Újabb ovis képek

22-37

Haladás

Óriási lépést tettem ma: két körben kimostam a világos babaruhákat, úgyhogy most maximális nosztalgia hangulatba kerültem, mivel Dreftet utoljára akkor használtam, mikor P. megszületett. Nem tudom, mi ez a nagy aktivitás, de ma kétszer el is mosogattam haha.
ui: Este a névben is megegyeztünk végre*. Megy ez.

* Az első név meglehetősen fix volt, de a második néven sokat filóztunk.

A hét krónikája

Vasárnap este tehát AV elment osztálytalálkozózni, mi meg itthon buliztunk P.-vel. Sütöttünk linzert, nem túl sokat ugyan, de legalább jól kifáradtam a nagy álldigálásban. Miután egy darab 20x30 cm-es tepsink van, igy is lett legalább öt-hat tepsivel. (Ez a mennyiség két darab tányérra ráfért hehe.) Sütni egyébként nem is a fáradtság miatt nem sütöttem mást, hanem mert mondom, egyrészt utálok ebben a konyhában lenni, másrészt nincsen se kézi mixerünk, se konyhai mérlegünk (ezek számomra elengedhetetlenek), se tisztességes tepsink, a sütőn meg egy gomb van ugye, két állással: nagy láng, kis láng. És akkor a nyújtódeszka, sodrófa hiányáról még nem szóltam... Pedig szeretnék én sütni, komolyan, az itthoni lisztből és a sótlan margarinból (I love Rama - no mondjuk ez szar az ireknél, a mindig sós margarin és vaj) remekműveket tudnék alkotni úgy érzem, ez a linzer is tök jó lett, de az emlitett hátráltató tényezők miatt inkább neki sem kezdek semminek.
Hétfőn délelőtt valami borzasztó szorulásra ébredtem (elnézést), azt hittem meghalok, nagyon kivoltam. Ennek ellenére fél 1-re elvánszorogtam ctg-re (40 perc bkv + 20 perc séta), ott pihentem kicsit, aláirattam a papirkát az ügyeletessel és csörtettem haza. Eredetileg el akartam menni még a Westendbe, de úgy kivoltam, hogy inkább hazavillamosoztam / metróztam, miután a Lehel piacnál vettem három sütit, egy olajos lángost és némi sajtos pogácsát. A Pöttyös utcai metró lépcsőin már úgy jöttem fel, hogy egymás mellé léptem, mint az öregek, borzasztó volt, komolyan. Megkezdődött ugyanis az a szakasz (a szorulástól függetlenül), amit már P.-nél is utáltam: ha állok / megyek, hirtelen belenyillal valami alul a nemtudommimbe és az iszonyat rossz érzés, olyan, mintha egy ideg görcsölne be egy másodpercre, nagyon béna. Nem vagyok jó anatómiából, azt tudom elképzelni, hogy ilyenkor a gyerek feje / feneke / bármije lefelé nyomja a méhszájat, bár az is igaz, hogyha az ellenkező irányból piszkálja a doki, az nem ilyen érzés, szóval nem tudom. A lényeg, hogy ez már a vége, ehhez az érzéshez már az kell, hogy eléggé súlyos legyen a gyerkőc. No mindegy. Mire hazaértem, P. már aludt, igy gyorsan ettem egy kis túrós tésztát majd ledőltem, de 20 perc sem telt el, P. persze már anyázott, bár máskor van, hogy úgy kell ébreszteni... 3/4 4-kor jött egy futár, meghozta a 20 kilós plussz cuccunkat, amit már nem birtunk elhozni a bőröndökben meg elhozott két gitárt is a gyűjteményből - ingyen. 4-kor megérkezett Kata látogatóba, akit tökre szeretünk, nagyon aranyos lány, de az igazat megvallva arra számitottunk, hogy itt lesz 5-ig, fél 6-ig és utána még lesz időnk befaragni a délelőtt megszerzett fát a talpba és eljutunk a patikába is, mert kifogyott a magnéziumom. Ehhez képest negyed 8-ig volt itt, én már nagyjából bóbiskoltam a fotelben (nem fekszünk korán, de ez a nap pocsék volt, mint olyan, alig vártam, hogy aludhassak) és ugyan AV-ék átmentek a gyógyszertárba magnéziumért fél 7 körül, az mégiscsak hülyén jött volna ki, ha elkezdjük faragni a fát is, miközben vendégünk van... Szóval negyed 8-kor egy gyors vacsora után álltunk neki mindennek, én listát irtam, mit kell hozni még a boltból, AV elkezdte a szuperfánkat beilleszteni a helyébe (= úszott a szobánk a vizben és a gyantában), P. meg tombizott. Miután menet közben elintéztük az esti rutint és P. 10-kor végre elaludt, nekiálltunk becsomagolni az ajándékait (hálistennek mind dobozban volt, nem kellett szórakozni a hülye alakokkal) és egy kis pakolás után éjfélre mi is ágyba kerültünk, de én már azt hittem, meghalok, esküszöm.

Kedden délelőtt AV elment vásárolni (Spar, Lidl, DM), mi pedig P.-vel takaritottunk. Mikor AV megjött fél 12-kor, feldiszitették ketten a fát, majd délben átmentünk a Nagyihoz ebédelni. Rántott hús volt sült krumplival, semmi fakszni hálistennek, örültem, hogy nem kell főznünk. Ebéd után P. elaludt, mi meg becsomagoltuk egymás ajándékait is és AV visszaszökött betenni a dobozokat a feldiszitett fánk alá. Mikor P. felébredt, mint a csik, indult haza, szaladt, mit szaladt, repült megnézni, járt-e nálunk már Santa. A fő ajándéka, az autómosó volt a sztár természetesen, de emellett kapott egy orvosi szettet, egy Activity Book-ot, egy pingvines uzsonnástáskát és egy Tűzoltó Sam-es társasjátékot is. Utóbbi a napok előrehaladtával egyre népszerűbb lett, gondolom azért, mert társasozni minimum ketten kell, autómosózni meg egyedül is lehet. Az este folyamán játszottunk, vacsoráztunk (a maradék rántott húst, nem volt külön ünnepi vacsora) és szép csendben ünnepeltünk.

Szerdán, 25-én, Apu jött értünk és hazavitt magukhoz karácsonyozni. Ott voltak a tesómék is, igy egyszerre találkoztunk az egész kompániával. Sajnos az ajándékozást eléggé elszúrtuk, mert mire odaértünk, a dobozok ott figyeltek a fa alatt, igy normálisan enni lehetetlen volt, mert P. folyton azon nyavalygott, mikor bontogatunk már és különben is, melyik az ő ajándéka... Nem akartam engedni, hogy kaja előtt ajándékozzunk, de ez is piszkosul zavaró volt, hogy két falat között hol egyikünk, hol másikunk fegyelmezett. Mindegy, túléltük, úgyhogy ebéd után végre nekiálltunk ajándékozni. Anyuéktól P. kapott egy télies fa-puzzlet és egy mágneses horgásztáblát, a tesómék pedig egy kártyát, egy fából faragott autós magasságmérőt és egy szines (mármint egy szinekkel foglalkozó) társasjátékot adtak neki. Miután megmondtuk előre, hogy nem fogunk tudni nagy méretű ajándékokat hazavinni, senki sem kockáztatta meg, hogy egy iglut vagy egy kiskonyhát vegyen P.-nek, úgyhogy igazán büszkék voltunk, hogy ez egyszer mindenki hallgatott ránk... Az ajándékozás után sütiztünk, majd P. elment aludni, mi pedig ezalatt beszélgettünk, fotózgattunk, elvoltunk. Mikor P. felkelt, játszottunk még egy gyors társasjátékot, majd fél 5 körül már haza is indultunk. Bár nem csináltam igazán semmit, mire hazaértünk, eléggé kifáradtam, sajnálom, mondtam, hogy nehezen birom már a 107 cm-es hullámzó hasamat...

Csütörtökön, 26-án, kimentünk a szemközti játszóra hintázni, majd délben ismét a Nagyihoz mentünk, hiszen ő még nem ajándékozott. Bár a becsomagolt dobozok ezúttal is elöl voltak, P. úgy tűnik megtanulta a leckét: magától mondta, hogy majd ebéd után bontogatunk... Igy is lett: egy gyors kajálás után nekiálltunk ajándékozni: P. kapott egy Shopping List-es társasjátékot (igen, az idei karácsony a társasokról szól, mindenki egyre gondolt), egy mese CD-t meg egy foglalkoztató füzetet. Az események sorrendje ezek után kisértetiesen hasonlitott a szerdaira: kis sütizés, alvás, majd ébredés és hazajövetel. Este még egy kis játék és ennyi, letelt az itthoni karácsonyunk. Ahhoz képest, hogy 24-én délelőtt még sirt a szám, hogy Poolbeg igy meg Dollymount úgy, milyen jó lenne nyugiban otthon karácsonyozni (rám jött valami nagy antiszociális felleg, nem akartam senkit látni, nem akartam senkivel beszélni és úgy éreztem, ez a hülye karácsony totálisan ellenem van, mert család meg szeretet, mikor minden vágyam, hogy egyedül lehessek), 26-án este már rákérdeztem AV-nál, mi lenne, ha jövőre egy szállodában karácsonyoznánk, itthon és ugyanigy járkálnánk házról-házra, felzabálnánk mindent és nem kéne sütnöm-főznöm, mint az elmúlt 5 évben folyamatosan december 24-től január 1-ig, de sajnos lehűtött, hogy nem úgy van az, ne is álmodozzam arról, hogy a közeljövőben itthon karácsonyozunk, hiszen ez egy egyedülálló alkalom volt, jól megvoltunk eddig is kinn az ünnepek alatt, ne kavarjunk be egy működő rendszerbe. No majd meglátjuk - mondtam én.

Péntek délelőtt átmentünk AV tesójához, ahol a három gyereken és a szülőkön kivül ott volt AV nagybátyja-nagynénje is, szóval volt nyüzsi bőven. Természetesen itt is ajándékoztunk, P. kapott némi édességet, némi pénzt és egy szép memóriajátékot. Mivel otthon nem volt már időnk reggelizni, én a magam részéről degeszre tömtem magam sütivel (elnézést), ennyit a jaj, miért vagyok én már 73 kiló sirámomról. Dél körül hazaindultunk, ebédre töltött káposztát ettünk, majd P. elaludt, én meg melléfeküdtem és bár ő fél 4 körül felkelt, én fél 5-kor riadtam fel arra, hogy sötét van. Mig mi szunyáltunk, AV pakolt és rámolt, rendbe rakta a szobát, a konyhát, a fürdőszobát és az utóbbit ki is takaritotta. Porszivózni, felmosni nem mert, ne zavarjon, ezért azok kimaradtak egyelőre, de sebaj, ez igy is óriási teljesitmény volt részéről. Este palacsintát is sütött, szóval maximálisan háziasra sikerült a napja, igaz, estére úgy kivolt, hogy totál grumpy lett, haha, hát nem akartam azzal piszkálni, hogy nem szokta a szántást, miután nagyon hálás voltam, hogy ezúttal nem nekem kellett rendet raknom és takaritanom.
Ma délelőtt, mig a fiúk a játszótéren voltak, összedobtam egy paprikás krumplit és kiválogattam az első adag mosandó babaruhát. Bár fél 2-kor letettem P.-t aludni, még most is hallom, hogy mocorog és sóhajtozik (3/4 3 van), pedig hulla fáradt, ismerem a fajtáját, tuti, hogy 4-kor majd úgy kell kirángatni az ágyból. AV elment Sanyi bához gépet szerelni (mondtam, hogy inkább most menjen, mint januárban), kiváncsi vagyok, mikor kerül haza... Ma este tehát kimosom a világos babaruhákat (2 adag, mert a takarók, hálózsákok is világosak) és összeállitom végre a kórházi csomagom, istenuccse.
Ja és hát ennyit az itthoni karácsonyról, elmúlt, szép volt, jó volt.    

Annyira...

... hihetetlen, hogy ha minden jól megy, jövő héten ilyenkor már négyen leszünk. Egyáltalán nem tudom felfogni, azt veszem csak észre, hogy mennek a napok, már csak nyolcat alszunk, már csak hetet, már csak hatot... Olyan szürreális számomra ez a "bemegyünk és letudjuk" dolog, nem is tudom, mit gondoljak erről. A sógornőm azt mondta, próbáljak meg beszélni P2-vel, hogy induljon el 2-án magától, de irtam már, hogy ez annyira roppantul távol áll tőlem, már hogy beszélgessek egy még meg sem született gyerekkel, mintha egy konvektorral kéne beszélgetnem. Ezt én is gáznak érzem, de nem tehetek róla, nem tudom rávenni magam. Abban bizom, hogy ha magamnak meg másoknak elégszer elmondom, hogy szeretném, ha 2-án valami megmoccanna, akkor majd meghallja ő is és cselekszik.
Amúgy rettenetesen izgulok, múltkor fele ennyire nem voltam betojva és nem is értem magam, most mit parázom, 3 éve minden jól ment, a műtét alatti gyomorfájás, az első zuhizás és a tüsszögés / nevetés / köhögés hetekig ugyan borzasztó volt, de alapvetően nem emlékszem, hogy úgy szenvedtem volna, mégis most ha arra gondolok, hogy csütörtök reggel van és el kell indulnunk a kórházba, hányni tudnék a stressztől. Jaj.

