unta a banánt, egyfolytában elbújt a ruhák között illetve azt játszotta, hogy lever ezt-azt és röhögve továbbmegy. Hű, de vicces. Neki ezúttal nem találtam semmit, de ennek valószinűleg az volt az oka, hogy nem láttam a stressztől. Miután végigálltuk a sort a pénztárnál és fizettünk, továbbvágtattunk a H&M-hez. Némi keringés után meg is lett, P.-nek kiválasztottam egy vékony zöld pulcsit, majd lovagoltam volna át a kismama ruhákhoz, mikor P. megjegyezte, hogy már nagyon kell pisilnie. Kirohantunk hát az üzletből, végig az egész emeleten, WC persze nuku, térkép nuku, úgyhogy egy biztonsági őrre támadtam rá, mégis hol vannak a mosdók. Ő visszairányitott a H&M-hez, kiderült, hogy a közelében volt a WC valami kis sutban, eldugva. Remek. Pisiltünk, majd vissza a start mezőre, a kismamaruhákhoz. Találtunk egy lila (?) kismamapulcsit akciósan, azt P. vékony zöld pulcsijához csaptam és még néhány perc nézelődés után úgy döntöttem, megyünk haza. A H&M mellett volt a Mamas&Papas, oda mondjuk még benéztünk, de inkább csak röhögni, hát könyörgöm ki fizet ki 40-50 eurót egy egyszerű kismamafelsőre? Eh. 1 óra volt, mire hazaindultunk, totál kivoltam és még csak bőröndöt sem sikerült vennünk.
A délután ennek fényében hasonlóan telt: felkerekedtünk P.-vel és elmentünk a St Stephen's Green Shopping Centre-be. Parkolni persze kinn parkoltam az utcán, miért is ne kelljen pluszban gyalogolni. A Dunnes-ben kezdtünk, ahol volt kisbőrönd - egy darab, aminek le volt törve a kereke. Bazzeg. Az összes többi eggyel nagyobb méret volt, mint kéne, de P. sajnos rákattant, hogy mi bizony most bőröndöt veszünk és hiába magyaráztam, hogy ezek nem jó méretű táskák, ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy dede, jó lesz ez figyeljem meg, majd maximum forditva tesszük be az ellenőrző keretbe. Először szép szóval próbált meggyőzni, majd rákezdett hisztizni, hogy dedede, nekünk kell ez a bőrönd. 10 percen át harcoltunk, mi legyen, már a végén majdnem mondtam, hogy le vagy ejtve, megvesszük ezt a bőröndöt és ha ránk szólnak a reptéren, majd te fogsz magyarázkodni angolul, amikor hirtelen P. meggondolta magát, hogy hát jó, akkor nem kell ez a bőrönd mégsem. Zseniális. Ezután lementünk a kajákhoz, vettünk ezt-azt és 5 körül hazaindultunk, meglehetősen üres kézzel. (Zöld öv persze itt sem volt.)
Itthon előszedtem a legkisebb bőröndünket, leméregettem, 55x38x22 cm volt, csak éppen fogók nélkül... Mikor megjött AV elvitte P.-t a Herbert Parkba, hogy én nyugiban elmehessek a cornelscourt-i Dunnes-be megnézni, hátha ott van a legkisebb méretű bőrönd - és ekkor beugrott, hogy anyám, hát hiába lenne nekem húzós bőröndöm, miután nálunk a repülés úgy néz ki, hogy percenként kell valami a táskából P. miatt... Hát bakker. Marad a hátizsák és a cipelés. Össze voltam törve.
Hogy mégis valamennyire kihasználjam a fiúk távollétét, elkezdtem bepakolni P. ruháit, majd elmentem fürdeni egy nagyot - hiába, ennyi mászkálás és rohangálás után igazán rám fért némi lazitás. Az este további részében bepakoltam a bőröndünket és vártam, hogy másnap legyen és repülhessünk haza.