December 22 avagy mackógatyó

No comment

Csokicska egyébként kórházban van, mert nem tud pisilni, mivel a kukija Franciaországba ment... Állitólag ott is csak eszik persze.

A mai napról

- Apaaaa.
- Na?
- Képzeld, ma még nem is ásitottam.
- Aha. Komolyan?
- Igen. És szerintem nem is fogok.
- Hát lehet.
- Nem kellett még.
- Hm.
- Talán később.

Boldog karácsonyt!

Heti kalandok 2

Csütörtökön délelőtt elmentünk az Europarkba (én mondtam, hogy P. ovizzon, ha már egyszer a hiányzott napokat le lehet járni, de AV hajthatatlan volt...) és mig én P.-vel játszóházaztam (oda bezzeg bemehettünk haha), AV bevásárolt. A játszózás után beugrottam a Libribe átvenni AV karácsonyi ajándékát, az új Quimby cd-t (sajnálom, idén cseppet sem vagyok kreativ), majd délután jött Levi AV anyukájához, hogy ott játszhassanak kicsit AV-vel (ez olyan viccesen hangzik, nem? valami számitógépes izéről van amúgy szó), úgyhogy 5-től fél 9-ig P. konkrétan szétszedett, miután nem megy nekem már ekkora hassal a játszadozás, szipp...
Pénteken délelőtt P. végre-végre újra oviba ment, én pedig fél 10 körül nekivágtam egy utolsó vásárlásnak a Westendbe illetve találkoztam is Valakivel. Mivel hiába magyaráztam, mikorra menjen fodrászhoz, AV persze pont fél 1-re foglalt időpontot magának, igy mivel nem értem volna oda P.-ért az oviba délre, Anyut ugrasztottuk, hogy ugyan, vonatozzon már be és hozza már el P.-t, mert AV-nek délben már el kell indulnia Irénkéhez, én meg nem 100%, hogy hazaérek és ne rohanjak már megint, mint egyébként mindig. Végül úgy alakult a dolog, hogy 12.20-ra értem haza, ekkor Anyut már nem találtam itthon, mert épp P.-ért volt, de 10 perc múlva megjöttek és fél óra dumálás és játék után letettem P.-t aludni. Anyu megvárta, mig felébred, majd mivel neki is volt dolga otthon, fél 5kor lelépett. Miután a fodrász után AV 2-re ment Sanyi bához, biztam benne, hogy legkésőbb 6 körül felment a nyiga alól, de nem, 7 óra után ért haza, miután P. ismételten totálisan kiszivta a vérem 38 nm-en. Bár nem voltam boldog, nem szóltam egy szót sem, úgyis mindig az van, hogy hárpia vagyok, aki sosem engedi sehová el a férjurát, épp ezért esett rosszul, amikor este kritizálni mertem az általános iskolai osztálytársait, akik képesek voltak 1) vasárnap estére (igen, december 22-re) szervezni egy 2) 19 éves (WTF kategória) találkozót a 3) világ végén (a Moszkvától még kijjebb valahol) és megkaptam, hogy hülye vagyok, mit pattogok én ezen, hát ha ekkor van, ekkor van, mi közöm hozzá. Tudom, hogy igy 36 hetesen már veszett fejsze nyele, de kissé elgondolkoztam, hogy marha nagy, hogy bevállaltunk még egy gyereket, hát kell ez nekem, bazzeg moccanni is alig tudok és akkor még morogni sem moroghatok, hogy két P.-vel kettesben töltött délután-este után nem örülök egy harmadiknak zsinórban (jó, más dolgozik, aláirom, de ez most nem az, AV szabadságon van, elvileg húzhatná itthon is az igát, hogy ne pusztuljak ki P.-től teljesen)... No mindegy, befejezem, mert csak felcseszem magam megint, igaza volt annak, aki megfogalmazta, hogy egy nő magának szül gyereket kizárólag és ha ne birja a bevállalt mennyiséget, arról csak ő tehet...
Szombaton délelőtt P.-t elvittük oviba (csökkentsük már a lejárható napok számát), majd a délelőttöt itthon töltöttük. Délután 5-re foglaltam időpontot uh-ra a Szondi utcába (hogy miért pont oda, ki tudja), mert kiváncsi voltam, harántban fekszik-e még, jól van-e, ilyesmi és úgy gondoltam ünnepek előtt nem árt ezt tisztázni. Bár P. volt már ilyen vizsgálaton, nem éreztünk késztetést, hogy végigcincáljuk a városon, ezért mint irtam, megkértük anyósomat, hogy vigyázzon már kicsit rá, amire először nemleges választ kaptunk, de végül mégis átvihettük mézeskalácsot sütni őkelmét... Az uh meglehetősen érdekes eredményt hozott: egyrészt már fejjel lefelé van P2 (a jobb csipőmnél van a feje, a jobb bordám alatt a háta, a bal bordám alatt a feneke, a kezei-lábai meg össze-vissza), másrészt viszont 103-as a BPD-je... A nőci nem akart hinni a szemének, háromszor is lemérte, nem tévedett-e, hogy egy 36 hetes gyerek fejátmérője akkora, mint egy 41 hetesé, de végül megállapitotta, hogy nem, nem tévedés, ez ekkora, nagyfejű az utód és kész. Annak ellenére, hogy nem tűnt riadtnak meg nem mondta, hogy gáz lenne, én kicsit beparáztam, mi van, ha ez az óriási fej valami gond jele (mindig is nagyobb volt a BPD az átlagnál, no de nem ennyire), úgyhogy most azt hiszem két héten át ezen fogok parázni, mi van, ha vizfejű a gyerek vagy cukorbeteg vagy mit tudom én mi. (A súlyát 3400 grammnak mérte, az is baromi sok, de abban nem bizom, a súlyt ezerszer könnyebb elmérni, mint a fejátmérőt...) Szóval ha szeretnék is VBAC-t, amit persze nem szeretnék, bár a harántfekvés miatti indikáció eltűnt, jött ez az abszolút téraránytalanság, tekintve, hogy azt mondta a nő, hogy ha meglátják ezt a számot a dokik a uh-n (ami ráadásul gondolom januárig még magasabb lesz...), tuti hogy azonnal tolnak a műtőbe, mert ekkora csipővel, ami nekem van ekkora fejű gyereket természetes úton megszülni képtelenség. (Itt nem kezdtem el neki belemenni, hogy ez csak a magyar gyakorlat, Irországban szerintem lazán megkiséreltetnék a hüvelyi szülést, hát az uh csak egy gép, ki tudja, jól mér-e...) Miután a méreteket tisztáztuk, lehetett volna kicsit nézelődni is, de mivel P2 arca előtt csupán két kéz és két láb volt nonstop, egyetlen (!) kép sem készült, mert semmit az ég világon nem lehetett látni. (A vizsgálat ennek ellenére teljes áras volt, no mindegy, persze nem ők tehetnek róla.) Negyed 7-re értünk haza, elhoztuk P.-t a Nagyitól és az este további részét vacsorázással meg társasozással töltöttük.  
Ma, vasárnap délelőtt elmentem a Sparba vásárolni, mig a fiúk játszótereztek és P. a telep mini körhintáján tett két kört és mivel tegnapra rendeltem ebédet, de nem ettük meg, fél 1-kor szépen ettünk, én meg a fenekemet vertem a földhöz, hogy nem kell főznöm ebben az utálatos kis konyhában. AV 5 körül indul a találkozóra, vagyis az este megint az enyém, már tervezgetem, mit csináljunk, mert az unatkozó P.-nél nincs gyilkosabb. No jó napot.

Heti kalandok 1

Vagyis még a múlt heti, mert látom, pénteknél megakadtam múltkor.
Szombaton délelőtt elmentünk a közeli Nagy Játszóra és a telep barkácsboltjába, ahol ugyan minden ötször annyi, mint mondjuk a Tescoban, de támogatni vágytuk a helyi kereskedelmet. Hogy felmelegedjünk, beültünk a lakással szemközti pékségbe reggelizni, majd a kirakaton át láttuk, hogy megjött értünk Apu, hogy hazavigyen magukhoz ebédelni. Az út meglehetősen jó hangulatban telt egészen az elkerülőig (10 perc), ahol a 90-es táblánál 80-nal mentünk és a többiek elkezdtek levillogni minket, mire Apu elkezdett orditozni és káromkodni, AV meg (jogosan) rászólt, hogy talán ezt nem kéne a gyerek előtt... Erre Apu persze megsértődött, úgyhogy az egész úton (a maradék 25 percben) mindenki kussban volt. (Egyébként én is utálnám, sőt, utálom is, ha valaki nem a határon autózik a belső sávban, de biztos nem villognék meg dudálnék, kikerülném és szevasz, szóval itt szerintem mindenki hunyó.) Az ebéd alatt oldódtunk kicsit azért, majd mig P. aludt, újabb kinos kérdés merült fel, nevezetesen, hogy mi legyen a Forgách utcai (rom)házzal, amit a tesóm és a mi segitségünkkel Anyuék idén kifizettek, szóval teljes joggal az övék. Az a ház tökéletesen jellemzi amúgy Anyuék 22-es csapdája-szerű életét (épp úgy, ahogy az én 22-es csapdája-szerű életemet is, amit azóta élek, mióta újra itthon vagyunk), hiszen adott egy nagy telek, amit most 60 évesen elkezdtek művelni és egy lebontásra váró romos ház, ami ugyan holnap nem omlik össze, de holnapután már lehet, plusz ott él a háznál két nagy kutya, akik a tesóméi voltak és akik miatt valakinek (ez általában Anyu) naponta át kell bicikliznie a városon, hogy ehessenek... Szóval tök jó, van egy extra házuk, de minek, hiszen csak a gond van vele... Mindegy is, miután P. felébredt, hazaindultunk, még hozzá kocsival. P. már Anyuéknál is furcsa volt, amit itthon is folytatott: sirt, de gőze sem volt, miért, mondvacsinált okokat talált ki (nem adom neki oda ezt meg azt a cd-t (nála volt) / AV átment a pékségbe stb) és csak szenvedett. Hálistennek estére alábbhagyott a zavartsága, nem tudom, mi ütött bele, talán rosszul esett neki, hogy csak ebédre mentünk Anyuékhoz és tűztünk haza, amint lehetett...
Vasárnap délelőtt jött Anyu, vonattal, mert a Leviékkel megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk. Délben találkoztunk náluk és elvittük őket Visegrádra a Don Vito pizzériába. Az út simán telt, bár a ködtől kicsit fostunk, de lazán átvágtunk a hegyen, hátha téli hangulatba kerülünk. Jó komótosan ettünk, bodzaszörpöt ittunk, jó volt. 5 körül értünk haza, Anyu ekkor hazavonatozott, mi meg maradtunk itthon a kocsival.
Hétfőn P. oviban volt, mi pedig elautóztunk a Babyfun-ba, hátha van autópálya neki karácsonyra. (Nem volt, vettem viszont üveg cumisüveget, hurrá.) A Széna térről továbbhajtottunk megvenni egy lemezjátszót anyósomnak, majd AV kitett a Klinikánál, mert fél 12kor jelenésem volt a ctg-n. A vizsgálat rendben zajlott, bár majdnem elaludtam, mivel a délelőtti autókázás kidöglesztett rendesen. Ctg után az aneszteziológushoz mentem át, aki csinált egy ekg-t, megmérte a vérnyomásom és megállapitotta, hogy alkalmas vagyok a spinális / epidurális érzéstelenitésre. Ezek után felcaplattam a negyedikre a dokihoz, aki aláirta a ctg-t és felajánlotta a január 2-i időpontot, amire én hevesen bólogattam. Mivel még csak 1 óra volt, elvillamosoztam a Westendbe, vettem Anyunak egy sálat meg néhány apróságot és onnan vándliztam haza, meglehetősen fáradtan. Délután - mivel még volt autónk - elvittük P.-t a Kökibe, hogy levágassuk a haját, amit szuperül viselt, ült, mint a kisangyal és beszélgetett a fodrászfiúval, bár a Mit kértél a Jézuskától? kérdésre kissé lefagyott... Jutalmul kapott egy vatta angyalkát, majd húztunk haza pihenni.
Kedden délelőtt, mig P. megint ovizott, elmentünk bevásárolni az Auchanba. Két zacskót pakoltunk tele (nem dugig), amiért 20 ezret fizettünk, úgy, hogy húst vagy gyümölcsöt vagy karácsonyi ajándékokat nem is vettünk... Délben elhoztuk P.-t az oviból, elaltattuk, majd alvás után még mindig autóval (!) elmentünk a Tescoba diszeket nézni. P. szobájába két zöld boát vettünk, mivel nála zöld a szőnyeg, igy ott a zöld diszités dominál, a lakás többi részébe pedig igyekeztünk pirosas-vöröses dekort találni. Az este tehát a lakás feldiszitésével telt, bár bevallom, karácsonyi hangulatom még mindig nulla.
Szerdán délelőtt AV elvitte P.-t a gyerekdokihoz, mert elkezdett köhögni... Láza már nem volt, az orra már alig folyt, köhögni viszont köhögött rendesen, szépen, hurutosan. A doki szerint mandulagyulladása van, amin én jót mosolyogtam, de AV lehűtött, hogy ne okoskodjak... P. természetesen kapott antibiotikumot, mi meg úgy döntöttünk, miért ne, máskor úgysem fog ilyesmit szedni. (Röhej amúgy szerintem, hogy sehol sincs arany középút, az irek semmit sem tesznek, bármennyire is beteg valaki; a magyarok meg minden szarra azonnal gyógyszert kapkodnak be. Szerintem mindkettő gáz, persze lehet, hogy ez az orvostudomány hiányosságainak rákfenéje, nem a nemzetek tehetnek róla, de elég béna, hogy mindenki átesik a lovon, hol az egyik, hol a másik irányba. Pf.) Mig P. aludt, AV elment venni valami hangszórót, majd mikor megjött, P. felébredt és elmentünk az Europarkba vásárolni. 6-ra értünk haza, ekkor betoppantak Anyuék is, hogy vigyázzanak P.-re, mig mi elmentünk egy ócska bárba találkozni a dublini magyarokkal, akik karácsony miatt hazaérkeztek. Az ócska bár a belvárosban volt, az Arany János utcánál, parkolni igy lehetetlenség volt, úgyhogy végül fél óra keringés után 880 ft / óra dijért álltunk be egy parkolóházba, ahol az ötödik emeleten volt már csak szabad hely. A bár amúgy iszonyat hangos volt, zűrzavaros, teát nem tudtak hozni, a lelkem ki kellett üvölteni, hogy halljanak, igy nem voltam szomorú, mikor 8-kor haza kellett indulnunk... Fürdetésre értünk haza, Anyuék leléptek (vitték a kocsit is brühühü), mi meg 11-re (!) le is tudtuk tenni P.-t.      

Bréking

Mára foglaltam időpontot ultrahangra, csak hogy lássuk, hogy fekszik, milyen a lepény, miegymás. Mióta itthon vagyunk, másodszor (!) megkértük anyósomat, hogy vigyázzon már erre az unokájára is (először fél órát kellett együtt tölteniük, mig elmentünk a Lidl-be), a választ gondolom mindenki sejti*. Azért ez nagyon kemény. És ami a legbosszantóbb: még nem is moroghatok, mert AV persze foggal-körömmel védi és tegnap este még azt is képes volt felvetni, hogy Szenteste menjünk át hozzá. No még mi a lóf*szt.

Hát kérem ezért jobb külföldön karácsonyozni: nincs vita, hová megyünk, magunk vagyunk a Föld kerekén, mint egyébként is.

* Mézeskalácsot süt a többi unokájával. Felrobbanok, komolyan.

Kajakaja

Egy pohár forralt bor megivása után beugrott, hogy jézusisten, most újra kezdődik a ne egyél-ne igyál semmit őrület... A napokban meghalt egy ir lány az utcán a mogyoró allergiája miatt (vény nélkül nem adott neki a gyógyszerész ellenszert, miután véletlenül olyan szószt evett, amiben mogyi volt), szóval most azon aggódom, vajon ettem-e én mogyorót a terhességem alatt, mert állitólag az fokozza a születendő gyerek allergia kialakulásának valószinűségét. Jajistenem, hát kellett ez nekem?!    

Aranycsillag

P. nemrég kitalált egy karaktert. Nevezetesen Csokicska Emberkét. Az úr állitólag az én ismerősöm, jellegzetessége, hogy sok-sok csokit eszik, ezért nagyon dagi és mindig szorulása van.

A törvény az törvény

Asszem már múltkor is megállapitottam, hogy a terhességi hetek száma egyenes arányban áll a leejtett tárgyak számával. Őrület.

Egyébként meg annyira jellemző, hogy mióta itthon vagyunk, még nem tudtunk találkozni a sógornőmmel, mert valaki a családból mindig skarlátos / bárányhimlős. Az pedig még ennél is jellemzőbb, hogy bár 100 méterre van tőlünk anyósom, nem tudjuk megkérni, hogy vigyázzon már egy fél órát P.-re, mert egyrészt mindig a többi unokájával van, másrészt meg akarja a halál, hogy hordozóként körbefertőzzön minket is. Elvileg megérti, miért van ez a karantén, de azért be-bepróbálkozik, hogy bezzeg az ő idejében bezzeg ő tanitott a terhessége végéig, mert nem volt mit tenni, de nem fogja fel, hogy nem azért fosunk, mert betegség jaj-jaj, hanem mert karácsony jön és akar a fene az ügyeleten szülni választott orvos nélkül.
Elnézést Mónika, nem azért jöttünk haza 2500 km-ről és nem azért szenvedünk itthon, hogy A) esetben a 37. hét előtt bevigyenek a legközelebbi kórházba szülni, ahol tudjuk milyen a közhangulat és ahol több százezret legombolnak rólunk (plusz hálapénz persze), mivel TB-m az nincsen vagy B) esetben, már a 37. hét után a Klinikán szüljünk ugyan, de az orvosunk nélkül, mert ő ugye nincs benn január 2-ig...
Hogy hogy lesz igy a karácsony (értsd hogy találkozunk AV családjával), no arról ne beszéljünk...

És ha egyszer valaki megkérdezi a véleményem arról, mikor jobb szülni, biztos, hogy figyelmeztetem, hogy használjon erényövet februártól májusig-júniusig.

Mikulás

Hát elnézést, erről meg kell emlékeznem... Egy ismerősömnél találtam, hivtak Mikulást és kompresszoros ruhája volt. Órákig ezen röhögtem.

Sokadik rinya a lakásról

Amúgy ha eszembe jut, hogy egyszer egy élő ember fejéből pattant ki az az idióta ötlet, hogy 38 nm-re lakást tervezzen, gyilkolni tudnék. Lehet, hogy vannak értelmesebben megkomponált kis lakások, de hogy itt egy ember sem férne el normálisan, az biztos. A folyosó konkrétan egymásba ütköző ajtók tömkelege (valószinűleg fájt volna, ha normál ajtók helyett elhúzósakat tesznek be), a konyha minősithetetlen, miután mondom, nem tudok megfordulni / lehajolni benne, anélkül, hogy levernék valamit, pedig a hűtő nem is ott van, a fürdőszoba dettó pi*csányi, belépsz és belerúgsz a mosógépbe, ha a wc-n ülsz, a térded nyomja a csap alatti beépitett szekrénykét (úgy, hogy 163 cm vagyok, hogy AV hogyan ül le, azt nem is akarom elképzelni), hogy hogy fogunk fürdetni, no arról gőzöm sincsen, szerintem a kiskádat bevisszük a szobába vagy nem tudom, P. szobája (ami fél szoba) egy nagy (130x130-as) ágy, mellette és előtte 60-60 centi van és ennyi. Hálistennek A Szoba, most hogy átrendeztük, egész jó, be fog férni a kiságy az ágyunk mellé (ami a legkisebb 200x140-es IKEA-s borzalom, ami nekünk is van Dublinban és vendégágyként funkcionál), de azért korcsolyázni, mulatozni ott sem lehet persze. Mindezek mellett az egész lakást mindenhol csövek csúfitják (ez olyan magyar módi, hogy kinn futnak a csövek a falak mentén, tök gáz), a folyosó és a konyha le van járólapozva, de olyan ügyesen, hogy nincs az a vékony szőnyeg, amit le lehetne tenni a jéghideg földre, mert az ajtók azonnal megakadnak, igy szétfagyunk, annál is inkább, mert a konyhában (méreteinek köszönhetően) persze nincsen fűtés, szóval eh, szenvedés van, bár néha mikor jobb a kedvünk, már csak röhögünk*, mert az egész olyan, mint egy ócska film, istenem és még szegény P2 itt sincs közöttünk, hát hogy akkor mi lesz, no arra gondolni sem merek...

* Például mikor az első teregetéskor rájöttünk, hogy a felhúzható száritó rossz, igy miután AV fél óra alatt kiteregetett, úgy, hogy közben lógtak rá a nedves ruhák, döbbenten vettük észre, hogy először az egyik, majd a másik csigáról is leugrik a kötél, úgyhogy egyszerre próbáltuk tartani a vizes ruháktól nehéz száritót és szerelni a csigákat, mindezt persze úgy, hogy közben P. a kádban fürdött, én meg félig kilógtam a fürdőből, hiszen nem férünk be ketten egyszerre... A csúcs az volt, mikor AV a kád szélén állva küzdött az elemekkel a zuhanyrózsától fél centire (nincs ám olyan szék a lakásban, ami elbirna akár engem is), P. elkezdte csavargatni a zuhanyzó csapját, hogy no akkor én ezt most kinyitogatom, majd mikor rászóltunk, hogy álljon le, nekiállt csikizni AV talpát - no ekkor bevallom nagyon röhögtem, annyira béna volt az egész helyzet.

Helyzet

Egyébként egy napja megint nagyon hülyén fekszik a Miszter, tegnap még jól voltam, ma arra ébredtem*, hogy sehogy sem jó. Valahogy felül van a háta túlzottan, a jobb mellem alatt púposodik és nem kapok tőle levegőt, amellett, hogy az aprórészeivel (haha, ez a hivatalos megnevezés, sajnálom), folyamatosan kapargat alul és / vagy nyomja a medencecsontomat belülről. Hát ilyet!

* Lehet, hogy azért, mert 3-kor átmentem P. ágyába aludni, mert ő meg bemászott közénk, de egy 140 cm-es ágyon sajnos nem férünk el hárman, ráadásul mindketten horkoltak, szóval kénytelen voltam átosonni P. félszobájába, ahol a béna ágy van (kőkemény, 130x130-as), igy csak totál göcsörtösen tudtam aludni. Hogy lesz ez később, el sem tudom képzelni...  

Magyar + film 2

Nem tudom, mi van a levegőben, máskor egy év alatt nem nézünk ennyi filmet, de múlt héten még két magyar remeket láttunk. Az egyik a Tanulmány a nőkről, ezt már többször megnéztük, vicces, aranyos, kötelező darab, a másik pedig a hires Ház a sziklák alatt, ami szintén kötelező darab, ellenben cseppet sem vicces és aranyos, inkább félelmetes és borzongató... Van még pár magyar film a tarsolyban (= letöltve), kiváncsi leszek, milyen lesz a következő.  

Date

Kérem szépen van időpontom. Január 2. Mókás. Már ha lehet ilyet mondani. Ma voltam megint ctg-n, minden okés, nagy fájásokat mutatott a gép, mint P.-nél, úgyhogy kicsit aggódom, hogy január 2-ig nem vár P2, de próbálom szuggerálni, hogy ne siessen, tekintve, hogy a doki 23-2-ig nem lesz benn... Jaj. Ez azért szivás, de rájöttem, hogy ha stresszelek ezen, akkor is ez van, úgyhogy nem stresszelek.
Inkább összeszoritom a lábaim.

Miért nem szabad SOHA földszinti lakást venni?

Mert a rácsok az ablakokon meglehetősen lehangolóak, mert minden szerencsétlen a lakás ajtaja előtt áll meg trécselni nagy hangon, mert minden induló és érkező lakó / vendég kapucsapását hallod és mert minden nap jön a postás meg a szórólapozó, aki a lakás előtti postaládákba dobálja be a cuccokat mit sem törődve a visszacsapódó ládafedelekkel.
Ja és mert az ajtótól két méterre van a szelektiv hulladékgyűjtő kuka és minden hülye hozzád csenget be, ha kérdése van. Nem a kukával kapcsolatban, úgy általában.

Hm

Apu logikáját mi sem jelképezi jobban, mint mikor lát egy halottas kocsit a ház előtt, ahol az unokatestvére és a nagynénje-nagybátyja él, akkor közli velem, hogy mivel az orvosok azt jósolták, hogy az unokatestvére nem éri meg a karácsonyt, szerinte tuti a (90 éves, de makkegészséges) nagynénje vagy a (szintén 90 éves, de makkegészséges) nagybátyja halt meg.
Természetesen Apu unokatestvére ment el. Ez volt az ötödik (hatodik?) temetés idén a rokonságban. Tulajdonképp már nem is számoljuk sajnos. Morbid.