Nem is tudom, nincs semmi kedvem irni, pedig tegnap jó sűrű napunk volt.
Először is P.-t elvittem oviba fél 10-re. Ezúttal én vezethettem be a terembe, mert ez már "élesben" ment. Találkoztam az óvónénivel, Laura-val, aki egy kedves arcú ir lány és láttam két kislányt, akik P. csoportjába fognak járni. Aranyos, csendes kiscsajoknak tűntek, no de ki hangoskodna az első napon? Bár Brúnó sirt és húzta vissza az anyukáját, hogy ne menjen ki a teremből, P.-re rájött a bolondóra és kb 2 perc téblábolás után elkezdett engem kitolni az ajtón, hogy haladjunk már. (Igaza volt, csak ott álltunk, semmi sem történt.) Én hallgattam a jó szóra, ki is jöttem, de ahogy visszapillantottam, láttam, hogy le van görbülve a szája csórikámnak. Sajnáltam persze, de eszemben sem volt visszalépni érte, mert az csak olaj lett volna a tűzre. Kinn megvártam Brúnó szüleit és némi dumálás után beültünk a kocsiba és elmentünk teázni egyet a Blackrock Shopping Centre-be. Úgy fél 12 körül elváltunk és ők elmentek bicajt nézni, én meg mászkáltam a plázában. Venni nem vettem semmit, mert ha valami posh, a Blackrock Shopping Centre az és minden nagyjából 2x annyiba kerül, mint máshol, ha nem 3x annyiba. Fél 1-re visszaértem az ovi elé, a kocsiban kiszedtem a szemöldökömet, majd 1-kor bementem P.-ért. Mikor beléptem, ült egy szőnyegen a többiekkel és "beszélgettek", óvónéni középen. Kiderült, hogy miután elmentem, kicsit sirt, de hamar megvigasztalódott hálistennek, úgyhogy ügyesen figyelt, ismételgette a szavakat (mondta, hogy megtanulta a Tuesday-t, de azt hitte az péntek hehe). Pisilni persze nem ment ki, megvárt vele engem. Mivel mennem kellett a kórházba 2-re, gyorsan leléceltünk ás hazaturbultunk. Itthon AV már várt minket, én átadtam neki P.-t és rohantam a városba. Pont 2-re értem oda a 2:05-ös időpontomra, ehhez képest 3 óra után jutottam be az ultrahangra. Azt hittem, az eszem elmegy. Jó, hogy van időpontos rendszer, a franc egye meg. Ráadásul ez nem szülészet, ahol bármi bármikor közbejöhet, ez a nyomorék ultrahang központ, ami állitólag halál pontos. Hát ha a halál ilyen lenne, mindenki szeretné... Rosszkedvűen mentem be a vizsgálóba és bevallom az sem dobott fel cseppet sem, hogy a szonográfus egy afrikai nő volt. Nem érdekel, ha rasszistának tűnök, de baromira idegesitett, hogy egy szavát sem értettem. Mindenre visszakérdeztem, amit persze nem vett túl jó néven, de sajnálom, egyszerűen nem értem a feketék kattogós akcentusát. A vizsgálat 15 percig tartott nagyjából, állitólag minden okés odabenn, egy szép kisfiúcskával van dolgunk, most már szinte bizonyos, hiszen ez a nő volt a negyedik, aki látta a fütyköst vagy nem is tudom mit. 4 után értem haza, AV visszarohant dolgozni, én meg az egész délutánt végigkinlódtam valami megmagyarázhatatlan rosszkedvvel. 6 után elindultunk AV elé, majd közösen kiautóztunk a Poolbegre szétnézni. 7 körül értünk haza és innentől szörnyülködtünk a keresztanyám halálán.
Furcsa egy nap volt ez a tegnapi, meg kell hagyni.    

End game

Akartam irni egy bejegyzést Waiting for Godot cimmel, mert a mai napom egy hömpölygő várakozás volt reggeltől délutánig (először az ovinál vártam, aztán az ultrahangon, aztán arra, hogy jöjjön már AV és elmesélhessem neki, milyen furcsán érzem magam: ideges vagyok, feszült, pedig minden egész jó, de legszivesebben felrobbannék, nincs kedvem semmihez, nincs egy előremutató gondolatom), de aztán este, mikor felhivtam Anyuékat, csak Apu volt a Skype előtt és közölte, hogy meghalt a keresztanyám. Nem játszott sosem óriási szerepet az életemben, egy elég félresiklott életű nő volt (nem ivott vagy ilyesmi, csak olyan kis ügyetlenke volt, totál önállótlan, munka nélkül jó ideje: lelkészként végzett anno, aztán átváltott a tanitásra, németből diplomázott, de pár év általános iskola után feladta és már jó ideje otthon csellengett), de ő mindig volt, mióta az eszemet tudom, mikor kicsi voltam, mindig a leghülyébb időpontban tudott beállitani hozzánk, gyerekkoromban nála töltöttem egy hetet a Tisza mellett, szüli- és névnapokon mindig hozott nekem ajándékot (általában ruhát és mindig túl kicsi méretben) és basszus alig múlt 50 éves... Ami a legszörnyűbb, hogy van egy 14 éves lánya, akinek ma volt az első napja a gimnáziumban. Úristen, milyen lehet most neki? Boldog iskolakezdés, boldog kamaszkor...
Ez a lány mától felnőtt. Az apja egy két lábon járó zombi (egész nap ül és alszik, nem vicc, mióta az eszemet tudom, nem ép) és egyetlen rokona nincsen. A keresztanyám szintén egyetlen lány volt, szintén későn született (az anyukája, aki Anyu második anyja volt, miután Anyu 3 éves volt, mikor gyakorlatilag árván maradt (zárójelben jegyzem meg, hogy most fogom fel, 3 éves volt, mint P. most, atyaisten), mindent megcsinált helyette mindig, ezért is lett ilyen tehetetlen, ilyen függő), szóval se egy nagynéni, se egy nagybácsi, senki... Az utóbbi időben - meg tulajdonképp az anyja halála után, vagyis '98 óta - Anyu pártfogolta a Keresztanyámat, bármi gond volt, mindig hozzánk fordultak segitségért, tehát logikus, hogy most Anyuék vállára szakad az egész temetéses mizéria, mert a férj nem fog csinálni semmit, egy 14 éves lány meg nem is csinálhat semmit...
És aggódom. Nincs két hónapja, hogy Nagyapa elment, Anyuéknak most újra végig kell csinálniuk egy ilyen procedúrát.
Kegyetlen az élet. Nyár elején derült ki, hogy rákos és tessék. Nyár végére feladta a szervezete.Komolyan felmerül ilyenkor bennem, hogy mi értelme ennek az egésznek? Van, pontosabban volt ez a nő, élt, ahogy tudott, sután, kajlán, koszban, rendetlenségben, született egy gyereke, akit 14 éves koráig tudott úgy, ahogy kisérni az útján és vége. Soha nem fogja megtudni, kibe lesz szerelmes a lánya, soha nem tudja meg, mivel fog foglalkozni, lesz-e gyereke, hol fog élni... Ez annyira borzasztó.
Folyamatosan zakatol a fejemben a kérdés, mióta meghallottam a hirt: mi lesz igy? Anyuék fogják gondozásba venni ezt a lánykát? Lesz egy fogadott tesóm vagy mi? Hát akár a lányom is lehetne. Anyuék túl vannak a 60-on, hogy birnák magukra venni egy kamaszlány terhét? Mi lesz most?
A Keresztanyám megjegyzései egyébként még mindig látszódnak a Facebook-on P. néhány képénél. Őrület.