Magyar + film

Egyébként mig nem volt net, két filmet is láttam, ami nálam nagy szó. Az egyiket, Eszter hagyatékát még egyedül, a Buhera mátrixot már kettesben néztük meg.
Az előbbi nagyon lehangoló volt. Egyszer már elkezdtem olvasni angolul, szóval a sztori nem volt ismeretlen, de a Lajos szó annyira zavart az angol szövegben, hogy inkább abbahagytam, úgyhogy most teljes újdonságként hatott az egész. Nem akarok spoilerezni meg irni sem tudok filmekről, legyen hát elég annyi, hogy ezt a magyar Szerelem a kolera idején-t érdemes megnézni, ha az ember bánkódni meg nosztalgiázni akar.  
Az utóbbi hát... meglehetősen érdekes volt. Ahhoz képest, milyen gáz volt a Kik azok a...?, nos, ahhoz képest egész jó volt ez a film. Mucsi Zoltánt mondjuk utáltam ebben is, mint mindenben, csakúgy, mint a ki-nem-nyitná-a-száját-semmi-pénzért Tóth Orsolyát, de a többiek egész jót hoztak ki a semmiből. A poénok nem voltak frenetikusak, a történet sem volt valami hűde, sok jelenet értetlenül hosszú és kifejezetten unalmas volt, de nem bántam meg, hogy megnéztük, mert a Lumnitzer nővérek bizony igen alacsonyra tették nálam a mércét...  
És ha már filmek, múltkor véletlenül belenéztem Anyuéknál (itt nincs ugyanis tv sem) a Munkaügyek cimű iszonyatba és komolyan, nem is elszomorodtam, inkább felcsesztem magam, hogy ilyen létezik. Ugyanazok a béna arcok, mint tiz éve, ugyanazt a humortalan szart próbálják meg letolni az ember torkán évek-évtizedek óta. Őszintén, van olyan, aki az ilyen stilusú borzalmakon tud mosolyogni egyszer is? Hát mi ez a fos, kérem? Sas kabaré meg fingós-hányós poénok, tényleg ez a magyar humor? Komolyan, fel vagyok háborodva. Szánalmas.

Amúgy ovis képek

Telnek a napok

Ott hagytam abba, hogy szombat este. Vasárnap délelőtt mig P. kinn játszott az udvaron, én végre elmentem Apuval a Forgách utcába elhozni a kórházi cucchoz még pár dolgot illetve néhány 3-6 hós ruhát. Nem tudom, hogy van ez, hogy 0-6 hós ruhából 3 nagy IKEA-s zacskónk van, 6-36 hósból meg mondjuk 2. Szegény kis elhanyagolt P. Ebéd után P. aludt, én kiválogattam, melyik babaruhákat akarom első körben kimosni, majd mikor felkelt, három bőröndbe (és 3-4 zacskóba) pakoltam az Anyuéknál lévő cuccainkat és fél 6 körül elindultunk az albérletbe. Mikor megérkeztünk, valami borzasztó rosszullét jött rám, pedig tudtam, hogy ki kell rámolnom a bőröndöket, mert ha AV megjön a saját holmijaival, meg fogunk hülyülni a kupiban. Igy nagy kinlódva lépésről-lépésre elkezdtem eltenni a ruhákat, gyerekcumókat... Mire AV fél 8-kor megjött, már elég jól álltam, úgyhogy tisztességesen tudtuk fogadni a család harmadik tagját, akitől persze kaptunk ezt-azt meglepibe még igy karácsony előtt is.
Hétfőn reggel 7-re voltam hivatalos az utolsó nagylaborra a klinikára, mit ne mondjak, szuper volt 6-kor kelni, miután alig tudtam aludni. A vérvétel és pisileadás után ctg-re is mennem kellett, amit már teljesen elfelejtettem, milyen, annál is inkább, mert valahogy felújitották az egész helyiséget. A ctg-n amúgy minden okés volt, rengeteget mozgott P2, ami mondjuk számomra nem meglepő, de megint volt 1-2 kiugró fájástevékenység, csakúgy, mint P.-nél, ami nem tudom, jó-e vagy sem. A doki azt mondta egyébként, hogy minden rendben, úgyhogy nem idegeskedünk, biztos minden szép és jó... Ezután 1 perc alatt levett valami kenetet is és megnézte, hogy jó-e a méhszáj és már léphettem is. Fél 10-re értem haza, ekkor a fiúk elmentek játszózni, én pedig főztem egy gyors borsófőzeléket. A délután csendesen telt, 6 körül átmentünk AV anyukájához és fél 8-ig ott neteztünk, hiszen ekkor még nem volt a kis lakásban Internet sem.
Kedden délelőtt, miután elvittük P.-t az oviba, AV-vel elmentünk az Europarkba. Egy békés reggelivel kezdtünk, teáztunk és sütiztünk. Ezután ő elment elintézni a netet, én pedig megvettem Anyuéknak karácsonyra az Igy szerettek ők-et. Az a durva, hogy úgy kifáradtam, hogy a Sparba már be sem mentünk, inkább hazavánszorogtunk és mig AV próbálta beizzitani a mobilnetet és elment P.-ért, én leültem pihegni meg főztem valami gyorsat. Délután, mivel P. még világosban kelt, elmentünk a legközelebbi játszóra, majd átsétáltunk a Coop-ba, ami pár év alatt átváltozott valami ócska kinai bolttá. Utána a fiúk még átsétáltak a Nagyihoz valamiért, én meg pihentem.
Szerdán AV bement a pesti irodába, Anyu meg 10-kor meglátogatott minket, majd közösen elmetróztunk az Állatkerti Játszóházba. P. nagyon élvezte a metrózást, főleg a kisföldalattit. Egyedül volt a játszóházban, hiába, minden tisztességes gyerek oviban van hétköznap, ez van. Mig P. Anyuval vonatozott, ittam egy teát 300 forintért, majd én is felfedeztem a helyet. Hétvégén, sok gyerekkel borzasztó zsúfolt lehet, örültem, hogy hétköznap megnéztük, igy bármit könnyedén ki tudtunk próbálni. Fél 1-kor kimentünk enni: mivel a lángosos zárva volt, én ettem egy melegszendvicset, a többiek meg egy-egy adag sült krumplit. Hazafelé a metrón P. már majdnem elaludt, pedig 9-kor ébredt, de ez akkor még nem tűnt fel, gondoltam kifáradt a sok élménytől. Itthon sitty-sutty elaludt és negyed 5-kor keltettem fel. Anyu 5 körül hazaindult, mi pedig maratoni várakozásba kezdtünk, mikor jön már haza AV. 7 után végre beesett, gyors vacsi, játék, fürdés, majd tej után megmértük P. lázát, mert piros volt a feje és igen, 38.4. Ódeszuper. Az éjszaka borzasztóan telt, mivel taknyos is lett, nem birt elaludni, az orrszivástól sirt (hogy miért, nem tudom, ezer éve simán szivtuk az orrát, most meg nyikorgott, fetrengett, rúgkapált), végig 38 fölött volt a láza és folyton inni kért.
Csütörtökön a szar éjszaka ellenére napközben nem igazán aludt, én ugyan elvittem aludni szokásosan fél 2 körül, de 2-ig 5 percenként behivott, majd miután akkor melléfeküdtem, akkor sem aludt ám el, csak forgolódott, szenvedett, sóhajtozott. 3-ig húztam az időt, majd mikor láttam, hogy alvás ebből nem lesz, kimentünk játszani a nappaliba (= a mi hálónk, tekintve, hogy 1,5 szobás az egész kis lyuk). Egy örökkévalóságnak tűnt, mig AV megjött, mivel leguggolni-letérdelni hozzá, leülni mellé, ölbe venni már nagyon nem megy. (Nem tudom, mondtam-e már, hogy utálok terhes lenni.) Mikor AV megjött, átvitt pár felesleges cuccot valahová (ez nem kristálytiszta, hová, a lényeg, hogy nincsenek itt), majd áthivtuk Nagyit, hogy vigyázzon P.-re, mi meg elsétáltunk a Lidl-be vásárolni meg a patikába Tantum Verdéért, mert napok óta fáj a torkom, de ezt el is felejtettem irni. Fél 8 körül értünk haza, vacsi, fürdetés, majd fél 10-kor megjöttek a gázosok, mert AV hivta őket, hogy a gázóra körül meglehetősen gázszag van. Mit ne mondjak, király volt P.-t altatni, miközben az ajtaja előtt dolgoztak, de mire 10-kor leléptek, nagy nehezen ő is elszunyált. Hálistennek valami miatt nem kellett fizetni a gázszerelőknek, de kiváncsiságból megkérdeztük, ha kellett volna, minden megkezdett negyed óráért 7000 forintot számoltak volna fel... Jó, mi? És akkor van angoltanár, aki 60 percet tanit 1500-2000 forintért. Zsir.    
Ma, 13-án már péntek van, azaz beléptünk a 36. hétbe. Jövő péntekig ki kell még mindenképp húznunk, különben nem mehetek a Klinikára szülni, ami meglehetősen érzékenyen érintene. Délelőtt ennek ellenére nem kiméltem magam, felsöpörgettem és felmostam az egész lakásban, kitakaritottam a fürdőszobát, elrámoltam egy rakás holmit, ami itt-ott csellengett és nagy nehezen leültem a földre P.-vel autókázni. Ebédre rendeltem kaját még tegnap: gombalevest és rakott karfiolt ettem, P.-nek meg halrudacskát sütöttem némi tarhonyával. A rendelt ebéd egész klassz volt: a gombaleves totál menza-feeling volt, úgyhogy egész megelevenedett előttem a múlt, a rakott karfiol meg tejföllel és sóval felturbózva kifejezetten jól esett. Bár P.-t fél 2 előtt elvittem aludni, 5 perce még beszólitott (kb hatodjára), hogy kinn a dereka, szóval másfél órája fekszik, de még egy cseppet sem aludt, csakúgy, mint tegnap. El vagyok ragadtatva.  

Csak úgy

Tudom, hogy smucig vagyok, de hogy 15 ezret tuti nem adnék ki egy akksis orrszivóért, az hótziher. Ugyanigy nem értem Sophie zsiráf sikerét sem, 4500 forint egy gumidarabért, hát jézus. Ez most onnan jutott eszembe, hogy mikor a Tescoban jártam a KÖKI-ben, elájultam, hogy a játékosztályról hány ember tol ki dugig rakott bevásárlókocsit, amikben nem egy, nem kettő, inkább három bazinagy, több ezer forintos játék van. Most tényleg csak négy-öt darabonként tizezer forint körüli játékkal lehet meglepni a gyerekeket? 40 ezer per kölyök vagy hogy van ez? Múltkor a Fakopáncsban amúgy még annak is tanúja voltam, hogy egy közepesen rosszul öltözött nő megkérte az eladókat, hogy hagy előlegezzen le egy játékkonyhát, amiért majd visszajön, ha megjött a fizetése... Egy szinten szivbemarkoló történet, szerencsétlen, már a jövő hónapot is minuszból kezdi majd, hogy a kislányának meg tudja venni azt a rohadék játékkonyhát, de hát bakker. Értem én, hogy a gyerekért mindent, meg a szemünk fénye meg ilyesmi, de nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan jó út. Nem akarok túl nosztalgikus lenni, de örülök, hogy a mi időnkben nem voltak személyi kölcsönök, cseppet sem érzem magam hátrányos helyzetűnek, hogy volt karácsony, mikor szines ceruzákat kaptam (nem az adventi naptárba, nem Mikulásra, a fenyőfa alá) néhány 1 literes üditővel együtt és az sem rémlik, hogy hűűű, de irigyeltem volna a Kecskés Petit, akinek az apja kamionos volt és folyton - nem csak karácsonyra - menő NSZK-s cuccokat kapott (tubusból nyomható kólás rágó, matricák, walkman)... Tudom, tudom, ez már nem a 80-as évek, változtak a körülmények, de vagyok annyira naiv, hogy elhiszem, hogy ha nagyon akarnánk, tudnánk változtatni. Nem azt mondom, hogy a gazdag réteg, aki megengedheti magának minek szórja a pénzt, hát szórja, lelke rajta, azért van, de ha egyszer a többség nem engedheti meg magának a rongyrázást, hogy a gazdagok nyomába eredjen, akkor minek próbálkozni? Hogy még lejjebb süllyedjen az ember a szegénységben? Hogy próbáljuk azt a látszatot kelteni, hogy ó, mi is könnyedén megvesszük ám a tanitó kutyust a játszósnadrágunkban talált apróból? De kinek, minek ez a képmutatás? Magunknak, hogy nem vagyunk ám mi csórók vagy másnak, akinek az égvilágon semmi köze hozzá? Eh, nehéz dolgok ezek és tök szomorú, hogy karácsony körül ilyeneken kelljen gondolkodni.    

Addig bele sem gondoltam, milyen kényelmes magyar ajkú gyerekkel külföldön élni, mig P. ma el nem kurjantotta magát két megálló között a tömött metrón, hogy mennyi furcsa bácsi van itt!

Utolsó hétvége kettesben

Vagyis Anyuékkal négyesben, mert elvileg holnap már nem leszünk csonka család... Bár ma reggel azt terveztem, hogy elmegyünk a városi Mikulás rendezvényre (kis fogat, kis vásár, kis kézműveskedés), mivel fújt a szél rettentőre, inkább itthon maradtunk, gondolván ne mászkáljon csóri gyerek a hidegben, szélben, ha 2 napja még felkelni sem birt a láztól. Mint kiderült, nem jártunk rosszul, mert mikor 11 körül elugrottunk a Rossmannba Apuval (NUK cumiért haha), a városban totál hullaszag honolt. Azon filóztam, milyen elvetemültnek kell lennie annak, aki ide bármit szervez, hiszen szinte biztosra vehető, hogy úgyis totális unalomba fullad a dolog - mert ez egy ilyen hely, ez van. (Fúúúúj.) Délután jöttek a tesómék és bár 2 órán át itt voltak, hogy minek, nem tudom, mert csak a feszkó ment. A tesóm első felesége is egy fap*na volt (már elnézést, de nincs erre jobb szó), de úgy tűnik, nincs mit tenni, szerencsétlennek ilyen a zsánere, mert ez a lány is ugyanolyan mosolytalan, unalmas, merev, de közben basáskodó és parancsolgató, mint az előző. Áprilisra várják az első gyerkőcöt, lett volna tehát közös témánk bőven, de nem, szinte egy szót sem szólt az egész ittlétük alatt, csak pofákat vágott és fintorgott. (Belegondolva tök szar lehet neki, hogy ilyen... keserű... vagy nem tudom, hogy mondjam.) Mikor elmentek, Anyu totálisan kivolt, látszott rajta, hogy nem tér napirendre afelett, hogy megint egy ilyen nőt választott a tesóm (megvan, ez az, olyan, mint egy dementor, megfagy körülötte a levegő... matek tanár amúgy... ezt csak mondom...), de próbáltam vigasztalni, hogy ne vegye magára a csaj fapofaságát (Anyu számtalanszor próbált beszélgetni, de egy szavas mondatoknál többet nem kapott), ha a tesómnak ilyen kell, hát ilyen kell, ha másodszor is bevállalt egy ilyen karakterű nőt, biztos tudta, mit csinál, ez van, nem tudunk mit csinálni... Miután elmentek, elautóztunk a Tescoba, összeszedtem ezt-azt, majd a központon át mentünk haza, mert megigértem P.-nek, hogy megnézzük a karácsonyi kivilágitást, ami - nem is tudom, miért lepődök meg ilyesmiken - szinte nem is létezett. A sétálóutcában volt néhány oszlopdisz, a fő utcán világitott pár fa és kész. Semmi utcán-átivelő-diszkivilágitás. Őrület. Sőt. Pff. Na.

A 4. Mikulás

No szóval hogy 5-én este P. 37,3-mal feküdt le, majd mikor hajnali 2-kor benéztem hozzá, tűzforró volt, úgyhogy mérés nélkül adtam neki Nurofent és hagytam aludni tovább. Reggel 8-kor kelt, már láz nélkül, bár kicsit kókadtan és el sem akarta hinni, hogy éjjel nálunk járt a Mikulás. Egy ideig csak fetrengett az ágyban és csak oda-odasanditott az ablakhoz, majd mikor elhúztam a függönyt, szó nélkül a nyakamba ugrott és csak szorongatott, úgy örült. Hát én majdnem elsirtam magam, milyen már ez, hogy próbálom rábirni, hogy nézze meg, mi van a piros zacsiban, ő meg csak ölelget vég nélkül... Pár perc múlva persze győzött a kiváncsiság és boldogan szemlézgette miket kapott (gyurmát, csokimikulást, aszalt áfonyát, Kinder tojást, Cerbonákat meg egy zöld markolót) és szépen játszogatott magában egy ideig az ágyában. Fél 11 körül Anyura hagytam és elmentem a Fakopáncsba költeni. A Baross utcába mentem, vettem mágneses horgászjátékot, dominót, a tesóméknak egy tantrixet (karácsonyra) meg egy kis akasztót, karácsonyi diszt, gyurma kiszúrókat, kis sodrófát, lépegetős elefántot, dobókockát (csak úgy). Mázlim volt, mert 6-ig 10% kedvezményt adtak 5000 Ft feletti vásárlás esetén, igy csak 5500 Ft-ot fizettem. Haha. A Fakopáncsból a Westendbe mentem, mert NUK cumit szerettem volna (1-eset, S-es lyukkal) és mivel már leesett, hogy a DM-ben nincs Nuk, gondoltam megnézem a Rossmannban is, hátha. Természetesen csak M-es volt, igy nem vettem, de mivel dél volt, beültem a Mekibe enni egy almás pitét egy Nestea-vel és nem mellesleg végre neteztem kicsit... Fél 2 előtt értem haza, P. épp elaludt és mig egy órácskát hunyt, összepakoltam, mit vigyünk haza Anyuékhoz a hétvégére. A hülye szél fél 3 körül felébresztette P.-t, onnantól vártuk, hogy 5 legyen és mehessünk az ovis Mikulás buliba. (Láza, hőemelkedése már nem volt.) A buli vicces volt, rengetegen voltunk, pedig csak 14 gyerek jár az oviba, de mindenkivel jött ugye 2-2 szülő, igy 50 nm-en kicsit zsúfoltan voltunk. Az egyik helyiségben ültünk, várva a Mikulást, a másik helyiségben pedig sütik, kekszek és üditők voltak, a konyhában pedig forralt bort kaphattak a felnőttek. A Miki egy fiatal srác volt (eléggé leritt róla sajnos, hogy a huszas éveiben jár, de ne nézzük a fogát), kissé akadozva ugyan, de mindenkit név szerint kiszólitott és megajándékozott egy Mikulás csomaggal. P. nagy bátran kiment, de úgy izgult, hogy ki sem bontotta a zacsit, csak szerényen tartogatta, mig haza nem indultunk. Pont 6-kor léptünk le, Apuval bepakoltuk a két napra való cuccunkat és szépen hazaautóztunk Anyuékhoz. Itthon szintén járt a Miku, úgyhogy P. kapott egy Cars-os kis bögrét is néhány kisebb csokival meg egy adventi kalendáriummal. (Utóbbit imádja, sosem kapott még ilyet, eddig valahogy mindig kimaradt.) Jó későn, 10 után tudtam lenyomni a Tegnap-Még-Beteg-et, teljesen felpörgött a sok felhajtástól. Reggel szokásosan, 8-kor keltünk és nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, tényleg ennyi volt az (első) ovi-kór.

Szüléses

Asszem elégszer hangsúlyoztam már a császárról vallott nézeteimet, de amit mostanság látok, hallok, tapasztalok, az igazán megdöbbent. A januári babás fórumon, ahol velem együtt hét ember tárgyalja meg a terhességét ötnek már van időpontja a programcsászárra. Ötnek! A hatodik harcol, hogy természetesen mehessen a dolog, de neki is ajánlgatják a császárt. Az előbb körbenéztem babavárós blogokon is és szintén jóval többen várnak a műtétre, mint a hüvelyi szülésre.
Nem vagyok orvos, nem tudom, mit gondoljak erről, de szerintem ez nagyon durva.
Egyébként még az jutott eszembe ezzel kapcsolatban, hogy múltkor olvastam, hogy aki kényelmi okokból szeretne császárt, az milyen szerencsétlen már, hiszen aki egy hüvelyi szüléstől fél, az mit fog szólni, ha a gyerek belázasodik és jönnek a hisztik, a gondok... Ennek a kettőnek mi is a köze egymáshoz? Ha nem úgy zajlott volna P. születése, ahogy, szóval ha minden normálisan és optimálisan alakul (értem ezalatt, hogy fájások - vajúdás - fejbeilleszkedés - miegymás) én akkor is szerettem volna császárt, ez van, vállalom, de hogy ebből miért következik egyértelműen az, hogy végigstresszelem a gyerekkorát, azt nem tudom... Mások vagyunk, mit nem lehet ezen felfogni? Én rettegek a sima szüléstől, de a 39,5-től nem. Nem szeretnék egy 11 centi átmérőjű babafejet (illetve testet persze) kinyomni magamból, de (szerintem már egész jól) el tudom viselni a hisztit. Hol az összefüggés? Értem én, hogy aki igy gondolja, az azt akarja ezzel kifejezni, hogy aki el akarja kerülni a szüléssel járó fájdalmakat, kellemetlenségeket, az mit fog majd lépni, mikor egy szülésnél jóval nagyobb "gond" szakad a nyakába, de szerintem ez buta logika. Van, akinek a csecsemőkor sétagalopp, de a dackorszak kiidegeli, és van, aki rühelli az újszülöttkort és végiggaloppozza a 3 éves időszakot. Eh.

Mr Vain

Csak szerintem mókás, hogy P. kedvenc Mikulás ajándéka (amit nem is ő kapott, hanem Anyu a konyhaablakba) egy Labello? Teljesen odáig van érte, kijelentette, hogy délutánonként azzal alszik majd, esténként meg Cincinnel... Percenként kenegeti a száját és közben sejtelmes mosollyal, áhitattal suttogja, hogy ajakir...

Két vicces

Egyrészt, hogy P. jele az oviban a csiga hehe (már eleve ez, hogy van jele). Másrészt pedig szegény annyira nincs hozzászokva a 38 nm-hez, hogy folyton nekimegy mindennek... Mondjuk, ha belegondolok ez nem is vicces.

Hogylétemrűl...

Tegnap este óta amúgy én is kivagyok. A Vidám Vacsoránk után kezdődött az egész, addig egész jól voltam jó ideje: elkezdett szúrni a hasam. 10kor már aludtam, ami durva, nem is tudom, mikor dőltem ki ilyen korán ezelőtt. Az éjszakánk ugye borzasztóan telt, fájt mindenem, de napközben sem javult a helyzet: P2 folyamatosan mozog, de megállás nélkül, én pedig már tiszta ideg vagyok ettől, mert nem érdekel, ki mit mond, én nem szeretem ezt a mozgást, mert baromira kellemetlen, fájdalmas és folyton attól tartok, hogy szétrúgja ő is a magzatburkot és ez a produkció P.-nél még elment, de nála már nem, mert olyasmiket olvastam, hogy ilyen fekvés mellett az idő előtti magzatviz elfolyás végzetes lehet a gyerekre és az anyára nézve is, mert mivel nincs ami dugóként elzárja a magzatvizet (se fej, se fenék nincs ott, ahol kéne, csak végtag), a köldökzsinór vagy egy kar mondjuk előreeshet, ami oxigénhiányhoz / fulladáshoz vezet, ráadásként pedig a méh a felesleges erőlködés következtében (háttal még nem jött ki gyerek) görcsös állapotba kerül és kireped, ami viszont olyan vérveszteséget okoz, hogy a gazdatest is kipurcan. Klassz, mi? Szóval baromira utálom ezt az állandó mozgást, forgást, ami felőlem még az is lehet, hogy próbál csórikám átfordulni jó pozicióba, de nem tudom, lehet fel kéne adni, ami nem megy, nem megy... A múltkori rosszullétemhez képest tehát (amikor olyan fenn volt, hogy levegőt nem kaptam és úgy éreztem, szétpukkadok) ez most másfajta rosszullét, de nem kevésbé gáz, elvégre tegye már fel a kezét, kinek jó élmény, ha egy 3 kilós polip forgolódik benne megállás nélkül és hol a csipőcsontját rúgja meg tiszta erőből, hol a puncijából próbál kinyúlni a kezével? Eh. Hülye terhesség, nem szeretlek, kérek egy egy éves gyereket, köszönöm.  
A képről meg... Most őszintén, hogy nézhet ki igy valami? Még ha felülről is... 