Hát ilyet

Múltkor láttam egy olyan videót a youtube-on, hogy xy első kakija a bilibe és bazzeg szabályosan ott volt egy kislány, aki ül a bilin, majd feláll és vidáman mutat a biliben megbúvó kakadarabra, amire persze ráközelit a kamera és az eredménynek a videózó anyuka hallhatóan nagyon örül. Brutális.
No ezt csak azért irom, mert ma P. derült égből villámcsapás-szerűen közölte, hogy már pedig ő most bilibe fog kakilni és huss kiszaladt, leült és fél perc múlva rohant be vidáman, hogy sikerült. Amellett, hogy örülök, hogy végre elértünk eddig és a nappali szobatisztaság teljesnek mondható, dagad a májam azért is, mert Én Megmondtam. Amikor anyósom sugallatára (meg magától is, nem kellett nagyon sugallani) AV folyamatosan csesztette P.-t a pelus miatt (ez béna, nem adom rád, kisgyerekeknek való, ki fognak nevetni az oviban stb már agybajt kaptam), iszonyatosan romlott a kaka-helyzetünk: volt, hogy négy napig semmi nem volt, hiába adtam be neki bármit, ha nagy nehezen jött valami, az inkább olyan se ki se be kaka volt (már elnézést), úgyhogy ekkor a sarkamra álltam és kértem, hogy álljunk le az erőltetéssel, adjuk rá szó nélkül a pelust, ne minősitsük, hangsúlyozzuk, hogy bárhová kakilhat, akár pelusba is, ha az jobb és ugorjuk a témát egy kicsit. Pihenjünk. Anyósom persze morgott, hogy az "ilyen idős gyerekek már rég nem hordanak pelenkát" (ettől amúgy a bicska nyilik a zsebemben, mert bakker, ilyen idős gyerekek nem raknak ki gond nélkül 48 darabos kirakókat, van, aki ilyen, van, aki olyan, leszarom, más gyerek mit csinál ennyi idősen), de mivel messze van, tenni nem tudott semmit... Furcsa módon, a taktika működni látszott: egy hete kb megszüntek a gondok és bár ugyanazt eszi P. most is, mint azelőtt, ég és föld lett a végtermék mennyisége és minősége is. Nekem már ennyi elég lett volna a boldogsághoz, hogy végre nem aggódom halálra magam a kakkantás téma miatt és erre tessék, P. ezt ma megfejelte azzal is, hogy önként és dalolva úgy döntött, most jött el az idő, hogy bilizzen. Egyszerűen nem értem, hogy veszi a bátorságot bárki, hogy az átlaghoz hasonlitsa a saját gyerekemet, akivel lassan 3,5 éve össze vagyunk nőve és akit épp ezért úgy ismerek, mint a tenyeremet. Hát igy szokott le minden babás dolgáról, igy hagytuk abba a ringatást, az altatást, a mindent... És technikailag: mégis mit kellett volna csinálnunk eddig, rákötni a bilire, hogy már pedig te innen nem  mozdulsz, "mert a te korodbeli gyerekek már mind biliznek"?
Ami a durva amúgy és amit kicsit furcsállok, hogy AV tesója, aki ugye pszichológus egy nevelési tanácsadóban szintén azt mondta, mint anyósom, hogy persze, itt van már az ideje, ne hagyjuk a gyerekre, erősködjünk kicsit és ragaszkodjunk a pelenka nélküli léthez.
Hm.