December 5

Három napig tartott a dicső egészséges oviba járás: ma éjjel már éreztem, hogy a forró kezek és lábak nem a véletlen művei és igen, reggel, mikor megmértem, már 38 volt P. láza. Bár 8-kor felkelt kicsit, 10kor visszaaludt és dél körül én ébresztettem fel, hogy lázat kéne mérnünk... Ekkor már 39 volt, úgyhogy kapott némi Nurofent. Most épp teljesen jól van, evett almát meg szőlőt és próbálom itatni is, bár ez nem könnyű. Éjjel amúgy még biztam benne, hogy nem lesz beteg, próbáltam az orkán erejű széllel érkező melegfrontra fogni a nyugtalan alvását, miután én is iszonyatosan aludtam (nyomott a hasam, folyton úgy éreztem, hogy most kezd el szivárogni a magzatviz (ez annyira megmaradt P. idejéből), fájtak a lábaim, mint az állat és azt álmodtam, hogy valami háború van és bár a fő felcser (haha) nem elérhető, néhány orvos úgy dönt, hogy nincs mit tenni, meg kell operálni a lépemet (!), mert már életveszélyes a helyzet), szóval elképzelhetőnek tartottam, hogy simán az időjárás viseli meg őt is... Hiszen tegnap még minden jó volt: két nap totális napsütés után ugyan óriási ködre ébredtünk, de jó volt a metsző hidegben az oviig kisérni P.-t, állitólag mínusz 5 fok volt, de én ezt úgy élveztem, hogy ihajj, igazi tél volt. Mig ő ovizott, én a Kökiben voltam, amit mondjuk nem csodálok, hogy tönkremegy, mert elég gáz. Akartam reggelizni a Mekiben vagy a Burgerben – hát nincs egyik sem. Kb 5 étterem volt az Éttermek – Kávézók ficakban, de azok közül egy sem tűnt olyannak, aki reggelit árul – a KFC-ben ugyan volt muffin 400 ft-ért és kaptam volna hozzá teát is újabb 400 ft-ért, de valahogy nem éreztem késztetést, hogy leüljek az olajszagban egyedüli vendégként... A Főzelékfalót és a többi akármit már meg sem néztem. Középen – már nem az éttermeknél - ugyan volt egy Costa Cafe és pár helyi valami, de az előbbi Dublin-ban is röhejesen drága és mikor múltkor ettem ott egy szelet tortát, az kopogott és morzsálódott 800 ft-ért, pfff, a helyi, a piros műanyag pohárkában eszpresszót ajánló kis Röstik pedig megint nem nyerték el a tetszésemet, mert mondom, nem rántott húsos szendóra vágytam, csupán egy muffinra vagy piritósra teával... Ha engem kérdeznek, (bár nem kérdeznek), ugyancsak visszás, hogy a szintek közti mozgólépcsők távol vannak egymástól, amin felfelé mehetsz, az nem visz lefelé és viszont, így gyakorlatilag a vásárlás 70%-a gyaloglással telik. Értem, hogy így több üzlet előtt megy el az ember és potenciálisan biztos többet költ, de baromira bosszantó úgy vonszolni magam kilométereken át, hogy úgy érzem, menten kipottyan belőlem valaki. (Tudom, tudom, nem pottyan csak úgy ki egy gyerek, de érted.) Szóval úgy döntöttem, hiába van két metrómegállóra ez a monstrum pláza, több esélyt én ugyan nem adok neki, maximum ha a Kackacba megyünk vagy Müllerből kell valami... Fél 12-re értem haza, P. fél 1 előtt otthon volt az oviból, ahol sóskát ebédelt (hahaha), majd a szokásos időben elaludt és negyed 4-kor kelt. Délután játszottunk, gyurmáztunk, majd mikor Anyu megjött, kisétáltunk a hidegbe megnézni a karácsonyi kivilágitást meg a telep fáját... Ekkor még teljesen jól volt, sőt, még vacsora alatt is nagy volt a móka, aztán viszont éjfél után átmászott hozzám és onnantól Beteg. Ennek köszönhetően ma már ugye nem ovizott, dél körül ébredt, majd 3-kor megint kidőlt. 5 körül ébresztettem, hogy megmérjem a lázát: ekkor már 39,4 volt. Elszaladtam paracetamolos lázcsillapitóért, mert rettenetesen nézett ki és Nurofent ugye csak 8 óránként lehet neki adni. Mint megtudtam, Panadol a paracetamolos lázcsillapitó neve – a gyógyszertárban nézett rám nagy szemekkel a nő, mi az, hogy nem tudom, mit szeretnék (annyit mondtam csak, hogy paracetamolt kérek, gyógyszer nevet nem tudok, hát elnézést, nálunk Calpol van, honnan tudjam, itt hogy hivják) és újra eszembe jutott, milyen gáz, hogy nem vagyok itthon teljesen, milyen hihetetlen, hogy sok szempontból egy idegen ország ismerősebb, mint az ember szülőhazája, ahol 28 éven át élt (igaz, 28 év alatt sosem vett gyerek lázcsillapitót). Ez amúgy már a Köki kapcsán is eszembe jutott, hogy basszus, a Dundrumban vagy a Nutgrove Shopping Centre-ben mindent tudok, mi hol van, itt meg, ami tulajdonképp a Saját Országom, itt bénázom, mert gőzöm sincs, mi hol van, mi a rendszer, mit hogy kell... azért ez olyan furcsa. No de visszatérve: most fél 8 van, P. kicsit talán jobban van, remélem marad így most már...  

Összefoglalós merre jártunk

Jó rég irtam hasonlót, úgyhogy csak gyorsan, amire emlékszem. 13-án tehát megérkeztünk haza és innentől véget ért a mocorgós jó világ, alig-alig jártunk valahol. Általában, ha neki is indultunk valamerre, az az 1 km-re lévő városközpont volt, ahol van egy mini játszótér (mondjuk A játszótér, de nem is érdemel nagyobbat ez a 25 ezer fős város, hiszen mikor ott járunk, szinte mindig mi vagyunk az egyetlenek, amúgy kong – én nem értem, más hogy birja ki a gyerek(ek)kel otthon töltött éveket ekkora unalomban, mint ami itt van, de szerintem bennem van a hiba, mert különben nem lennék kisebbségben ezzel a nézőpontommal) és van egy DM meg egy Rossmann illetve pár szőkőkút, ami most már sajnos le van zárva a hideg miatt. Délután, mivel akkor már sötét is van, nem marad más, mint a Tesco vagy a Lidl, mint szórakozási lehetőség – én mondtam, hogy halálos itt az élet egy hozzám hasonló besózott fenekű lénynek. Csütörtökön tehát délelőtt városközpont, délután Tesco volt a program 14-én. Pénteken rábeszéltem Anyuékat az IKEA-ra, hogy kell ez-az, de mivel láttam rajtuk, mennyire nem az ő világuk, nem volt valami felhőtlen szórakozás ez. Mi P.-vel ott ebédeltünk (a bio gyerekmenü valami borzalom, P. összesen az almát ette meg, de a húsgolyók sem voltak jók), Anyuék meg álltak felettünk. Hogy miért nem ettek ők is azt nem tudom, mindenesetre így Anyut ebéd nélkül tettünk ki a munkahelyén fél 2-kor, mielőtt mi rohantunk volna haza P.-t letenni aludni. Szombaton a hét fénypontja, a piac volt soron (ekkor mindig eszünk lángost, ami isteni), délután pedig osztálytalálkozón voltam, de arról már irtam. Vasárnap nem tudom, mi volt, a lényeg, hogy este benn aludtunk a Kis Lakásban, mert hétfőn reggel jelenésem volt a laborban 7-kor. Nem tudom, mivel érdemlem ki, hogy én minden időpontomat hajnalra kapom, mindenesetre mivel elaludtam, alig értem oda, de mint kiderült 9-ig van labor, szóval tényleg gőzöm sincs, mit szivatnak engem ezzel a jöjjön ide 7-re szöveggel. Ez egyébként a cukorterheléses vizsgálat volt, ami okés lett, halleluja, ezért sem értem, hogy lehet az, hogy a déli 4D-s ultrahangon (ahová Apu szállitott el, mert a világ végén volt) 33+1 naposnak mérték az aznap 31+3 napos gyereket. Ha minden igaz, erről is irtam már, úgyhogy most ugornék, hogy délután hazafelé beestünk még az Europarkba az Intersparba és a DM-be, de csak rohanva tértünk be, hiszen máskülönben nem tudtunk volna beszélni AV-vel. A nagy kalandok után kedden sehol sem voltunk, szerdán délután viszont elmentünk a Katica játszóházba, ahol előre megfontolt szándékkal találkoztam egy régi gimis osztálytársammal és a lányával és együtt mókáztunk kemény 800 Ft fejében 2 órát. (Féláras nap volt.) Csütörtök este ismét a Kis Lakásban aludtunk, mert este 7-re volt időpontom a dokihoz, akinek az uh-ja még durvább volt, mint a hétfői, hiszen a 31+6 napos kölyköt 36+4-nek jelezte. Haha. A kalandos hazautamról már irtam régebben, arról viszont asszem nem, hogy pénteken reggel megnéztük a Pöttyös ovit, ami 10 percre van az albérletünktől. Bár nem volt semmi gond az ovival, azt terveztük, hogy majd végigjárunk pár magánovit a környéken, hogy legyen miből választani, de mivel csütörtök este is és másnap is megszivtuk a BKV-val, úgy döntöttem, nem kockáztatunk, kell a fenének, hogy minden nap tömegközlekedjen csóri gyerek, beiratom ide és kész, hiszen így még spórolunk is a közlekedés árán. (Ha csak egy vonaljegynyi távolságra is találtunk volna ovit, az napi plusz 1200 Ft, ha tömbjegyet veszünk meg a stressz, ha bedöglik valami jármű illetve az időveszteség, na nem, helyileg a Pöttyös ovi verhetetlen, 10 perc séta, jó lesz az, ha nem, maximum kivesszük.) Péntek délben amúgy, amíg P. aludt, én elmentem a Westendbe nézelődni, másfél hét után először voltam szabadlábon, igazán felemelő érzés volt, meg kell mondjam. A szombati katasztrofális napról már irtam, utána vasárnap már csak arra voltunk képesek, hogy míg Apuék elvitték P.-t délelőtt megmászni A Kilátót (nem lát ki sehová ám, de ezt már szinte sejthettük), én döglődtem otthon. Délután Tescoztunk és újabb hét ért véget. Hétfőn délelőtt a Katica játszóházban nyitottunk, mert 10-12ig egy ötszázasért lehetett ott lenni (BabaMama Klub keretében, bár klub az nincs, mindenki játszik, amit tud) és jött a vizvezetékszerelő megnézni a mosógépet, majd kedden 8.40-re mentem ismét vérvételre, mert a TSH és a Hepatitis B kimaradt, mikor a cukorterhelésen voltam. Apu vitt befelé, a Népligettől pedig BKV-ztam, csakúgy, mint a Klinikáról hazafelé. Mivel jó korán volt, megreggeliztem a Mekiben és úgy éreztem, enyém a világ. Dél körül hazaértem és ennyi volt a nap. Szerdán délelőtt piacoztunk meg beugrottunk a könyvtárba, csütörtök délután elmentünk P.-nek csizmát venni a Lidl-be, a maradék időben pedig otthon játszottunk, mert ezeken a napokon elég gázul voltam, nem igazán volt kedvem kimozdulni sehová sem. A péntek délelőttöt a vecsési Market Central-ban töltöttük, de venni nem nagyon vettünk semmit, bár végigjártam a Deichmann-t, a H&M-et és a Kiket is. Utóbbiról azt sem tudtam, hogy létezik, de most szépen belevetettem magam, bár pár papirtányéron és egy rakás befőttesgumin kívül nem találtam semmit. Szombaton délelőtt megint piacoztunk, délután pedig Tescoztunk és elmentünk a városközpontba megnézni a világitó térköveket, amikkel még év elején tele volt a sajtó, hogy így nagyszerű, úgy innovativ, amúgy hiperszuper – no most ehhez képest 5-ből 2 működött, a többin se kép, se hang, hiába, mondom én, hogy felesleges disznók elé gyöngyöt szórni (utalok itt vissza a mini játszótérre, ami mindig üres). Nincs mit tenni, ez egy ilyen város, nem véletlenül nem szerettem már kamaszként sem. A vasárnap már a pakolás jegyében telt: minden cuccunkat újra bebőröndöztem és Apu szépen behozott minket a Kis Lakásba, hogy megkezdhessük P. ovis beszoktatását és valahogy megmelegedjünk itt, ahol az elkövetkezendő pár hónapot tölteni fogjuk. A lakást amúgy kezdem megszokni (bár párszor káromkodtam, mikor minden második szekrény kinyitásakor azt láttam, hogy itt is maradtak cuccok, ott is maradtak holmik, de most már látom a dolgok végét, miután könyörtelenül kihajitottam egy csomó cuccot, a maradék felesleges izéket meg próbáltam nagyjából egy helyre felhalmozni) és ugyan még mindig irtó kicsi a hely (38 nm az 38 nm nincs mit tenni), de már összeirkáltam, mit vitetünk el, hogy létezni lehessen. A lakás előnyei közé tartozik amúgy, hogy közel a metró, 10 perc az ovi, csendes a környék és Anyuéknak fél óra idejönni, ha gond van. A napi léthez szükséges dolgokat (ételek, tisztitószerek, ez meg az) folyamatosan szerzem be (tegnap este pl elugrottam a Kökibe és Anyu is sok mindent hoz mindig), P. ruháit és a sajátjaimat már elpakoltam, a fürdőszobát és a konyhát már észszerűsitettem, a spejz látványától AV ugyan agyvérzést fog kapni (oda hordtam be a felesleges amorf dolgokat, amik nem fértek el a szekrények legfelső (=elérhetetlen) polcain, bár mondom, pár bútortól is meg akarok szabadulni, mert ahogy most vagyunk, a kiságy sem férne be a hálóba), de haladunk, haladunk. Ami az ovit illeti, hétfőn együtt voltunk benn 9-12-ig (evett ebédet is, borsós tokányt, hehe, van ennél magyarabb menza kaja? meg csinált adventi koszorút (=kiválasztotta, milyen szinű gyertyák meg milyen diszek legyek az alapon), ma pedig már egyes-egyedül volt 9-12-ig, igaz, volt némi sirás, mert próbált meggyőzni, hogy inkább majd holnap hagyjam ott, de 5-10 perc nyüszögés után mondta, hogy most már inkább menjek, most már kibirja valahogy... És kibirta! Délben mentem érte, enni nem evett ugyan (tökfőzelék volt, nem csodálom), de mosolyogva jött ki. Amig ő ovizott, én felmértem a Lidl és a DM kinálatát és vártam, mikor menjek érte... Hát így vagyunk.

Csákány

Tyű, most péntek estig net nélkül leszek, mert az ovi miatt egész jövő héten benn alszunk a Kis Lakásban, szurkoljon mindenki, hogy ne legyenek túl erősek az elvonási tüneteim és ne haljak bele az unalomba. Szóval a félreértések elkerülése érdekében, nem szülünk még (remélhetőleg), csak technikai problémák fognak adódni.

Összehasonlitós

Nem elég, hogy blog szineit átvariáltam - karácsonyosra, ha ez nem tűnt volna fel - most a laptopomon lévő összes képet és fontosabb doksit feltöltöm Picasa-ra és Google Drive-ra, ugyanis tegnap pár percre iszonyat forró levegő süvitett ki a gépből, ma meg úgy kattant egyet, mint aki mindjárt megint feldobja a pacskert. Roppant elégedett vagyok magammal, rajtam nem fog ki még egyszer ez a kis szemét.
A szemétről jut eszembe, tök elkeseritő, ami étel-fronton folyik itt. A legdurvább, hogy bár emlékszem, hogy néhány éve a csatornába öntötték ki a gazdák a tejet (!), olyan ocsmány minőségű löttyöket árulnak Tej (és nem Reggli Ital pffff) néven, hogy sirni kell rajta. A legszomorúbb, hogy sok ember (pl Anyuék is) csak ezeket a borzalmakat engedhetik meg maguknak és konkrétan fehérre szinezett vizet isznak tej helyett. Gáz. Ugyanez a helyzet amúgy szinte az összes tejtermékkel: bár szivesen büszkélkedünk azzal, hogy tádááám, itthon lehet kapni tejfölt, mig sok európai országban nem, a valóság sajnos az, hogy ahol lehet kapni hasonlót (és Irországban lehet mondjuk, 2008 körül még főleg Creme Fraiche volt csak, de már jó ideje mindenhol van Sour Cream is), ott bizony ezerszer jobb ize van, mint ezeknek a vizes-túl folyós aludttejeknek. És akkor a double cream-ről még nem beszéltem. Furcsa mód egyébként, bár kaja tekintetében folyton csalódok (bár a hazai cukrászsütiket semmi nem veri, az igaz), az tök jó, hogy van DM meg Rossmann, ahol rengeteg bio meg hiper-szuper minőségű kozmetikum kapható normális áron - no ezek kinn egy az egyben hiányoznak vagy megfizethetetlenek (már a jó minőségű piperecuccok), bár a valósághoz az is hozzátartozik, hogy a nevesebb, de "iparibb" tisztálkodószerek (értsd Nivea / Palmolive stb tusfürdők, Colgate / Aquafresh fogkrémek) viszont jóval olcsóbbak, mint itthon (pl Dove tusfürdő átszámitva 450 Ft, itt meg max akkor ennyi, ha 3-at veszel egyszerre). Ja, ami viszont itthon sokkal kevesebbe kerül: az a mosogatógép tabletta. Nnnna.

Hű nagyon kivagyok, ma mondjuk lábra sem tudtam állni szinte egész délután, úgy nyomott a hasam. Túlzás azt állitani, hogy fájt, nem, nem fáj ez, hanem feszit, mintha szét akarna robbanni, nagyon gáz érzés. Pluszban este elkezdett szúrni is valahol alul, ahová már ezer éve nem látok és úgy éreztem, itt pusztulok meg. Most sem vagyok királyul, de a délutánhoz képest még hagyján. Nem tudom, hogy lesz ez, nem vagyok én ehhez a tehetetlenséghez hozzászokva. Éjjel fél óránként keltem fel nagyjából, hogy hopp, át kell fordulnom az egyik oldalamról a másikra, mert letörik a lábam, de ezt az átfordulást nem úgy kell ám elképzelni, hogy hopp, fordulok-pördülök és már a másik oldalamon vagyok, hanem először feltápászkodom ülésbe, lihegek két percig, mig a hasam alakja valamennyire normalizálódik, majd sziszegve visszaereszkedem a másik oldalamra és próbálok nem káromkodni, hogy a hasam teljesen külön életet él és húz le, mint Piroska farkasát a sok kő. Belegondolva tök rossz lehet szegény gyereknek is, hogy ha én oldalt fekszem, akkor ő vagy a feje búbján van vagy a fenekén ül, hát hogy van ez kitalálva kérem. Mellesleg az sem nyugtat meg nagyon, ha eszembe jut, hogy ahogy most kinéz, mondjuk 100 éve tyúkszarnyi esélyünk sem lett volna a túlélésre. Jaj. 

A Materialista

- P., mit hozzon a kistesó ajándékba neked? Egy könyvet?
- Anna Petiset? És az is benned van?

Hát én percekig nem tudtam abbahagyni a röhögést. Tök logikus végülis, de erre mit válaszol az ember?!

A Múlt

Egyébként teljesen el vagyok szontyolodva, miután 2013. februárjában, mikor hazajöttünk Anyu 60. szülinapjára, átmásoltam minden képet a én laptopomról az ő új, ajándékként kapott laptopjára, hogy üres óráiban tudja nézegetni a távol élő unokáját és ehhez képest egy fia fotó nincs most meg... Irtam ugye, hogy Amerikában május elején egyik pillanatról a másikra tönkrement a winchester a laptopomban, igy az összes képemnek, doksimnak, mindenemnek lába kelt, de nem estem annyira kétségbe, mert tudtam, hogy eh, hát végülis csak a képek a lényegesek, azok meg 2011 végéig ott vannak AV nagy gépén, a maradék meg - azaz az összes 2012-es fotó (beleértve Sydney-t is) egészen 2013. februárjáig ott figyel Anyu laptopján. Meggyőződésem volt, hogy igy csak a 2013 február és 2013 május között készült képeknek inthetek búcsút végleg, mert azok csak és kizárólag a laptopomon voltak meg, de most úgy tűnik, az egész 2012-es év és a fél 2013-as is elveszett - mert a képeim valami megmagyarázhatatlan módon letörlődtek Anyu gépéről. Az, hogy átmásoltam, 1000%, még a könyvtárak is itt vannak előttem meg hogy százszor megmutattam, hogy nézzétek, itt van az összes fotó, ha nézegetnétek, hónapokra szétosztva belemásoltam egy Peti könyvtárba - és szevasz. Egy sincs meg. Hogy mikor, mi okból tűntek el, elképzelésem sincs. Ami a legidegesitőbb, hogy van két gyönyörű fotóalbumunk P. első 2 évéről és az volt a tervem, hogy minden évről kinyomtatok 100-150 képet, hogy lássuk, hogy nő és ehhez képest 2012 májusától 2013 májusáig van mondjuk összesen 50 darab képem az életünkről, amit részben a FB-ról töltöttem le, részben pedig ebből a blogból.

Átfordult

Nincs is annál jobb, mint arra ébredni, hogy atyaég, apró kezek kaparják belülről a bal vesémet, jééézusom, hát mi ez az óriási forgolódás, majd realizálni, hogy a gyermek átfordult: eddig balra volt a feje és jobbra a háta, most jobbra van a feje és balra a háta. Hm. A hasam alakja tehát maradt elképesztő.

Amúgy múltkor már irtam a P. által elsajátitott angol szavakról, no most ezeket kiegésziteném azzal, hogy pick one, pick it up, which one, this one illetve azzal, hogy múltkor kérdezte, hogy tudom-e, hogy angolul a válasz az answer.
Jaj, remélem gyorsan elrepül az idő és siethetünk vissza, alig várom, hogy kétnyelvű legyen, hát milyen jó lehet már az.

Vegyes

Azon filóztam, ha 3 évvel idősebben ennyivel nehezebben tűröm a terhességet és ennyivel több gond* jön elő, akkor az a véletlen műve vajon vagy van abban valami, hogy a gyerekszülést a 30 éven aluliaknak találták ki. Lehet, be kéne vállalni 38 évesen egy harmadik gyereket, hogy kideritsem.

* Kezdődött a hematómával. Már nem emlékszem, 1 vagy 2 volt, a lényeg, hogy volt. Aztán jött, hogy a méhszájra lóg a lepény. Aztán volt némi barnázás. Aztán hogy a 20. hét óta alig tudok aludni a csipőnyomoromtól, fáj a gyomrom és nem kapok levegőt normálisan. Aztán most, hogy furcsán fekszik**. P.-vel semmi ilyesmi nem volt. Oké, a végén, a 36. hét után felment a vérnyomásom, de ott még nem tartunk, az még előfordulhat most is.

** Egyébként meg azon röhögök, hogyha megint közli valaki, milyen fiús a hasam (már hogy nem oldalra terjeszkedik, hanem csupán előre), akkor megmondom már, hogy ez nem fiús has, ez harántfekvéses has, ami a születendő gyerek nemétől ha jól tudom, független.

Az előbb hivtam amúgy a Klinikát, megvan a TSH eredményem: magas még mindig, hiába szedem a gyógyszert. Irtam a dokinak, emeljük-e a dózist, hát marha jó, komolyan, igy is 50 mg-ot szedek ezer éve. A terheléses cukrom viszont jó lett, 4,7 lett a cukros vizes itóka után, arról nem is irtam még, milyen volt. Úgyhogy most irok: jó volt. Továbbra sem értem a fanyalgókat, cukros limonádét megrendelésre inni szerintem szuper.

Aztán elgondolkoztam, milyen lehet(ett), amikor Anyuéknak vagy az itthoniaknak meséltem Ausztráliáról, Amerikáról. Olyan hihetetlen, hogy ami nekünk a Valóság, az Élet, azaz ami természetes és olyan magától érthetődő, mint a lélegzés, az mennyire messze van Magyarországtól, ettől az egész ködös, szürke országtól. Jó, tudom, hogy csak most szürke meg ködös, hogy november van, de ha elképzelem, hogy hogy hangozhat az mondjuk egy itt élő és a munkájáért rettegő pénztáros számára, hogy hát igen, mi jártunk itt meg ott (nem mintha előjönne ez, csak érted) akkor olyan hülyén érzem magam, hogy úristen, hát más a Balatonig nem jut el nyáron, mi meg úgy dobálózunk itt egymás között San Franciscoval meg Los Angelessel meg Manly-vel, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az ember csak úgy elugrik ezekre a helyekre... És a durva, hogy bizonyos szempontból, a mi szempontunkból az is, már hogy természetes, de ez annyira megmagyarázhatatlan.

Ide kapcsolódóan, az osztálytalálkozón néztünk pár régi videót, amik most fenn vannak a neten is, igy néhányba belepillantottam és hát jézusom, ami egyszer a Mindenséget jelentette, milyen szűknek tűnik most 15 év távlatából, borzasztó. Durva, hogy 15 év telt el az érettségi óta, egyrészről hihetetlenül sok, elvégre majdnem több, mint amennyi a születésünktől telt el 18 éves korunkig, másrészről meg amilyen gyorsan elszállt, nem is tűnik annyira rettentőre soknak. Ugyanigy: ha belegondolok, mi történt 15 év alatt, hát semmi, de közben meg úristen, hát mi minden volt ezalatt, felsorolni is fárasztó lenne. No jó, befejezem, mert ez nem vezet sehová.

Hogy P.-ről is essen némi szó: nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, hogy-hogy nem, itthon megoldódni látszik a kaki-gond. Elképzelésem sincs, mi van itt a levegőben vagy mi nincs, mindenesetre mióta itt vagyunk eddig még nem volt probléma a dologból, sőt, a legváratlanabb pillanatban jön az ihlet és már-már hasmenés-szerű. No ennyit erről. A kedvenc kérdései amúgy mostanság a rég lejárt Miért? korszak után (hiszen ő már mindent tud) az Ez honnan van? és az Ez mennyibe került?

Sajnos nagyjából egy hónapig nem csináltam hasfotót, a legutóbbi még november eleji... Az előbb nekiálltam és az eredmény ledöbbentett: meggyőződésem volt ugyanis, hogy kicsi, helyes hasam van és ehhez képest bakker majd hanyatt vágtam magam a fotó láttán*. Ez még csak a 33. hét, jajistenem, hát mi lesz velem még minimum egy hónap alatt?

* AV (aki egyébként itteni idő szerint olyan hajnali fél 5-kor szállt fel a San Francisco-London járatra, hogy 7 körül már Dublinból jelentkezhessen be) amúgy azt irta, nem is giga nagy, csak normálisan nagy - mindenért megbocsájtottam ezért neki. 

Szokásos

Á, tudom, nem is kéne irnom most, mert úgyis csak szenvedni tudok, de mit csináljak, megpusztulok.
Nem is tudom, hogy részletezzem, egyszerűen minden perc ócska, minden óra pocsék, igyekszem jópofát vágni, nem a rosszat látni, hátha úgy nem vonzom be a szart, de nem tehetek róla, a szar porcukrozva és mosolyogva is szar.
Éjjelente rosszul alszom, a csipőcsontjaim iszonyatra fájnak most már 70 kilósan, ha nagy nehezen átfordulok, érzem, hogy nyomom szegény gyereket, aki felébred és mocorgásba kezd, pontosabban ringlispilbe, fel-le, le-fel egy órán át. P. hajnalban átjön, korán kel, kimegy Anyuékhoz ugyan, de két percenként visszanéz, felkeltem-e már, elkezd követelőzni (ma pl a vitaminját kérte, ami ott volt a táskám elejében, meg is mondtam Anyunak, hogy ott van, elöl, a cipzáras részben, ő persze nem találta (!), úgyhogy kirángattak, hogy egy mozdulattal kivegyem a dobozkát, ami természetesen ott volt), ami után már nem feküdtem vissza persze, csak káromkodtam, hogy k*rva nagy, hogy elvileg három felnőtt van egy gyerekre, mégis mindenhez én kellek (felöltözni sem tudtak Anyuval, kikészitettem a ruhákat, mint mindig, mégsem voltak képesek megoldani ezt a hihetetlen bonyolult feladatot), szóval ott vagyunk, ahol a part szakad, megspékelve azzal, hogy köszönhetően a ház remek elrendezésének, nincs arra mód, hogy 5, eh, 1 percre magam lehessek, mert bárhol vagyok, mindenki lát, mindenki hall, telefonálni csak mobilról tudok, az udvarról, ha nem akarom, hogy hallják, öltözni csak a WC-ben tudok, mert 1000%, hogy Apu akkor akar valamit mondani, ami mondjuk nem csoda, mert folyton beszél amúgy is, miért pont akkor hallgatna, mikor én a melltartómat veszem.
Beköltözni persze beköltözhetnék az albérletbe bármikor, de ott se net, se telefon, se tv, se semmi, a WC a pisitől eldugul és ráadásul ott aztán tényleg csak én lennék P.-vel nonstop, full time, ami úgy, hogy lehajolni pl már csak ünnepnapokon megy és egy csizmafelhúzás után öt percig lihegek, már nem olyan mókás.    
Ez az amerikai út is amúgy úgy kellett, mint a hátamra egy púp: ha beszélni akarunk, a hülye időeltolódás miatt 4 és 6.30 között a neten kell csüngenem, vagyis miután P. felkel, nem tudunk moccanni semerre, maximum 6-fél 7 után, ergo akkor tudunk csak elindulni az albérletbe is, mit ne mondjak irtó jó 7, fél 8 körül megérkezni egy pörgő gyerekkel az üres lakásba, ami akkora, hogy nem tudok megfordulni a konyhájában, úgyhogy csak tolatva férek ki (nem vicc)...
Tudom, hogy ez átmeneti állapot, el fog múlni, de ha tudtam volna, hogy ez ennyire fos lesz, esküszöm maradok Irországban, még ha beledöglök is.

Rémálom a Pöttyös utcában

Hát ez a mai nap... Furcsa volt. Tegnap este kinéztem, hogy az Aréna Plázában Bóbita fesztivál lesz és mivel ezer éve terveztem, hogy P.-t el kéne vinni valami magyar gyerekkoncertre és úgy láttam lesz még egy-két izgi program a helyszinen, gondoltam vágjunk bele. Eredetileg vonattal akartam menni Kispestig, majd onnan két metróval a Keletiig, de Apu rábeszélt, hogy nem-nem, elvisz ő, ne csalinkázzunk. Én hülye mindig belemegyek ezekbe a könnyebb(nek látszó) utakba, igy bár most is tudtam, hogy lesznek gondok a parkolásnál (Apu fosik a mélygarázsoknál, totál pánikba esik, hogy jajaj, ő ilyen helyeken nem tud tájékozódni és különben is, ez a szar kapitalista világ blablabla), gondoltam majd én navigálok vagy max átülök vezetni haha, mert engem holmi mélygarázsok már nem rettentenek. A gondok viszont hamarabb jöttek, már a gyorsforgalmin. Az út ugyanis le volt zárva. Baleset. Király. Fejre állt autó (őszintén, mennyivel megy valaki, aki fejre áll egy kocsival?!), dugó ezerrel. Fél órán át araszoltunk a Gyömrői úton, majd mikor láttam, hogy hohó, Kispesten vagyunk, felcsillant a szemem, hogy no most már nincs messze... Ehhez képest újabb fél óra elteltével látom, hogy ott vagyunk - az Örsön. Az Örsön bakker! Azt nem értem, hogyha nem tudjuk, hogy a Kerepesi út 9, azaz az Aréna Pláza hol van, akkor mi a jó istenért nem lehet bekapcsolni a gps-t? Azt a hülyének találták ki talán? Ekkor már negyed 12 volt, az én agyam pedig szokás szerint forrt, miután P. már ásitozott a hátsó ülésen - hogyne unta volna magát, mikor másfél órája autóztunk. Végül nagy nehezen megtaláltuk az Arénát, végigmutogattam, merre kell menni a mélygarázsba (ki van táblázva), majd miután sikerült a legtávolabbi ponton letenni a kocsit, kiderült, hogy Apu nem hozott igazolványokat... (Tudom, hogy tökéletes vagyok, de én még az életben soha nem hagytam otthon a jogsim, hát bazzeg hogy lehet mindenféle táska, irat nélkül elindulni bárhová?) Ekkor már csak legyintettünk Anyuval (egy egész kis kompánia kisért el, hiszen Amerikában és Ausztráliában is volt velünk 2-2 bébiszitter, akik támogattak) és mondtuk, hogy menjen inkább haza, ez egy ilyen nap, majd innentől boldogulunk, köszi az eddigieket.
Az Arénában odasétáltunk hát a mozihoz, ahol iszonyat hangzavar volt, de sebaj, buli van. A koncert nem nagyon izgatta P.-t, a kipakolt cuccokkal viszont szivesen játszott. Volt levegővel kilőhető rakéta, sok-sok szinező, egy nagy autópálya, néhány nagyobbaknak való játék a Csodák Palotájából - és nagyjából ennyi. Egy óránál többet nem maradhattunk (program sem volt igazán meg késő is volt már), igy lesétáltunk a kajáldákhoz ebédelni. No most bár mindenki tudja, hogy a magyarok egy az egyben szegények, senkinek semmi pénze nincsen, valami csoda folytán mégsem lehetett leülni enni, annyian voltak az éttermeknél. Anyu sem volt a helyzet magaslatán, mig én megvettem a Főzelékfalóban az ebédünket, ő keresett majd talált egy két székes asztalt és ennyi, várta, hogy majd odajutok. Bár a három tálcából kettőt varázsoltam, annyira azért nem voltam bátor, hogy a tömegben utat verve magamnak odacsalinkázzak a mini asztalunkhoz, ezért vártam-vártam és reméltem, hogy leesik neki, hogy nem tudom egyedül kivinni az ebédünket. Nagy nehezen miután rám pillantott, látta, hogy kétségbeesetten tartom fel a sort a pénztárnál (annyi hely nem volt ott, hogy az egyik tálcát ott hagyom és két körben szállitom le a kaját) és a segitségemre sietett, de ekkor már nem voltam a legnyugodtabb, bevallom. Gyorsan kértem hát egy szomszédos asztaltól még egy széket (ez is kimaradt valahogy) és leültünk enni, hogy mielőbb végezzünk... Tiz perc alatt bekaptuk az ebédet (ami csalódás volt, pár éve azért még minőségibb ételeket árultak, most konkrétan leves volt a főzelék, a rántott sajt negyede meg puszta bunda) és indultunk haza. A dög fáradt P.-vel odasétáltunk a Keletihez, ahol viszont kiderült, hogy a metró le van zárva. Fel a lépcsőkön (hiszen mi az nekem), nosza, keressük meg a metrópótló buszt. Bár a Keleti minősithetetlen módon fel van túrva, viszonylag hamar meglett a busz, ami persze tömve volt és végre elindulhattunk hazafelé. Azaz indulhattunk volna, ha az a szerencsétlen 35-40-es fickó nem pont akkor haldoklott volna a Rákóczi úton a rendőségi paraván mögött... Tudom, érzéketlen vagyok, hogy számomra ez a lényeg, de nem viccelek, fél órán át csoszogott a teljesen befülledt busz a Keletitől a Blaháig. P. majdnem elaludt, én azt hittem, kidobom a taccsot, mire fél 2kor nagy nehezen leszállhattunk a BKV remekéről - hogy meglássuk, hogy a Blaha is le van zárva. Na ekkor pattant el valami az agyamban és ekkor határoztuk el, hogy hazataxizunk - két napon belül másodszor, hiszen csütörtökön meg a hármas metró nem járt. (Eredetileg az volt a tervem, hogy veszek bérletet decemberre, de hülye leszek venni, ha egyszer nem lehet használni a tömegközelekedést vagy ezért vagy azért vagy amazért, marad a tömbjegy le van ejtve...) 2800 Ft-ért jutottunk haza, halleluja, ekkorra P. már olyan álmos volt, hogy lefejelte a WC-t és sirt, hogy zengett tőle a környék. (Nem láttam hogy történt a dolog, az orrnyergét ütötte be valahogy pisilés közben.) Negyed 5-ig aludt, ekkorra behivtuk Aput, mert biztos voltam benne, ha nekivágnánk a vonatnak, tuti, hogy felsővezeték-szakadás miatt rostokolnánk egy órát a nyilt pályán, mert ez egy ilyen nap. 6 körül értünk haza, itthon kiderült, hogy a mosógép bekrepált, nem mos, szuper napunk volt, na.                        

Punks not dead

A legújabb kedvencem P. visszahivó szövegei közül (amellett, hogy Lejjebb akarok menni (már az ágyban)) az, hogy Anya, gyere már, hideg a kukim... Ez szerintem totál úgy hangzik, mint egy alternativ aranylemez cime.

Plusz

Egyébiránt mióta mondta az orvos, hogy harántfekvésben* leledzik a gyermek, állandóan bevillan a fogatlan nőci a Mónika showból, amint azt orditja, hogy hát "harántfekvésben volt bennem a Csenge" és ezen valahogy mindig röhögnöm kell kinomban. A procedúra amúgy annyi, hogy ha igy marad P2 (mondjuk van még ideje, főleg, ha maradunk abban, hogy most járunk a 33. hétben), akkor nem illik megvárni a spontán szülés kezdetét, mert az veszélyes (nem akarok hülyeséget irni, miért, nem tudom), úgyhogy akkor kapok majd egy dátumot... Csak azt nem értem, hogy ha az a dátum a 39. hét elején lesz (és általában akkor szokott lenni), vagyis mondjuk január 10 és mégis megindulna valami előbb (hiszen P. is hamarabb jött és oké, hogy minden terhesség más, de általában a második gyerek hamarabb jön, mint az első), akkor mi van? Gáz?

* jó, mondjuk forog rendesen, hétfőn még farfekvésben volt

Orvosos-bombás

Mintha egyre lassabban menne az idő... Volt egy időszakom, mikor vagy 1 hónapon át 22 hetesnek tudtam magam, no most ennek az ellenkezője van, folyton azt hiszem, hogy 2 héttel előrébb járunk, pedig. Tegnap este voltam a dokinál, 7-re volt időpontom, 7.40-kor be is jutottam (rekord!) és tisztáztuk, hogy január 17 a due date (hogy mi alapján azt nem tudom), úgyhogy én már letojok mindent és eszerint fogok számolgatni és kész, pedig szegény gyerek igy jóval nagyobbnak tűnik a koránál a méretei alapján. Szóval a legújabb dátumunk szerint ma vagyok 32 hetes és ami azt jelenti, hogy a legkritikusabb 36-38 hetes kort december 20 és január 3 között fogjuk elérni. Hogy én ennek mennyire örülök... A doki azt mondta, karácsonykor ő nem tud bemenni, akkor marad az ügyeletes orvos, de én hülye elfelejtettem rákérdezni, hogy hogy érti pontosan ezt a karácsonyt, úgy, hogy december 24-26-ig nem elérhető, de két ünnep között mondjuk azért bejön vagy abszolút nincs december 21-től január 2-ig. Mert ugye ez nem mindegy. Bazzeg, hogy ezen is aggódni kelljen! Nem elég az új lakás, az új ovi, az új helyzet, még azon is foshatunk, mi van, ha... De persze nem drukkolhatok, hogy karácsony előtt jöjjön csóri gyerek, hiszen akkor (elvileg) koraszülött még és mehetek nem csak ügyeletes orvoshoz, de ügyeletes kórházba is... Ahogy viszont kinézek és ahogy érzem magam (összehasonlitva a P-vel való terhességgel), január 3 utánig nem fogunk várni, azaz elképzelésem sincs, most mit szuggeráljak: a két ünnep közét? Vagy január 2-t? Komolyan, verem a fejem a falba, hogy nem tudtunk várni egy hónapot, mindig is úgy gondoltam, hogy csak a fanatikusok vagy a lúzerek szülnek karácsony körül és erre tessék. Ráadásul sajnos én nem a fanatikusok közé sorolom magam...
Amúgy hazafelé az orvostól taxiznom kellett a bomba miatt, marha nagy volt, miután az Üllői út is le volt zárva, keringtünk, mint a gólyafos a levegőben 3/4 9-kor a városban. Mondom én, hogy lúzer vagyok.